Az "elveszett családok"

A tízes évekre Ady életében nemcsak egy szerelmi csatákkal, nagy megrendülésekkel és lángolásokkal, kicsinyes féltékeny- kedéssel és sok-sok marakodással, kételyekkel terhes szerelmet őrölt fel az idő, emésztette közben a költő éveit és személyes életét is. Életkor, betegség, számvetés egyaránt alakítja az embert. A múlt mind gyakrabban fordítja vissza, önmaga felé a tekintetet, érzékeltetvén az emberrel, hogy egyre teljesebben uralja sorsát mindaz, ami volt, s egyre szűkül az út, melyen még lépkedni lehet. Az időtől szorongatott embernek éreznie kell önsorsa meghatározottságát, az élet visszafordíthatatlan folyamatát. Ugyanakkor, amíg van élet, az ember mindig újulni akar, és elvesztett lehetőségekkel számot vetve, még megmaradt vagy remélt lehetőségekkel élni. A fogyó idő és az erő fogyatkozása egyszerre készteti Adyt újabb nyugtalan keresésre és kis kalandokban való feledkezésre, s ugyanakkor már régen őrizgetett, többnyire titkolt, ritkán megvallott vágyak: a rendezett élet, a család, az otthon utáni sóvárgás kifejezésére, nyújtózko- dásra az ebből talán még elérhető felé. A szerelem egykor titokzatosan és férfit remegtetőn suhanó fehér leplei, a "vár fehér asszonya" elnyűtt kísértetekhez illőn eltávoztak már a költészet- ből, éppúgy, mint az egykori asszony piros-fekete glóriája. Kis, jelentéktelen szerelmi kalandok eddig is tarkították Ady életét, most azonban már-már korszakot meghatározóan kezdik uralni azt. Nők képében falánk kis ragadozókat lát maga körül Ady, akik hirtelen jönnek valahonnan, s éppoly hirtelen siklanak tovább. Ezek a "kis női csukák". Előbb még néhány pillanatig "Ifjú karok kikötőjében" érzi magát, ott vesztegel egy rövid ideig, kevés igazi költői termést hozván. De érthető az "öreg legénynek" ez a zavarodottsága és ifjúságvágya, kiváltképp ha tudjuk, hogyan merül fel számára a Léda-korszak végleges lezárása után a jövő kérdése. A magunk szerelme prológusa tanúskodik erről: "Tudok-e még nádor-választól / Kisúr- őseimmel szólni makacsul / S tudok-e még asszony után rohanni / Szavakon és gyűléseken túl / Vágyva-robogva, keresztül- kasul?"
     Politika és szerelem már kétségekkel és még remény- kedő önbizalommal vegyes kérdésekbe torkollik itt. A tűz, a nádor választó kisúri politikusé és az asszonyűző férfié; él még, de bizonytalan már a lobogása. Mintha az élet tüze kezdene kihunyni, egyre többször bocsájtja el a nőket Ady azzal, hogy közben önmagánál ifjabb s erősebb tüzű legényekre gondol, akik már tőle is hódíthatnak asszonyt maguknak. A kiürített ágyasház ilyesféle búcsúztató és félig-meddig önbúcsúztató: "Vigyétek ágyasházam illatát, / Szent muzsikáját bolond lihegésnek / S ágyán majd a különb legénynek / Sírjatok értem egy pillanatot." Nem lehet észre nem venni ebben a "vénülő" férfi önsajnálatát. A magunk szerelme kötet azonban már a címében is szól arról a másik felismerésről és vallomásról, hogy minden szerelem mélyén mindig is az önszerelem, az önzés, "a magunk szerelme" volt. Egyre nagyobb a zavar, egyre pánikosabb a férfilét, egyre több az önellentmondás. Uralkodnak most a kérdések az életen és a költészeten: "Merre keressem most az időt, / Hogy ne felejtsen s itt ne hagyjon?/Merre keressem az életemet, / Valami szépet, hol akarjak?" Elég ennyi, hogy értsük Adynak ezt az időszakát. Ez a levegő után kapkodó, kereső; élni vágyó és élni már kevésbé tudó Ady sodródik önmagához, "ifjú korokhoz", alkalmi nőkhöz, "kis női csukákhoz". És a kis szerelmekből kis versek születnek. Igazán ihletett költeményt e szerelmi zűr-za- varból nem is lehet várni. Nevek fel-feltűnnek most is (Ada, Mylitta) a versekben, de nincs fényük ezeknek a neveknek, hiába erőlködik fényt adni nekik is a vers. Ám egy nagy költészet egészében ez sem baj, mert abban még a zavar is, a holt idősza- kok is újabb gondolatokat, igaz érzéseket és így újabb nagy termést készítenek elő. Ez a kapkodás, az elégedetlenség, a csömör, s a minden újabb kis kapcsolattal újjászülető hiányérzet előbb a kérdést hívja elő a Ki látott engem? című kötetének prológusában ismét: "Bolond tüzem alágyújt-e szíveknek? / Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?" Azután ebben a kötetben megjelenik egy új ciklus, Az elveszett családok címmel.
     Ha olykor emlegetik is, korántsem tulajdonítanak általában olyan jelentőséget az életműben ennek a ciklusnak és ezeknek a verseknek, mint amit méltán megérdemelnének. Ady egész szerelmi költészetének megértéséhez, visszamenőleg és előre a továbbiakra, egyaránt nélkülözhetetlen pedig az "elveszett családok" gondolata. A betegségtudat, az önpusztító életforma és a sors rendelésének tekintett életút nemcsak a küldetés beteljesítésének ösztönét erősíti és nemcsak az újabb szerelmi kalandok hajszolására késztet, de néha megállásra is, és mint mondtuk: számvetésre. Teljes joggal tekinthetjük az Elveszett családok ciklusát előkészítő korábbi költeményeknek azokat, amelyek a meg sem született utódot siratják el (A fiam bölcsőjénél) vagy az Ady-család folytonossága megszaka- dásának, tehát nemcsak az egyén, de az egész család magvaszakadtának tragédiájáról, mélységes emberi fájdalmáról szólnak (Nagy sírkertet mérünk, Fedjük be a rózsát). A haza- vágyás, a visszavágyás és visszatérés versei is igazolják - túl a már említett Léda-verseken - a hiányérzetet, mely a haza, a szűkebb haza, a falu és az otthon bensőséges világa felé, az "igazi" szerelem asszonymelegéhez és a családhoz sodorja a vágyakat. (Hazamegyek a falumba; Föl-földobott kő; Álom egy méhesről, stb.). Az örökös keresés, a hajsza nőtől nőig, kocsmától kocsmáig; szállodától szállodáig, a beteljesületlenség újabb és újabb érzéshullámai az érzelmi kiüresedést és az érzelmi számkivetettség érzését erősítik egyre, de felnövesztenek közben egy másik érzést is: a család és az otthon iránti vágyat. Ha azt mondhattuk eddig, hogy a gyakran betegeskedő Ady azért elsősorban mégis inkább a ,,kis hotel-szobák" lakója volt; most már azt kell mondjuk, hogy jellemzőbb rá a "szanatóriumok lakója" távlatosnak éppen nem mondható életformája. Gyakran szorul, lelkileg és fizikailag egyaránt, ápolásra, nyugalomra és a kényszerű pihentetések; megkötöttségek idején óhatatlanul tolulnak fel benne egy már-már véglegesen elrontott élet tanulságai s az egyre halványabb, mégis izgató reménykedések. Nincs tehát szó merőben új érzésekről és gondolatokról, feltűnnek azok korábban is, de egyre érnek, s erre az időszakra érnek meg teljesen.
     Amint azt már más kötetekben is tapasztalhattuk, nemcsak a kötet nyitóversei, de a ciklusok kezdő (és záró) versei is mindig hangsúlyosak. Az elveszett családok ciklus indító verse is bevezet minket az érzéseknek egy immár teljesen megérlelt, fájdalmasan szép világába. Úgy indít Az árvaság kertjeiben című verssel, mintha egy történetbe vezetne be, s valóban történet következik most is, a lélek történéseinek egy köre. Már a vers első szakaszában szinte tökéletes a lelkiállapot rajza, a múlt megszépült képeivel emlékezőn, és tudva, láttatva ugyanakkor a jelenvalót: "Cimboraság s szerelem kertjei, / Csatakos, buja kertek, / Be jó, hogy most vénes útjaikon / Kissé árván teker- gek." Ez a "most" el is indítja a történetet, miközben ez az egyetlen versmondat elárulja azt is, hogy annyi "csatakos; buja" kerti csatározás után, szinte jólesik egy kis árvaság. Voltaképpen ezt az érzést fejti ki és erősíti tovább a vers egésze is:
 

