"...sehogyan sem értette, mit keres egymás
mellett e két, össze nem tartozó dolog."

A hivatalos, (igaz) változat szerint a következő történetek várnak ránk Márton László új regényének lapjain: A Neisse melletti Guben város polgárai 1604-ben fellázadnak a nyerészkedni kívánó és önkényes döntéseket hozó városi tanács ellen, és jóvátételt követelnek. A polgári lázadást az alsó-luzsicai tartományi megbízott elfojtja, vezetőit szabadon engedi, Jacob Wunschwitzot azonban, az egyetlen tekintélyes polgárt, aki pedig a viszály békés megoldásán fáradozott a vérontás elkerülése érdekében, elrettentő példaként, bírósági eljárás nélkül lefejezik. A teljhatalmú tartományi megbízott, Anselm von Promnitz báró, a császár és annak testvérbátyja, Ausztria és a Szász fejedelem- ség, valamint a katolikusok és a protestánsok közti konfliktusok következtében igen súlyos politikai helyzetbe kerül: ahogy a szász fejedelemség által támogatott polgárlázadás, úgy a lázadás leverése is végzetessé lehet számára. Ráadásul szemmel verve érzi magát, miért is aztán letartóztat egy idős asszonyt, Elisabeth Dumitschint, aki minden valószínűség szerint megbabonázhatta - állítólag gyámleányainak megbízásából, megoldatlan örökösödési vitájuk bosszújaként.
     Az öregasszony tényleg képes a jövőbe látni, csakhogy a látottakat nem tudja helyesen értelmezni, így nem is ismeri fel, hogy egy boszorkányper kellős közepébe, ráadásul az áldozat szerepébe csöppent. Mindeközben a tartományi megbízottat titkára, Gideon Kindler, aki egyébként saját törvénytelen fia is, valódi, mérgezett gyertyákkal kínozza, valószínűleg a stájer herceg megbízásából, aki viszont, mint császári rokon Gubenbe küldi passaui zsoldosait, hogy elfoglaltassa a várost. A titkár féltestvére, bizonyos Kain Kindler, akinek az apja, a földbirtokos Lot Schulz von Jeschkendorf a Cicero Seleschk nevű molnárt üldözi kérlelhetetlenül - Cicero Seleschk viszont a lázadó polgárokat a városi malmok elfoglalására bíztatja, amelynek tényleges megvalósulása lesz ürüggyé a lázadás leverésére -, és leszúrja a drezdai udvar lovas futárát, Fabian Kittlitzet, aki az egykori szász kancellár, Nicolaus Crell szabadonbocsátását érintő, titkos levelezést szállítja. Van továbbá egy Blasius Pohle nevű halálraítélt gonosztevőnk, aki annak reményében, hogy elkerüli megérdemelt büntetését, eleven halottnak tetteti magát, így élve kerül a pokolba, hogy megpillanthassa a császárt és megtapasztalja a földi hatalom semmisségét. Később fej nélküli testét Jacob Wunschwitz holttesteként gyászolják és temetik el, miközben Wunschwitz, a tartományi megbízott foglyaként még él és abban reménykedik, hogy a szász kancellár, Nicolaus Crell majd kiszabadítja, aki azonban nem rendelkezhet már a saját élete felett sem. Mielőbb azonban még a gubeni kolostorban meggyilkolnák, Jacob Wunschwitz tévelyeg egyet az idő panoptikumában, ahol az idő egyébként is ágyúgolyóval lövettetik szét, és a 20. században bukkan elő. Az NDK első államelnökeként éppen az államvédelmi minisztérium létrehozásáról szóló törvényt írja alá...
     És így tovább, és így tovább, kinek tetszése, kinek emlékezete szerint.
