MÁRKUS BÉLA Emlékezzünk szégyenünkre! Gábor Miklós két könyve: Egy csinos zseni; Sánta szabadság   "1995-ben olvasom a régi naplóimat, mondjuk az ’54-es naplómat, kezdjük ’54. ápr. 22-én" - indítja Gábor Miklós az Egy csinos zseni című, 1995-ben megjelent könyvét, két évvel később a Sánta szabadságot pedig: "A Szilveszter éjfélt otthon köszöntjük, együtt a család. Így kezdődik 1955-ös naplóm. Most 1996-ot írunk. Ennek a naplónak a segítségével próbálok emlékezni negyven évvel ezelőttre. Egy rosszkedvű évből egy rosszkedvű évre".      Csupa sajátosság a felütésekben, megannyi árulkodó jel a nyitó mondatokban.   I. Egyrészt az esetlegessség, a véletlenszerűség hangsúlyozása: mintha a régi feljegyzései közül csak úgy találomra emelné ki az 1954-eseket, és mintha valami furcsa ötlettől, mondhatni áprilisi szeszélytől vezettetve hagyta volna el az első három hónapra vonatkozókat, hogy mindjárt a negyedikre utalókat emelje ki. Később aztán valamicskét világosabb lesz az önkényesség indoka. Kiderül, ha csak a háborús évekig nem akar visszahátrálni, akkor muszáj valahol itt, az ötvenes évek közepe táján készített feljegyzéseit elénk tárnia, nyitott művét ennél a szakasznál ütnie fel. E kényszerűségnek van egy roppant hétköznapi magyarázata és egy kevésbé egyszerű következ- ménye. Az előbbi: nem vezetett rendszeresen naplót, hosszú kihagyás után csak a "pártos évek"-et követően kezdett ismét írni, amikor - mint beszámol róla - az újságcikkekből rendre kihúzzák az "új politika" és a "júniusi út" kifejezéseket, vagyis az 1953-as kormányprogramra, Nagy Imre hatalomba kerülésére vonatkozó kitételeket. Az utóbbi: az egykori leírások híján kiesett az emlékezetéből, és soha sem fogja már megtudni, pedig szeretné és érdekes is volna, hogyan érezte magát akkor, ott, a pártos évek idején, amikor párttitkárként, a szónoki asztal mellett - az ő szavával - kipellengérezett nem egy embert, nem egy kollégát. Ezért az Egy csinos zseni könnyed felütése a lelkiis- meret terheinek könnyítése is. Egy súlyos múlt súlytalanítása.      Az in medias res nyitány, a dolgok közepébe vágás úgy is a váratlanság érzetét kelti, rögtönzésszerűen hat, hogy hiányt teremt. Homályban hagyja az előmunkálatokat, a válogatást és az erre való felkészülést. Homályban - megbocsátható módon, mert a hivatkozás hivalkodásnak is tetszhetne - a szerző korábbi könyveit. A Tollal (1963), A színész árnyéka (1972), a Kos a Mérlegen (1990) pedig fontos előzmények: több olyan életrajzi tényt, személyekhez és eseményekhez köthető helyzetet tárnak elő, amelyek a frissebb köteteiben megint szerepelnek, újra feleleveníti őket. Velük kapcsolatban nem az önismétlés veszélyeire érdemes figyelni, ezek a legkevésbé sem kísértenek, hanem az általuk képződött hangsúlyokra, külön nyomatékokra: ezek sejtetni engedik az egyéniség kialakulásának lényegi mozzanatait, emberi karakterének és művészi érdeklődésének meghatározó jegyeit, tartós vonzalmait. Mert az még csupán érdekességszámba vehető, a szánalmas furcsaságok iránti kíváncsiság jelének, hogy újfent kiemeli a New York kávéházban éneklő őrült vagy koldus asszony jelenetét. Azok a betétek viszont, amelyek a családdal és a barátsággal kapcsolatos töprengéseit, többnyire egy-egy élethelyzethez fűződő vallomásait tartalmazzák, már túlmutatnak az alkalmi reflexiókon, az önvizsgálat nélkülözhetetlen elemei. Ami előbb például ahhoz a könyörtelenül kurta vádhoz, megfellebbez- hetetlen ítélethez vezetett, mely szerint végzetesen meghatározta az életét és az egyéniségét, hogy neki nem volt apja és anyja - az utóbb, mára némi önváddal vegyes számvetésbe fut, annak a regisztrálásába, hogy sohasem élt benne kíváncsiság az ősei iránt, és teljesen tájékozatlan maradt a szülei dolgában is. Az sem sorolható a megváltoztathatatlan adottságokhoz, hogy a kevés számú barátai közül a háború után nagyon ifjan meghalt Vincze Ferenchez kötődött a legjobban. Sejthető, hogy ember- és