Kedvnek és vérnek szent oltárai
És az adakozásnak
Be jó, hogy nem lehetnek helyei
Új buzdulásnak, másnak.

Jöhet cimboraság és szerelem,
Virulhatnak a kertek,
De tábort-ütni az én módomon
Már-már sohase mernek.

Amit korábban A föltámadás szomorúsága című versében írt Ady, hogy ugyanis a "feltámadott ember" egyúttal más ember is lett, mint aki volt, megjelenik ismét és nagy hangsúllyal éppen ebben a ciklusban. Ezért is szivárognak fel az emlékek előbb a ciklus első verseiben (A gyermekség elégiája, Hal helyett kígyót), s csak ezután jönnek az átváltozott, az időben mássá vált ember új tartalmú szomorúságai és vágyai. Leszámolás is van megint ebben a ciklusban, most azonban nem egy asszonyt búcsúztat el, hanem a "kis női csukák" légióját: "Falánk szátok- kal hogy bánni nem tudtam; / Nem leszek most már továbbat az utban: / Vizek vannak ússzatok vizeken." A ciklus verseinek egyik vonulata azt jelzi, hogy Ady szinte jól érzi magát ebben a nőktől és zavaros kapcsolatoktól való elszabadulásban, s mint már szóltunk róla: az árvaságban. Játékot, dalt visz az öregedő férfi szomorúságába s beoltja azt játszi reménykedéssel, könnyed, átesztétizált emlékezéssel, és keretezi versformában is a dalszerűséggel, a játékossággal. Olyan szép és ugyanakkor régi titkokat megcsillantó, nosztalgikus vágyakat és félig-meddig leplezett - önmaga előtt is félszegen - takargatott reményeket felszínre hozó versek születnek így, melyek új színeket és ízeket hoznak az életműbe. Címben is jelzi a költő ezt a játékos érzést, egy kis játékot élettel, halállal, szerelemmel és vénüléssel (Játék, játék, játék). Így a játékot is komolyan kell venni, mert az élet bizonytalanságát fejezi ki, a véglegesség, az utolsó életszakasz megoldásának vágyával együtt: "Folyót a tengerbe, / Buzát a malomba, / Életet Halálba / S téged a karomba." Hasonló gondolat vezérli A cigány vonójával című, a "Lement a Nap a maga járásán..." kezdetű nóta dallamára írt versét, melyben különös hangulatot teremt azzal, hogy az eredeti nóta elnyúló, szomorkás-fájdalmas dallamára építi csak sejtetett, rejtélyeskedve kacérkodó új életvágyát, s talán egy új szerelem s egy új életprogram izgató lehetőségét a naplemente fényében, vagy talán éppen a lehetetlenséget, a végleges búcsúzást a szerelemtől. Ebbe a sorba tartozik A hosszú hársfasor című költemény is, nosztalgikus nagyváradi emlékképével, a hársfasorral; a holdfényben különös hangulatot árasztó püspöki udvarral, a vasútra futó kocsikkal, és a hársak alatt ölelkező párokkal, az ifjúság felidézésével. Jellemző erre a versre is a játékos emlékezésnek, az öregedés szomorúságának és az élet mindig ugyanaz, mindig változatlan folytonosságának, ismétlődé- seinek, örök rendjének tudomásul vétele: az egyén kivénülésének és kimúlásának az életből ugyanott, ugyanazokban a fényekben, ugyanazoknak a mozdulatoknak, a mindig új és mindiig pontosan ugyanolyan szerelmeknek. Csak a személyek változnak, a jelenetek maradnak, s ebben a változatlanságban nagyon közeli- nek tűnik ismét a régmúlt:
 

Lelkem fiúk, jösztök velem
Régi, poros hársak alája:
Régi ember mindig megáldja
A régi, boldog sátrakat
És a világ nem változott.
Cukorra légy, hárson virág
És lesz vasuttal érkező
És csók is lesz, aki várja
És lehettem valamikor
Ölelések, hársak királya
És mintha csak tegnapelőtt.

     Ám ezek mellett a versek mellett ott vannak az egész korszakot meghatározón egy elrontott és már megoldhatatlan és helyrehozhatatlan egyéni élet gondolatai, teljes súllyal, nyomasz- tóan.
     Az elrontott élet tudata, a békés és biztonságos élet, a család és az otthon utáni vágy, és a sóvárgás egy soha meg nem talált, de folyton keresett és olykor remélt igazi asszony után, most és ebben a ciklusban ömlik fájdalmasan nagy versek öntőformá- jába. Előkészíti ezt az ellentmondásos és feloldhatatlan kérdések egész sora, az érzések szorongató feszültsége. Most vallja be, hogy nagy szerelmi felbuzdulások után mindig jókor jött neki az ellentétes érzés, a fullasztó megkötöttség érzete, mert ez mindig menekülésre késztette, nem engedte belefúlni a mégsem igazi szerelembe. Fájdalmas és egyáltalán nem kielégítő önvigasztalás ez is persze, s jelzi ennek az élethiányos életnek a torokszoron- gató természetét: "Nő, szép, szeret, de megfúlok." - mondja a Nő van mellettem című versben. Hozott tehát boldog pillanatokat mindig a szerelem, de hozta mindig a szorongást, a fulladást és a félelmeket is. Valami megnevezhetetlen félelem a szerelemtől a szerelemben és a szerelmen kívül egyaránt, "Holott titkunk miénk s a bátraké a Sors" - mondja (Könyörgő májusi levél), s ez a bátor, híres-hírhedt szerelmi kalandokban gazdag élet, most félelemben didereg. Most nem az érinti meg elsősorban, ami van, hanem az, ami nincs és már nem is lehet. Ez a hiány az oka a didergésnek, a lélek melegségének a hiánya. Erről beszél a ciklus címadó verse, Az elveszett családok:
 

Vánkosom hűl s a szívemig rántom
Fázósan a bölcsesség-takarót:
Be családtalan holnapok futnak rám,
Száz apa s fiú ki egymaga vót.

