Prr-prr léptei egyre lejjebb süllyedtek a fövenybe, megáradt hömpölygés választotta el a túlsó parttól, ahol derékba tört gyümölcsfák sorakoztak. Odajött hozzá a kutyája, a szőre teleragadt bogánccsal, kapkodta a mancsát, nehogy még jobban beleragadjon. Néhány méternyi távolságból követte a gazdáját, aki hirtelen megtorpant, a sötét vizet nézte, elindult a parton a sodrással szemben. Ezen a helyen történt, így beszélték meg Füttyel, egyikük sem akarta megtartani a zsákmányt. Leemelte a válláról a zsákot, még egyszer látni akarta, mi van benne, hogy sokáig emlékezzen mindenre, aztán a folyóba hajította a sisa- kokat, a tölténytárakat, a szíjakat; töltényhüvelyek záporoztak a halakra, már nem fenyegette őket a robbanásveszély. Végig- gondolta, mi az, amit sohasem akar elfelejteni.
     Pocok három számmal nagyobb bakancsot hordott, kigázolt oldaláról lepattogott a festék, hintázott a sárgás föld alatta, le-fel, le-fel. Az apja nagyon dühös lett, amikor meglátta, már lendítette a kezét a magasba, de Pocok az utolsó pillanatban félrekapta a fejét; sehogy sem akarta felfogni, hogy miért nem szabad ott hintázni, amikor éppen azon a helyen mozog a föld. Másnap egy rendszámtábla nélküli, ütött-kopott autó állt meg közvetlenül a halom mellett. Két férfi szállt ki, egyikük lapátot, másikuk ásót vett elő a hátsó ülésről. Pocok a kiégett trafótorony mögül nézte, hogyan túrják fel sietve a földet. Csak a felszíne volt száraz, aztán szürke iszap következett. Belenyúltak puszta kézzel, és csontokat húztak ki belőle: bordákat, oszló hús vált le a gerincről, ketten fogták a koponyát, csomóban állt rajta a haj, egészben maradtak a végtagok is, még kivehető volt rajtuk a terepszínű egyenruha. Milyen nehéz lehet egy láb, olyan erőlködve viszik, mintha egy közepes farönk lenne, gondolta magában Pocok. Beledobálták a kocsi csomagtartójába a tetem darabjait, aztán pöfögve elhajtottak a szomszédos helység felé. A földes úton magasra fröccsent a sár. Még át lehetett járni, de az ideiglenes út jelezte, hogy merre húzódik az új határ. Ma még át lehet menni, azt suttogták reggel az utcán, mindenki elviheti még, amit akar. Aztán soha többet nem jönnek vissza. Pocok közelebb ment, hogy megnézze azt a helyet, édeskés bűz terjengett a gödör körül, beletúrt egy bottal a nyúlós masszába. Ahogy végighúzta benne, egy katonai táska szíja akadt rá. Lopva körülnézett. Nem látta senki, hogy a rejtekhelyéhez viszi a kiégett trafóba. Amikor kibontotta, talált benne három kézigránátot.
     Léptek közeledtek, gyorsan elrejtette a sarokba, a benzines- kanna alá. Kidugta a fejét a résen. Legyintett magában: csak a kislány volt, akit egy régi tavaszi zápor hozott a városba. Kérdezgették, kié lehet, mezítláb jött, kérges talpa arról árulkodott, hogy jó ideje kallódott így, mint a mesék hamupi- pőkéje. A faggatásra mutogatással válaszolt, halandzsanyelvet gügyögött hozzá, ahány szót eldarált egymás után, annyi felől szedte össze, mindenkitől ragadt rá valami, pedig nem is ment sehova, közben csapatok jöttek és mentek: zöldek, kékek, fehérek; ha kinyújtotta a kezét, tettek a tenyerébe a katonák rágógumit, belecsíptek az arcába, rámosolyogtak. A forgatagban senkinek sem jutott ideje arra négy év alatt, hogy legalább beszélni megtanítsa. Csak találgatni lehetett, mennyi idős, melyik nemzetség sarja lehet vöröses hajával és komor, sötét szemével. Ugyanabban a város széli, kertes házban lakott, és mindig az a család főzött-mosott rá, amelyik éppen odamenekült. Csak a gyerekekhez volt bizalma, akik a játszótársai voltak. Szívesen továbbított üzeneteket a nagyobbaknak, mintha tudatába ivódott volna, hogy a felnőttek is folyton ilyesmit játszanak, ettől bátrak és fontosak lesznek.
