Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1997. 8.sz.
Füzi László 
Hét évszázad magyar költői 
 

Zavarba ejtő könyv, el lehet benne merülni, délutánokon keresztül lehet olvasgatni, felfigyelni egy-egy addig nem méltányolt versre, szerzőre, motívumra - s lehet átkozódni is, vitatkozni a szerkesztővel, hogy miért éppen azt a verset szerepelteti az adott szerzőtől, s miért nem egy másikat, jobbat, szebbet, érdemesebbet. Az antológiák örök sorsa ez, főképpen a teljesség igényével fellépő antológiáké, mert ott, ahol az összeállító személye uralkodik, nem tehetünk mást, minthogy elfogadjuk a személyes ízlést, s megnézzük, ez az ízlés mi- képpen rántja magához a verseket, az összeállító érdeklődése, gondolkodása miként fejeződik ki az általa kiválasztott verseken keresztül.
     Ennek az antológiának az egyik utószavában Kovács Sándor Iván Németh G. Bélát, társát a kötet összeállításában, idézi, ő írta Szerb Antal Száz vers című antológiája kapcsán, hogy "bizonyos antológiák elhatározóan befolyásolták bizonyos rétegek európai és hazai irodalom- és műveltségképét. A Szerb Antal féle Száz versnek például óriási hatása volt, kivált a városi olvasók körében". Azért lehetett ez így, mert egy antológia mindig több, mint az őt alkotó versek egyszerű, mennyiségi összessége. A jó antológiának légköre, levegője van, a maga meghatározott célját leképezve kiemeli a verseket a szerzők "összegyűjtött" munkákat tartalmazó köteteiből, az "összes versekből", megszabadítja őket az életrajz máskor olyannyira fontos koloncaitól, elszakítja őket az akár fontos sorokat is tartalmazó-értelmező zsengéktől és középszerű versektől, s új összefüggésekbe helyezi őket, más, ezeket erősítő-visszhangozó, esetleg éppenséggel megkérdőjelező versek közé, olyan "közegbe", ahol a versek élhetik a maguk önálló életét is, a saját törvényeik szerint, de egy újabb rendbe is illeszkednek, s ezáltal képesek újabb oldalaikat, sajátosságaikat is megmutatni. Egy-egy antológia a maga választásaival állást is foglal a költészet és az irodalom legfontosabb kérdéseiben. Nem csupán azzal, hogy mit közöl, hanem azzal is, amit nem közöl. Nem csupán a választá- saival, hanem a tagadásaival is. Azzal is, amit és ahogyan közöl, s azzal is, hogy a kínálkozó anyagból éppen mit választ ki. Mert ha egy nagy életműből csak öt verset közölhet, akkor nem mind- egy, hogy melyik az az öt vers: a hagyományba illeszkedő-e, avagy sem, a magyar történeti tradícióhoz kapcsolódó-e, avagy éppenséggel azt tagadó. Leképezni az adott költő életművét, s azt néhány versben pontosan bemutatni: nagy és szinte a monográ- fusokéval vetekedő feladat. Az "egyéni", az egyetlen összeállító céljait, elképzelését, költészet-felfogását tükröző antológiák ezért sikerülnek általában jobban, mint például egy nép teljes költé- szetét reprezentálni kívánó antológiák, ez előbbieknél elég az elképzelésekhez kapcsolni a verseket, itt magáról a közösség költészetének egészéről és ezen belül az egyes költők életmű- vének egészéről is pontos képzetekkel kell bírni, s ami legalább ugyanilyen fontos, mintegy le is kell "kicsinyíteni", egyetlen antológia keretei közé kell illeszteni a kínálkozó teljes képzetkört.