     Kitágítja a család fogalmát és egyszerű földi terét a versszak utolsó sorában, s megjeleníti megint azt az Adyt, aki az életet, ha lehetett kívül is, ha nem lehetett, belül, szívben, lélekben, tudatban, a maga teljességében élte és akarta élni. Így teremtett családtalanul is családot magában s nagycsaládot a maga szívében, száz és száz apának és fiúnak, kik hivatva voltak mindig is betölteni az élet valósága teremtette űrt. Ha a "szeretném, ha szeretnének" korábbi gondolatát felidézzük és összevetjük azt e ciklus gondolatainak, érzéseinek tartalmával, akkor látjuk igazán, hogy az élet múlásával s a számadással - ami vele jár - mennyit változik még a szeretetvágy természete is. "Fia vagy apja a szeretetnek, / Egymaga szivem, száz heves család..." - írja itt Ady, a benne már rég érlelődő szeretetvágyat most a családra, az otthonra vetítve, de véglegesítve már az egyéniség belső terére, a lélekre, ami kívül, a való életben ugyanilyen véglegesen lehetetlennek tűnik. Most és itt, ebben a kötetben történik meg a leszámolás mindazokkal az igényekkel, s azzal a családigénnyel, amelyek az idők során erősödtek fel, s várható volt, hogy egyszer szembe kell majd nézni velük, mindazzal, ami elveszett, talán végérvényesen. Ennek megfelelően zárja a verset a költő, "az elveszett családok" fájdalmasan szép, megrendült záróképével:
 

Furcsa családi életem így fut,
Óh, fiúi függés s víg apa-kín:
Fiuk már keveseknek tudok lenni
S már nincsenek esküs, jó fiaim.

Friss lyány nem csókol többé anyásan,
Bátor barát se nekem sír, ha fél:
Szívemben az elveszett, szép családok
Tűzhelyeiről pernyét ver a szél.
 

     Az itt érzékeltetett "pernye"-hangulat, az elégetett, elperzselt élet tudata teljesíti ki a ciklus zárószakaszát. Fájdalom és számvetés, a családtalanság gondolata mellett, az egész, a másfajta élet, egy elvben lehetséges másik életmód és életút elvesztésére is kiterjed. A békés, nyugalmas, szorgalmas élet, a polgári kiegyensúlyozottság Adytól oly távol eső gondolata is megérinti ebben az időben egy stájer kisváros látványa révén. (Egy stájer dombon) Az emberi béke és a bölcsen nyugalmas öregkor vágyálma, mely az Álom egy méhesről című versében korábban megfogalmazódott már, most két életforma, két életminőség szembeállításában jelenik meg a versben. A messzetekintő, de önmagát lángban égető "fenti" emberlét és a lenti, a békés "völgyi" lét és szellem áll itt szembe egymással. Ám ennek a völgyi létnek a csendes varázsa mégiscsak megérinti az élete vége felé közeledő embert, s az ember fenti vágyait, tüzét, magányát, miket kényszerűen élt és melyekben kényszerűen pusztult. A már csaknem szétégett élet sóhajt itt egyet, csendes vággyal a völgy felé, mielőtt még végképp elfordítaná tőle a tekintetét:
 

Stájer városnak éjjelére látok,
Lenn csöndes fényben lobognak a lángok
S fenn őrült lángban fénylik a szívem,
Szeretnék más lenni, mint amilyen.

Óh; ha vágyaim lépést-hajtni tudnám
Völgyi erkölcsök tisztes, sima útján,
Dombon is lassan s lassan a mezőn,
Kocsi táborban előgyeledőn.

     Idilli látképet rajzol Ady, csendes kisvárosról, lassú és biztos életet élő emberekről, völgyi erkölcsökről, de utal rögtön a sors- szerűségre, a sorsban rejlő különbségre is: "Még a vad éj is milyen szelíd itten, / Vígak a sorsok vert bilincseikben...". Ez utóbbi verssor szinte felrobbantja az előbbi idilli képet, megsza- kítja a völgy felé húzó gondolatok logikáját: a lenti sorsot "vert bilincsben" mutatja meg hirtelen, s ebben a képben benne van a maga ellentéte is, a fenti lét nagyarányúsága, a fenti ember sors- szerű szabadsága, a békétlenség teremtő nagyszerűsége. És benne van az is, hogy a kétféle sors örökre kétféle és meg- fordíthatatlan. Ennek megfelelően zárul a vers egyszerre fáj- dalommal és ugyanakkor a sorsszerűség tudomásulvételével, mégha ez a sors kíméletlenül sodor is a végső pusztulás felé:
 

Most már a lángom gyúljon pokolpírba:
Vágyam vágtasson, ameddig csak bírja,
Ne irigykedj, én rendetlen szívem:
Minden szív rendes, mikor elpihen.