     Egy másik, igen kedves epizódsorozatot is szeretnék olvasócsalogatóként kiemelni: Happenrodt helyettes polgármester eltűnt gyámleánya, a buja Rosina Katharina, akivel Melchior Bononius, a városi jegyző megbízott személynöke folytat viszonyt, bár fenntartással kell kezelnünk ezt az ügyet, mivel Bononius mintha képtelen volna Katharina vágyait kielégíteni, a hölgy mindenesetre, és rendszeresen, amerre Wunschwitz jár, arra felejti szőke hajszálait, mi több, befurakodik a tisztes és becsületes családapa álmai közé, aki pedig még csak nem is láthatta őt, a vele mégis meggyanúsított szépséget. "Pedig látta, méghozzá álmában látta, sőt álmában ölelkezett is vele..." Ami persze fondorlatos véletlen, trükk, az ésszel elképzelhető igazsággal szembeni tudatalatti oktalan fantáziája. Mindenesetre igazi regénytitok, amely sehogyan sem függ össze semmivel.
     Vagy talán mégis...?
     Mert az egész: történetek tömkelege egy kötetben, az elbeszélhetőség újabb nehézségeivel kísérve. És aki történetre vágyik, az a káoszt óhajtja magának - az elbeszélői felismerés szerint.
     Márton László regényének címében ugyan Jacob Wunschwitz igaz történetét ígéri, és nem árulok el vele nagy titkot, ha gyorsan kijelentem, Jacob Wunschwitz története nem igaz történet. Legalábbis nem igaz akkor, ha a regényt mint irodalmi művet a maga helyes igazságtartományában olvassuk, és amely igazságtartomány egyáltalán nem az »igaz« játéktere.
     Nem a szerző hitelességét, hozzáértését, jártasságát és tudását vonva ezzel kétségbe, hanem az irodalom autonó- miájának különleges, sem nem igaz, sem nem hamis igazságér- tékét tartva szem előtt, vagyis azt, hogy származzon az alap- anyag, a történet bármennyire is a valóság vonzásköréből, az irodalom minden esetben "kitaláció" marad, ahol felfüggesztődik annak kérdése, hogy az irodalmi műben elbeszéltek megfelel- tethetők-e, avagy sem a valóság tényeivel. És bár az irodalmi műben előfordulhatnak faktumok, dokumentumok, forrás- anyagra történő utalások (lásd Márton regényének jegyzetét és az elbeszélés hivatalos [igaz] okmányait), még ezek az ellenőrizhetőségük folytán minden fikcionális gyanú felett álló alkotórészek is - a maguk poétikai szerkesztettségében - annak a lehetséges, kitalált világnak lesznek alkotórészévé, amely származhat akár tisztán a valóság történeteiből, akár tökéletes fikcióból, akár a kettő ügyes keverékéből. Mert amikor az olvasó paratextuális jelek által bebocsátást nyer a mindenkori történések világába, esetünkben a Márton László-féle Jacob Wunschwitz igaz történetének regényébe, minden retorikai fogást, így a regénycímében a "valóban megtörtént" »igaz« attribútumát, gyanúval kell fogadni. Helyesebben, az irodalmi/fikcionális olvasat megválasztásakor, ami, hangsúlyozom, az olvasó döntésétől függ: irodalomként, avagy történeti dokumentumként kívánja olvasni az éppen olvasandó művet, mert ki tudná egyértelműen eldönteni azt a kérdést, hogy, mondjuk Thukydidész A peloponnészoszi háborúról szóló munkáját történeti tanulmányként kell-e olvasni, avagy irodalomként (És itt Peter Handke Még egyszer Thukydidésznek című munkájára utalnék, ahol felfedezi magának a reális/fiktív szövegrétegek közti átmenet igazságának azt a pillanatát, amely egyértelműen a valóság és a világ leírásának percnyi pontosságú stratégiáját találja fel. Ugyanakkor a pontos leírás, az írás által visszaadandó vagy visszaadhatatlan »igaz« történet vétlen és védtelen végtelenségével