művészetfelfogását talán ez az általa szenvedélyesnek minősített vonzódás formálta, érlelte a legerősebben. Ezért léptetheti föl "Ferkó"-t újból főszerepben. A hangsúlyai is megmaradtak benne: ahogy a szeretet értelmetlenségéről, hiábavalóságáról beszélt, a magány és a halál egyedüli realitásáról, vagy ahogy számot vetett a feleslegesség tudatával, kesernyésen állapítva meg, hogy a művészet is csak azok számára fontos, akik éppen csinálják. A Bölcsesség hét pillérének ismételt idézése pedig kimondatlanul is a két barát jellembeli rokonságát húzza alá. Hogy egyformák, nagyon is: "önmagának elég" mind a kettő, nem lehet a "mi mértékünkkel megítélni" őket.      Végül pedig azt fedi homály, hogy a szerzőnek mennyi mindenből volt módja szemelgetnie. A napló hány lapját tette félre, míg éppen ennél az egynél nyitotta ki. Nem egyértelmű aztán az sem, hogy vajon csak a saját sorait hívja segítségül a múltra emlékezni, vagy más forrásokat, kortársi memoárokat, netán szaktudományi munkákat is igénybe vett. Esetleg nem most, hanem régebben, amikor először olvasgatta a beírásokat, és már akkor olyan megjegyzéseket, magyarázatokat fűzött hozzájuk, hogy most is támaszkodhat rájuk. Esetenként nem csupán illik, de érdemes is figyelembe vennie őket, mert így követheti nyomon, az idők folyamán mennyit és miben változott a véleménye. Vagyis a különböző idők egymásra rétegződhetnek - ahelyett, hogy egyszerűen csak szemben állnának egymással. 1954-et 1995-ben is olvassa az író, de olvasta már korábban is; 1995-ben sem csak a negyven éve múltakra próbál emlékezni. Hátra is, de előre is kalandozik: néha a háborús részleteket lapozza vagy lapoztatja - a feleségével - föl, néha viszont maga is tanácstalan, mikor írhatta a "közbevetett sorokat", a hetvenes években, vagy a nyolcvanasokban. "...olvasnom kellett maga- mat, hogy lássam, vagyok" - magyarázza egy helyütt, a napló- ban nemcsak az önazonosság, hanem az önmegvalósítás tanúsító- ját is látva. Közvetett módon ugyan, de az írás szerepére és értelmére éppúgy rávall ezzel, mint ahogy a műfaj- nak a személyiség válságával kapcsolatos természetére is.   II. Többféleképpen közelít az írás rendszerességet kívánó munkájához. Csak igen ritka esetben minősíti "firkálás"-nak, unaloműző szórakozásnak. Az sem gyakori, hogy - a platóni teória szellemében - az élet és az emlékezet eltékozlása miatt kárhoztatja magát, amiért a lejegyzésekre bízta s nem az emlékezőtehetségére a múltak megőrzését. Ilyenkor meggyilkolt, lemészárolt jelent, "aznap"-ot emleget; riadtan ocsúdik: papírlapokkal, írott szöveggel foglalkozik, és nem az életével, úgy találkozik a fiatalságával, mintha poros fóliánsok közt kutatgatna. Rokon ezzel, amikor írásban éli meg, amit az életben kockázatosnak tartana. Hogy kivonja magát valamely "zavaros varázs" hatalma alól, a naplóból búvóhely lesz. Ide visszahúzód- hat a szerelmi csábítók, rajongók elől, miközben még az ellen- állók büszkesége is eltöltheti: nem mást, csak a "fogalmazó ösztönét" birizgálja az Isten. Sűrűbben merül föl és jellemzőbb is azonban az a gondolata, hogy a feljegyzések a feledésnek nem szolgái, de ellenfelei, legyőzői. Általuk évek távlatából is "életre kap" egy-egy nap, egy-egy esemény, egy-egy alak. Általuk az ember, ha lassan is, de eljuthat önmagához. Rádöbbenhet tegnapi stílusának felszínességére, majmolt, felvett voltára. Rá a gyengeségeire, a gyávaságaira, és hogy amikor csupa hazugság vette őket körül, egyetlen igazságuk mégiscsak volt. Az, hogy gyötrődtek koruk és önmaguk hamisságaiban. De ha ez pusztán tetszetős fogalmazás is, az igazság egyszerűen állítható: nem tagadja meg azt a "múltbéli fiút". A napló az önismeret tükre ugyan, ám elé állva nem eltakarni akarná tegnapi önmagát, hanem kijavítani, hitelessé tenni a "nyilvános élet" mutatta képét. A napló ezért, ilyen értelemben a nyilvánosság ellen íródott, így az első könyv Oscar Wilde Bunburyjéből vett mottója is több