     Látjuk, a szerelmi ciklus egyik-másik versben látszólag igen messze visz a szerelem témájától, de éreznünk kell azt is, hogy szerelem, család, otthon ekkor egy gondolattá, egy érzéssé áll össze Adyban, s együtt alakítja természetesen a verset is.
     A ciklus záróverse ismét szorosabban kapcsolódik a költő szerelmi lírájához, de olyan módon, hogy itt sem a létező szerelem, hanem éppen a szerelem hiánya és a rohamosan fogyatkozó esélyek fájdalmas, szorongató tudata építi a verset. Ady szerelmi költészetének jelentős, nagy versei közé kell sorolni ezt is, az életértelmező; számvetéses-vallomásos nagy versek közé. Az Élet helyett órák cím - akárcsak előbb Az elveszett családok - az Adytól megszokott három szavas beszédes cím, mely mindig, így most is, egy nagyobb gondolatkör summá- zataként még a verskezdés előtt elindítja a verset. A vers végszavát vetíti előre itt a költő, s teszi verscímmé, tehát még ezzel a formai megoldással is nagyobb hangsúlyt kap ez a summázat s a benne foglalt életösszegzés: az "élet helyett órák" gondolata. A bibliai Énekek énekére való hivatkozással indítja a verset, s a számozott versszakokban nem a szerelem képsorai, hanem az örökkön hiányzó igazi szerelem, tehát a hiány képei következnek. In medias res indul a vers: "Nem jött el hozzám soha az én mátkám, / Nem jött el hozzám soha, aki kellett, / Időben-siker, pénz, háború, béke, / S egy teljes asszony szíve szívem mellett...". Ezután a hiány képekbe foglalása következik, az ember nélküli, a szerelem nélküli tárgyak szomorú üressége, azzal a tárgyiassággal, mely Adyra oly jellemző, s amellyel leggyakrabban éppen a legfájóbb hiányokat, vagy a kiüresedés folyamatát szokta érzékeltetni: "És íme, árva Libánus-fa ágyam, / Ezüst, erős oszlopai remegnek, / Gyűretlenek a bársony, puha leplek / S homálya van az aranymennyezetnek."
     A következő versszakban a soha el nem jött szerelem élet- összegző kérdései halmozódnak egymásra, a hiány megfejthe- tetlen titkát sugallva: "A messzi csillag miért olyan fényes?/Miért fut el a csillag és a mátka? / A hervadt ajak miért olyan éhes?" A "messzi csillag" képe jelzi, hogy mindig is volt az életben egy távoli és elérhetetlen asszony-ideál, mely magyarázatát adja a keresésnek, s így ezzel együtt adják magyarázatát a kudarcnak az egykori egymást követő különféle szerelmek. Előbb a "szív"; majd pedig a "mátka" szó többszöri használata arra is rávilágít, hogy milyen természetű ez a hiány, s milyen értelemben kudarcos ez a szerelmi élet. A teljes asszony, és a teljes élet, vagyis a férfi-létet teljes egészében betöltő szerelem, a mátka hiánya ez. Egyszerre hiábavalóságnak tűnik minden, ha visszanézve az Ady-szerelmek hosszú sorára, csak a szerelem szétszóródott morzsáira tekinthet, és éppen annak a teljes értékű kapcsolatnak a reménye foszlott el végleg, amely múltnak és a még lehetséges jövőnek értelmet adhatott volna. Elszóródott életdarabkák az egész helyett, akarások, keresések és vára- kozások végeláthatatlan sora beteljesült élet helyett, ez a számvetés vége a szerelemben. Ez tehát Ady eddigi szerelmi életének végső summázata a vers és egyben a ciklus záróstrófájában:
 

Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek, ha kaptam
S eláltatott hőse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák 
S az Élet helyett nem jöttek csak órák

     Ady költészete - mint láttuk - gazdagon dokumentálja ennek az életszakaszának lelkivilágát és életfelfogását. Éppen a "kis női csukák" szakaszában tör fel leginkább a hiányérzet és a teljes élet iránti vágy. Mondhatjuk, hogy az utolsó pillanatokban, amikor már - versek tanúsága szerint - alig-alig lát valami kis reményt, vagy éppen semmi reményt sem az élete helyreho- zatalára, egy teljesebb szerelem és család elérhetőségére, akkor erősödik fel éppen az elrontott élet tudata mellett, a másik élet iránti igény. Az élet elvesztegetésének látszik innen a múlt, s annak minden, egykor talán lángokkal lobogó szerelmes kalandja. Most egészen másfajta szerelem kellene már, ha lehetne még, s ez nem kevesebb volna a korábbiaknál, akár a Léda-szerelemnél, hanem több, mert teljesebb:
     Ekkor lép be Ady életébe - ha csak rövid jelenet erejéig is - egy fiatalasszony, egy ifjú özvegy, Dénes Zsófia személyében; akiben Ady észreveszi a méltó társat. Hirtelen fellobbanó szerelem ez is, mint annyi más, ám itt egy pillanatra felcsillan a távlat is. Néhány találkozás elég most ahhoz; hogy az életért küzdő, pusztuló szervezet, a megtépett idegrendszer azt a "messzi csillagot" gyorsan magához rántsa és beleélje magát a jövőbe. Dénes Zsófia pedig okos, művelt nő, akinek külső és belső adottságai szinte sugározzák Ady felé a társ lehetőségét. Aki nemcsak a férfiszépséget veszi észre a beteg, korán öregedő Adyban, de érti is őt. Nem csoda hát, hogy mindkét részről megfogan a házasság gondolata is. Már-már létre is jön a házasság, kitűzetett már az esküvő időpontja is. Ám azon sem lehet csodálkozni, hogy ez a házasság mégsem jöhetett létre. Sok tény azt igazolja - és így írja ezt le Dénes Zsófia visszaemlé- kezéseiben -, hogy az ő édesanyjának féltő, szeretetteljes, ám zsarnoki zsarolása akadályozza meg a házasságot, mert ő rettegett attól, hogy lánya másodjára is beteg férfihez menjen nőül, s ismét rövidesen megözvegyüljön. Mindez biztosan igaz. Ám azt is kiolvashatjuk Ady költeményeiből s a költői előzményekből is, hogy Ady inkább csak kacérkodott ekkor a házasság gondolatával, s vágyta azt egy méltó asszonnyal az oldalán, mintsem egészen biztosan elhatározta volna magát arra. Alighanem jól is jött tehát Adynak ebben az ellentmondásos, bizonytalan életérzésben a külső ok, mely a végső döntést előbb halasztotta, majd nagyon hamar végleg levette a napirendről. A halottak élén (1918) kötetében a Ceruza-sorok Petrarca könyvén című ciklus versei ismét pontosan tükrözik Ady lelkiállapotát, s az életben való elbizonytalanodását, vágyak, reménységek és a kilátástalanság, a kiüresedés érzésének belső küzdelmét. Kár volna érted - mondja egyik versének címében, majd így folytatja:
 

Futó sorból rontva kidőlten,
Nem is vagyok talán már,
Nem is lehetek az Időben.

Jóság-rohamaim is fogytán
S úgy nézek messzeségbe,
Mint vén juhász hajolva botján.

     Ha az "árvaság kertjeiben" még múltban és jelenben egyaránt elsősorban az árvaság, a magány és a családtalanság fájdalma uralkodott az életen, most ez a fájdalom is tompább. A messze néző, botjára hajló öreg juhász képe jól hitelesíti Ady helyzetét. Dénes Zsófia is csak egy villanás lesz, ha mégoly szép és reménykeltő villanás is. "Csoda-percnek kellene jönni - mondja Ady - S mert nem bízok csodákban: / Csókollak, de el kell köszönni." Az újra meg újra rátörő ürességérzés és hitetlenség kérdőjelezi meg folyton az érkező örömöket is és tompítja egyúttal a korábbi, és most is kiújuló fájdalomérzést. Szinte csak széljegyzeteket ír itt a szerelemhez. Jelzi ezt a cikluscím is, és annak "semlegessége" az érzelmek visszafogottságát. Nem érzelmi eltompulásról van itt szó ugyanakkor, hanem inkább valami öreges bölcsességről, óvatosságról, s az élet iránti bizalmatlanságról. Egyszerre hinni is akar a szerelemben, meg nem is tud már hinni abban, mint ahogy az élet pusztulását is érzi, s annak kíméletlen törvényét, de az élő élet azért mégiscsak követeli a magáét, a maga folytonosságát: A kötetnek a Zsukához (Dénes Zsófiához) írott legfontosabb verse ezért egyszerre tisztelet és hála az érkező asszonynak, szerelem megvallás az "asszony-előkelő"-nek és búcsúztatás is, mégpedig meglehetősen bizonytalan; tétova búcsúztatás:
 

Mintha Hellász küldött volna,
Hogy hadd beszéljen egyszerre velem
A Nő, a Szerelem
S mannás ajkai a bölcsességnek.