ütközik szembe). Nem a szöveg hordozza a valóságra, illetve a kitalációra irányuló igényt, hanem az olvasó dönt a maga stratégiája felől. A kettő összemosásával a szövegvilágok interpretálásában, akár dokumentumként, akár irodalomként kezeljük ugyanazt a művet, feloldhatatlan anomáliák keletkeznek. Ennek értelmében maga az írott szöveg olvasási stratégiájának gazdagsága, nem pedig annak kizárólagos - irodalmi/fikcionális avagy történeti/dokumentatív - olvashatósága következtében lesz irodalmivá. Amennyiben tehát Jacob Wunschwitz történetét irodalomként olvassuk, márpedig akként olvassuk, eltekinthetünk a regény alapanyaga (referenciális vonzata) és annak fikcionalizálása közti reláció felfedésétől, és bár a Schöttgen-Kreysig-féle, 18. században íródott tizenkétkötetes történeti munka Márton László által olvasott/megadott második kötete igen nagy meglepetésekkel szolgálhatna olvasójának, egy szimbolikus, megmártonozott »Kleist-történet« ismétlésével mindenképp, még csak véletlenül sem mernék, a fikció és a valóság anomáliáját kijátszva »fiktív történeti/történelmi« regényről beszélni: az ellentmondás a fentiek figyelembevételével a címkében található. A mű ilyen igényét más helyen, a szövegvilág rétegzettségében kell kijelölnünk. (Aminek elvégzésére egy korábbi, a Menedékben olvasható reflexív Márton-idézet igényt is tart: "Mit értek Leíráson? Az élet és a létezés, a valóság és a lehetőség egybevetését; fordított mágiát. Törekvést a cafatokra tépett idő újjáépítésére, vagy, ha ez már nem lehetséges, az aljasul elhazudott időtlenség feltérképezésére.") Jacob Wunschwitz történetét e távoli idézet is, már ami valóság és lehetőség dialógusát, illetve az idő széttöredezettségének újraformálását illeti, amivel akár utalhatunk Márton László összes műveinek poétikai kontinuitására, alapvetően meghatározza: az időt itt egy idő után ágyúval lövik szét, a fikción belül »valóság« és »kitaláció«, illetve »lehetőség« pedig egymással buja összefonódásban rétegzi a Wunschwitz-féle szövegvilágot, amelynek széttartása belső párbeszédet eredményez. E többszörös rétegződés (igazság és hazugság, valóság és kitaláció, történet és metatörténet egymásraíródása) oldja fel a »történet« széttartottságát, mégpedig a neki megfelelő, legalkalmasabb, elméleti utasításban. Jacob Wunschwitz »igaz« története figurákhoz, tárgyakhoz, időkhöz és terekhez tartozó történe- tekből, részletekből, leírásokból, sőt magának Wunschwitznek is sokszoros, hasadt állapotú, egzisztenciális megterheltségű történetéből íródik elbeszéléssé. És itt már nem is csupán arról van szó, vajon főhősünk létezett-e egyáltalán (pedig az az elbeszélés során néhányszor elhangzik), hanem arról is, vajon az individuális élettörténet és az azt modifikálni képes felsőbb (hatalmi, politikai) meghatározottság át- vagy előírt története közül melyik adja ki az igazit? Vagy: az igazabbat? Esetleg maga az igazság bajnoka is kénytelen felismerni, márpedig Jacob Wunschwitz kénytelen felismerni, hogy minden elhatározás ellenére a hazugság ott kezdi bontani virágait, ahol a színtiszta igazság ültettetett el: "Nem azért volt szomorú, mert nem szerezte vissza jogos tulajdonát, bár fájt elgondolnia, hogy majd évek múlva nem lesz fedél a gyermekei feje fölött, hanem azért, mert a zsigereiben érezte, amint lassacskán ő is óhatatlanul belebonyolódik a hazugságok szövedékébe, ugyanakkor a hazugságok is bonyolódnak őbelé, húsává és vérévé alakulnak. Mert amit Urban