"s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!"

                                                               (József Attila)

Minden igazi költő az élet (látszólagos? tulajdonképpeni?) értelmetlenségének az áldozata valamilyen módon. Mit jelent ez Pilinszky János esetében? Az ember nagykorúsága ott kezdődik, amikor alapjaiban megrendülve, egy életreszólóan kétségbeesik. Ez nem más, mint a hiábavalóságoknak kiszolgáltatott ember-voltunk tudatosulása, más szóval: a dolgok képtelenségre alapozódó sorsára való rádöbbenés. Ekkor három lehetőségünk van: 1.) eldobjuk magunktól az életet 2.) értelmet adunk, hazudunk, tulajdonítunk az életnek; 3.) öntudatunkat elaltatva fölveszünk egy prakticista alapállást. Mi volt Pilinszky választása? Az öngyilkosság elodázása. Addig is ideiglenesen az egyetemes cselekvő hit termékenységében keresett vigasztalást. Mint költő, nem tudta meghaladni a kétségbeesést, de mint gondolkodó, fölébe emelkedett. Vagyis az ő áldozat-jellege abban rejlik, hogy egy hasadás áll fenn nála: a költő Pilinszky nem esik egybe a gondolkodó Pilinszkyvel. Elegendő lenne itt az irodalomtörténet által is legnagyobbnak tartott versére, az Apokrifra hivatkozni, annak teljes terjedelmével negatív függvénytartományban elhelyezkedő, fagypont alatti vers. Mint költő, azt mondja (egyebek mellett), hogy a világ egy illegalitásba burkolódzó vesztőhely, ahol a hóhér és áldozat kiléte titokban marad, csak a vérontás ténye bizonyos, és az egészet megpecsételi a téli hó, vagyis "Isten hallgatása". Mint gondolkodó, megoldást talál, mert azt állítja (szintén egyebek mellett), hogy a szeretet számára indokolt, evidens a másik ember konkrét léte, ami kivédi a filozófia kérdőjeleit, melyek labirintusba szeretnék az emberi töprengést, de aki szeret, csak annak van valóság-élménye, amely valóság az elfedő tények mögött lakik, és nem más, mint maga az Isten.
 

Nem volt dolog, amivel ne vált volna eggyé, ha nem is azonosult mindennel. Öntudatlanul megérezte már a kezdet kezdetén, hogy a nagy magányosoknál gyakori vendégnek számított mindig is a teljesség. Mert aki mindenről lemondott, vagy mindent elveszített, az olyan hiányt birtokol, amely a mindenség modelljének negatív lenyomata. A tér és idő szerepét abban látta, hogy az embert kell büntetésből elválasztaniuk az embertől. Környezetét épp oly távolinak érezte, mint a világ legtávolabbi sarkában élőket, illetve a több ezer éve elhunyt ismeretlen embert épp olyan közelinek találta, mint környezetét. A magány nemcsak rámért, de vállalt életformája is volt. A tehetetlenség élményéből következett. Nem hitegethette magát herkulességgel, de ameddig elért a karja, addig ölelt vele. Látta az emberen, hogy szomjúsága és éhsége csillapíthatatlan, ami a vágy feneketlenségének, megha- tározhatatlan tárgyának és a mostoha körülményeknek a következménye. Hori- zontjának lehető legszélesebb voltából minden egyes emberért felelősséget érzett. Tudta, hogy az ember esetenként szenvedhet torzulásokat, és az az igazi törődés, amely szembesíti az embert saját torzulásaival, de ugyanakkor nem hagyja magára a lelkiismeretfurdalásban. Meg volt győződve róla, hogy azért kell éberen őrköd- nünk embertársaink felett, mert a cselekedetek átruházódnak, tehát neki is számot kell tudnia adni arról, amit bárki bármikor tett. Mert valaha egyek voltunk, és egyszer újra egyek leszünk, míg most szét vagyunk szabdalva darabokra. Volt olyan pillanata, amikor magányosan kihajolva az ablakon a felhőket nézve, az lehetett az érzése, hogy most minden valahai, ez utáni, és ekkori ember mély csendben ugyanezt teszi a többi ablakban.
 

Szobrászkodásának nyersanyaga mindig valami jóvátehetetlen volt. A megmásít- hatatlanságokba akart utólag behatolni, és szívének dobogásával mozgásba hozza őket, a jövő számára előkészíteni. Esélyt adva így az alternatíváktól megfosz- tottnak. A jövőbe vetett múlt sajátos igeidőjét teremtve meg ezzel. Mint aki nem nyugszik bele abba, hogy egyes csillagoknak már csak fényük van, mert testük a fény hosszú utazása alatt már elpusztult, úgy nem ismerte el az idő irreverzi- bilitását. Nem tett mást, mint szorgalmasan hordta fel a végbement dolgokat egy olyansíkra, ahol a lélek által fogva tartott örök jelen képezi a közeget. Az időt számára egy olyan egyenes szemléltette leghívebben, amelynek van egy kör alakú csigaháza. Itt kínálkozik egy hasonlat. Ahogy a vízimalom kerekére szerelt lapátok merítenek a patak vizéből, amely víz egy időre kiesik az egyenes irányú folyásból, de aztán a fordulat után újra visszakerülnek oda: hasonló módon tudta, hogy az idő állandóan a lapátjaiba markol dolgokat, melyek látszólag elvesznek, és a múlt módosíthatatlanságába jutnak, azonban - bár a kerék nagyon nagy, sok lapátból áll, és iszonyú lassan mozog - később visszakerülnek a folyóba, és belevegyülnek a mozgásba ismét. Tehát a múlt nem megállítása, megsemmisítése vagy mozdu- latlanná tétele a dolgoknak, hanem csak ideiglenes föltartóztatása. Az embernek pedig meg van az a hatalma, hogy képzelete és emlékezete segítségével annak a malomkeréknek a lapátjairól visszaadja a dolgokat a lehetőségek birodalma számára. A kerék is visszaadná, de ahhoz túl lassan mozog, hogy ésszerű időhatárokon belül megtegye. Ahogy egy regény olvasása közben vissza kell lapoznunk egy adott pontra ahhoz, hogy a jövőbeli eseményt majd megértsük, amire a jelen céloz - így, igen fáradhatatlanul lapozott a történések könyvében, hogy önmagával átitatva az idegenségeket, magához közelinek szelídítve érezze őket.
 

