Rendőr szólt, felejtődjünk. De ő folytatta mokkakávés hangján ércekről dadogva, és Napkeletnek fecskéiről, meg arról, hogy ő majd továbbéli ezeket a rögöket. Vesztes lett a két fajnak harcá- ban, nem úgy, mint a spermaízű megismerésekbe belegyengült hártyavékony fiúk, kik ávángárd klubban fulladtak nehéz lámpák alatt, első szóra internet-szolga, minden roncsok mentafora- katonája. Őrzöm a szelencét, ez adatott. Esztéta nem leszek, nem raccsolok prostituált én-kliséket, kitartom, ha kell a zászlót. Neked sebnyalogatás, nekem rekedt megvallás. Lötyögnek a díszruhák rajtad, kielégít az alultáplált minőség az európózban, ahogy mégis egyetlen lehetsz a közhely kórusban. Trónt keresel, összeaffektált pocsolyát, lehúz a pubertás és mégis kitűzöd, s hiszen még, hogy a hosszú cigaretta stílus és behajózhatod őket, a kódolt hódolókat, az első csókra átigazolókat.
     Szociófotóvá merevedett apád, ki saját zsebén áthúzva magát megkonszolidálta a lázadást. S ha néha, alkonyillatra fel is tolult, hát leöblítette egy tévéreklámmal és kezet fogott a műegyetemes műanyag nagyotmondással. Az utolsó magyar kért egy szofit, tudta, hog a penge névvel védett. Elfeledni kéne menni, köhögte, és a Lányra nézett, kinek másolt mosolyát a liberalizmus túlhazudta.
     Vetkőztess le, és taposd el a génjeimet.