Limpinn-nek válaszolt, abból minden szó igaz volt, sőt az is igaz volt, amit a szavak egymás után rakosgatva jelentenek, csak az nem volt igaz, amit Wunschwitz ki akart velük fejezni." Jacob Wunschwitz felesküszik az igazság oltárán, amely természetesen igen bonyolult, labirintusszerű, vétlen és véletlen, bűnös és tudatos háló-rendszerben mutatkozik meg, és a hazugság fondorlatos és fokozatos térhódításában ugyanazon oltár áldozataként végzi történetét. Továbbá, és ezt az elbeszélői funkció sem rejti véka alá: amennyiben Jacob Wunschwitz nem dönt a maga igazsága mellett, tehát nem merül el a viszonyok és hálók átláthatatlan rendszerében, élete nem lehet igazzá, nem lehet történetté, mert nincs, ami kiemelné létezését a létezés névtelen történetéből. Az »igaz« történet tehát, bár utal a régi, jól bevált módszerre, az ancienne rhétorique-ra egzisztenciális értékké változik. Ennek belátására Jacob Wunschwitz nevét archaikusan írom körül: Jákob, Az Értelmet Kívánó. A »Witz« az »értelem« (Verstand) jelentését birtokolta, mondjuk, annak idején, amikor, a 16-17. század tájékán történetünk játszódik. Márpedig, akinek nevében az értelmes cselekvés, az ésszerű gondolkodás óhaja rejtőzik, a szimbolikus névadáson keresztül éppen annak a szövevénynek a kellős közepébe csöppen, amely ellen, elviekben, Jacob Wunschwitz tiszta ésszel és elhatározással küzd. Ezek után pedig, gondolom, senkit nem fog meglepni, ha azt állítom (és amire tettem is már utalást): Jacob »Wunschwitz« »igaz« története nem Jacob Wunschwitz (egyszemélyes) története, hanem figurák, nevek, idők és helyszínek történeteinek hatalmas káosza lenne, ha az elbeszélői funkció nem tekintené saját problémájának egy ember igaz élettörténetének elbeszélhetőségét. Jacob Wunschwitz a regény negyvenegyedik oldalán szerepel először, és addig a probléma magva: miért is találták zárva a gubeni szőlősgazdák a vásárcsarnokot, el is beszélődött. A történet e magvacskájából bújik elő és burjánzik el Jacob Wunschwitz (és a többiek) története, de mire idáig eljutottunk, már sok mindent tudunk Guben városáról, a Neisse folyóról, és arról is természetesen, hogyan "álltak a dolgok a tizenhatodik század legutolsó és a tizenhetedik század legelső éveiben, amelyek utólag, a rájuk következő borzalmas évtizedek ismeretében, legalábbis a világnak erre a szögletére nézve jóformán idillikus korszaknak látszanak..." És amikor Jacob Wunschwitz bekapcsolódik a történetbe, már a feje tetején áll a szőlősgazdák kellemetlenségéből fakadó, lassan általánossá váló »polgári elégedetlenség«. De Wunschwitz belépése előtt is, után is, állandó jelenében, történetében, tehát széttartó elbeszélésében van a világ.
     Amíg az úgynevezett naiv, görög regény, mondjuk Héliodórosz Etiópiai kalandja (más fordításban: Sorsüldözött szerelmesek) rendelkezett a maga absztrakt lineáris cselek- ményszerkezetével, amelyből pontos geometria szerint ágazódtak el az egyes melléktörténések retrospektív és rendkívül lassú, sőt kényelmes elbeszélései, addig Márton regénye éppen a regény- kezdetek sokágú történetének egyszerű szerkezetét problema- tizálja és deformálja a maga poétikus rendszerében. Jacob Wunschwitz története ugyan a negyvenegyedik oldalon kezdő- dik, de az első negyven oldal, az elbeszélői felismerés és kérdés szerint kísérlet a »személyes« történet »személytelen« előtörté- netének elbeszélésére.
     Milyen naiv az, aki hisz a tegnap-ma-holnap időrend elbeszél- hetőségében!
