Kedves M.,
 

Peter Handkétól olvasom, hogy az igazán jó játék csöndben folyik. Ez az egyszerűnek látszó mondat számomra most más fényben ázik; a Játékra, mint halálosan komoly dologra, tehát mint művészetre is gondolok. A Csönd pedig attól függetlenül, hogy a saját csendedet dolgozod bele a képbe, vagy nézőként én némulok-csendesülök el a fotód előtt - "működik". Susan sontag írja ezt találóan: A hagyományos művészet nézésre ösztönöz. Az a művészet, amely csönd, bámulni késztet. Vagyis működik nálad a Gorgó-effektus. De most először is arról az álomszerűen zárt mesei világról szeretnék írni, melyek a képeidet majdnem mindig jellemzik. Befelé forduló alkatként az általad megjelenített terekre figyelsz, úgy komponálod bele a Rejtélyt, hogy talán magad sem veszed észre, miféle megfejthetetlen talánnyal állítasz szemközt nézőként. ez (a típusú művészet) rendszerint tetszik nekem. Tereid mindig úgy üresek, mintha semmi sem lenne a képen, csak a Titok, amely valójában a leghétköznapibb tárgyakban jelenik meg. (Itt persze nem tudok nem gondolni Chiricora is egyben.) Minél jobban kiüríted, annál inkább telítődik metafizikummal, abban a hatalmas Csendben, ami a képeidből árad. Nem konkrét, klipszerű Csend, hanem annak a zeneiségnek a megteremtődése, amely az igazán jó művekből mindig is sugárzik. Ez a zeneiség nálad a zaklatott Csend, ami szerintem szorongásból fakad. Amitől az ember lélegzete nézőként elakad, de ugyanakkor érezni lehet, hogy a levegő kifújásának erejéből születik a kép. Mert a lényeg a teremtő aktusként történő kilégzés, a lélekzet.
     Ezek a lélekeztetőgyakorlatok, a Fénnyel való érzéki bánásmód, s az alkimista vegyszerkezelésed következtében a halott világokat (beállításokat, tereket) mesterségesen kelted életre.
     Fotográfiáid kapcsán előkerestem a Fotográfia és a Színház kapcsolatáról, párhuzamairól elmélkedő Roland Barthes szövegének egy részletét, mert éppen arról beszél benne, ami engem is izgatott, ezért idemásolom: [...g a Fotográfia nem a Festészeten, hanem a Színházon keresztül érintkezik a művészettel. [...] A camera obscurá-nak köszönheti létét a perspektivikus kép, A Fotográfia és a Dioráma, mindhárom szcenikus művészet; de szerintem a Fénykép közelebb áll a Színházhoz, ugyanis mindkettő a Halál; annak közvetítője (lehet, hogy csak én látom így). Tudjuk, milyen ősi kapcsolat van Színház és Halottkultusz között. Az első színészek azzal váltak ki a közönségből, hogy eljátszották a Halottak szerepét; maszkírozás után egyszerre voltak élők és holtak [...] Én ugyanezt a kapcsolatot vélem felfedezni a Fényképen, a Fénykép - bármennyire élőnek szánják is (a szenvedélyes "élővé tenni" igyekezet nem más, mint a halálfélelem mitikus tagadása) -, kezdetleges Színház, Élőkép, a rezzenetlen, kikészített arc képi ábrázolása; a halottak arcát is ilyennek látjuk.
     Barthes annak ellenére, hogy elméleti író és fogalma sincs a fotografálás mágikus aktusáról (ahogy nekem sincs), telibe talált egy gyakorlati problémát, ami a fotó kapcsán mindig felmerül, a származás(tan) kérdését. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem értek egyet vele. A Színházzal való párhuzam azért tetszett meg egy pillanatra, mert a képeid kapcsán az jutott eszembe általa, hogy inkább hideg díszletek lehetnének egy absztrakt, szereplő nélküli előadáson, mint egy színdarab kimerevített pillanatai. Persze a háromfejű csirke vagy a formalinos üvegben lebegtetett játékbaba bármelyike főszereplője lehetne egy Beckett-darabnak. De a szakrális teret imitáló triptichon előtt "átszáguldó" krokodil apokaliptikus vízióként már Pilinszky világát, a mélypont ünnepélyét idézi bennem. Annál is inkább, mert a kiállításod címe, Élőképek, egy meseszerű Pilinszky-darab címe is egyben. (Bevallom B. "színházazása" is ezért érdekelt.) Amikor rákérdeztem, hogy szándékos-e, azt mondtad, nem tudtad, hogy van ilyen színműve Pilinszkynek. "Véletlen" egybeesés tehát, írhatnám, ha ebben a jelentéskörnyezetben lenne egyáltalán reális jelentése ennek a szónak.
     Ezt a darabot, Pilinszky Élőképeit mindig színpadra állíthatatlannak képzeltem el. Egyszer aztán meg is bizonyosodhattam előfeltevésem helyességéről. Túlságosan redukált, tömör, kizárólag nyelvi szinten működik, ugyanakkor színtiszta vízió az egész, állóképek sorozata, amelyet a rendező is érzékelhetett, hiszen Pilinszky instrukciói között nem szerepelt a darab kezdőképében Dürer Az Apokalypsis lovasai című képének feldolgozása. (A rendező csak ebből tudta elindítani a darabot.) Mindezt csak azért hoztam fel, hogy példán keresztül lásd, a színház is (ős)képekből táplálkozik (akár a mese), s mert ha egyszerűen elmondanám, hogy számomra a fotográfiáid a Festményekhez hasonlatosak, és nem a Színházhoz, akkor mintha nem mondtam volna semmit, mert ez evidens. Olvastam valahol, hogy a fotografálás feleslegessé tette a naturalisztikus festészetet, de egészen addig nem tudtam mit kezdeni ezzel a túl egyszerű kijelentéssel, míg most szembe nem kerültem a Festészet és a Fotográfia problémájával, s tapasztalhatom, hogy ez mennyire nem igaz. Nemcsak azért, mert a Valóság rögzíthetetlen, és különböző valóságok léteznek, hanem - minden beidegződésünkkel ellentétben - a Fotográfia művészi szinten egyáltalán nem a Valóságot akarja megmutatni. És itt nem ítélkezni akarok egyik vagy másik művészeti ág rovására, ez nem az én feladatom, csupán arra gondolok, hogy a műveid abszolút köztes műfajok, s valószínűleg egy út kezdetét jelzik, amit már felfedeztél magadnak, mégis a kérdés, hogy végig tudsz-e majd menni rajta. Természetesen úgy, abban a reményben, hogy nem az út végét figyeled, hanem az "útközbeniséget" élvezed.
     Hát akkor röpüljünk egy kicsit! Szemközt a naplementével. Így gondoltad?...