Mindenkit el kell temetnem,
De Téged, az asszony-előkelőt,
Ha lesznek temetők,
Nem tudom, hogy kiként temesselek el.

                        (Talán Hellász küldött)

     Mintha nem is csak Zsuka lenne Hellász küldötte ezekben a pillanatokban, hanem maga Ady is, olyan bölcsességre hajlók, s érzelmileg csiszoltak, talán visszafogottak is most a versei. Erős hangsúlyt kap most a "jóság" gondolata, erősebbet minden másnál. Ezt igazolja a ciklus utolsó versének mondandója is, melyben már a házasság meghiúsulása után írja: "Ölelkezniök kell a jobb embereknek, / Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást." Majd kettejük rövid múltjára utalva, megint csak így kérdez: "Két jobb embernek őrizted-e sorsát?" (Vándor, téli Hold)
     Dénes Zsófiának különös szerep jutott Ady életében. Érkezése lezár egy korszakot, azt, amely a Léda-szerelem után következett, és ha csak rövid időre is, de nehéz időkben megjeleníti Ady számára a méltó társ lehetőségét; minden korábbi szerelemmel, még Lédával szemben is. És végül: megelőlegez, s mintegy előkészít egy új korszakot a szerelem- ben, az utolsót, a Csinszka-szerelem korszakát.
 

Csinszka, az utolsó szerelem

Még a Ceruza-sorok Petrarca könyvén ciklusban írja Ady, a számadás részeként, az életével való elszámolási kényszer keretében:
 

Valahol meg kellett vón állnom,
Egy elhagyott; víg leány-arcnál,
De nekem a könnyek kellettek,
Mindig a könnyek minden harcnál
S most már a megállás sem használ.

                     (Még fájóbb könnyek)

     Nemcsak az elrontott élet tudata, de benne van ebben a versben az elrontott pillanat megjelölése is, amikor nem állt meg és még meg lehetett volna állni, egy másik életprogram jegyében. Az egyszer s mindenkorra elveszített lehetőség tudatosul ebben a versben is, ám mégis, az az "elhagyott, víg leány-arc", minden volt és lehető szép, ifjú leányarcok esszenciája, alighanem nyugtalanítóan kísértve napjait, hónapjait, megrögzülhetett Ady képzeletében: Lehet, hogy ennek a képnek is szerepe van abban, hogy Ady egyszercsak komolyan kezdi venni egy Boncza Berta nevű rajongója leveleit és rajongását. Nem azért, mintha hinné, hogy az élet ott folytatható, ahol egyszer régen, ifjabb korában elrontotta, ott, ahol nem állt meg, amikor megállhatott volna. Valószínűleg nem is azért, mintha elhitte volna, hogy az életet újra lehet kezdeni, vagy ő képes még merőben új életet kezdeni. Inkább azért, mert túlcsordultak a könnyek, mert kiürült az élet, mert kellett az otthon, a család, mert kellett nagyon az élet és halál határvonalán még egy kapaszkodó, egy kis bizonyosság az élet felé. Csinszka pedig, mint kiderült később, s amint azt a versek tanúsítják, maga volt az élet Ady számára. Még egy nagy merítés a tiszta vízből, vagy még egy utolsó erős, tisztító lobbanása a már kihűlni készülő parázsnak. Ezért sincs értelme az időről időre felelevenített Léda-Csinszka jelű álirodalmi vitának, hogy tudniillik melyik volt a nagyobb; a jelentősebb szerelem. És hogy melyik volt az igazibb, hogy melyikük volt az igazi asszony Ady életében. Érdektelenek a családi csetepaték részletei is, akárcsak az egyik vagy másik asszony, vagy éppen Ady gyengéit, hibáit sorolgató - egyébként is szükségképpen szubjektív, s többnyire egyoldalú - visszaemlékezések ilyen vagy olyan állásfoglalásai. Költő esetében a versek beszélnek s amit a versek mondanak, az épp elég. A versek pedig azt mondják, hogy mindkét szerelem szép versek termését segítette világrahozni, mindkettő jó néhány nagy verset is, a világirodalom remekeit. Elmondják maguktól azt is, hogy mennyire más volt a kettő és azt is, hogy miben volt más. A két szerelem lényegi különbsége egyébként már a puszta élettényekből is éppen eléggé nyilvánvaló ahhoz, hogy ne akarjuk mindenáron számon kérni az egyikben a másikat, s ne akarjunk értékkülönbséget felfedni ott, ahol csak jellegbeli különbségek vannak. Az előbbi egy érett és házasságban élő asszony és egy nála mégiscsak fiatalabb, igazi költői pályájának indulásánál álló férfi szerelme. Az utóbbi a vérbajtól és az alkoholtól súlyosan beteg Ady, az öregedő férfi és a fiatal, kényeztetett, a zseniért rajongó leány szerelme. Természetesen különböznek tehát az érzelmi alapok, mások az életigények és a kapcsolatban betölthető - az alkat által is részben meghatározott - szereplehetőségek. A döntő azonban mégis az, hogy Adynak már ebben az életszakaszában a teljes értékű társ, a család és az otthon, a beteg embernek az élethez fűző, az élettel töltekező kapcsolat kell. Csinszkának pedig e házasságban - túl a rajongáson - mindenekelőtt vállalnia kell az amúgyis kezelhetetlen zsenit, s ezen túlmenően, a beteg és öregedő férfit, s mindazt a terhet, ami ezzel szükségképpen együtt jár. A csucsai várkisasszony a költő haláláig viselte ezeket a terheket és valóban társa lett Adynak. Véget ért ezzel a házassággal Adynak mind a "kis hotelszobás", mind "szanatóriumi" otthontalan korszaka, otthon volt már Csucsán, a Boncza-kastélyban is, még inkább majd Csinszkával közös budapesti lakásukban, a Veres Pálné utcában. Ha csak ennyi lett volna ennek a szerelemnek a hozadéka új hangú és új tartalmú Ady-versek létrejöttéhez, akkor ezt kellene megbecsülnie a magyar irodalomtörténetnek. Ám verseken és csakis verseken mérhető ennek a szerelemnek a költői hozadéka is, és nem versek  mennyiségén, hanem értékén. Elfogulatlanul így csak azt lehet megállapítani, hogy gazdag, teljes értékű szerelem ez, ujjongó, már-már ifjonti csillogással és csendes, békére hajlító esti fényekkel. Egyetlen ciklust tesznek ki csupán a Csinszka-versek, a Vallomás a szerelemről ciklusát, az Ady életében megjelent legutolsó kötetben (A halottak élén). Ám ez a ciklus már az első verssel a magyar irodalom remekét nyújtja. Egy Csucsa környéki erdélyi kirándulás élményéből fakad A Kalota partján című költemény. Mintha a szépség, a magyar táj, a magyar embertípus szépségének és a magyar népi előkelő- ségnek a himnuszát kezdené Ady, úgy indítja egy felemelő látvánnyal a verset:
 

Pompás magyarok, templomból jövet
Mentek át a Kalota folyón
S a hidat fényben majdnem fölemelte
Az ölelő júniusi nap.