     Az elbeszélői funkció azonban nem csak azt kutatja, hogy: "melyik pillanatban dől el, hogy valaki szereplője lesz egy történetnek, és hogy az, ami történik vagy történt, mitől lesz visszamenőleg is az ő személyéhez köthető?" De azt is, hogy a fokozatosan, sőt a kezdőállapottól kezdve elburjánzó történet szubtörténetei hogyan kaphatnak érdemleges helyet a - rekonstruálandó vagy rekonstruálhatatlan egész - alaptörté- netében. A szubtörténetek a (fő)(alap)történethez hasonlóan bonyolódnak, részben az igazság és a hazugság hálójában, részben mert az előbbi az utóbbira - közelről vagy távolról - ráíródik, és az elbeszélői kérdés, bár nem mondja ki, de érezhetően azt feszegeti: végül is mi mindent kell (még) elbeszélnem ahhoz, hogy a történet kerek és egész legyen, hogy az tartalmazza mindazokat az epizódokat, amelyek hozzájárulnak a művészi alkotás egységéhez, a világ lehetséges elbeszéléséhez.
     És hogy hogyan teremt vicces rendet és elbeszélést a mindenkori Káoszból a jótékony értelem, arra álljon itt példaként az óramű története, a kedvencem, az elbeszélés ötvenkettedik és ötvenharmadik lapjáról:
     "Az óramű bal oldalán négy házikó helyezkedik el, előttük füves rét, közepén kúttal. Negyedkor kilép az első házikóból egy naranccsal játszadozó gyermek, narancsával egyet üt a haran- gocskára, mire kimászik a kútból a homokórát lengető Halál, és csontkarjaival a gyermek után kapdos, ám egy szárnyas Angyal, akit az elmés készülék most színre léptet, kivonja lángoló pallosát, és a Halált visszahőkölteti. Félkor kilép a második házikóból egy fuvolázó ifjú, fuvolájával kettőt üt a harangocs- kára, és a szárnyas Angyal ezúttal is visszaküldi a csontkarokkal hadonászó, homokórás Halált a kútba. Háromnegyedkor kilép a harmadik házikóból egy nagybajszú zsoldoskatona, buzogá- nyával hármat üt a harangocskára, és a szárnyas Angyal jóvol- tából a zsákmány után kapdosó Halálnak most is pórul kell járnia. Egészkor kilép a negyedik házikóból egy aggastyán, botjával négyet üt a harangocskára; őt a Halál megfogja és levonszolja magával a kútba, miközben a szárnyas Angyal széttárja karját, és csilingelő muzsika hallatszik. A páros órákban megjelenik a számlap fölött egy pelikán, szárnyával csapkod, csőrével verdesi mellét, ahol ilyenkor valami csillogó, piros dolog válik láthatóvá; a páratlan órákban megjelenik a számlap alatt egy oroszlán, felágaskodik, és mellső lábaival magasba emeli a Promnitz-család címerét. Az óramű jobb oldalán tizenkét kicsi színpad látható, a Passió jelenetei zajlanak rajtuk, sorban egymás után. Jézust egy órakor köszöntik Jeruzsálemben, két órakor körülveszik az Utolsó Vacsorán, három órakor elárulják a templomban, négy órakor virrasztani hagyják az Olajfák Hegyén, öt órakor elfogják, hat órakor Pilátushoz viszik, hét órakor megostorozzák, nyolc órakor tövissel koronázzák, kilencórakor keresztet vitetnek vele, tíz órakor megfeszítik, tizenegy órakor megsiratják, tizenkét órakor feltámad; és kezdődik elölről mindez, naponta kétszer."
     Colomen vagy Carlenan Pohle Anselm von Promnitz báróhoz, ő császári felsége titkos tanácsosához a gubeni polgárok panaszos levelével megérkezve »torpan meg« a báró kastélyának előszobájában fentebbi óramű különleges látványának hatására. Retorikailag a megtorpanás teret enged az elbeszélői csevelynek, a részletező díszítésnek és az kihangsúlyozásnak. Elbeszéléssé változik azonban a tárgy, a leírás és a történet egésze: "[...] ez az óramű olyan különleges volt, annyi sok leleménnyel, mesterségbeli tudással, művészi érzékkel szerkesztette készítője" mint az elbeszélő a maga leírását - hogy felcseréljem Coloman vagy Carlman Pohle csodálkozását a magaméval.