puszta szellemességnél. Mint ahogy a szerző által kedvelt ellentétező fogalmazásmód, az aforisztikusság és axiómaszerű- ség, az elmésségek és elménckedések nagy száma sem öncélú. Az intellektus fölénye helyett sokkalta inkább a tanulságvágyó, az életbölcsességek, létigazságok dolgában a példakereső igyekezete nyilvánul meg. Még ha nem jut is messzebbre, mint szándéka meghiúsulásának tudomásulvételéig. A kudarc, hogy "megismerhetem, de megváltoztatni nem tudom magam!", cseppet sem leverő, cseppet sem lefegyverző erejű. Ösztönző inkább, megvilágosodáshoz vezető: arra ébreszti rá, hiába is várta, "komoly forradalmár"-ként, a marxizmustól, hogy mássá teszi, be kellett látnia, "semmi sem tehet mássá". E belátás - a lehető legtöbb. A legnagyobb eredmény - a válságok leküzdésé- nek végén.      A felütésükben, indításukban rendhagyó kötetek a személyi- ség súlyos zavarainak feltárását, nehéz helyzete okainak kutatá- sát és elemzését tekintve ugyanis beleilleszkednek mind az iroda- lomtörténeti hagyományokba, mind - ezektől nem függetlenül - az epikai eljárások rendjébe. Miközben szerkezetük a hevenyé- szettség, a rögtönzésszerűség, a tárgyuk, anyaguk pedig még a jelentéktelenség és az alkalmiság látszatát is kelti, aközben a véleményformálásuk megfontoltsága, az elemzésük mélysége és szigorúsága kiszűr minden felszínes, elhamarkodott értékelést. Pedig nemegyszer erős elfogultsággal látszanak ítélkezni, kisportrét rajzolva több kortársról, kollégáról, kolléganőről. Az egy-két vonással meghúzott arcképek akár ha kevésbé valósze- rűek vagy hitelesek is, ám hiányzik belőlük a gúny- vagy torz- képek személyeskedése, heves indulata. A szerző egyfelől lankadatlanul erősíti azt a benyomást, hogy szinte csak mellé- kesen, próbák közben, előadások után nyúl a tollhoz, cseréli föl a színpadi megjelenést az íróasztal melletti egyedülléttel, másfelől viszont nem szégyelli hangoztatni, mennyire vonzza a kaland, átcsábulni a színművészet területéről az irodaloméra. Bár fölrém- lik előtte a hiábavalóság, a hasztalan fáradozás esélye, méghozzá az apja példája nyomán, akinek a hagyatékában talált töméntelen telegépelt papírlapját olvasatlanul dobták a szemétre - mégis ír és ír, elviselve egynéhány színésztársa gúnyos megjegyzéseit, családja, felesége esetleges rosszallásait, hogy a napló számára van mondanivalója, az ő számukra viszont nincs. Egyébként is sűrűn álmodozgat, meséket, történeteket szövöget - azzal a reménnyel, hogy egyszer majd megírja őket. Így dédelgeti annak a könyvnek a tervét is, amelyik egy fiatalemberről szólna, amint megérkezik az éjszakai állomásra, hamar rájön azonban, hogy ez az ifjú igen kedves olvasmányából, Gide Isabelle-jéből maradt a képzeletében. Mintha a latin közmondásnak hinne, és a "verba volant, scripta manent" szellemét követve az írás maradandó- ságának reménye vezetné. Egy Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művésztől, a színjátszás eleven legendájától, élő klasszikusától legelőbb is kishitűségre vall: a maradandóságra, a halhatatlan- ságra tekintve múlónak hiszi, ami múlhatatlan, feledhetőnek, ami feledhetetlen: megannyi színpadi és filmbeli alakítását. Ám nem csupán a saját eredményeivel szemben támaszt súlyos kételye- ket, de kétségbe vonja a pályáját kísérő hivatalos elismerések hitelét, és ezáltal önnön népszerűségét is. Hogy nem telik el a közönség tapsaitól, a tetszésnyilvánítás különböző módjaitól - ez ismét jellegzetes jegyet nyom a könyveire. Azt a távolságot mutatja, amelyik közte és a nézők között még annál is nagyobb- nak és meghatározóbbnak látszik, mint amekkora olvasóként a saját (napló)író múltjától választja el. Nincs aztán mértékegység, amivel meg lehetne állapítani a külső és a belső megítélés közötti különbségeket. Csak az bizonyos, hogy mások véleményére vajmi keveset ad. Ezért is érezheti olyan gyakran, hogy csak azért lett színész, mert írónak vagy festőnek, mi több - teszi ő maga hozzá - embernek tehetségtelen.      