     Pocok önkéntelenül is elmosolyodott, amikor a kislány belekezdett a bizalmas üzenet átadásába, pedig igazán nem akarta kinevetni. Fütty várja a fenyőfáná1. Igen ám, de melyiknél? Jobb lesz, ha odavezetsz, ordította Pocok, ahogy a süketekkel szoktak beszélni, mire a kislány szeme még komorabb lett, mert azért neki is volt önérzete.
     Az úton lisztcsík cikázott, amerre egy szakadt zsákot vittek, sárgarépák és rothadt káposzták hevertek szerteszét. Egy traktor óriás kereke csapta rájuk a sarat, a pótkocsit mosógépekkel rakták tele.
     Fütty valóban a fenyő alatt guggolt, és éppen elpöccintett a körmével egy csikket. Ennyibe telt, hogy ideérj?, és a hangjában volt némi megrovás, hogy egy szál cigarettát elszívott közben. A válladra akarok állni, csak úgy érem el a legalsó ágat. Sámlit mégsem hozhattam, na! Ritkán volt így felhúzva, ezért Pocok nem kérdezte meg tőle, ami a nyelve hegyén volt: hogy ugyan mit keres a fenyőn. Szó nélkül segített neki. Összekulcsolt tenyerébe lépett a tornacipőjével, megkapaszkodott a fa törzsében, aztán egyetlen lendülettel a két vállán termett , mint egy cirkuszi akrobata. Elérte az alsó ágat. Kúszott felfelé. A fára robbant ruhafoszlányok úgy lebegtek az ágak közé feszülve, mint egy csapat madárijesztő. Küldd el a lányt, ne bámészkodjon itt, kiáltott le a fáról Fütty. A kislány pedig értett a szóból, anélkül, hogy Pocok kinyitotta volna a száját, hogy elismételje az üzenetet. Önérzetesen visszaindult az úton.
     Ahogy gyarapodott a gyűjtemény, Fütty egyre többet aggályoskodott: tényleg nem találják meg, elég biztonságos rejtekhely még a kiégett trafó, mennyit ér ez majd?, de nem adjuk el, még megvárjuk, hogy a fehérekből is kilőjenek egy páncélkocsit, és akkor teljes lesz a gyűjtemény. De Pocok tovább okoskodott, hogy úgysem lehet meg mind, mert az egyes rangfokozatoknak másmilyen jelvényük van, csak a sapkák jelvényeiből van viszonylag sokféle, de korántsem lehet teljes a gyűjtemény. Ki lehetne menni még az új határig, fel a hegyre, ott vannak még hullák, de veszélyes az aknák miatt.
     Szépen végigrakták a zsákmányukat a földön, mintha katonai szemlét tartanának: felülre kerültek a különféle típusú és méretű harci sisakok, alulra a más-más kaliberű töltények, öt sorba rendezték a vállpántokat, a rangjelzéseket, a címeres fémjelvényeket, a baretteket és a kitüntetéseket. Két év alatt szedték össze a városban. Készen voltak a katonai szemlével, amikor az odúban megjelent Prr-prr. Nem szólt egy szót sem, csak lefelé biggyesztette az alsó szája szélét, mint győztes párbaj után a westernfilmek hősei, és jobb kezével elővett a zsebéből lezseren egy kézigránátot. Kellő hatásszünet után csak annyit mondott, hogy ilyen még úgysincs. Nagyot tévedtél, csattant föl Pocok, azt hiszed, mert fél évvel idősebb vagy nálam, már flegmáskodhatsz, hát tudd meg, hogy ma hármat találtam, igazi iráni gyártmány. Előhúzta a sarokból a katonai vászontáskát. Ki kellene próbálni az egyiket, emelte fel a mutatóujját Prr-prr, akkor kiderülne, hogy valódiak-e.
     Prr-prr kutyája szaladt előre, mint aki pontosan tudja az utat. A vízmosás szélére hasaltak mind a hárman. Pocok ragaszkodott hozzá, hogy ő próbálja ki az első kézigránátot. Megtanulta a nagybátyjától, hogyan kell kibiztosítani, pontosabban azt mondta neki a nagybátyja, hogy várd meg, amíg sistereg, aztán számolj háromig, és dobd minél messzebb. Pofonegyszerű volt, pontosan így is történt. Fejükön lötyögött a sapka, orrukat a földbe fúrták, göröngyök pattogtak szét a hátukon.