     Elképzelésem, Jacob Wunschwitz igaz történetének összképéről az idézett részlet kontextusában, szerencsésen találkozott Margócsy István egy korábbi mondatával. "Márton legtöbb művében [...] az írói vállalkozás összkoncepciója és a tematika olyannyira áthatják egymást (anélkül persze, hogy sajátos irodalmi-technikai problémák felmerülnének!), hogy bármelyik oldal felől közeledünk is, mindig ugyanoda találunk; ha pl. a szerzői intenció felől nézzük, akkor maga a mű megszerkesztettsége, koncipiálása és elbeszélési technikája is ugyanazt a szándékoltan szertelen, kalandos módon megélt, megrajzolt és felidézett világot modellálja, mint amiről a mű maga szól..." (2000, 1996/1.) Ennyiben: ez a Márton-regény is variáció egy önmaga körül forgó ős-koncepcióra? Átkelési kísérlet egy újabb üveggolyón, és, hogy Margócsyt tovább idézzük, ugyancsak, mint eddig: "az egyetemesség és az éretlenség, az ígéret és a bukás eleve bele van rejtve a születendő mű irályába is..."?
     Mert a Jacob Wunschwitz igaz története, bízvást állítható, kaotikus regény a maga széttartó, színes, apró, csillám történetecskéivel, ugyanakkor egy kritikusan átgondolt, sajátos téridővel rendelkező, egyszerre etikai, de főleg esztétikai meghatározottságú elbeszélés, amely anyagának súlya és a kidolgozottság precizitása közti relációban bár némi fennakadással viseltet, legfőképp némi nárcisztikus nyelvi túlbeszélés következtében, ami, tegyük gyorsan hozzá: mulattató lehet, ha sikerül megszokni és megszeretni Márton László félelmetesen bonyolult és hosszú, ugyanakkor tökéletesen megkomponált, ritmizált és motivált mondatait, bekezdéseit. Mert ez a nyelv egyedi és utánozhatatlan; rendre, mint mindig, megszólítja az olvasót, elmond neki apróra mindent, hogy a hiányt, ha mégis keletkezik a történetek végére benne, magában keresse, ne az elbeszélésben; az elbeszélés pedig mindent megtesz az olvasó okulására és szórakoztatására: ad mesét, nem is keveset, és ad hozzá nyelvet, nem is akármilyet. A mesét már porcióztuk, a nyelv pedig? Retorikus, hasonlatokkal és metaforákkal és allegóriákkal és szimbólumokkal és szólás- mondásokkal teli, mint mindig. Ugyanakkor mesterien szánkázik ugyanez a nyelv a megatörténet és önmaga történetének stilizálása között. Csak kettő, szemet gyönyörködtető példa:
     Cupido Schütz, a világtalan koldus, akit kitiltottak Guben városából, Promnitz báró rendszeres közvetítő-figurájává változik. Egy alkalommal Promnitz báró, elkeseredve gyámleá- nyainak örökségük iránti csökönyös ragaszkodása miatt, akiknek csak azon, no meg a bujálkodáson jár az eszük, így kiált fel: - És majd megmondom a rohadt kis kurváknak, hogy megvakult a Szerelem, és ki van tiltva a városból, és megöregedve, siránkozva bukdácsol a kertek alatt.
     Vagy amikor a gubeni polgárok Wunschwitz egyetlen, egyébként süket-néma gubeni rokonánál jönnek össze a gyülekezési tilalom ellenére: "...enynyi erővel a hangoknak is megtilthatnák, hogy szavakká csoportosuljanak: ők éppen huszonhatan vannak, mint a német ábécé betűi, és mindegyikük, ennek megfelelően, egy-egy betűt képvisel, hogy ily módon szemléltessék Josias Wilke számára a kezében tartott ajándékozási nyilatkozat mondanivalóját".