Szinte számolatlanul adja elő rosszabbnál rosszabb tulaj- donságait. Bár nem mazochista élvezettel, ám nem is kedélyes nyugalommal, nem is derűs fölénnyel állítja ki önmagáról a kiállhatatlan ember bizonyítványát. A megengedő humor, önirónia iránt kevesebb érzéket tanúsít. Többet a kíméletlen és kérlelhetlen önostorozáshoz. Apjáról jegyzi meg ugyan, de a saját magáról festett kép alapján önportrénak is beillik, hogy nehéz és sötétséggel teli ember. Olyan, akit az élet- és emberide- genség vonz és aki éppen ezért mindenütt idegen, vendég itt is és másutt is, "talajtalan, hazátlan". Olyan, akit a "desztillált kívülállás" jellemez, a "kényelmes kedvetlenség", szívének "szomorú szárazsága". Olyan, akit ha elkap az önvizsgálat szenvedélye, akkor elegendőnek tartja megalkuvásainak, gyáva, gyenge, hálátlan, kétszínű viselkedésének tényét rögzíteni, a példák, esetek bizonyító erejével mit sem törődve. Mintha magától értetődőnek tartaná, hogy hazug és számító volt a kapcsolataiban; kétes, kétértelmű és tisztázatlan helyzeteket teremtett és tűrt el maga körül; sodródott. Emlékezzünk szégyenünkre - ugrasztja ki egy hosszabb részlet élén, példákkal szemléltetve éppen, mi az, ami miatt saját maga becsülésére sem méltó. Megfutamodott, hiányzott a férfias kiállása, bátorsága, alamuszi volt - szerepel a bűnök lajstromán, másutt mintegy összefoglaló érvénnyel szökevénynek, az "egérutak emberé"-nek nevezi magát. A legmesszebbre egyfelől akkor ér, amikor - 1957 legelső napjaiban - a percről percre növekvő gőgjéről és válo- gatás nélkül mindenkire kiterjesztett gyűlöletéről ad számot: az undorról fölérő emberidegenségéről, másfelől pedig, amikor - székesfehérvári gyermekkorára emlékezve - primitívvé és ordenárévá gyalázza magát, azt állítva, ilyenné nevelte a mozi, apja mozija, ahol fölnőtt. Ez a feloldozáshoz, megkönnyebbü- léshez egyáltalán nem vezető flagelláns elszántság a napló elemző szigorát és hangját is meghatározza. Mintha ellentétébe fordulna Madách tétele, és az élet alapélményeként, léttörvényeként lehetne hirdetni: haladhat bár a világ, mi nem változunk.      Bizonyításul két mozzanatot emel ki. A kettő nem választható szét egymástól. Összetartozásukat szónoki kérdés hangosítja fel: "a család ellen lettem kommunista?" Az érvelés során a legszűkebb környezet, az otthon sohasem jelenik meg a nyugalom, a meghittség, a biztonság szigeteként. Annyira gyűlölte a családot, hogy tudni se akart róla; elege volt a folytonos feszültségekkel teli boldogságból - szól a múltról, megtoldva azzal: a földalatti mozgalomban is a szoknyavadász és buja apja ellen élt, sőt még azt is mondja, hogy miután túl voltak az egymást váltó nőügyein s túl a háborús bújkálásokon, a fasizmus zsidóüldözésén, ő üldözte ki a hazából, "az én bandám, az én Pártom". De nem ment utána Amerikába, az apai parancs ellenére sem, mert önállónak, szabadnak érezte magát: "senkije sincs, nem éri gyász!", dalolta boldogan 1945-ben, a kommunisták soraiba lépve. A hangsúly itt is a társtalanságon van. Azon a legmélyebb ellentmondáson, amire a szerepvállalásainak tanulságát összegezve derít fényt: neki a párttitkári funkció is a vágyott magányt jelentette. A félrehúzódás, a külön vonulás lehetőségét, hogy majd lemondása után azon lepődjék meg, mennyire utálják. Nem érzékelte azt a gyűlölettel vegyes félelmet, ami körülvette, s amit utólag olyan szenvedélyesen tudott ecsetelni egynéhány kollégája. Miközben tehát a népi demokrácia, közösségi társadalomszolgálatába szegődött, az "építjük a nép országát" jelszavát hangoztatta, aközben csak szerette volna tudni, "hogy az ki, mi? a nép?". Miközben elfojtotta már akkor legjellemzőbbnek vélt tulajdonságát, a "titkos kérlelhetetlen kétkedés"-ét, aközben "mint úrifiú" idegenül nézte a "prolikat és parasztokat", olyan "kölcsönös, örökölt gyanakvást" tapasztalva, amit semmiféle párttagság sem irthatott ki. Miközben "rossz