|
Szeptember 30, kedd Délben a Ráth György utcai műteremben
Szanyi Péter szobrászművésszel találkozom: leadom az ötvenedik születésnapja
alkalmából az őszi hónapokban Miskolcon megrendezésre kerülő, visszapillantó
kiállításának katalógusbevezető tanulmányát. Nehéz volt a két és fél évtizedes,
a számos monumentális alkotást és persze sok-sok kisplasztikát, érmet termő,
felölelő munkásság jellemzőinek megragadása, de remélem, azért csak-csak
elfogadhatóvá, hitelessé alakulta pályakép. Késődélután Nyergesújfalun
testületi ülésen kell résztvennem, ahol tulajdonképpen zöld utat kap a
galéria és a gyűjtemény megvalósításának terve, de a tényleges előkészítő
munkát csak később kezdhetjük meg: az anyagi feltételekről, a költségvetésről
majd novemberben döntenek a városatyák.
Október 2, csütörtök Telefon a televízióból: november 5-re
önálló műsorként húszperces produkciót iktattak adásba a megtorlás éveinek
művészetét feldolgozandó; hétfőn reggel legyek ott a koordináló értekezleten.
Kérdésem azért van: konkrétan mely időszakot tekintsem a megtorlás éveinek?
Nem kapok választ: csak a cím és a műsoridő szerepel a diszpozícióban.
Október 3, péntek Délelőtt a József Attila-síremlékpályázat
zsűrijét készítem elő. A pályázat értékelésére a kiírók képviselői mellett
szakértőket is meg kell hívni, de sajnos nagyon kevés az olyan művész,
aki egy személyben jó szobrász és jó szakértő is. És persze feltétel, hogy
ne legyen pályázati résztvevő, és az sem árt, ha működött már a síremléktervezés
területén. Általában két négyzetméteres, szűk területen, megszabott magassági
határokon belül, a parcella arculata által meghatározott feltételek között
gondolkozhat, tervezhet csak a művész, s ezek csak külsődleges körülmények;
a sírban nyugvó személyiség jelöli ki a tartalmi, a szimbolikus köröket.
Nagy érdeklődéssel várom, hogy József Attila síremlékére milyen tervek
születnek? Hosszas meditálgatásra nincs idő, mert közben beindul a Káli-medencében
felállított Veszprémi-szobrok védelmének ügye: az asztalomon fekszik az
a Veszprémi Imre szobrászművésznek írt levélmásolat, amelyben a Kornyi
tó partján 1986-ban felállított négy szobor eltávolítását indítványozza
a Közép-dunántúli Természetvédelmi Igazgatóság. A természetvédők szerint
a művek környezetidegenek, nem a tájba illők. A probléma eredője az, hogy
a térség korábban a Béke TSZ gondozásában volt, és a közelmúltban a természetvédők
lettek a tulajdonosok. Leveszem a polcról a Veszprémi-katalógust, fellapozom
a vasvázon álló, megalitikus formarendbe illeszkedő kőplasztikák fotóját:
így, a reprodukció alapján azt állapítom meg, hogy a táj és a szobrok tökéletes
harmóniát teremtenek. E harmónia fennmaradásáért valószínűleg komoly küzdelem
vár rám.
Október 6, hétfő Konzultáció a televízióban az 1956-os
forradalom művészeti vonatkozásait, összefüggéseit feldolgozó műsorokról.
Hosszú, kínos vita után a szerkesztői megbízatási szándékot sikerül elkerülnöm,
illetve szaktanácsadói posztra tompítanom: se időm, se energiám az alapos
kutatómunkához, és a megszokott témák sokadszori megismétléséhez, a sokszor
megszólaltatott riportalanyok meginterjúvolásához sincs kedvem - bár egy
Kalló Viktor-riport a Köztársaság téri, egykori mártíremlékműről azért
ismeretlen izgalmakat kelthetne. Délben már Gödöllőn, az Agrártudományi
Egyetemen vagyok Thury Levente keramikusművésszel, ahol a budapesti Mezőgazdasági
Múzeum városligeti épülete előcsarnokának helyreállítási munkálatai miatt
áthelyezésre ítélt két, Pekáry István-alkotta porcelánfalikép új helyét
próbáljuk megtalálni. Az egyetem műszaki igazgatójával bejárjuk a campust,
s végül két, viszonylag jó lehetőségre lelünk: a főlépcsőház lépcsőfordulóira,
illetve az egyik előadóterem zárófalára. Délután otthon anyagot gyűjtök
az 56-os televíziós produkció szaktanácsadói ajánlatához, de természetesen
nemcsak 1956 forradalmának alkotásait, hanem a forradalom leverése utáni
periódus hivatalos műveit is számba véve. Már a szerkesztői megbeszélésen
is arra hívtam fel a figyelmet, hogy nem szabad egyoldalúan, egypólusú
szemlélettel megcsinálni e feldolgozást; a forradalom műveit épp az "ellennforradalmi"
alkotások hangsúlyozhatják, árnyalhatják. Este Prutkay Péter labirintus-,
fészek- és tojásrajzoló- és festőművésznél a jövő heti, a Vigadó Galériában
nyíló kiállításról beszélgetünk. Nehéz dió: látszatra egyszerű képletet
teremtők a Prutkay-munkák, de mégiscsak súlyos áttételekkel terheltek.