     Apróságok; motívumok és emblémák, jelenetek és történetek, mondatfordulatok és gondolatok, véletlenek és jóslatok kontextus nélküli ismétlődése szövi egésszé Jacob Wunschwitz igaz történetét. Ahogy Wunschwitz sem érti, mit keres egymás mellett két, össze nem tartozó dolog az elbeszélés kétszáztizenhatodik lapján, úgy mi is csak azt jegyezhetjük meg ebben az írásban, amit Radnóti Sándor jegyzett meg egykor (Kortárs 1985/1.) elbeszélőnk ugyancsak, első elbeszéléseiről: "ez a nem-ismertség, a kontextus, az irály-kísérlet titka nagyon is egybevág a minta emblématikus, rejtvényfeladó, titkoskodó és tudóskodó természetével". Ahol a minta, és itt újra: a manieriz- mus.
     Ez volna a nem egészen jó értelemben vett feszültsége a regénynek: ha alaposan belegondolunk, a Jacob Wunschwitz igaz történetének, mint anyagnak, mint láthatatlan (regény)való- ságrétegnek nincsen túl nagy tétje: az úgynevezett ideológiai, politikai nézőpontok hátterében a jog és igazság nevében közelharcba és vértanúhalálba kergetett/keveredett individuum történetét jól ismerjük. Jacob Wunschwitz története egyszerre Kleist- és Kafka-textus: Kohlhaas Mihály egykori története nem csupán az elbeszélés sajátos téridejének egyik »világrétegét« alkotja, de a »mese« lényegénél fogva ugyanazt az apró nézeteltérésből elburjánzott, világokat felborítani és kioltani képes történetet emblematizálja, mint amit már maga Kleist is emblematizált. Ez volna a gyanú: hogy a Jacob Wunschwitz igazából nem más, mint ami a régi krónikákat olvasó Kleistből annak idején kimaradt... Az elburjánzás átláthatatlan, hatalmi-politikai, az elbeszélt világ egészét szilánkos darabjaira ziláló ideológiája, hazugság és igazság, jog és jogtalanság labirintusa pedig egyértelműen Kafka-reminiszcenciaként olvasható. E reminiszcencia különösen a szőlősgazdák Melchior Bononiusnál, a városi jegyző megbízott személynökénél tett látogatásakor válik első alkalommal erőteljessé, hogy azután fokozatosan tért nyerjen az abszurd a történések menetében: Bononius levelet ír, a szőlősgazdák panaszkodnak, "és látta, hogy még mindig ott állnak a szőlősgazdák az orra előtt, mintha várnának még valamire; sőt a kezük is vérzett, mert az egyik macska belegabalyodott a köpönyegükbe, és összekarmolta őket". Utána pedig a sorozatosan ellehetetlenülő kapcsolat- felvételben polgárok és városi tanácsnokok között, hogy Promnitz báró labirintusáról, a történetek végkifejletében, ne is beszéljünk. Az elbeszélés, a leírás pedig akkora energiával nyüstöli szét, azaz foltozza össze a mesét, hogy óhatatlanul feltámad a gyanú: a túlírtság, a túltechnikázás, a túlokosság nem terheli-e meg túlságosan is az »anyagot«, nem válik-e felszínes csilingeléssé a mélyre hatoló szándék. Ugyanis, bár a szöveg ellátja magát saját védelmi rendszerrel, tehát hogy a kívánt egyensúly egész és rész között (akár Arisztotelészre is hivatkozva) megfelelő, belső elméleti alapozással biztosítva legyen (így olvass engem!), az olvasó, az én, hibájából a részletek fenemód gazdgságát élvezi, mint egy gyermekkori képes-fényes albumot lapozgatja, kép-regényt, ha úgy tetszik, sok figurával, sok háttérrel, sok történettel, amelynek nem is a fő, lényegi üzenete a fontos, hanem a pillanatnyi élvezet. Már csak azért is, mert legyen bármilyen véres a történet kimenetele (véres-e egyáltalán?), a kimenetelig mégis van idő, még ha ágyúval lőtték is azt szét. Ez az időszak pedig idillikus, aminek bár ellentmond az elbeszélés idejében Jacob Wunschwitz többszörös kivégzése, hát »jóformán« idill, mert még csak utalgatások érkeznek a be nem látható harmincéves háború eljövetelének szörnyűségeiről, és az azt követő több mint négy évszázad »igaz« történelméről, ugyanakkor az újrateremtett téridőben is idilli a pillanat, hiszen "ha kiolthatta is a valóságban" az élével fölfelé fordított, fokával lefelé sújtani készülő balta "a kelmefestő életét, erre történetünkben aligha lesz már módja, mert ebben az utolsó pillanatban véget ér JACOB WUNSCH- WITZ IGAZ TÖRTÉNETE."