     A látvány nagyszerűsége mellett, már itt érezzük a ritmus különösségét: Ha ennek a néhány sornak a ritmusképletét fel akarnánk jegyezni, mind az időmértékes, mind a hangsúlyos-magyaros ritmizáló kísérletünk kudarcot vallana. Németh László Magyar ritmus című tanulmánya szól erről a legteljesebben, hogy tudniillik itt, s Ady költészetében többször és jellegadóan, egy ősibb, tagoló magyar ritmus kap a műköltészet csúcsára emelve új életteret. Ez a ritmus vonultatja végig a verset, mintha a képek alá, gondolat és magyar nyelv szövedékéből új zenét komponált volna Ady.
     Képes ez a tagoló versritmus, mint láttuk, lassú, méltóságos vonulást érzékeltetni, de képes emellett egyik pillanatról a másikra izgalmat kelteni is. Nézzük most kép és ritmus egysé- gének ilyesfajta megnyilvánulását ebben a versben:
 

Mennyi szín, mennyi szín, mennyi kedves
És tarkaságban annyi nyugalom
És fehér és piros és virító-sárga,
Izgató kék és harcos barna szín
S micsoda nyugodt, nagyságos arcok,
Ékes párták, leesni áhítók.

     Pompával és nyugalommal indul ez a kiragadott szakasz is és az utóbbi két sorban ugyanígy záródik, ám a kettő között egyszercsak megfut a ritmus, felgyorsul, segíti a színek villódzását, a pompának most nem a nyugodt méltóságát, hanem sokszínű szikrázó nagyszerűségét, gazdagságát, változatosságát segít kifejezni. Kép és ritmus mögött azonban mindig a gondolat diktál. A gondolat és a nyelv igazítja, hajlítja magához szabadon a ritmust és a ritmus szinte miden megkötöttség nélkül válik szolgálójává a vers gondolatmenetének. Miután az első strófában maga a látvány és a pompa érzékeltetése volt a cél, a ritmus is csak a második strófa első sorában zökken: "S reám nyilaz a nyugtalanság...": Egy rövid mondattal egyszerre zökkenti a ritmust, s fordítja a gondolatot, a figyelmet is másfelé, míg a következő sorban -mintha filmkamerát használna - a képet állítja át a szélesfogású, tágasabb látványról egyetlen pontra: "Leány-szemek, Sorsom szemei..." - mondja, s láttatja is mindjárt, mintegy premier planban a lányarcot, s abból is kiexponálva a nagy és szép "leány-szemeket". Kellenek ezek a szemek Adynak, mert tükrök ezek, melyekben megifjodott önmagát láthatja meg. Éppen ellenkezőleg, mint annak idején A Föltámadás szomorúsága című versében, amikor a Tátra tavának tükrében idegen és szomorú arcot láthatott önmaga tükörképében, most az ujjongó felismerését kapja a maga megújulásának. A lányszemek dicsérete következik ezután egyetlen hosszú versmondatban, hogy minél teljesebben örülhessen mostmár a maga új s ezúttal igazi feltámadásának: Amint az indítás egy négysoros versmondat volt az első strófa elején, most a verszárás egy négysoros mondat megint a második strófa végén. A vers a pompa jegyében indult és most az áhítat jegyében zárul. Ez az áhítat azonban kap egy különös, nyugta- lanító felhangot, és éppen a nyugalom hangsúlyozásával:
 

Csönd, június van a szivemben,
Átalvonult templomi népség
Belémköltözött áhitata
S e percben a Kalota partján
Biztosság, nyár, szépség és nyugalom.

     A június még tavaszias, de már nyári napfényes tündöklése, a látvány gyönyörűsége, a lányszemek ígérete, s a templomi áhítat már-már tökéletes békét, s a béke tökéletes ragyogását teremti meg, természet, ember; Isten, szépség és szerelem harmóniá- jában. Ekkor mégis megszólal valami, ami a veszélyeztetettséget, e béke mulandóságát sejteti. Valóban csak sejtelem és sejtetés ez, hiszen az utolsó két sorban van elrejtve ez az érzés, az utolsó két sor pedig így szól: "S e percben a Kalota partján / Biztosság, nyár, szépség és nyugalom." Az "e percben" már eleve az idő függvényébe helyezi azt, aminek előbb még inkább a végtelen- ségét érezhette az ember, majd az utolsó sorban a felsorolás és éppen a "biztosság" szó beemelése a sor élére, illetve a béke és a nyugalom érzésének finom túlhangsúlyozása érezteti velünk a pillanat értékét. És a pillanatnak éppen azért van ennyire kiemel- kedő értéke, mert múlandó, s a következő pillanat már veszé- lyeztetheti az előzőt. Adynak kettős oka van sejtetni itt a biztos- ságban a bizonytalanságot, a veszélyeztetettséget. Az egyik ok magánéleti, hiszen a pillanat varázsa, s a megújulás átélése sem feledtetheti egészen az élet esteledését és a halálközelséget, szemben a lány fiatalságával. A másik egyetemes és nemzeti ok: a vers alján az 1914-es dátum szerepel, a világháború kezde- tének éve. E két tény pedig az emberpárt, Adyt és Csinszkát inkább összezárja, mintsem elválasztaná, de béke és nyugalom emelkedett idilljét széttöri.
     Méltóan és méltán indítja a Csinszka-ciklus verseit A Kalota partján. A maga teljességében előlegezi meg ennek a szerelem- nek a fényét, amit csak felerősít és ugyanakkor meghittebbé is tesz a halál árnyéka és a világméretű pusztítás sötétje. Feltűnnek olyan érzések is ezekben a versekben, melyek Ady életében már végleg csak elmúlt idők emlékeinek tűntek, s olyanok is, melyek sose voltak. Ady sose érezte még ennyire például az újnak, az újdonságnak az élményét és örömét; s úgy tekint rá, mint váratlan, bár kiérdemelt kincses ajándékra: "Újságos ízével a vágynak / Pirulón és reszketegen / Hajtom megérkezett, megérett, / Drága öledbe a fejem." (És mégis megvártalak) Új elemekkel gazdagodik Ady sorstudata is, mert úgy érzi; hogy a sors most megadta neki - éppen a mélyponton - egy új nagy lendület örömét, s élete "új, legsorsosabb hajóját" (Az elhagyott kalóz-hajók). Számára a halál árnyékában ez a sors adta ajándék a sors ellenében is csoda, "Azért viszem oly büszkén - mondja - Istent és Időt megcsalón, érdemelten." (Vágtatás a Holdnak).
     Merőben új élményként éli meg Ady a fajtájával való találkozást is a Csinszka-szerelemben. Ennek a szép Csinszka- versnek már a címe is megborzongatott sokakat sokáig. Az Óh, fajtám vére cím maga is már-már tabu lett, mert sokak meg- rontott fülében úgy szólt, mintha valamiféle fajmítoszt sugallna, s mintha a címnek és a versnek éle volna valakik ellen. Így az egyik legszebb Csinszka-vers úgyszólván teljesen kiesett a köztudatból, nemcsak olyan okokból, melyek miatt más jelentős Ady-versek sincsenek benne. Valóban arról szól ez a vers, hogy annyi idegen vonzás, más fajták asszonyaival elélt szerelem után, élmény és meglepetés találkozni most a maga fajtája szép, fiatal asszonypéldányával.
     Vonzotta Adyt mindig a másik ember és a másik fajta titka, vonzották a zsidóknak, "az idők kovászainak" asszonyai is olyannyira - s talán a véletlennek is, talán a hazai zsidóság korabeli törekvéseinek is volt némi szerepe ebben -, hogy szeretői, kisebb-nagyobb szerelmei többnyire e körből jöttek. Most azonban; az utolsó stációban, a nagy és utolsó megifjodás pillanatában egyszercsak a maga fajtájának leányát, asszonyát találja a karjaiban. Aligha csodálkozhatunk hát, hogy ez Ady számára maga is élmény. És ez az élmény egyszerűen betagolódik más Csinszka-élmények sorában, s megkapja a maga versét. Ezt az élményszerűséget már a vers indító sorai is elárulják:
 