     Elvégezhető-e ez a feladat, avagy örökre búcsút kell mondanunk mondjuk a lehetséges teljességet mégiscsak megközelítő, a magyar költészetet egészében és részleteiben is pontosan reprezentáló antológiának? Elvégezhető, egy ilyen jellegű antológia létrehozható, ha az a költészet, amelyből ezt az antológiát meg akarják teremteni, rendelkezik azzal a belső koherenciával, amely aztán akár monumentális - kötet keretei között megragadható. Nem az antológia teremti tehát a költészetet, hanem a költészet az antológiát - s ezzel még azon a képzetkörön belül maradunk, amelyet József Attila az összeállítók által ugyancsak idézett mondatában így fogalmazott meg: "Egy nmzetnek csak egy költészete van". Ezek után azt a kérdést kellene megválaszolni, hogy létezik-e még a valamikori kezdeteire visszatekintő, s a több évszázados tradíciókat magába sűrítő s a mai napig egységes magyar költészet. Legjobbjaiban feltétlenül, még akkor is, ha a nemzedéki, irányzati és nyelvszemléleti széttagoltság - no és a mindennapi rettenetes méretű "túltermelés" - ezt el is fedi, ám csak akkor, ha ezt az "egységes" költészetet nem zártnak tekintjük, hanem olyannak, amelyik a maga világából és nyelvhez való kötöttségéből mindenkor nyitni próbál az új irányzatok és kihívások felé. Az egységesség tehát nem az egy irányzaton belüli létezést jelenti, hanem az irányzatok sokaságát, kavalkádját, szinte áttekinthetetlenségét, egy olyan fajta kaotikusságot, amelyben a közös nevezőt a mindenkor korszerűnek tekintett kihívásoknak való megfelelés és a minőségelv szinte könyörtelen érvényesítése jelenti. Egy nagy, a nemzetinek - itt ezt a kijelentést sem kizárólagos értelemben használom, hanem úgy, ahogyan József Attila is: tényként s a nyelvben megragadható sajátosságok kifejeződéseként - tekinthető antológiának tehát egyszerre kell dokumentum-tárnak lennie, a legfontosabb, a mindenki számára fontos szövegek tárházának, főképpen természetesen akkor, ha azoknak a szövegeknek esztétikai értékük van, de akkor is, ha emellett megvan a maguk történeti értéke is, s ezt a történeti értéket is dokumentálni kell, és a magyar költészet - a fentiek értelmében elvontan létező magyar költészet - kincsestárának is kell lennie, be kell mutatnia a legfontosabb fejlődésvonalakat, az elágazásokat, a mindenkori kaotikusságot, ehhez hozzá értve természetesen a jelen költészetének kaotikusságát is, s mintegy összekötő erőként hangsúlyoznia kell az ennek a költészetnek az évszázadok versein, költeményein keresztül húzódó azonos motívumokat is. Nagy feladat, de megteremtendő...
     A Hét évszázad magyar költői című kötetet összeállítói, létrehozói, kiadói a magyar költészet egészét reprezentáló nagy kiadványnak szánták, a korábbi, politikai kötöttségek között létrehozott Hét évszázad magyar versei című kiadvány meghala- dásának. Lakatos István a kötet egyik szerkesztője, aki a felelősséget is vállalja az egész könyvért, így fogalmazott: "Az antológia költészetünk magasvonulatának minden hasonló vállakozásánál teljesebb, sokrétűbb és reményeink szerint igényesebb összeállítását kínálja... Szerkesztői az említett kiadvány értékrendjével, koncepciójával gyökeresen szakítva, igyekeztek irodalmunk valóban maradandó, vagy legalább az adott időszakra jellemző alkotásait helyezni a verskedvelők asztalára."
     Nemesek a célkitűzések, nemes az anyag, amelynek a "felhasználásával" ez az antológia létrejött, az eredmény azonban kevesebbet mutat, mint amit a készülődés ígért, s azt hiszem, ennek is megvannak a maga okai. Mintha talán maguk a célok sem fogalmazódtak volna meg pontosan: láttuk, az előbb idézett részben Lakatos István versekről, bemutatandó alkotásokról beszélt, a címben költők szerepelnek. Kovács Sándor Iván a 13-17. század anyagának közlésekor főképpen szövegekről beszél, s történeti értékű szövegeket is közöl, később az ilyenek természetszerűen eltűnnek, Szántó Tibor, a kötet tipográfusa az egész vállalkozást Biblia-teremtésként kezeli, mondván, hogy már a kiindulása az volt, hogy a kötet a magyar költészet Bib- liája legyen. Mások azonban éppen ezt az értelmezendő szakralitást mellőzték, érthetően és indokoltan, mert valóban meddig és miért tekinthető "szakrálisnak" egy magyar nyelven megírt vers szövege, s ezt akkor is meg kell kérdeznem, ha a magyar költészetben az én számomra is számos "szent" szöveg akad az elmúlt századokból is, de az elmúlt esztendőből is. Már említettem, Lakatos István hol a versek, hol pedig a költők válogatásáról beszél. Az előbbire példa, hogy kihagyta a "szélsőséges avantgárd" képviselőinek szövegeit, indokolatlanul, hiszen például Szenczi Molnár Albert négyzet- vagy kockaverse szerepel a kötetben, később viszont arról szól, hogy a maiak közül harminc évnél fiatalabb költőt nem szerepeltet a könyvben. Miért? Az év a fontos, vagy a vers? Harminc év alatti költő nem írhatott jelentős, a magyar költészet egészébe illeszkedő verset? Petőfi, tudjuk