Vasadi legújabb kötetének verseiben keresés zajlik, de a keresés tárgyának jelenlétében; folyamatok bomlanak ki előttünk, de az állókép mozdulatlanságának szuggesztív erejével rajzolódnak ki elénk. Szövegeiben minden mozog, hullámzik, egy kivételesen fölfokozott érzékenység figyel és figyelmeztet új meg új látvá- nyokra, benyomásokra, veszélyekre és lehetőségekre, de a beszéd filmje szaggatott marad. Nem szíveskedik a mozgókép- néző érzékcsalódásának kedvéért fölgyorsítani a képek válta- kozását. Élesen metszett sorokon, sordarabokon kell átlábalnunk, hogy átfoghassuk a töredezett történéseket:
 

Áthúzza magát. Áthúz. Bár mindig
újrafalaznak. És szélesítenek is.
Elég neki egy pici lyuk, ezen behatol.
Bent forog keveset, kidolgozza
vállal s fúródik előre. [...]

Erre a versre még visszatérünk. A sokaságnak, a sokféleségnek, illetőleg az egységnek, az egynek a viszonyát azonban már most pontosabban kell megfogalmaznunk. Többek között "benyomások"-at említettünk az imént: de vajon mit keres ez a szó éppen ennek a lírának a jellemzésében? Bármilyen szorosan követik egymást a látványok, mozdulatok, a természet és a házközeli kisvilág eseményei, a sokaságtól is megigézett lírai beszéd soha nem feledkezik bele a képekbe, a külső vagy a lelki élet sűrűjébe, hanem mindig egyetlen létezőnek, egyetlen jelenlétnek a valóságát méri föl, pontosabban: ehhez az egyedüli lényhez és létezéshez méri a szapora sokféleség tényeit. "Természet és igazság, ez hús és csont viszony" - állítja a Koanidák-sorozat egyik darabja: s Vasadi számára a testnél, bár izgalmakat és rejtelmeket hordoz, már régóta fontosabb a tartószerkezet, a tengely bizonyossága. Persze még ez a leírás is kiigazításra szorul: a kettő - a mind - egyszerre fontos, de mivel a kötet a jelenkori hiteltelen élet és a lényegiség növekvő ellentétét, meghasonlását, az egyedüli létező elfedettségét, "elrejlés"-ét jelenetezi, a költői megszólalás tétje és hajtóereje a megtisztítás, a lényegig való utat vágás lesz. Nem megbékíti, hanem kiélezi, dramatizálja az ellentéteket Vasadi Péter újabb költészete: legalábbis a hamis és a valóságos létezés ellentéteit. Mert másokat, mint látni fogjuk, inkább nem létezőnek nyilvánít. Versei egy folyamatos misztériumdráma kimerevített részletei: az egység mellett mindig az egészre mutatnak.
     "Nem mondatban a szót, mely az övé // hanem a súlyát, ami ő", fedezi föl a Tizennégy állomás VIII. darabjának beszélője. Nemigen akadni tömörebb és súlyosabb költői megfogalma- zására annak a bölcseleti (és teológiai) belátásnak, amelyhez - példának idézem - Gabriel Marcel a "lenni" és a "birtokolni" (ętre et avoir) kettősségével vezetett el, s amely épp e kettősség belső rangkülönbségét tisztázza. A lét elfeledését, a minden rendű birtokholmik és tartozékok elburjánzását észlelve Vasadi lírája mindinkább, mind nagyobb (és mind eszköztelenebbnek látszó) nyelvi erővel összpontosít a létezésre; s szemlélet és poétika együttműködésének, összefogásának oly változatát valósítja meg, amely lírájának megkülönböztető, a mai láthatáron példa és rokon nélkül álló értéke lesz. A létezés semmibe tartó absztrakcióját a létező személyes életteliségében kelti életre, testesíti meg, mégpedig úgy, hogy a birtok- és tartozékvilág tárgyi, érzéki sokféleségéből egy szikrányi sem vész el, hanem valódi világosságként ragyog föl. A megtestesítés nem henye szó Vasadi lírájának értelmezésében. Először is ő, pontosabban a versei mögött nem derengő, hanem nagyon is élesen megrajzo- lódó személyiség az életet testi, biológiai életként jeleníti meg, váltja valóra, és ne szégyelljük kimondani: élvezi; másodszor a poézis munkája ugyanazt a misztériumot kényszeríti ki a szavak- ból, amely ennek a poézisnak legfőbb (egyetlen) modellje: az inkarnációt. (Közbevetjük, hogy a költő költészetéről itt följegy- zett megfigyelések tetemes része - veleje mindenképpen - a hitvalló gondolkodó meditatív prózájára is érvényes, s ha helyt- álló a megfigyelés, érvényesnek is kell lennie. Mégsem hisszük, hogy lírájához közvetlenül hozzárendelhetjük esszéisztikáját, vagyis hogy egyiket a másikkal szükséges magyaráznunk. Ez a költészet: költészet, külön, a maga céljaira kíván erőfeszítést az olvasótól, és saját ajándékaival jutalmazza.)