Nehéz helyzetemben ilyen szövegeket rögzítek: "Képzeljük el a 2-es villamos
viszonylag töretlen vonalát, mint kizárólagos labirintus-alkotó elemet."
Na, ebből is nehezen lesz megnyitószöveg.
Október 8, kedd Délelőtt Szolnokon egy rossz Kossuth-mellszobor
tervét szakvéleményezzük; az alkotó az általam ez idáig nem ismert Pataki
Béla festőművész. Kortévesztő, semleges, konvencionális, de ugyanakkor
rendkívüli igyekezettel megdolgozott a mű terve. Mondom, hogy legalább
a tekintetébe kellett volna valami kis zavart csempészni, jelezve, hogy
1997-es keltezésű a mű. Így, idealizálttá, eszményítetté formálva olyan,
mintha a 19. század alkotásaként született volna meg. Tudom, hogy hiába
beszélek. Délután, már Budapesten, az Újpest Galériában Butak András grafikusművész
papír-objekt-kiállítását nyitom meg. Butak András a nyolcvanas-kilencvenes
évtizedfordulón találkozott azzal az ipari jellegű papírneművel, amely
erős, gumiszerűen rugalmas anyag, viszont vízzel átitatottan ellazulóvá
és formálhatóvá válik, és amely aztán száradás után visszanyeri szilárdságát.
E papírt egy csomagolóanyagfajtával, egy hullámkarton-struktúrával ötvözve
kezdte építeni, ragasztani, formálni dobozait, amelyek barnás-sárgás, tulajdonképpen
semleges színű, kazettás, méhkaptárszerű kompozíciókká alakultak, térstruktúrák
gyanánt realizálódtak. Vagyis elmélyült anyag- és térkísérletek eredményeként
jött létre a közelmúlt alkotóperiódusában az az egy gondolatkör által szervezett,
egységes papírművészeti kollekció, amelyet a művész közönség elé tárt.
A Butak-doboz - amely nyitott és zárt rendszereket alkot, s amely elzártságokat
és eltakartságokat, valamint feltártságokat teremt - érzékeny plasztikai
tereket és optikai terepeket jelenít meg, amelyekben formák, formavariánsok,
felületek és mélységek, fények és árnyékok ritmikus váltakozásából teremtődik
finom összhang. Butak András papírplasztikai műsorozatának leleménye: a
rendszeres véletlenszerű ismétlődés.
Október 9, csütörtök Délelőtt megírom - a Butak-tanulmányok
után tulajdonképpen már könnyű dolgom van - a papírművészek győri, kollektív
kiállításának megnyitóját - a vernissage szombaton lesz -, majd beszaladok
a televízióba a halottak napjára készülő, temetőkről, síremlékekről szóló
produkció szerkesztési szempontjait egyeztetendő. Aztán rohanok Szentendrére:
a poliészter munkákból alakuló, éles feszültségeket, tiltakozásokat szító
szoborpark három új alkotásának tervét szakvéleményezzük. Szirtes János,
Konkoly Gyula és Farkas Ádám leendő munkájának zsűrizése természetesen
csak formális, az életművek eleve hitelesítik az elképzeléseket. Az egyik
Fő téri presszó teraszán beszélgetünk, s közben rögzítem a jegyzőkönyvben
az elengedhetetlenül fontos adatokat; a műcímeket, a méreteket, a technikai
eljárásokat. Aztán sietek le a Vajda Lajos Stúdió pincegalériájába, ahol
a Patak-csoport kiállítási anyagát nézem meg; a festményekből és kisplasztikákból
összeállított kollekcióból szervezett kiállítást vasárnap kell majd megnyitnom.