félénkséget" tanult, azt, hogy párttitkárként meg kell becsülnie minden tehetséget s jó szándékot, aközben - az ő szavával - rühellte a kollégáit, megvetette ízlésüket, kedélyességüket, anekdotáikat és képmutatásukat; ha rajta áll, már 1945-ben kiszórta volna a Nemzeti Színházból "az egész Nemzetit". Majd amikor valóban rajta is áll, kinek hogyan alakul a pályája, amikor ő is annál az asztalnál foglal helyet, ahol emberi sorsokról és művészi érvényesülésekről döntenek, megfellebbezhetetlenül - akkor részese lesz nem egy karrier kettébe törésének, nem egy kolléga megszégyenítésének. Két ügyet kapcsol ide, kettőhöz tér vissza azok közül, amelyekben szerepet vállalt: Timár Józsefét és az úgynevezett "török ügy"-et.      Egyik esetben sem támaszkodhat egykori feljegyzéseire, nem olvashatja tegnapi önmagát. Hívő kommunistaként - fejtegeti valahol - miért is vezetett volna naplót, mi mondanivalója lett volna azon kívül, amit taggyűléseken, beszámolókon nyilvánosan elmondott - miért is dobta volna el "a kommunista önismeret" szüntelenül kézben tartott eszközét, a "kritika-önkritiká"-t. A pártos bírálat éles fegyveréhez képest azonban tompának, csorbultnak mutatkozik az önbírálaté, akár a művész, akár pedig a török ügy a cél. Már akkor a felelősség el- és áthárításának védekező mechanizmusa léphet működésbe, amikor mintegy felvezetésként, prológusként előadja: akadémista korától kezdve nem érti - mint írja - "mit esznek" Timáron, és azóta is "a magyar színházi élet primitívségét" látja abban, hogy a színészt, a "mi különbejáratú Máraink"-at mindenki annyira nagyra tartja, tiszteli. Ezeknek a szavaknak akaratlanul is - de még inkább: akarva - olyan a csengésük, mintha nem lett volna súlyos bűn, szégyenletes tévedés Timár száműzése, a Nemzeti színpadáról, sőt - a napló fogalmazását követve - a pályáról történt elüldözése. Sőt, az elüldözőkben még az is fölmerülhet - mint ahogy fel is merül, ez zárójeles kérdőmondatban!-: "(És lehet, hogy igazunk volt?)" Az igazságkeresés szenvedélyénél erősebb az önigazolásé? Máskülönben aligha ironizálna azon, hogy - szó szerinti idézés, az eredeti kiemelésekkel - az 1953-as kormányprogram óta "ez a szent és üldözött művészet: az érzelmes unalom, amely nívónak és szabadságnak álcázza magát". Más helyeken Timár színpadiasságát emlegeti, 1938 stílusában való játékát, és ha egyszer kifut is a tolla alól a "nagy tehetség" minősítése, inkább afféle elismerés ez, amit a "valamikor ünnepelt nagyság" mai művészi teljesítményeivel nem bír igazolni, helyettük az emberi értékeire hivatkozik. Szeretni valónak nevezi, a legmegnyerőbbnek; olyan jóság van benne - állítja , amelyet ő nem ismer, amelyik - őbelőle hiányzik.       A "török ügy" utólagos megítéléséhez, egyszemélyi feljebbviteli tárgyalásához hozzátartozik az a nyilvánosság, amit egy alkalmi asztaltársaság teremtett Tihanyban. Épp együtt nyaralt ugyanis annak az operistának a családjával, akit - és még Latabár Kálmánt, Székely Mihályt és másokat - annak idején nyílt fórumon kipellengérezett azért, mert rendszeres vacsoravendég volt egy török diplomata lakásán. Az ellenséggel való cimborálás gyanújánál súlyosabb fogalmazódott meg akkor, teljesen alaptalanul: a kémkedés vádja. Az operaénekes feleségének megalázóan belátó kérdésére, hogy a vádat képviselő Gábor Miklós "miért lett volna gerincesebb, mint mások?", miért tagadta volna meg kommunista voltát - elégtelennek véli azt a választ, hogy "én hittem", de mentegetőzve is nevetségessé válhatna, ezért viszonttámadásba kezd. Igazat ad, eléggé határozottan - saját magának. De a csuda vigye el - fog az önfelmentésbe -, miféle emberek azok, akik egy fél grape fruitért eladnák a lelkük üdvösségét, "miféle potyázók" az ilyenek! - méltatlankodik, utóbb is. Holott talán már mosollyal illethetné e piszlicsáré históriát, a különb anyagból gyúrt, a vacsorajavak helyett az eszmék erejében bízó, a derűs távlatokra figyelve is éber szocialista ember tragikomédiáját. Benne a "harcos bolse- vik" ráosztott szerepét.   