     Hogy mennyire becsüli, élvezi, magasztalja (a szentségnek kijáró magasztalás értelmében) a biológiai életet a Vasadi alkotta lírai alany, arra most csak egy példát idézzünk: "szeretem a jó falat főneveket / igének a fiatal hagymát / határozószónak a fölszeletelt / jonathánt; úgy kéne beszélnünk / ahogyan rágunk / zárt szájjal, erős arcizomzat / ölelésében, ropogtatva fogak / közt s úgy kellene / gondolkodnunk, ahogy emésztünk / nem gyarapít- va, táplálva a testet / de nem így van." (Dohogás) Ezek a sorok a testi létezés egyik megbékélt ünnepéhez, az evéshez-emésztés- hez társítják a szavakat, vagy inkább megfordítva: a szavakhoz, a szó általi közléshez kapcsolják a felélő táplálkozás már-már hedonista képeit. A vers kiinduló- és végpontja ugyanis a közlés, a beszéd, amely Vasadinál, az (ál)ellentétek egységének költőjénél egyszerre életfunkció és ige, azaz verbum, kinyilatkoz- tatás. A Tizennégy állomás második darabjában az "átluggatott" és "elmorzsolt" mondatok ellenpontként rémlenek fel, Vasadi szarkasztikus ítéletmondatainak egyik legremekebbjével megbélyegzetten: "Dugattyúkkal / nem lehet társalogni."
     Az imént "(ál)ellentéteket" írtunk, nem mintha csatlakozni óhajtanánk a zárójelekkel való szójátszadozás divatjához, hanem mivel Vasadi Péter költészetében, valamint a verseihez közelítő beszédben megbuknak a logikai, bölcselkedő világberendezés ki- és megszabott szembeállításai, ellentétező formulái. Mélység és magasság, hallgatás és vallomás, kudarc és diadal, test és lélek (és szellem) az ő verstereiben összeér, egymásba fonódik; mégpedig az ellentétek megváltott egységének misztikus elve, azaz dehogyis elve, inkább lankadatlan - sőt nyughatatlan - szenvedélye szerint. Vasadi világirodalmi elődei a nagy misztikus poéták, nem az egyházias költők, nem is az istenkeresők. (Persze a "világirodalmi" jelzőre Aranyt parafrazeálva azt mondhatnánk: "mily bitang e név!", hiszen e lírát taglalva inkább individuális lelkeknek valami közösben való részesedéséről illene beszélnünk, mint literatúrai termékek egymásra hatásáról.) Erősen hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez az ontológiai vagy ha tetszik, teológiai egybefoglalás, univerzalizmus a versekben lírai eszközök, eljárások útján valósul meg: ezért mondtuk az imént, hogy a nyelvi kifejezőerő mind eszköztelenebbnek látszik. Valójában, ha költői eszközön nem díszt értünk, hanem a nyelv megdúsítását, metaforizálását, a rögzített grammatika funkcio- nális meg- és elmozdítását, akkor Vasadi költészete éppenhogy gyűjtőtere, gócpontja a dinamizáló költői eszközöknek, azaz primér költészet, nem pedig versre alkalmazott világnézet. (Mellesleg maga a "világnézet"-fogalom [Weltanschauung] sem illik hozzá.) Hogy mennyire a nyelvi szerkezeteken végzett merész átalakító munka teremti meg itt a hitvallás hevét, vagy inkább hőjét (ha visszavezethetjük az elkoptatott szóváltozatot a Vasadihoz jobban illő ingerdús, testies közvetlenséghez), arra egy újabban, a Vigilia 1997. évi 10. számában megjelent versének, A szeretet súlyának zárósorát idézzük: "Szabad Madár. Leszárnyal, fölzuhan." Az igekötők és igék kapcsolódásának chiazmusos fölcserélése páratlan expresszivitással jelenti ki az egybeesés ama törvényét, melyre föntebb utaltunk. A példa valóban csak példa: Vasadi legtöbb költeménye hasonlóan intenzív feszültséget teremt állítások és állítmányok, szorosra fogott és gyakran enjambement-nal megszaggatott kijelentések kötő- és töltőanyag nélküli egymás mellé rendelésével.