     Nem is láttuk a robbanást, ez így nem érdekes, hősködött Prr-prr. Menjünk a szakadék szélére, most már tudjuk, hogy kutya bajunk se lesz, én akarom a következőt eldobni! Egészen megmámorosodott a fényes fekete barázdák tapintásától, óvato- san simogatta, hogy még fényesebb legyen. Közelebb lépett a szakadékhoz. Olyan szakértelemmel akarta kibiztosítani, mintha már több tucatot hajigált volna el. Egyik kezéből a másikba helyezte, addig ügyetlenkedett vele, míg leejtette. De megakadt a partoldalból kisarjadt mogyorócserjében. Abban a pillanatban arra gondolt, hogy kár lenne otthagyni, a zuhanástól biztosan felrobban. Lenyúlt a lábával, hogy lelökje. A kézigránát odalent robbant a következő másodpercben. Megremegett a levegő, ütött, sújtott a lég, és Prr-prr tehetetlen bábuként lökődött lefelé. Maga sem tudta, hogyan, abban a pillanatban az élni akarás ösztönével markolta meg a mogyorócserjét, miközben érezte, hogy már egyre sebesebben csúszik bele a robbanásba. Erejét összeszedve kapaszkodott, kalimpált a lába, közben hömpölygött felfelé a szakadékból a füst.
     Fütty karba tett kézzel álldogált a vízmosás szélén, leszólt Prr-prrnek, hogy téged az ördög farka mentett meg. Mellette Pocok a kabátjáról veregette le a port, közben nevetett egyfoly- tában: jó kapus lenne belőled! Mondjatok még ilyen okosakat előbb, aztán húzzatok fel, érződött a hangján, hogy már szenved, mint a kutya. Fütty keresett egy karvastagságú ágat, és ketten nekiveselkedtek, hogy felhúzzák. A korom alatt is látszott, hogy olyan fehér Prr-prr arca, akár a fal. Sikoltás rázta meg a hegyet. A kislány jelent meg a szakadéknál, végignézte a jelenetet, de csak most tört elő belőle a sírás, amikor rájött, hogy mi történ- hetett volna, ha nincs ott az ördög farka. Te is mindig jókor jössz, méltatlankodott Pocok, ki küldött ide? A kislány büszkén és öntudatosan mondta: az apád!
     Másnap a kiégett trafó odvában ültek, ahogyan ők nevezték: a bunkerben. Pocok megint a nagybátyjával példálózott, aki számos hőstett bajnoka volt a harctereken. Az egyik kitüntetését odaajándékozta a közös gyűjteménybe, ő volt az egyetlen fel- nőtt, akinek hálából megmutatták az egészet. De már nem árulhatja el senkinek, hol rejtegetik a zsákmányukat, mert az egyik túszcserénél nyoma veszett. Pocok sokszor emlegette, most éppen azt ismételte el, hogyan halásztak a folyón: csak bedobtak egy kézigránátot a sodrással ellentétes irányba, aztán belegázoltak a vízbe, és szedték össze a halakat, mert a légnyomás elkábította őket, lebegtek a felszínen, volt köztük mindenféle fajta, némelyikbe repesz is került, de annyi baj legyen, kiköpi az ember, mint a szálkát, ilyen egyszerű volt a halászat, jóllakott az egész szakasz.
     Bizony elkelne otthon egy halvacsora, körözött a hasán a tenyerével Fütty. Megvan: sült halat eszünk, ez volt Prr-prr csatakiáltása, és máris rakta a zsebébe a megmaradt két kézigránátot.
     Távoli puskaropogást hozott valahonnan a víz, nem célirá- nyosat, csak amolyan levegőbe lőtt sorozatot, mint amikor valakinek fia születik. Galylyak jöttek az árral, lomhán követték a felhők a saját tükörképüket, köztük a felszínen olyanok voltak az előbukó napsugarak, mint a halpikkelyek. A túlsó parton őrhelyeket ácsoltak az új határ békés őrei.
     Pocok begázolt a vízbe, az áradás miatt százméternyire is csak derékig ért. Közben egyfolytában beszélt, hogy jól beha- jítja, ahol a legmélyebb, mert ott tanyáznak a harcsák, ahol a víz a legsötétebb, akkorák, hogy fényképezkedni szoktak velük az újságok horgászrovatában...
     Közben valamikor kibiztosította a kézigránátot, közben azt is mondta, hogy miért nem sistereg már ez az átkozott, közben azt is kiabálta a másik kettő a partról, hogy dobd el, te barom, azonnal hajítsd el...
     Abban a pillanatban robbant fel, amikor a füléhez tartotta, hogy sistereg-e, de már nem hallott semmit. A másik kettő csak a testét látta, ahogy megtartja még egy darabig az iszap, nagyot csobban hanyatt, és a feje nélkül sodorja el a víz.
     Álltak még egy darabig a parton. Várták, hogy feljöjjenek a halak.