III.  Hogy e szerepet, főként pedig a török ügyet, így ítélte meg, ebbe belejátszhatott nemcsak az emberidegensége, hanem a "puritánul példamutató" életvitele is - jóllehet, nem proletár puritánság volt ez: a párttitkári pozíció mégiscsak kiváltságokkal járt, és otthon, a háztartásban sem érezték polgári csökevénynek, hogy cselédet tartanak, a "komor és hallgatag", a vezetéknevén sose ismert Ilonkát. Talán ezek miatt is tér vissza annyira gyakran a gondolathoz: lehet, hogy a szocialista rendszer a képmutatás, az állandó kertelés, a hazugság társadalma; lehet, hogy a gyökerei is ezekből erednek? Mégis a vitapartnerének, bizonyos Radó Öcsinek lenne igaza, aki szerint amit szocializmusnak hívunk, az semmi más, mint "marxista szólamokkal takargatott fasizmus"? Vagy épp az ellenkezője állítható? Hiszen még 1954 nyarán is fontosnak tartja beírni a naplójába: a Párt a tisztességes emberek gyülekezete. Rögzítette: megilletődik kicsit, amikor megkapja a pártkongreszusra szóló küldöttigazolványt. Nagyszerűnek, nagy, okos, optimista beszédnek tartja Rákosi beszédét. Alig egy hét múlva viszont önbecsapást említ: csak nem akad olyan hülye - kérdi -, aki elhiszi, hogy "ez a mi kongresszusunk vita" volt, s nem rendezvény. Végletekbe menően ostorozta magát; egyik végletből a másikba csap az "új szakasz" jelenségeit, eseményeit vizsgálva is. A gunyoros, fölényes hangot nem szíveli, sem a hirtelen okosok bölcsességét, a legkevésbé pedig azt, ami pedig divat lett, hogy az egy éve még "sematikusan párthű komcsik" nekikeserednek és kritizálnak. Kifelé mutogatnak, holott befelé kellene fordulniok. Önmagukat fogni vallatóra. Mindig az érdekelte - jegyzi föl a naplóba -, hogy miképpen történhetett meg vele, ami megtörtént, miért vetette bele magát a "politikai mocsokba" , ám közben nem okolt másokat, nem érezte félrevezetett, tiszta és hívő ifjúnak magát. Csalódását - emeli ki - sose tekintette csalódásnak Sztálinban vagy Rákosiban, vagy Leninben: "én magamban csalódtam".      Az olvasott napló legelején ugyanezt két rövid mondat előlegezi: "Harmincöt éves vagyok. Mindent elhibáztam". Majd ismét végletek között jeleníti meg a sorsát, életét. Az 1953 nyara óta tartó "szüntelen válság" leküzdhetetlenségének gondolata nyomasztja egyfelől, másfelől viszont, hogy a Nemzeti Színházat, Major Tamást, Jagót és a párttitkárságot otthagyva magára talál ugyan, ám még 54-ben is "az elhivatott zseni öntudatával" él és ír és játszik. Ezt az öntudatot éri ugyan némi sérelem, főként a felesége révén, ám igazolást is talál rá. Mégpedig kedves írója sokat forgatott könyvében. Thomas Mann Józsefének útja példázatos a számára, megerősödik tőle. József nem tesz mást - szól az összegzés -, mint "a zseni, aki mondanivalója, eszméje és egyben - bibliai kétértelműséggel: - saját személye győzelméért minden megoldást kipróbál". Ez a karrierizmus teszi emberré az embert - emeli ki -, "emberré a többi ember között".      Az Egy csinos zseni eme önigazoló summázatához illik az a forma, amelynek a korábbi könyveiben lelhetni párját, ám amelyet a Sánta szabadságban már elvetett: a napi bejegyzések során kialakuló időrend szoros követése helyett különböző témák szerint állítani össze a naplót. Az 1995-ös kötetben az Othello bemutatására való készülés nyitja a sort, és a Romeo eljátszása zárja, közben pedig a közönség érdeklődését ilyen fejezetcímek hivatottak felkelteni: Pletykák... ...