Ebben a történetben mindketten kitalált személyek
vagyunk. Az összes véletlen a véletlenek műve.

Volt egy időszakom, amikor határozott elképzelésekkel rendel- keztem az élet lényegéről, tehát valójában semmit sem tudtam róla. Azokban az években folyamatosan és kitartóan alig egy pillanattal korábban múlt el épp a kamaszkorom.
     Azokban az években névvel azokat az éveket nevezem néven, amelyekben jobbára olyan dolgok történtek meg velem, amelyek addig még sosem. "Egyszer / melyik évben? / először / ébredtem föl idegen helyiségben / és először vettem észre/hogy egyáltalán helyiségben vagyok" és így tovább Peter Handke nyomán.
     Peter Handke mitikus lényként - mindenható sugalmazóként - működött autokratikus berendezkedésű birodalmamban, a Nagyvilágban olvasott Közönséggyalázás című szövegkönyve miatt.
     Előzmények.
     A Közönséggyalázásra Kovács Gábor hívta fel a figyelmemet.
     - Bandi.
     Csak ennyit mondott, és én tudtam, hogy mit akar. Hamar kiismertük egymás szófordulattárolóját.
     Megsemmisítő véleménnyel rendelkeztem a Közönség- gyalázásról még mielőtt egyetlen betűje elémkerült volna. Megsemmisítő véleménnyel rendelkeztem A 22-es csapdájáról is.
     - Unom a háborús történeteket! Jön Mitya a geroj és halomra lövi a fasiszta hordákat egymaga. Az elvtárs meg széttépi mellén az ümögöt, hogy "- Ide lőjetek!", és akkor odalőnek neki a fasiszták, nácik, klerikálisok, fehérek, árulók, kapitalista disznók, kulákok és elvbarátaik. Utálom ezt az egész ravasz és alattomos keleti pereputtyot honi helytartóikkal egyetemben! Az én szerepemet ne írja meg senki.
     Heller könyvét (A 22-es csapdája) természetesen szintén nem olvastam akkor még. Ösztönösen ráéreztem a remekművekre, és ezek taszítottak. Megérzésből féltékeny voltam rájuk.
     A szabadságvágyam állandó határsértőként kódorgott a végeken, és minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy rendszeresen kirontson a gyepűk fogságából. "Az nagy széles mező,/Az szép liget s erdő/ Sétáló palotájok;/ Az útaknak lese/ Kemény harcok helye,/ Tanuló oskolájok;/ Csatán való éhség,/ Szomjúság, nagy hévség,/ S fáradtság: múlatások." Balassit magára kanyaríthatta az ember, mint egy földig leérő fekete köpenyt. Ugyanezt talán csak Bob Dylannel lehetett megtenni. Hangsúlyozom: akkor. Akkor, amikor különös elszántsággal utáltam azt a helyzetet, amelybe születésem következtében sikerült belenőnöm.
     És ekkor aztán jött a Kovács Gábor. (Intézménynév. A Kovácsgábor. Külső és belső jellemvonások felvázolása érdektelen, lényegében általánosan ismert és látszólag emberi tulajdonságokról lévén szó.) Kovács Gábor, mindent tudott, és már felnőttnek számított gyakorlati értelemben is. Rólam is mindent tudott. Tehát tudta mindazt, amiről nekem még csak sejtéseim ha lehettek. Rávett, hogy elolvassam a Közönség- gyalázást és a 22-est. - Nem okoznak maradandó külső elváltozást, én naponta befalok pár fejezetet hasonszőrű munkákból és észre sem veszed rajtam. Csak azokat adom a kezedbe, amiket kipróbáltam.
     Száz év magány. Gide, Camus, Sartre, Mailer, Böll, Grass, Aragon kezdetnek. Az olyanokat, mint például E. Dirin "Harci irányon"(I. Sz. Polbin, A Szovjetunió (kétszeres) Hősének önéletírása), s más veretes tákolmányokat csak testi-lelki-szellemi fejlődésem későbbi szakaszában, már önállóan vettem magam- hoz.
     Kovács Gábor bármit mondott, adósom lett. Hitelt adtam a szavainak.
