Barátom, régen írtam már Neked.
Nos, megvagyok még, ahogy lehetek.
Errefelé semmi sem változott.
Úgy élek itt, mint az elátkozott
királyfi, kiből varangybéke lett,
s éjente tündérlányról képzeleg,
nem arról, hogyan csíphetné fülön
a Szerencsét... Messzire kerülöm
a zsibvásárt, mely köröttem nyüzsög.
Csanádiba, Weöresbe merülök,
vagy kószálok kutyámmal...no, hiszen,
tudom: ma ezzel sokra nem viszem.
A versírás pedig gyatrán fizet.
Örülhetek, ha nyomják könyvemet;
pénzt ugyan nem hoz, de romlásba visz.
Hát a dicsőség?! - Talmi és hamis,
mert mit ér az ékes költői rang,
ha a szegény poéta zsebe pang,
s mint díszmadárra, kalitkába zártan,
bámulnak rám a nők a társaságban,
boci-szemekkel: "Jé, igazi költő!" -
"Vajon mit érez, míg sort sorba ölt ő?" -
(no, vajon mit is? - Tudja a fene -
morogja Arany János szelleme)
S: "Olvastalak, pajtás, csak így tovább!" -
lapogatják vállam az ostobák,
folyton nyüzsgő sznobjaink jobbjai,
kik nem restek bókokat mondani,
ha a lapokban látták nevemet,
bár nem olvastak semmit, meglehet,
abból, amit eddig papírra róttam;
úgy vannak ők a versekkel valóban,
mint Aesopus rókája, mely hiába
ugrált magasra, bár nagyon kívánta
az érett fürtöt - savanyú nekik
a szőlő, mivel föl nem érhetik;
s ha véletlenül olykor el is érik:
az édes gerezd ízét már nem érzik;
fásult ínyük csak maszlaghoz szokott,
számukra legédenibb állapot
naponta szürcsölhetni sűrű mérgét,
míg rájuk borul az agyvérszegénység,
a vegetatív élet kábasága...
Fölrázni őket? Ne fáradj. Hiába.