Nem mondom, hogy megkésett levél ez, azt sem, hogy örömteli, pedig mindkettő igaz. A te hajdani üzeneted az utolsó pillanatban, ezért idejében érkezett 1981-ben, amikor az Új Forrás akkori első számában - megrázó fotóiddal, még inkább sürgető-figyelmeztető írásoddal - menthetővé tehettél (volna) egy kálváriát, egy értéket dorogi épületegyüttest. 
     Még abban az évben "bomba" robbant, és az elpusztított kápolna romjain egy új mementó, stilizált aknatorony kapott betonba ágyazott helyet, ünnepi kontúrki- világítást biztosítva egy másik, nem kisebb értékű, csak éppen itt testidegen hagyo- mánynak, a kétszáz éves szénbányászkodásnak. 
     A döntések akkoriban még így születtek. 
     Pedig ugyanazon a hegy gerincen, alig háromszáz méterrel arrébb (igaz, tizenöt méterrel alacsonyabban) igazi aknatorony állt, ami - elfogulatlan ítélkezők szerint - a lehető leghitelesebb emlékműve lehetett volna a már halódó szénbányászatnak. Te sem tudtad, mi sem értettük, miért bontottak itt, építettek (s vele romboltak valami mást) ott tornyok ide-oda tologatásával. A község más pontjain sem jutott több kegyelem a múltnak. Mi itt bántottuk-bántjuk egymást azóta is érte, meg nem békülve egymás döntésével, ítéletével. S érv-e ellenünk, értékmentegetők ellen, hogy az egyház papja is nevét adta a tévedéshez? 
     Gáthy Zoltán később épült, ezért egyesek szerint a kálváriegyütteshez szorosan nem is kötődő, klasszicizáló kápolnájával együtt elpusztult a kőkereszt is. Azt a bányavállalat szépen megújította. Hol van róla akorpusz, s mióta hevernek két oldalán fej nélkül Mária Magdolna és Szent János szobrai? (Mondják, ilyen elren- dezés sincs másutt a Golgota tetején!) A helytörténet sem tud pontos választ adni, hiszen a háború óta sérült itt már sok minden) ágyúállásnak is kiváló volt a magas- lat). Azóta - ötven éve! - legfeljebb halkuló kívánság maradt a tizennégy stáció megújításának reménye. Thaller István esperes plébános és Szalczinger Emil egy- házközösségi jegyző 1948-ban még tett egy kísérletet: levelük adományozókhoz, jótevőkhöz címezve szólt a megújítási szándékról, de válaszleveleket nem isme- rünk. Nem olyan idők voltak már azok sem... 
     Aztán törtek az üvegek, a terrakotta domborművek, pusztultak a klasszicizáló építmények műkőoszlopai, oszlopfői, angyalai és márványlapjai a feliratokkal együtt. Ötven évig a pusztítók társa lett a téli fagy, a nyári vihar és kánikula repesztő energiája. 
     Te, András, harmincöt év után szóltál volna mindezért. A kápolnáért egészen hiába, de a többivel sem történt semmi. 
     A két alsó, még viszonylag ép stáció képét magam emeltem ki barátommal a helyéről, s mentettük a templom kórusára - utolsó emlékeztetőül. Néhány éve ugyan már beszélgettünk a városban arról, hogy helyre kellene állítani a hegyet: stációkat, zöld környezetet egyaránt... De riasztó értékbecsléseket kaptunk, még ijesztőbb vandálságokat tapasztaltunk mindenfelé. Ez most éppen ilyen világ lett... 
     Ám az is a most része, hogy ez a levél mégis örömhír. Másként szükség sem lenne rá. Írtak-e már neked tizenöt év után választ valamire: S főként érvényeset?! 
     Fotóművész-kertépítő barátom! Gyere, hozd a gépedet, szuszogj föl velünk a Koponyák hegyére Dorogon! Csodálkozz el, vagy mérgelődj, tűnődj el vagy vesze- kedj velünk, de nézz körül! Gondolatod nem veszett el az időben. Nincs egy éve, hogy makacs, önfejű elszántságot váltott ki ugyanaz az indulat, amit már te is átéltél? miféle város az Európában, amelyik így bánik kulturális örökségével? 
     Te is tudod, hogy örvendetes új előzményei vannak Dorogon az értékmen- tésnek, -teremtésnek. Főtere, új emlékművei, újragondolt művészeti és helytörténeti hagyományai kötelezően kívánták már ezt a pillanatot. A megkésett tavasz ugyan a kételkedők, az ellenzők hangját erősítette, most mégis a makacsság igazságának hegyére invitállak. Adakozók álltak az önkormányzati kezdeményezéshez, a város művészei és mesterei tekintették a maguk ügyének a megújítást. Hívők és huma- nisták erejét kell megtapasztalnod. S hogy 1996-ban is van példa az összefogásra. Árvai Ferenc szobrai Végh Éva tűzzománcháttereiben, Gonda György és Keil Ferenc kőfaragók új márvány- és műkőfelületei között újra fölmagasodtak a dorogi építészek, tervezők stációi. Helyreállt, meg is újult a rend. Ahogy a mecénások kérték. 
     Amikor ez a hegy 1929-ben teraszaival a Kálvária útja-meredélye lett, József főhercegtől a község bányaigazgatóján, bíróján és jegyzőjén át a vállalatok és hívek munkásságáig sokak tehervállalása volt az építkezés. Így ismétlődött ez meg most is. Tittmann János polgármesteri és vállalkozói lendülete testületének közakaratát, Habsburg Ottó úr tekintélyét éppen úgy megnyerte az ügy számára, mint a polgárságában megerősítését érző lakosság jó részét, mint a helyi értékekhez kötődő üzemeket, vállalkozásokat. 
     Szeretném, ha itt lennél, ha megint erre járnál. Erősíthetnéd azokat, akik ellen ma sem szűnt meg az áskálódás, az álaggódásba csomagolt ellenségeskedés. Te mindig ilyen helyekre állsz. 
     És segíts nekünk örülni, mert magaslataikra visszakapaszkodtak kőszobraink is, reménykedj velünk a korpuszért, az eklektikus zavarodottságok egyszeri elmúlásáért, az ékszerdoboz kápolna újjászületéséért... Ha valami elkezdődött, álmodni is könnyebb. 
     Efféle jó híreket kívánok neked a szomszédvárból igaz barátsággal. 

Dorogon, 1996 májusában