Október 11, szombat Győrben, a Műcsarnokban alig nyolcan-tízen
lézengünk a Magyar Papír-művészeti Társaság Papír és plasztika című
kiállításának megnyitóján. A meglehetősen gyér érdeklődésre való tekintettel
nem olvasom fel a szöveget, néhány szót mondok a kiállítás anyagáról, a
papír jelenkori művészeti jelentőségéről, aztán ürítem poharam Győr művészetszerető
közönségének egészségére. És gyorsan visszaautózom Budapestre.
Október 13, hétfő este Dr. Petrekovich Perjés András táj- és
kertépítész mérnökkel és M. Nagy Richárd rendezővel tervezgetjük a halottak
napjára készülő televíziós produkció forgatókönyvét. Előadom, hogy a rendelkezésre
álld rövid, négy napos forgatási idő arra elég, hogy felvillantsunk néhány
tipikus magyarországi temető-képet; hogy forgassunk Balatonudvariban, Szatmárcsekén,
Tatán, Vácott, Tokajban és Varbón. Perjés úr kihagyhatatlannak ítéli Sátoraljaújhelyt,
Feldebrőt, Várpalotát és Keszthelyt. Világviszonylatban is fontos izraelita
temetőről, római kori halomsírokról, társadalmi berendezkedést tükröző
temetőelrendezésről beszél. Sok-sok apró mozzanat, lényeges összetevő,
fontos emlék, emlékhely kerül szóba, amelyekről már most tudjuk, hogy becserkészhetetlenek:
a nagy távolságok miatt korlátozottak a rögzítési lehetőségek. Ha nem is
körképet, valamifajta keresztmetszetet azért talán felvázolhatunk majd.
Október 14, kedd délelőtt Perjés Andrással és M. Nagy Richárddal
Vácott, a Tragor Ignác Múzeum restaurátorműhelyében a Felsővárosi Plébánia
kriptájából előkerült 18. századi lelettel ismerkedünk. A templom elfeledett
temetkezési helyére - ahol a különleges klimatikus viszonyok következtében
viszonylagos épségben maradtak fenn a tetemek és az emlékek - véletlenül,
építészeti kutatómunka során leltek. Gyönyörűen festett és textillel bevont
koporsók, épségben maradt ruhák, kisebb tárgyak: feszületek, imakönyvek
hagyományozódtak így ránk. A produkció egyik legfontosabb eleme lehet e
páratlan 18. századi együttes bemutatása, amelynek helyreállított darabjaiból
a napokban nyílt meg kamaratárlat a váci METESZ-székház középkori pincéjében.
Itt a feltárás dokumentációjával is megismerkedhettünk.
Október 15, szerda Ülök egy nagy teremben, és várom a pályaműveket
a József Attila-síremlékpályázatra. Lassan-lassan érkeznek a pályázók:
modelleket, műleírásokat, költségvetéseket veszek át. A beérkező gipszterveket
a terem függönnyel eltakart részében helyezem el, így minden újonnan érkező
csodálkozva néz körül: én vagyok az első? Nem, válaszolom szűkszavúan.
Mikor az egyik szobrász késődélután, a beadási határidő lezárulása előtt
néhány perccel számon kéri, hogy hol vannak a beérkezett tervek, azt válaszolom:
ott, ahol a később érkezők nem mustrálgathatják a korábban érkezettek munkáit.
Végül huszonhárom pályázó harminc tervét regisztrálom.
Október 16, csütörtök Délelőtt tízkor már Tatán vagyunk: az
izraelita temető kőből faragott és kerámiából mintázott síremlékeit vesszük
fel a halottak napi televíziós műsorhoz. Aztán Várpalota mellett két római
kori halomsírt rögzítünk; a kúp alakú dombok 2. századi sírokat rejtenek.
A halomsíroknál elválunk egymástól: a stáb Balatonudvari szív alakú sírkövei
felé veszi az irányt, míg nekem sietnem kell Pestre, Prutkay úr kiállításának
megnyitójára, a Vigadó Galériába. Az egyedi és sokszorosított grafikák,
a fotók, a papírdomborművek, a tárgykollázsok körében tavaszi keltezésű
szakvéleményemmel kísérten bemutatóteret kap az az emlékműterv is, amely
egy eredeti, 1956-os amerikai segélycsomag alkotóelemére, a Lefölözött
tejpor feliratú dobozra épül. A szakvéleményt - visszautalva a kilencvenes
évek előtti periódusra, valamint Prutkay Péter művészetének, műveinek nem
éppen támogatottságról tanúskodó fogadtatására - "BM Művészeti Ügyosztály"
aláírással szignóztam. Talán, illetve ezért mutat be a megnyitó közönségének
a galériavezető Feledy Balázs, mint a belügyminisztérium munkatársát. Megjegyzése
inkább cinikus és félrevezető, mintsem szellemes. Inszinuációjára nem reagálok,
de fontolgatom: heti hangulatjelentések írására és megküldésére fogom felkérni
egy szépen fogalmazott levélben.
