|
Füzi László
Hét évszázad magyar
költői
Zavarba ejtő könyv, el lehet benne merülni,
délutánokon keresztül lehet olvasgatni, felfigyelni egy-egy addig nem méltányolt
versre, szerzőre, motívumra - s lehet átkozódni is, vitatkozni a szerkesztővel,
hogy miért éppen azt a verset szerepelteti az adott szerzőtől, s miért
nem egy másikat, jobbat, szebbet, érdemesebbet. Az antológiák örök sorsa
ez, főképpen a teljesség igényével fellépő antológiáké, mert ott, ahol
az összeállító személye uralkodik, nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk
a személyes ízlést, s megnézzük, ez az ízlés mi- képpen rántja magához
a verseket, az összeállító érdeklődése, gondolkodása miként fejeződik ki
az általa kiválasztott verseken keresztül.
Ennek az antológiának
az egyik utószavában Kovács Sándor Iván Németh G. Bélát, társát a kötet
összeállításában, idézi, ő írta Szerb Antal Száz vers című antológiája
kapcsán, hogy "bizonyos antológiák elhatározóan befolyásolták bizonyos
rétegek európai és hazai irodalom- és műveltségképét. A Szerb Antal féle
Száz versnek például óriási hatása volt, kivált a városi olvasók
körében". Azért lehetett ez így, mert egy antológia mindig több, mint az
őt alkotó versek egyszerű, mennyiségi összessége. A jó antológiának légköre,
levegője van, a maga meghatározott célját leképezve kiemeli a verseket
a szerzők "összegyűjtött" munkákat tartalmazó köteteiből, az "összes versekből",
megszabadítja őket az életrajz máskor olyannyira fontos koloncaitól, elszakítja
őket az akár fontos sorokat is tartalmazó-értelmező zsengéktől és középszerű
versektől, s új összefüggésekbe helyezi őket, más, ezeket erősítő-visszhangozó,
esetleg éppenséggel megkérdőjelező versek közé, olyan "közegbe", ahol a
versek élhetik a maguk önálló életét is, a saját törvényeik szerint, de
egy újabb rendbe is illeszkednek, s ezáltal képesek újabb oldalaikat, sajátosságaikat
is megmutatni. Egy-egy antológia a maga választásaival állást is foglal
a költészet és az irodalom legfontosabb kérdéseiben. Nem csupán azzal,
hogy mit közöl, hanem azzal is, amit nem közöl. Nem csupán a választá-
saival, hanem a tagadásaival is. Azzal is, amit és ahogyan közöl, s azzal
is, hogy a kínálkozó anyagból éppen mit választ ki. Mert ha egy nagy életműből
csak öt verset közölhet, akkor nem mind- egy, hogy melyik az az öt vers:
a hagyományba illeszkedő-e, avagy sem, a magyar történeti tradícióhoz kapcsolódó-e,
avagy éppenséggel azt tagadó. Leképezni az adott költő életművét, s azt
néhány versben pontosan bemutatni: nagy és szinte a monográ- fusokéval
vetekedő feladat. Az "egyéni", az egyetlen összeállító céljait, elképzelését,
költészet-felfogását tükröző antológiák ezért sikerülnek általában jobban,
mint például egy nép teljes költé- szetét reprezentálni kívánó antológiák,
ez előbbieknél elég az elképzelésekhez kapcsolni a verseket, itt magáról
a közösség költészetének egészéről és ezen belül az egyes költők életmű-
vének egészéről is pontos képzetekkel kell bírni, s ami legalább ugyanilyen
fontos, mintegy le is kell "kicsinyíteni", egyetlen antológia keretei közé
kell illeszteni a kínálkozó teljes képzetkört.
Elvégezhető-e
ez a feladat, avagy örökre búcsút kell mondanunk mondjuk a lehetséges teljességet
mégiscsak megközelítő, a magyar költészetet egészében és részleteiben is
pontosan reprezentáló antológiának? Elvégezhető, egy
ilyen jellegű antológia létrehozható, ha az a költészet, amelyből ezt az
antológiát meg akarják teremteni, rendelkezik azzal a belső koherenciával,
amely aztán akár monumentális - kötet keretei között megragadható. Nem
az antológia teremti tehát a költészetet,
hanem a költészet az antológiát - s ezzel még azon a képzetkörön belül
maradunk, amelyet József Attila az összeállítók
által ugyancsak idézett mondatában így fogalmazott meg: "Egy nmzetnek
csak egy költészete van". Ezek után azt a kérdést kellene megválaszolni,
hogy létezik-e még a valamikori kezdeteire visszatekintő, s a több évszázados
tradíciókat magába sűrítő s a mai napig egységes magyar költészet. Legjobbjaiban
feltétlenül, még akkor is, ha a nemzedéki, irányzati és nyelvszemléleti
széttagoltság - no és a mindennapi rettenetes méretű "túltermelés" - ezt
el is fedi, ám csak akkor, ha ezt az "egységes" költészetet nem zártnak
tekintjük, hanem olyannak, amelyik a maga világából és nyelvhez való kötöttségéből
mindenkor nyitni próbál az új irányzatok és kihívások felé. Az egységesség
tehát nem az egy irányzaton belüli létezést jelenti, hanem az irányzatok
sokaságát, kavalkádját, szinte áttekinthetetlenségét, egy olyan fajta kaotikusságot,
amelyben a közös nevezőt a mindenkor korszerűnek tekintett kihívásoknak
való megfelelés és a minőségelv szinte könyörtelen érvényesítése jelenti.