jól.... Hasonló kaotikusság mutatkozik meg a szerzők, szövegek tagolásánál is. A rendező elv szerint a századonkénti elrendezést követték, ennek jegyében szerepelnek Ady, Kassák és mások versei a tizenkilencedik századi részben, míg az első huszadik századi költőnek Győry Dezső bizonyul, a korábbi századoknál viszont a nagy stíluskategóriákat és a századokat egymásra vetítették, s így csoportosították az anyagot. (Természetes, hogy bizonyos ellentmondások minden csoportosításnál előfordulnak. A költők születési évszámának követésénél magam sem tudok jobb szisztémát, mégis megdöbbentő, hogy Fazekas Mihály Csokonai halálára írott verse előbb olvasható a könyvben, mint magának Csokonainak a versei.) S ezek csak a gyakorlati átgondolatlanságok, s mindez abból is következik, hogy a kötet egésze nem mutatja fel a maga vízióját a magyar költészetről, itt inkább csak egymás mellé állított költők és az ő ilyen vagy olyan szempontok alapján kiválasztott verseik, szövegeik vannak. Mindez a "legkövetkezetesebben" lehet, hogy szentségtörés ezt a kifejezést használni, a mai költészet bemutatásakor mutatkozik meg. A szerzőket, amennyire ez megállapítható, egy esztétizáló irányzat jegyében állították előtérbe, így az úgymond politizáló-közéleti - más, jobb kifejezéseket nehéz használnom az általánosításhoz - művelői háttérbe szorultak, legyenek azok népiesek vagy urbá- nusok, jobboldaliak vagy baloldaliak - ismét csak elnézést a kifejezések használatáért. (A kötet összeállítójának és kiadói szerkesztőjének túlméretezett szerepeltetését semmi sem indokolhatja.) Itt mintha már a költészet lényegének a tagadá- sáról lenne szó: ilyen-olyan szempontok, irányzati- személyes kapcsolódások kerültek előtérbe, s nem az az elv, hogy csupán a vers, a vers szövege a fontos, minden más szempontnak háttérbe kell szorulnia a textus mögött. Mintha elfelejtődött volna Petőfi figyelmeztetése, mely szerint a költészet "olyan épület, / Mely nyitva van boldog-boldog- talannak, Mindenki ki imádkozni vágy, / Szóval: szentegyház, ahová belépni / Bocskorban, sőt mezítláb is szabad." (Csupán megjegyzem, az idézett sorokat tartalmazó, A költészet című Petőfi-vers is hiányzik a kötetből.)
     Hasonló "szelektálás" csak akkor engedhető meg, ha több, egymás mellett és a szempontrendszerük alapján egymással is "megküzdő" antológia létezhetne. Ám amíg ennek az esélye sem adatik meg, addig ugyancsak szükség lenne a teljes mai magyar költészetre elfogulatlanul tekintő, s csak a minőségelv alapján válogató, szelektáló szemléletmódra. A Kovács Sándor Iván által idézett Nemes Nagy Ágnes-tételt: "Bejelentem tehát igényemet az egész, nagy magyar irodalomra, minden porcikájára, nem engedem kicsavarni a kezemből az érték egy darabját sem; szükségem van az Ómagyar Mária-siralomra éppúgy, mint Petőfire vagy József Attilára, Homéroszra éppúgy, mint a most születőkre", azt hiszem, csak így lehet értelmezni.
     Utaltam már rá: a most tárgyalthoz hasonló nagy nemzeti antológiák nem csupán szövegeket közölnek, de szövegközlé- sükkel - választásukkal: vállalásaikkal és tagadásaikkal - állást foglalnak az illető költészet jellegének, karakterének kérdésében is, hogy más, ehhez képest kevésbé fontos kérdéseket ne is említsek, s így vitáknak - a szóban forgó költészet jellegének, karakterének meghatározása körül zajló vitáknak az elindítói is lehetnek. A Hét évszázad magyar költői című antológiát is vitacikkek sora fogadta, a kihagyott verseknek, szerzőknek, az előforduló aránytalanságoknak, a pontatlan közléseknek a felsorolásával. Azt hiszem, egy ekkora váltakozás nem is lehet meg hiba nélkül, ám az is árulkodó, hogy csak a hibákat szába vevő írások születtek, közülük például kiemelkedően fontos Czigány Lóránté és Domokos Mátyásé, ám úgynevezett nagy, elvi, a koncepciót mérlegre tevő írások azonban nem láttak napvilágot. Feltehetően azért nem, mert nem volt, ami előhívja őket. S ezt bajnak tartom, nagy bajnak, mert az említett könyv - "nemzeti költészeti antológia" - koncepciótlanságát mutatja. Magától a könyvtől azonban nem tudok, s nem is akarok elfordulni: ha egy könyvben négyezerötszáz fontos, legtöbb esetben azért nagyon fontos vers van akkor az a könyv a versolvasó számára még akkor is megkerülhetetlen jelentőséggel 
bír, ha sok ugyancsak fontos vers nem került bele, s a számára fontos szerzők csak pár verssel szerepelnek. S ha egy versolvasó délutánon fel lehet például fedezni azt, hogy Orbán Ottó verseinek világa Kölcseyn és Berzsenyin keresztül Rájnis József 
verseihez is kapcsolódik, s természetesen a magyar népdalhoz is, mely mostanság "sok senki mellén" ki van tűzve, "mint a jelvény", s azonnal felidéződik az Egy mondat a zsarnokságról képzetvilága, ritmusa, "holdudvara" is, akkor sok megfigyelést, az egymásba játszásoknak és az elmozdulásoknak a megfigyelését várhatjuk, még akkor is, ha ez a vállalkozás nem valósította meg a benne rejlő lehetőségeket.