Október 17, péntek délelőtt Egy délelőtt telefonjai. Fehér Erzsébet
az Art-X Galéria vezetője a textilművész Solti Gizella kiállításának megnyitó-részleteit,
az időpontokat egyezteti. Pogány Gábor - aki kíméletlen cenzora volt vásárhelyi
őszi tárlat-katalógusbevezetőmnek - egy, a tárlat által felvetett problémákat
tisztázni hivatott vitában való részvételre kér fel, de indítványát a minősíthetetlen
előzményekre hivatkozva határozottan elutasítom. Szikszai Károly az Élet
és Irodalom szerkesztőségéből hív: jelzi, hogy hétfőn ő jön az Írószövetség
képviseletében a József Attila-síremlékpályázat zsűrijébe, és arról érdeklődik,
hogy a Vajda Lajos Stúdió antológiájának korábban készített riportját elküldheti-e?
Dobrányi Ildikó a Párizsban sikerrel zárult kiállításáról ad hírt, s ha
már beszélünk, egyúttal felkér egy textilterv-kiállítás majdani megnyitójára.
Ezután Takács Lajos úr jelentkezik Szentendréről: a Stúdió-antológia szerkesztői
megbeszélésének időpontját jelöljük ki. És végül Mahuts Zsolt keres Zsámbékról:
a Melocco Miklós-album bevezetőjének részleteit szeretné egyeztetni. Megtisztelő
felkéréseket teljesítek.
Október 18, szombat Másodszor járok Kaposfüreden, a Kling
József szobrászművész és felesége által működtetett magángalériában, ahol
ezúttal Hajdú László szentendrei festőművész képei kerültek a falakra.
Kissé hűvös van már, de azért még szép az idő: a megnyitó ezúttal is a
kertben, szép közönség előtt, jó hangulatban zajlik. Kis kamarazenei produkciót
követőn Molnár Piroska színművész Ady-verseket mond, s a polgármester köszöntője
után én szólhatok a művész alkotásairól, munkáinak a szentendrei hagyományokhoz
való kapcsolódásáról. Hajdú László elmélyült, meditatív hangvételű festészete
oldott közegekben megjelenő, geometrikus jellegű motívumokra, formációkra
épült a legutóbbi alkotóperiódusban. Egységes színvilággal jellemzett,
de ugyanakkor részletgazdag mezők előtt - illetve mezőkben - fekete vonalak
jelennek meg, amelyek lehetnek háromszög- kezdemények vagy négyzetmaradványok
- ha síkokként fogjuk fel a képek által elénk tárt világot -, de máris
elbizonytalanodik a szemlélő, ha az illuzionisztikus térbefogadásra invitáló
festői ösztönzéseknek engedelmeskedik. A vélt síkgeometria összekuszálódik,
s feszült téri rendszerek, viszonylatok jönnek létre. A Hajdú-kompozíciók
a legegyszerűbbre törnek, minden fölöslegest lecsupaszítanak magukról.
Befejezésként idézem Hajdú László szép ars poeticáját is: "Mert mi egyebet
tükrözhetne a mű, ha nem mindenekelőtt az alaphelyzet: ember és világ viszonyát.
És van-e fontosabb kérdés, mint mi a létezés értelme?"
Október 20, hétfő délelőtt A József Attila-síremlékpályázat: függő.
A szakértők - Fekete Tamás szobrászművész és Bakonyvári Ágnes művészettörténész
- véleménye az, hogy elkeserítőn gyenge, ötlettelen, kiábrándító összképet
teremtett a pályázat. JózsefAttila-portrékísérletek, a költő szellemétől,
költészetétől teljesen független, semmitmondó absztrakt formavariánsok,
allegorikus szokvány-megjelenítések sorakoznak egymás mellett. Csupán két
terv maradt fenn a rostán, de e kettő is csak úgy, hogy esetleges továbbfejlesztés,
továbbgondolás, átdolgozás esetén teremtődhet meg a megbízás esélye. Érthetetlen
számomra, hogy miként lehetséges az, hogy egy ilyen, mélységekbe alámerülő
és magasságokba emelkedő költészet plasztikai interpretációja, szobrászati
megjelenítési kísérlete miért fullad kudarcba?