     Azaz: egy másik tudatalatti megálló története.
     A fentieket szem előtt tartva állítom mégis, hogy Márton László legújabb regénye mesteri és élvezetes, kellemesen olvasható, intellektuális kamaradarab színeiben és melódiájában egyaránt. Különösen, ha előző, igen nagy regényére, az Átkelés az üvegen címűre vetünk egy pillantást. A (számomra leginkább) megközelíthetetlen (és így olvashatatlan) monolit után Márton László mintha a saját és/vagy az olvasó szórakoztatására váltott volna - Kleist fordítása közben - témát és hangnemet. (Vagy tért vissza egykori kedves tartózkodási helyére, a német irodalomtörténet fikciójához?) Egyáltalán nem a könnyedséget kihíva célpontul, hiszen a Jacob Wunschwitz igaz történetének nyelvi megvalósításának éppen olyan határozott és világos struktúrát talált ki Márton, mint bármely más, eddigi könyvének. A »könnyedség«, az olvasás elviselhető könnyűsége az Átkelés elviselhetetlen pillanatainak utánjáról szól. Márton László mester- ségének minden csínja-bínja az új regényben muníciózusan és szemléletesen, és ami a legfőbb: szórakoztatóan van elbeszélve. Pihenő, levegővétel gyanánt, ugyanakkor pontosan beilleszt- hetően a Márton-összes folyamatos metamorfózisába.

A Jacob Wunschwitz igaz története, ahogy már elvétve említettük, de végezetül pontosítjuk is, a 16-17. századi német irodalomtörténetet idézi újra fel, és e történet kitalálására Márton újra megszólítja legelső kötetének, a Nagy-budapesti Rém-üldözés első három elbeszélésének német barokkos hangulatát, alaphangját. Újra, és aktuálisan Radnótit idézve: "az írót különös módon megragadja egy lazán körülhatárolható képzeletbeli német kisvilág beavatottaknak való útvesztője, fantazmagóriái". Ahogy ott, úgy itt is igaz a kijelentés. És bár Mártont nevezték újmanieristának (a fikció, a merész képzettársítások, a részletek gazdagsága értelmében), tovább mennék, és állítani merészelném, hogy éppen a német manierizmus hiányából, nem-létéből fakadóan, az Aalvilaag, a Csípőfogócska, a Keresztválasz elbeszélései után (bár az idő itt is mintha ágyúval lövettetett volna szét: A Nagy-budapesti Rém-üldözés tíz évvel későbbi, 1995-ös, bővült változatáról ki mondaná meg, hogy az az idő: Márton elbeszélői idejének igaz kezdetét is jelenti!), Jacob Wunschwitz mostani színrelépésével Márton László az elbeszélői kondíció legújabb tapasztalata felől tölti be a német ábécé huszonhat betűje által kirakatlan irodalom hiányzó, a magyar ábécé negyvennégy betűjével azonban ténylegesen kirakott, manierista szakaszát. És különösen jó érzés, hogy e fiktív, német nyelvű irodalomtörténet máris magáénak óhajtja tudni, legalábbis a műfordítás erejéig, Márton László Jacob Wunschwitz igaz történetéről írott regényét. (Jelenkor Kiadó, Pécs 1997)