És szégyenek. A másik kötet szakít a színész-írónak azzal a szerkesztési elvével, hogy egy-egy szerep, alakítás köré szervezze a feljegyzéseit, számot adva a felkészülés szakaszairól, de elemezve is az előadás alapjául szolgáló drámát. Az eltérés, természetesen, magyarázható azzal is, hogy az eseményekben roppant sűrű három esztendő - 1955 Újévétől 1957 szilveszteréig - diktálta így. A társadalmi-politikai élet gyors változásai követelték ki, hogy a színházi életről adott jellemzések, a darabokról és a kollégákról formált vélemények helyett a valóban sorsfordító szerepű történelmi tettek és tények örökítődjenek meg. A gyors külső változások lehetetlenné tették, hogy hasonló elmélyültséggel elemezze őket, mint ahogy önvizsgálatához, belső válsága feltárásához és leküzdéséhez fogott. A vívódások, töprengések intellektuális feszültségét, a tanulságösszegzések bölcseleti izgalmát az alkalmi reflexiók ötletessége, a friss benyomások elevensége pótolja. Gyakoribbak a glosszák, a rövid, tömör megjegyzések, akár egy-egy színházi bemutató, akár egy-egy politikai ügy kapcsán. De a hosszabb beszámolók készítését is fontosnak tudja: mára dokumentum- értékű híradások ezek, egyszer-egyszer a puszta szemtanú tudósításai, máskor azonban az ügyben résztvevő, esetleg szenvedő szereplőé. Legyen szó akár arról a memorandumról, amelyet a művészekkel szemben alkalmazott adminisztratív módszerek ellen tiltakozva neves írók, színészek küldtek el a párt politikai bizottságának, hogy aztán Nagy Imre pártból való kizárásával egyidőben nagyrészük vissza is vonja az aláírását, ezzel sem tudva elhárítani azonban a szigorú megrovásokat. De szó lehet a Petőfi kör vitáiról is, közöttük az újságírók estjéről, amelynek hallgatója volt. Szó arról a bécsi útról, amelyet hajóval tettek meg, s amely ismét a mellüknek szegezte a kérdést, "a választás kötelességét" két világ között. Ott van aztán Rajkék temetésén: ő is hitt a bűnösségükben, mégis nyegléskedésnek érzi, hogy a tömegben valaki hangosan méltatlankodik a gyászbeszédnek azon a fordulatán, amelyik a "megölték őket" személytelensége mögé rejti a halálukért felelősök nevét. Amikor pedig személyesen vállalták "moszkovita" voltukat: feleleveníti új színházának, a Madáchnak azt a társulati ülését, amelyről a kényszernek is engedve vonul ki, Horvai Istvánnal együtt. És azzal a Sarkadi Imrével, akinek az alakját - mint régebbi könyveiben - most is többször felidézi, sajnos, nem oszlatva, de növelve annak a legendának a homályát, amely Sarkadi halála körül szövődött, bizonyosnak állítva, hogy Sarkadi öngyilkos lett, mint Rozsos István is, Soós Imre is, Latinovits Zoltán is.      A társulati ülésről történt kivonulás miatt nem tesz szemrehányást magának. Annál inkább amiatt, hogy később nem volt képes fékezni magát, és bőgött, őszintétlenül, szerepet játszva, a belé gyökerezett hamisság megnyilvánulásaképp. A társulat az 1956-os forradalom napjaiban, egészen pontosan október 31-én közösítette ki, s ekkor már a Körút és Buda falain is ott szerepelt a neve, mint népárulóé, a Major Tamáséval, Várkonyi Zoltánéval, Gobbi Hildáéval, Mészáros Ágiéval és másokéval együtt. Előtte való nap régi színházában, a Nemzetiben viharosan támadták amiatt, hogy ő is aláírta a színészeknek azt a nyilatkozatát, amelyik a szovjet csapatok kivonulását és Nagy Imre tényleges hatalomba kerülését követelte. Támadás, tiltakozás tehát mindenfelől. Ő pedig ezt jegyzi be a naplójába 30-án: "Ez a nap mégis boldog nap"... De a korábbi és a későbbi beírások is arról tanúskodnak, hogy október 23-ától kezdve sorsfordító és léleképítő erejű időket él. Hogy megcáfoltatták vele élete, magatartása - idézett - alaptételét: "a megismerhetem, de megváltoztatni nem tudom magam" elvével ellentétesen cselekedett. Nemcsak az az előbb említett nyilatkozat mutatja ezt, amelyiknek több mint a fele az ő írásával készült, és amikor hirtelen rájön erre, ijedtében eltépi és lehúzza a darabjait a WC-n, a naplóját pedig elviszi otthonról, eldugja - de ez már 57 nyarán történik, amikor Darvas Ivánt mint a felhívás aláíratóját már letartóztatták. Szerepelhetne az ő bűnlajstromán az a rádiós üzenet is, amelyikben nyilvánosan tették volna fel Nagy Imrének a Háy Gyula fogalmazta kérdéseket: ő hívta-e be a szovjet csapatokat, és ő rendelte-e el a statáriumot. A feljegyzéseit elrejtő Gábor Miklósnak jó oka volt