Október 20, hétfő délután Végre eljutok a csepeli Lila Iskolába,
amelynek galériájában Gádor Magda szobrászművész állította ki alkotásait.
Meg lehet-e mintázni a tengert? Formába lehet-e önteni az árnyakat? Gádor
Magda eme kiállításán bemutatott művei azt bizonyítják, hogy igen: kő-
és betonkisplasztikái, e vörös, barna és szürke festékkel megfestett rusztikus
szobrai különös világot teremtenek. Tömbszerű, néhol áttörésekkel megbontott
tömegei és formái a vertikális és a horizontális hangsúlyteremtések között
ingadoznak; a főként domború felületekkel körbevett alakzatok fel-felmagasodók,
el-elnyúlók. Miként az Alkony című Gádor-mű is: fenségesen hömpölygőn,
telve szomorúsággal, pilleszár- nyakon, és mégis súlyosan. Keserü Katalin
művészettörténész írja az 1924-ben született, műveivel 1947 óta szereplő
alkotóról a katalógusban: "Mióta a saját világát megtalálta, szobrainak
jelentése lett. Organikus, eredendő formái ezt tárják elénk, ennek kimeríthetetlen
voltát: egy másként gondolkozás lehetőségét."
Október 21, kedd Szatmárcseke egyedülálló "csónakos-fejfás"
temetője elképesztő látvánnyal fogad; a gyönyörű, meg-megdőlő fa-síremlékek
csaknem mindegyikén spenótzöld árnyalatokban pompázó művirágkoszorú díszeleg.
Művirág, amely soha nem hervad el, s amely irtózatos kontrasztot teremt
a kézműves technikát és természetes anyagszépséget sugárzó; ősi, rusztikus
megmunká- lású sírjelekkel. A művirág lenne korunk népművészetének emblematikus
motívuma?
Október 22, szerda Sátoraljaújhelyről Feldebrő felé tartvamegállunk
Varbón, e Miskolc melletti kis településen, amelynek temetője ritka érdekességeket
rejt. A leírásra egy Pocsai Judit és Tóth László által írt kis könyvben
leltem: "Ma ismét a kripták terjedésének lehetünk tanúi, mégpedig éppen
a falusi temetőkben. Tipikus példáját láttuk ennek a szép bükki községben,
Varbón. A varbói kriptasor megdöbbentő látvány. Már az elhelyezkedése is
az: közvetlenül a temető mellett elhaladva balra a pincesor, jobbra a kriptasor
tűnik fel, az élők tehát egy kis borozgatás vagy pinceszeri munka közben
szemmel tarthatják a halottak nyughelyét. [...] Robusztus, szögletes, bunkerszerű,
elég nagy méretű betonépítmények, nagy hasonlóságuk egy mester kezére vall.
Az épületekhez félig nyitott, ám teljesen berendezett (!) előszoba csatlakozik,
műbőr bevonatú puffokkal, hímzett terítővel letakart dohányzóasztallal,
rajta váza, képkeret, gyertya, pohár, az asztal előtt szőnyeg, a falon
virágtartók és más díszek. A kép és a szándék egy egyiptomi fáraósír sírkamrájára
emlékeztető." Nos, a leírást nem cáfolta meg a valóság: a varbói temető
valóban fantasztikus képződmény.
Október 24, péntek Végre megjelent az Élet és Irodalomban
a Vásárhely által elutasított szövegem. A lábjegyzet fontos tudnivalókat
közöl: "A hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum igazgatójának (Nagy Imre)
és a Vásárhelyi Őszi Tárlat főkurátorának (Pogány Gábor) felkérésére, az
1997-es kiállítás katalógus-bevezetőjeként íródott e dolgozat, amelyet
az alföldi tájegység művészeti seregszem- léjének szervezői és rendezői
(Nagy Imre, Pogány Gábor) közölhetetlennek minősítettek."
Október 26, vasárnap No persze, sokat gondolkoztam azon, hogyan zárjam le ezt a naplót. Esetleg összegezzem a tanulságokat? Vegyem számba a félbemaradt, a nyitva hagyott ügyeket? Ismertessem a visszhangot, a reflexiókat? Készítsek statisztikát? Keressek valami szép, lírai gondolatot? (Pl.: szomorúságom semmibe- vesző, mint enyhe lejtésű utcán elfolyó hajnali vizeletpatak stb.) De aztán elvetek minden megoldási lehetőséget, szokványos és szélsőséges variációt, és úgy döntök, hogy ez a Kíméletlen Művészeti Napló egészen egyszerűen véget ér. |