     Verseiben csakugyan dráma zajlik le. Az ellentéteknek imént fölvázolt egysége, egyesítése arra az eszményi létezőre s az általa áthatott létezésmódra vall rá, aki és amely legtöbb értékállító hangnemű versének főszereplője (mert vannak jelen idejű "negatív utópiái" is, teli szatirikus, keserű szenvedéllyel). Az eszményiség Vasadi lírájában sohasem alaktalan elvontság, hanem mindig figurális kompozíció: még az Erdei sétában is személyes jelenlétbe transzponálja a juharfasort, s Mozart is mozgékony, tevékeny alakként és alkatként röpül bele a versbe, mégpedig a G-dúr sárkányrepülőn (Palackzöld). Hogy miért e hangnemjelölés? Mert Mozartban s a többiekben, René Charban, Glenn Gouldban - akiknek jelenvalósága a fokozhatatlan előképig, Krisztusig fokozódik - tulajdon művészetük testesül meg; gesztusaikon, térbe és időbe zárt lényük élénk agogikáján a zene, a költői szó üt át. A művészet, az alkotás is testivé válik, megtestesül, a szó erős értelmében meg-személyesül. De valóban tulajdon művészetük-e? Ezúttal nem pontos a szó, hiszen az önkifejezés esélyét az az abszolút, mindenütt jelen levő, legvalóságosabb valóság adja meg, amelyre többször utaltunk, s amely a jelzett állandó drámának egyedüli hőse. Hőse - mindenekelőtt áldozatként. Bizonyos darabokban a passiódráma tragikus vigasztalansága erősebb, másokban a remény látomása. Jelenbeli meghurcoltság és a második eljövetelre utaló eszkatologikus bizonyosság egyazon versben felelhet egymásra: például az Előjelek szimmetrikus szerkezetében a lélek tizenkét soros szenvedéstörténetére - a magában álló váltósor után: "Egyszer majd megrázza magát." - a lélek lényegét szabadon kinyilatkoztató gesztusoknak ugyancsak tizenkét soros leírása következik. Még egyszer jegyezzük meg: ez a "leírás" sohasem folytonos, hanem szaggatott, és állóképek váratlan megvillantá- sából és elrántásából áll. S még egy lényeges vonás: a fölemel- kedő spiritualitás "Szabadságát kórusimának / mondja." A névadás, melyről mintegy tudósít a vers narrátora, a létezés felsőfokú állapotát a művészi megnyilatkozással azonosítja.
     A kórusimát is vezessük vissza ennek a költészetnek egyik megfellebbezhetetlen érték- és energiapontjához, a szóhoz. Vasadi számára a szó a költészettel azonos; s amiként a költészetért a metafizikai létezésmód kezeskedik, a szó sem egy jelrendszer eleme, függője, tartozéka, hanem a végső jelentés egyedüli, megszentelt képviselője: nem jel, hanem jelenlét. Magának a lényegnek, a magánvalónak, a közölhetetlennek a mégis-jelenléte. A szónak élete van, nemritkán épp születésekor világít rá a vers; de további léte is drámai folyamat, minthogy a hamis beszéd közegében kell megküzdenie önazonosságáért. Az előző kötetnek, A viola hatalmának nyitóverse (Átengedni magunkon) axiómaként fogalmazta meg a költői beszéd, a mű megkérdőjelezhetetlen szubsztancialitását: "Előbb verssé kell lenni", majd a dikció fókuszába gyors képváltásokkal a lelket helyezte. A vers második felében a lélek szimbolikus útja tetszik föl, amint "Fölszegte állát, s megkarcolhatta / az űr, mert véres a lehullás íve. / Lent tagjai szétvetve. Erejét el- / veszítette, de fölrajzolta magát." A zuhanás tragikuma éppoly lényegbevágó e versben - s a költő újabb darabjaiban is -, mint az "önfelrajzo- lás" örök érvényű mozdulata, ígéretes feszültsége, a tőle várható teremtő fejlődés.
     A szó tehát személyként küzd Vasadi költeményeiben, de jó néhány vers inkább a szóért folytatott küzdelmet dramatizálja. Költészetének egyik legrögzültebb motívuma, melyre már ré- gebben is alkalmunk nyílt fölhívni a figyelmet, a fizikai munká- nak és a költői alkotásnak (alakításnak) példázatos összekapcso- lása. E motívum továbbélését a jelen kötetben A pusztalakó című, nagy erejű drámai monológ tanúsítja: "...Azóta meszelek tavaszonként / [...] Nem simítok, nem kozmetikázok. / [...] Hagyjátok a világot annak / ami lenni szeretne. / [...] Estefelé, mint aki nyírfakorlát / mögé terelte a nyáját s / a pusztából hazatérhet / melegedni, ünneplem verseimet." A folyamat persze nem csupán a vers létrehozására irányul: ezek a kővel, mésszel, malterrel bajlódó cselekvéssorok egyszersmind azt a személyi- séget is megnyilvánítják, aki igazi drámai énként megküzd saját belső ellentéteivel is: "...én / vagyok a forradalmam / és / az ellenforradalmam is / én" (Koraest). A keretezőn ismételt "én"-nek ez az önmagával vívott küzdelme (immár a harmadik fajta küzdés Vasadi verseiben!) mindamellett, ugyanakkor újólag példázza az ellentétek egyesítését is: a személyiség, az én magáévá avathatja a világ által önkényesen ellentétpárokban polarizált értékeket.
