A kísérőzene: az makulátlan.
A képsor alatt áramlik, hang hangba öltve, tart tovább,
s tartalmaz valami förtelmes, túlzsúfolt ügyködést...
Csak lassan! Hagyjuk mégis azt ítélni,
ami hangot kapott hozzá. S éppen ezért - mit se minősít.
Érzékeny szépség, sínegyenes és betonszilárd.
A magánhangzó-illeszkedés meg a vonzatkultúra nemde
bizton szövi mondatainkat, ha tömeggyilkosság a téma...
Mert a szó is értőn fegyverzi le az iszonyt!
Megszokott kötőszavak, majd megszokott témaváltás.
Akkor hát nem ezerszer inkább rendet parancsol
e mellérendelt bűvzene
a képsoron kivehető tülekedésre?
Hús a húson feszül, és húsból merít, belemélyed.
Kancsóka az én, a másik belehullva vonaglik és mutogat a
                                               nyelv, akárkié,
lám, ez a nyelvjáték. Kapcsolatszorzat. Hogy ki kin hempereg,
                                               sőt minek,
magasztos titokká nő, igazoltan a zenétől.
Felismerhetetlenül reng, remeg, hánytorog az élet,
ó, ez itt, frissen kikelt élet. Majd vágás: korpusz a korpuszt
                                               megunta,
elteszi láb alól. Hogy kinek a lába? Hogy kinek
mije hova nőtt, s meddig tart a helyén?
Közömbös. Föléje gyártva
gördül a dallam, igéz, tele fénnyel, erővel, egészként,
tagol, s közben taglal, szab és szabdal,
helyet a jelnek! S hova már a jelentett,
sorvad egymagában, másmagában, televény, mocskos iszap,
minden-mindegy látványok egymásutánja.
Meg kusza érzeteké. Verdesni tud itt csak a nyelv, de
hálájára, jajára töretlenül intve az áldást,
rögtön ítél az a másik, legfölül és makulátlan.