Egy nagy, a nemzetinek - itt ezt a kijelentést sem kizárólagos értelemben
használom, hanem úgy, ahogyan József Attila is: tényként s a nyelvben megragadható
sajátosságok kifejeződéseként - tekinthető antológiának tehát egyszerre
kell dokumentum-tárnak lennie, a legfontosabb, a mindenki számára fontos
szövegek tárházának, főképpen természetesen akkor, ha azoknak a szövegeknek
esztétikai értékük van, de akkor is, ha emellett megvan a maguk történeti
értéke is, s ezt a történeti értéket is dokumentálni kell, és a magyar
költészet - a fentiek értelmében elvontan létező magyar költészet - kincsestárának
is kell lennie, be kell mutatnia a legfontosabb fejlődésvonalakat, az elágazásokat,
a mindenkori kaotikusságot, ehhez hozzá értve természetesen
a jelen költészetének kaotikusságát is, s mintegy összekötő erőként hangsúlyoznia
kell az ennek a költészetnek az évszázadok versein, költeményein keresztül
húzódó azonos motívumokat is. Nagy feladat, de megteremtendő...
A Hét évszázad
magyar költői című kötetet összeállítói, létrehozói, kiadói a magyar
költészet egészét reprezentáló nagy kiadványnak szánták, a korábbi, politikai
kötöttségek között létrehozott Hét évszázad magyar versei című kiadvány
meghala- dásának. Lakatos István a kötet egyik szerkesztője, aki a felelősséget
is vállalja az egész könyvért, így fogalmazott: "Az antológia költészetünk
magasvonulatának minden hasonló vállakozásánál teljesebb, sokrétűbb és
reményeink szerint igényesebb összeállítását kínálja... Szerkesztői az említett
kiadvány értékrendjével, koncepciójával gyökeresen szakítva, igyekeztek
irodalmunk valóban maradandó, vagy legalább
az adott időszakra jellemző alkotásait helyezni a verskedvelők asztalára."
Nemesek a
célkitűzések, nemes az anyag, amelynek a "felhasználásával" ez az antológia
létrejött, az eredmény azonban kevesebbet mutat, mint amit a készülődés
ígért, s azt hiszem, ennek is megvannak a maga okai. Mintha talán maguk
a célok sem fogalmazódtak volna meg pontosan: láttuk, az előbb idézett
részben Lakatos István versekről, bemutatandó alkotásokról beszélt, a címben
költők szerepelnek. Kovács Sándor Iván a 13-17. század anyagának közlésekor
főképpen szövegekről beszél, s történeti értékű szövegeket is közöl, később
az ilyenek természetszerűen eltűnnek, Szántó Tibor, a kötet tipográfusa
az egész vállalkozást Biblia-teremtésként kezeli, mondván, hogy már a kiindulása
az volt, hogy a kötet a magyar költészet Bib- liája legyen. Mások azonban
éppen ezt az értelmezendő szakralitást mellőzték, érthetően és indokoltan,
mert valóban meddig és miért tekinthető "szakrálisnak" egy magyar nyelven
megírt vers szövege, s ezt akkor is meg kell kérdeznem, ha a magyar költészetben
az én számomra is számos "szent" szöveg akad az elmúlt századokból is,
de az elmúlt esztendőből is. Már említettem, Lakatos István hol a versek,
hol pedig a költők válogatásáról beszél. Az előbbire példa, hogy kihagyta
a "szélsőséges avantgárd" képviselőinek szövegeit, indokolatlanul, hiszen
például Szenczi Molnár Albert négyzet- vagy kockaverse szerepel a kötetben,
később viszont arról szól, hogy a maiak közül harminc évnél fiatalabb költőt
nem szerepeltet a könyvben. Miért? Az év a fontos, vagy a vers? Harminc
év alatti költő nem írhatott jelentős, a magyar költészet egészébe illeszkedő
verset? Petőfi, tudjuk jól.... Hasonló kaotikusság mutatkozik meg a szerzők,
szövegek tagolásánál is. A rendező elv szerint a századonkénti elrendezést
követték, ennek jegyében szerepelnek Ady, Kassák és mások versei a tizenkilencedik
századi részben, míg az első huszadik századi költőnek Győry Dezső bizonyul,
a korábbi századoknál viszont a nagy stíluskategóriákat és a századokat
egymásra vetítették, s így csoportosították az anyagot. (Természetes, hogy
bizonyos ellentmondások minden csoportosításnál előfordulnak. A költők
születési évszámának követésénél magam sem tudok jobb szisztémát, mégis
megdöbbentő, hogy Fazekas Mihály Csokonai halálára írott verse előbb olvasható
a könyvben, mint magának Csokonainak a versei.) S ezek csak a gyakorlati
átgondolatlanságok, s mindez abból is következik, hogy a kötet egésze nem
mutatja fel a maga vízióját a magyar költészetről, itt inkább csak egymás
mellé állított költők és az ő ilyen vagy olyan szempontok alapján kiválasztott
verseik, szövegeik vannak. Mindez a "legkövetkezetesebben" lehet, hogy
szentségtörés ezt a kifejezést használni, a mai költészet bemutatásakor
mutatkozik meg. A szerzőket, amennyire ez megállapítható, egy esztétizáló
irányzat jegyében állították előtérbe, így az úgymond politizáló-közéleti
- más, jobb kifejezéseket nehéz használnom az általánosításhoz - művelői
háttérbe szorultak, legyenek azok népiesek vagy urbá- nusok, jobboldaliak
vagy baloldaliak - ismét csak elnézést a kifejezések használatáért. (A
kötet összeállítójának és kiadói szerkesztőjének túlméretezett szerepeltetését
semmi sem indokolhatja.) Itt mintha már a költészet lényegének a tagadá-
sáról lenne szó: ilyen-olyan szempontok, irányzati- személyes kapcsolódások
kerültek előtérbe, s nem az az elv, hogy csupán a vers, a vers szövege
a fontos, minden más szempontnak háttérbe kell szorulnia a textus mögött.