hát félnie. Itt a "forradalom" - írta be mindjárt 23-án. Az első sorban vonul, együtt a tömeggel, majdnem a Bem térig, de előbb kiválnak, a feleségével hangképzésre mennek Fischerhez. Este ostobának és gonosznak véli Gerő beszédét. "Gyilkosok...! Kilépek a Pártból!" - tiltakozik, szipogva róva a sorokat, majd dühösen kérdezve, mikor hagyják már abba a Rádióban az "ellenforradalmi bandák" és a "hősi szovjet csapatok" emlegetését. "Az éhség, a rabság, a hazugság, a félelem és nyomor kergette szegény emberek kitörése ez, szent dolog" - írta, a fronton történtekkel hasonlította össze a harcokat: "Akkor féltettük ugyan az életünket, de mégsem éreztünk közösséget egymással sem, most azonban, Istenem, hiszen ezek a mieink!" - érzékenyedik el. Aztán tárgyilagosra vált a hangja: Kádárt buta, rövidlátó embernek érzi, érzékeli Nagy Imre kétségbeejtő helyzetét, és azt: "Ha egy baloldali terror kerülne uralomra, az lenne a legszörnyűbb". Most a saját életük fölé emelkednek - jegyzi fel a népről, a harcoló fiatalokról. És egyetértéssel azt, amit a felesége mond: nem tudták, hová tartoznak, ez a néhány nap tanította meg őket. A pár nap elmúltával, november 4-e után pedig így szólnak a bejegyzések: "Némaság és sötét kíséri az oroszok minden léptét. De legalább ezután már egyek leszünk a rabságban!"; Kádárt, Münnichet említi, hogy hát akadt még ebből a fajtából; kommunista lepráról beszél, terrorról, megszállásról, egy végsőkig megalázott városról. Megjeleníti az 57 januárjának legelején közvetített Kádár-beszéd otthoni fogadtatását: míg szól a rádió, a felesége ugrál végig a szobán: "Levan - szarva - kádár - jános - levan - szarva - kádár - jános". Kétségbeesésüket rögzíti: mi lesz, ha az oroszoknak kell fellépni. Kihúzatják a fogukat, hogy ne tudjanak beszélni - jönnek az ötletek. Aztán meg a hétköznapok ösztönös reagálásai mint első jelei a forradalom elárulásának. A megalkuvásnak, amikor ki-ki gyűjti az erkölcsi alapot az új rezsim mellé állni. Sodródni. Teljesíteni az "élni kell" parancsát.      A Sánta szabadság szerzője úgy számol be e kényszerű megalkuvások sorozatáról, hogy nem a kormányprogramot követő válság nyomott hangulatával, kilátástalanságtudatával rímelteti. Nem ezeket állítja párhuzamba, hanem: a kedveseit. A Saskiának nevezett második feleségét, akivel az 1949-es buda- pesti VIT idején kezdődött minden, és a Hendrikjének elkeresz- telt majdani harmadik nejét, akivel 1957-ben szeretnek egymás- ba. Ennek az új kapcsolatnak a fénye vakító erejű: nem engedi látnia sem a házassága válságának okait, sem a forradalom lassú megtagadásának jeleit. Az önvád, az önostorozás korábban oly feltűnő és szapora jelei most halványan sem mutatkoznak. Ami szembetűnő igyekezete lesz - rögzíti a naplójába--: pontosan megjeleníteni az életébe ismét betoppant szerelem "fel- és eltűnő kis lidércének arcát". Jóval nagyobb ambíció ez már egy naplóíróénál. Az irodalmi megformálásnak ez a szándéka és igénye alakítatta vele ennek a könyvnek az előadásmódját és nemegy eszközét is. Ez adatott kitalált neveket valóságos személyeknek, ez erősíthette a vágyát az olvasó elbizony- talanítására, hogy az ne tudja vagy csak találgathassa, ki az a Saskia, ki az a Hendrikje. Vagy ki az a Luigi, akivel felváltva játszotta Sztálin szerepét, ki C. Helga, ki a "nevezzük őket így" Székely család, miközben az utált Majort, Bástit és általában a legtöbb kortársát néven nevezi. A különbségtevés okaira, logikájára nehéz volna rájönni. A legelfogadhatóbb magyarázatot alighanem azzal adja, hogy "félig tudatos" munkát emleget. Így kezdett el dolgozni - írja - egy halála utáni sikeren: "ez lesz majd a naplóm". Jövendölés helyett ki lehet jelenteni: az élő Gábor Miklós naplói nemcsak a történelmi tények, események dokumentálása és kommentálása miatt számíthatnak sikerre, hanem írói értékeik, megjelenítő és elemző erejük, kifejezésbeli árnyaltságuk, stiláris igényességük miatt is. (Magvető)