Egyazon fajtánk, ősi viharok
Harca és ölelése
Váratta rám két fiatal karod.

Sok idegen, vad csókos perzselés
Csúfítja el az arcom:
Szépíts, csókolj, az élet már kevés.

     A fajtaszerelemről, pontosabban Ady fajtája iránti szerel- méről szóltunk már korábban. Most fajtaszerelem és asszony- szerelem kapcsolódik össze ebben a versben, hangsúlyosan és szétválaszthatatlanul. A vers minden strófája ennek a mondan- dónak egy-egy változata, szinte sulykolása: "Szép úr-fajtánk megint találkozik" - mondja a harmadik versszakban, majd a negyedikben: "Idegen urak s asszonyok hona / Oly hűs-halvá- nyan kísért, / Mintha nem jártam volna ott soha." A következő versszakban a sorsszerűségre utal, s kettejük szerelmében a vér, a fajta "régi bús-szerelmes" titkait sejti a sorsszerű egymásra találás örömében. Ennek a túláradó örömnek, a fajtaazonos- ságnak és az egymásra találás örömének a kifejeződése a vers utolsó két strófája, melyben tovább tágul az azonossági kör, s a fajta azonossága egyszerre jelenti már a magyar fajtát, az "úr-fajtát" és a protestáns azonosságot:
 

Óh véremből véredzett büszke vér,
Bora közös hitünknek,
Lyánykám, testem, urasztali kenyér.
Nagy szemed én nagy szememre terül,
Pilláink múltat ásnak
S megindul szemem, mint rég, gyermekül.

     Úgy érzi Ady, fiatal asszonyával nemcsak a maga fajtáját, de vele a múltat is visszanyeri újra, vissza a gyermekkort is, a szüzesség, az ártatlanság korát, az érzelmek őszinteségét.
     Ady hol ujjongó, hol meghatott, hol megrendült a Csinszka-versekben, de az érzelmi árnyalatok mindegyike őszinte, póz nélküli, és az érzelmek teljes körére jellemző itt a letisztult meghittség, a szerelmi érzés bensőséges melege. Jól láthatóan megjelenik mindez a versformákban is, a formák viszonylagos egyszerűségében, tisztaságában. Petőfi szerelmi lírájának egyszerű dalformáit juttatja eszünkbe például éppen a ciklus címét adó vers, a Vallomás a szerelemről, melyben a népmese és a népdal elemeit, hangulatteremtő dallamosságát oltja be a költő az Ady-vers jellegzetes gondolati, prozódiai egységével és szófűzésével: "Hetedhét országban / Nem találtam mását: / Szeretem szép, beteg, / Csengő kacagását, / De nagyon szeretem." Ez a forma és ez a hangnem ugyanakkor képes hordozni Ady, költészetének gondolati súlyát is, ez esetben szerelemfelfogásának az első strófáénál nehezebb, terhesebb tartalmát. Ugyanennek a versnek az utolsó versszaka már így szól: "Szeretem fölséges / Voltomat e nászban / S fényes biztonságom / Valakiben, másban, / De nagyon szeretem."
     Láttuk már korábban is, hogy a Léda-szerelem fogyatko- zásával párhuzamosan egyre erőteljesebben vonzódik Ady a lányarcok felé. Ifjúság és szüzesség ábrázata vágyképként jelenik meg előtte gyakran, és mintha ezek az arcok már egy Csinszkát jósolnának. A fajta és a nő; a szerelem és a magyarság is mind többször jelenik meg együtt költészetében. A szerelemben és a fajtaszeretetben rá annyira jellemző harcos, vívódó vagy ostorozó alapállást a tizes évektől különösen sűrűn árnyalja vagy éppen váltja fel a békesség és a révbe érkezés, a teljes egybeolvadás, a feloldódás érzése is. Férfi, nő és magyarság képzete ilyen harmonikus gyengédségben fonódik egybe például Csokonait megidézve, a Vitéz Mihály ébresztése című versében (A menekülő Élet, 1912):
 

Te pátriárkák ős-deli sarja,
Te, Ki fogod mindig Lillád derekát,
Öleled e kis magyarságot
Te örök, ó és új hunn poétaság,
Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.

     Ha azt is tudjuk, hogy az idézett strófa annak a versnek a zárószakasza, akkor végképp komolyan kell venni az abban megfogalmazott óhajtást s ami több annál: Ady folyamatosan érlelődő és a tizes években megérő szerelemeszményét. Eszményét a minden emberi és nemzeti értéket egybeölelő és gyengéd szeretettel teljesedő szerelemnek. Korábban még Csokonai, 1914-től már maga Ady lesz ennek a szerelemnek a hőse, a Csinszkára talált Ady.
     Felerősíti az érzéseknek ezt a körét és meghatározza a     Csinszka-szerelemnek, illetve a versciklusnak a jellegét, tartalmát és hangulatát e korszak két nagy és megrendítő élménye: a háború és a korai öregség. Az idő, mely korábban, a Léda- szerelem alkonyán, mint elválasztó idő jelent meg a versben, most összeterelő, egymáshoz bújtató idő. A szerelem menekvés és humanitás, értékek átmentése a pusztító háborús borzalmak idején. Ugyanakkor bizonytalan, tétova szégyen is boldognak lenni, amikor lángokban áll a világ és pusztul az élet köröskörül. Cifra szűrömmel betakarva - írja Ady egyik versének címében, jelezve ennek a háborúval szinte együtt született szerelemnek az óvó, menekítő jellegét s a "cifraszűr" segítségével egyúttal díszes, mégis népiesen egyszerű, boldog és természetes vonását. Az első versszakban mindjárt el is mondja a szándékot, s jellemzi az alaphelyzetet: "Szerettem volna, hogyha untat / Bolondulása a Földnek, / Ez a nagy vér-lakodalom, / Cifra szűrömmel betakarni / Vihar elől magunkat." Érzi és érezteti azonban ennek a boldog és értékmentő kapcsolatnak a fonákságát is, a háború sújtotta országban kivirágzó idill furcsaságát, s az idillben a háború szerepét és az ebből fakadó kérdést: "Átok ez, vagy ajándék?". Mert a háború egyszerre segíti is ezt a szerelmet és meg is tölti mindjárt szorongással, szégyennel, és micsoda furcsa helyzet az, amikor a tiszta boldogságot szégyellni kell. "Be méltatlan is a mi sorsunk: / Tépett és véres milliók, / Két szép ember, kiket rosszkor vett / Elő a megkívánás." - zárja a verset, ilyenképpen érzékeltetve a világ bolondulását. Majd a következő versben (Az Idők kedveltjei) mégis szerencsésnek és felemelőnek láttatja, a kettőjük sorsát, mondván: "Mi nem fogunk unásba húnyni, / Mert riasztóan szépek az Idők, / S az Idők kedveltjei vagyunk mi." Olyan most ez a környezet, mint a felgyújtott erdőség, melyben riadt és ártatlan vadak vetik fel a fejüket, keresve a menekülés útját. A menekülés útjának első állomása pedig számukra az egymásra találás volt. Ezt a helyzetet ábrázolja a ciklus talán legszebb költői képe:
 