     Ha némely versében a költészet teljességgel pozitív sugallatú ősképeivel találkozunk is (mint a "krisztusi tengermozgás"-t megidéző és megnevező Benti vizekben, A viola hatalma egyik darabjában), másutt az alkotott szó, az írás olyan kérdéseket hív elő, amelyek például az Idillia I. című versben a Vörösmarty- féle Gondolatok a könyvtárban tépelődésére villannak: "Szóba bugyolálva az ember. / [...] Minden s mindenki sorra kerül. / Hogy írmagja se maradjon. / Világörökség éber őrei, sebesen / gyűjtsetek írmagokat. Hogy / legalább írni, ha már... / Vagy írni se? [...]" Ennek a verskezdetnek egyszerre bravúros és mély értelmű játéka a homonim szavakkal (írni - írmag) megint csak abban a termékeny pillanatban mutatja meg Vasadi művészetét, amikor ez magát a nyelvet bírja szóra; amikor a nyelv alkotó energiáiból alkot. A kételyek mégsem bonthatják meg e vers (e költészet) állító hangnemét, annak a Vasadi által megszólaltatott beszélőnek a következetesen kitartott szólamát, aki állításaiban sem annyira állást foglal - az állásfoglalás alanyi és időpillanathoz kötött értelmében -, mint inkább tanúskodik, tanúságot tesz a megváltó létezésről s a Megváltó létezéséről egyszerre. Rímes és rímtelen, aforisztikus és vizionáló, pátoszteli és szatirikus verseit a megtapasztalt igazságra szinte gesztikusan is rámutató tanúságtételnek ez a ritkán tapasztalható, mondhatni paulinus szenvedélye avatja fel és fűzi össze úgyszólván folyamatosan olvasható költői művé.
     A tanúságtétel bizonyosságot hordoz: ennek eszköze lehet akár a névelők elhagyása, miként a kötet címében, vagyis a záróvers zárósorában, amely különben A viola hatalma Zsoltár című darabjában már szóról szóra és dőlt betűs szedéssel előfordult; akár pedig az igenévi fogalmazás (Igenév). Mindenütt az az eredmény, hogy lecsupaszodnak a tárgyak (hiszen ebben a lírában a nyelvi jel, a szó maga a tárgy), hogy valósággal ott teremnek (és teremtetnek) előttünk. Az evidencia ereje sűrűsödik Vasadi soraiba. Milyen jellemző a költőre ez a két mondata az 1994. december 12. című, a Hitelben megjelent versből: "Dobo- gása elhagyta a szíved s száll át az időn. Akinek van füle, hallja." Az első mondat látomásos, hallucinatív metaforáját a második mindenhol s mindenkinek érvényes nyilván-valósággá avatja, tapasztalati tényként állítja. A látomás tudás, a tudás tapasztalat ebben a költészetben.
     Ebbe a réstelennek látszó logikai levezetésbe azonban falak ékelődnek. Példa rá az írásunk elején idézett Valami című vers, öt hangsúlyozott át-igekötős igéjével, mely a Hó és madarak című, 1982-ben megjelent kötet egyik nagyszerű versét juttatja eszünkbe: ennek éppen Át volt a címe is. Áttörni, áténekelni - ismét csak küzdelem, ismét csak dráma. Körbeértünk. S ha az értelmezésnek ezt a körben járását egyetlen versben próbálnánk igazolni, föltehetőleg a Tizennégy állomás ciklusát kellene választanunk, mely a szenvedéstörténet stációit a köznapiságba, a jelen levő és jelenlegi kárhozatba, a jóvá tevő költői alkotásba, s legvégül az alávetettség, az alázatosság alakjában megjelenő üdvözítésbe fordítja: "[...] Akkor valaki hátára vette / az Összeaszottságot; / azé a világ, aki hordja."
     Megint egy "valaki", megint a valaki. A "Valami" teste, tette, létezése. Aki, ami ilyen felejthetetlenül megfogalmazott, örök érzékletté vált nyomot hagy a megérintett tanúskodón: "Keze helyén fázik a vállam." (Látogatás). (Kortárs Kiadó, Bp. 1997)