Mintha elfelejtődött volna Petőfi figyelmeztetése, mely szerint a költészet
"olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldog- talannak, Mindenki ki imádkozni
vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban, sőt mezítláb is
szabad." (Csupán megjegyzem, az idézett sorokat
tartalmazó, A költészet című Petőfi-vers is hiányzik a kötetből.)
Hasonló "szelektálás"
csak akkor engedhető meg, ha több, egymás
mellett és a szempontrendszerük alapján egymással
is "megküzdő" antológia létezhetne. Ám amíg ennek az esélye sem adatik
meg, addig ugyancsak szükség lenne a teljes mai magyar költészetre elfogulatlanul
tekintő, s csak a minőségelv alapján válogató, szelektáló szemléletmódra.
A Kovács Sándor Iván által idézett Nemes Nagy Ágnes-tételt: "Bejelentem
tehát igényemet az egész, nagy magyar irodalomra, minden porcikájára, nem
engedem kicsavarni a kezemből az érték egy darabját sem; szükségem van
az Ómagyar Mária-siralomra éppúgy, mint Petőfire vagy József Attilára,
Homéroszra éppúgy, mint a most születőkre", azt hiszem, csak így lehet
értelmezni.
Utaltam már
rá: a most tárgyalthoz hasonló nagy nemzeti antológiák nem csupán szövegeket
közölnek, de szövegközlé- sükkel - választásukkal: vállalásaikkal és tagadásaikkal
- állást foglalnak az illető költészet jellegének, karakterének kérdésében
is, hogy más, ehhez képest kevésbé fontos kérdéseket ne is említsek, s
így vitáknak - a szóban forgó költészet jellegének, karakterének meghatározása
körül zajló vitáknak az elindítói is lehetnek. A Hét évszázad magyar
költői című antológiát is vitacikkek sora fogadta, a kihagyott verseknek,
szerzőknek, az előforduló aránytalanságoknak, a pontatlan közléseknek a
felsorolásával. Azt hiszem, egy ekkora váltakozás nem is lehet meg hiba
nélkül, ám az is árulkodó, hogy csak a hibákat szába vevő írások születtek,
közülük például kiemelkedően fontos Czigány Lóránté és Domokos Mátyásé,
ám úgynevezett nagy, elvi, a koncepciót mérlegre tevő írások azonban nem
láttak napvilágot. Feltehetően azért nem, mert nem volt, ami előhívja őket.
S ezt bajnak tartom, nagy bajnak, mert az említett könyv - "nemzeti költészeti
antológia" - koncepciótlanságát mutatja. Magától a könyvtől azonban nem
tudok, s nem is akarok elfordulni: ha egy
könyvben négyezerötszáz fontos, legtöbb esetben azért nagyon fontos vers
van akkor az a könyv a versolvasó számára még akkor is megkerülhetetlen
jelentőséggel
bír, ha sok ugyancsak fontos vers nem
került bele, s a számára fontos szerzők csak pár verssel szerepelnek. S
ha egy versolvasó délutánon fel lehet például fedezni azt, hogy
Orbán Ottó verseinek világa Kölcseyn és Berzsenyin keresztül Rájnis József
verseihez is kapcsolódik, s természetesen
a magyar népdalhoz is, mely mostanság "sok senki mellén" ki van tűzve,
"mint a jelvény", s azonnal felidéződik az Egy mondat a zsarnokságról
képzetvilága, ritmusa, "holdudvara" is, akkor sok megfigyelést, az
egymásba játszásoknak és az elmozdulásoknak a megfigyelését várhatjuk,
még akkor is, ha ez a vállalkozás nem valósította meg a benne rejlő lehetőségeket. |
|