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtán veled.

     A szépség is a háború ellenében, a csúfság és pusztulás ellenében jelenik meg itt elsősorban, akár a "két szép ember", akár a nemes vad képében. Mindig is megjelenítette a szerelemben az emberpár szépségét és a szép emberpár nemes méltóságát. Ő és Léda véresen szép héja-pár volt, vagy riasztóan szép, gyászosra stilizált "fekete pár". Zsuka esetében az önmagához méltó, Ady párjának méltó "asszony-előkelőt" látta maga mellett. Ady és Csinszka a szép emberpár új és az előbbieknél teljesebb változata - legalábbis a költő e korszakában -, mert magát az életet állítja szembe a pusztulással, a halállal, a betegséggel és az öregséggel.
     Az Ady szervezetén véglegesen eluralkodó betegség, az alkohol tépte idegrendszer, az öregségtudat nyilvánvalóan zaklatottá tette hamar az ifjú nővel kötött házasságot. De nem a szerelmet. A szerelem, az emberpár összetartozása valamiképpen a házasélet mindennapjai fölé emelkedett, Csinszka aggodalmai a beteg férfiért, a költőért, a napi kínok, terhek, veszekedések, Ady megrögződött szokásai, melyek ugyancsak nehezítették a mindennapi együttléteket, mind elhomályosulnak, s az utókor számára érdektelenné válnak a nagyranőtt, szép emberi érzések és a Csinszka-versek fényében. Esti fény ez, de erős és megbonthatatlan, amivel Ady költészete fonja be ezt a kapcso- latot. Az ő erős sorstudata ritkán tartalmaz valamiféle hálaérzetet a sors iránt. Most hangot kap a hála is: "Himnusz, hogy mégis rá találtam,/Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel,/De élve és nem a halálban." (Beteg szivemet hallgatod,) Ebben a versben figyelmezteti párját, hogy csak órákat lehet számolni már, ám ezek az órák most magát az életet jelentik:
 

Beteg szívvel, istenes ember,
Vallok neked, ím, kicsi párom,
Áhítatos, bús szerelemmel:
Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét,
Jó a szivem, mert benne vagy te
S szíveink az órákat éljék.
 

     Az Ady-sors beteljesülőben van a háborúval és a közelgő halállal. Aki Csinszkával a Kalota partján láthatta még a béke utolsó pillanatait és az élet pompáját, verőfényes tündöklését, az most a csucsai magaslatról kell lássa az Erdélyből alant menekülő magyarságot, az "üldözött magyarságot", s velük, bennük az erdélyi összeomlást, a vesztett háborút, s annak katasztrofális következményét. És aki a Kalota partján még ifjú leánysze- mekben láthatta meg a maga váratlan megifjodását, az most önnön pusztulásának sokasodó jeleit figyelheti.
     A kettős pusztulás, a Világ és az Én pusztulása közepette, a magyarság összeomlása idején, a már nem remélt ajándék, a fiatal élet elfogadása, s ahogyan Ady írja a ciklus utolsó versében (Akkor sincsen vége): "Az adhatás gyönyörűsége / És a ma öröme..." együtt, bőséggel indokolja a költő sors és Csinszka iránti háláját. Ám a ciklus utolsó verseiben ennél a hálaérzetnél is sokkal erősebb a búcsúzás, a Csinszkától és az élettől való búcsúzkodás hangja. Az életösszegző vers, a Nézz, Drágám kincseimre című is, inkább szelíd, vigasztaló; hagyatkozó búcsúzás már, mintsem drámai számvetés, hiszen a nagy összegzések versben már korábban megtörténtek. De még egyszer összekapcsolódik itt szerelem, magyarság és egyéni-közéleti sors úgy, hogy ezáltal is legyen teljesebb Csinszka jelentősége:
 

Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.

Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.

     Nem önsajnálat szól ezekben a sorokban, csak egy csendes és fáradt visszatekintés az életre. Ez a pillanatnyi visszatekintés is csak emeli az Ady sorsába kapcsolódó fiatalasszony szerepét a halál előtti pillanatokban: "Ha te nem jöttél vóna, / Ma már tán panaszló szám se szólna / S gúnyolói hívő életnek/Raknak a koporsóba." Gondoljuk csak meg, micsoda kiszolgáltatottságra mutat rá itt Ady, a nagyságnak és a "hívő életeknek" micsoda kiszolgáltatottságára, még a halálban is! Ettől a végső kiszol- gáltatottságtól is ez az utolsó szerelem menti meg.
     Így a sors utolsó ajándéka egyszerre lesz nemesebb és nagyobb arányú az élettől és a haláltól. Az emberlét egyetemes, nagy szimbólumai, az emberi test és lélek teljességét kifejező kezek és szemek fonódnak egymás sorsába itt jelképesen, de végérvényesen.
     Olyannak hallhatjuk a vers dallamát, mint büszke, nagy folyók egyre halkuló, csendesedő zenéjét a tenger közelében, melyek őrzik és magukkal viszik a tengerbe az utolsó parti tájak emlékét: "Már vénülő kezemmel / Fogom meg a kezedet, / Már vénülő szememmel / Őrizem a szemedet." Majd a következő versek egyikében (De ha mégis?) az örök asszonykezet idézi fel a Csinszka keze által, a születést, szerelmet és halált gondűző asszonykezet, s ha szerelmes asszonya egykor a maga ifjú életét bízta rá. Ady most ezt úgy viszonozza, mintegy utolsó ajándékozó mozdulatként, hogy élete legnagyobb pillanatát, a végső pillanatot bízza Csinszka kezére:
 

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.