     Ő is elhitte még azokban az években mindazt, amit mondott. Megtalálta hozzá bennem a szükséges támaszt.
     Sokszor virradt ránk a nap ott a Szent Imre szobor közelében, abban az átmeneti lakásként használt épületben, ahol Kovács Gábor élt, mint családjának egyik alkotóeleme. Bányakáros volt a ház, miként az egész város, ám a város, mint nevezetes mértani és egyéb hely jelenleg ugyanúgy érdektelen, mint az imént elsikkasztott jellemzés. Ezzel szemben azonban igenis érdekes, hogy e házban, amelyet konok elszántsággal otthonként használt a család, szép számmal estek meg bámulatos dolgok. Egyike ezeknek az volt, hogy az emberi fogyasztásra alkalmas italok fogytával a spájzban némi matatás után mindig akadt még valami emberi fogyasztásra alkalmatlan innivaló is. Pl. savanyú pálinka, kávélikőr, orvosi alkohol, sósborszesz stb. Ezeknek gyilkos kedvét leleményes ötletekkel, némi tuningolást követően általában sikerült elvennünk. Megnyugtató érzés volt erre a spájzra, s a benne rejlő lehetőségre gondolni hajnal három tájban, amikor ultrabaloldalunkra fordulva győzködtük egymást.
     Kovács Gábor mindent tudott, és mindent tényekkel alátá- masztva, logikusan bizonyítani is képes volt. Ugyanakkor bár- mely állításának az ellenkezőjével is meg tudta tenni ugyanezt. Nem állt útjában semmiféle akadály. Egy gátlásos, korlátokkal teli pitiánerré változott az emberi faj vele szóba elegyedő összes képviselője. Ajtó-ablak tárva előtte széles e világon.
     Én meg az irigységgel vegyes ámulat szobraként próbáltam őt levenni a talapzatáról.
     - Hogy van az, miként lehetséges, hogy te mindent tudsz? Sőt, mindent jobban tudsz még annál is, ahogyan valójában tudod?
     Hajnalodott már (akkor is), amikor ezt megkérdeztem. A bodzákkal körbenőtt Szent Imrén túl a bányászbuszok zúgása ébresztette a maradék élővilágot, ébredeztek a madarak, faágak, virágok, emberek. Elfogyott az italpótló keverékünk, a figyel- metlenségből nem tövig szívott cigarettacsikkek értéke magasba szökkent, s egy csepp hajlandóságot sem éreztünk a lefekvéshez.
     Kovács Gábor nem szólt egy szót sem, hanem levette a cipőjét és megmutatta azt, amit addig a cipők eltakartak. Kovács Gábor lába patában végződött. Mind a kettő. Szabályos, előírás szerinti patában.
     Már nem voltam olyan állapotban, hogy meglepődjek, netán levegő után kezdjek kapkodni. Nem is lett volna rá időm, mert folytatva válaszát (body art), fellebbentette háta mögött zakóján a bevágást, s előbukkant alóla az ismert formájú, rövidke, kunkori és szőrös farok. Ezt követően kezemet a feje búbjára tette, s én érezhettem a két púpot, a két szarvkezdeményt a feje tetején.
     Hát ezért tudott mindent a Kovács Gábor.
     És én vele cimboráltam.
     Mutatóujját a szája elé tartva, titoktartásra kért.
     Rábólintottam, büszkeséggel párosuló ámulattal, a borzadály legcsekélyebb jelét sem észlelve közben.
     Elhatároztuk,hogyottazonnyomban belekezdünk közösen írt regényünkbe. Gépregény. Ezt a címet adtuk neki, miután az automatikus írás őseredeti módozatát választottuk, s közvetlenül az írógépbe kívántuk beleborítani a bennünk addigra megérle- lődött esszenciát. Megfelelőnek ítéltük a dolgok együttállását hozzá. A konstellációt.
     Fejben el is készültünk vele azonnal (concept art), csupán a technikai kivitelezés maradt el, mert mindkettőnknek munkába kellett mennie reggel, azaz úgyszólván azonnal.
     Én azon a hajnalon, az elhatározás fogantatásának pillanatában raktam le a már korábban felépített megsemmisítő véleményem tudományos alapjait.