Antifasizmusáról valamit. Meghatározó tapasztalatokat nyújtott számára a második világháború. Mit mondott erről? Hogy nem átélte, nem átszenvedte a háborút, hanem az övé lett. Magára mert maradni annak a borzalmaival, mint egy etológus a vadállatokkal az őserdőben, mert tudja, hogy csak ez jogosítja fel arra, hogy érdemben szólni tudjon az őt izgató kérdésekről. A "század botrányát" minden- képpen el akarta tudni helyezni gondolatrendszerében éppúgy, mint a realitások és a misztika közti lépcsőfokok valamelyikén. Úgy is fogalmazhatnánk: eredményt akart kicsikarni a mindenkinek eredménytelenséget, veszteséget hozó világégésből. Megérteni annyit jelentett, mint megoldani. Mire jött rá? Arra, hogy a keresztény szimbolika (passió, szomjúság, otthontalanság, stb.) a legteljesebb mértékig alkalmazható erre a szörnyűségre. Így jutott el arra a következtetésre, hogy lényegében Isten kálváriája volt, aki időnként átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Mert az élet fő összetevőinek elemi jelentését kénytelen megtanulni. Ezen a ponton kapcsolódik a mécsvirág-színű Radnóti Miklóshoz, akiből a pokoli viszonyok sem tudták kitörölni a szépséghez való hűséget, és szintén nem azt a következtetést vonta le, hogy nem érdemes már semmihez kezdeni, mert a végbement tragédia minden bizakodás létének jogosságát megkérdőjelezi. Pilinszky Schütz János-passiójának hallgatása közben értette meg, hogy a háború nem valami kívülről származó katasztrófa, mégcsak nem is történelmi-társadalmi-gazdasági folyamatok eredménye, hanem tulajdon bűneink következménye és lelepleződése. Olyan felismerésekig juthatott el az emberi nyomorúság megtapasztalásakor, mint az a mesebeli koldus, aki arról értesül a palota kapujában, hogy a király és királynő nem szobatiszta, ágyuk, ruhájuk, trónjuk vizeletüktől és bélsaruktól foltos.
 

Istennel ellentétben, aki - ha van - képletekben gondolkodik, ő télbe-taszított kopott árnyakban és penészszagú levegő-hasábokban gondolkodott, ezért tisztában volt vele, hogy nincsen az embernél ellentmondásosabb, tévelygőbb, ugyanakkor elesettebb, árvább és gyöngyvirághoz hasonlóbb élőlény. Kafka műveinek ismeretében nem érte meglepetésként, hogy - akikben megvan rá a hajlandóság - az emberrel mindent megtehetnek, amit akarnak, kivéve azt, hogy a halotti ingét elvegyék tőle. Szánalomra születtünk, és csak az elesettség lehet az a közös alap, amelyen érdemleges kommunikáció alakulhat ki az emberek között, mert amint megszűnik kreatív voltunk, közbelép az önzés, őszintétlenség. Az elesettség nem a belső sivárság állapota nála, hanem a terhek alatti fölegyenesedni-nem-tudás. Emellett, persze, a szerencsétlenségtől való kilúgozottság nyomorúsága is. Mint egy tolókocsiból kiesett béna ember vonaglása a földön, aki hasonló helyzetű emberekre számíthat csak - ilyen képet festett az emberiségről, amely béna tagjait csak úgy tudja visszajuttatni a tolókocsiba, ha egyikük ép karját, másikuk ép lábát állítja szolgálatba, és közösen összefogva segítenek egymáson. Vershősei képzeletünk számára ormótlan cipőben, rövid szárú nadrágban, gombjavesztett kabátban, összegubancolódott szálú pulóverben jelennek meg, mint sajnálatra méltó figurák. Egy oszlott-foszlott, ázott, ütött-kopott madárijesztő sétál a versei mögött, minden direktség nélkül. Még az öregemberes csoszogása is hallható.
 

Komorsága jellegzetesen depressziós komorság. Homály, nagy nyomás, légszomj, ködös sötétség a jellemzői. Haszna az, hogy a szomorúságban a végtelenség evilá- giságát élheti át. Levertség, halálközelség, kiábrándultság a velejárói, amit a világ- állapot mélyre vésődése és az ontológiai, metafizikai problémák egyszerűsíthe- tetlensége miatti idegesség is tartósít.
 

Hinni számára annyit jelentett, mint a szeretet-orientáltságú igazság diadalára igényt tartani.
 

Nem száradtak föl Pilinszky János könnyei. Színültig töltötték a hold valamennyi mélyedését, kráterét, üregét. Ne lepődjenek meg majd a holdutazók, ha vizet találnak ezen az égitesten. A költő könnyeit összegyűjtő Luna tavaira járnak inni az üdvözült szarvasok, lovak, medvék, zsiráfok, farkasok, bárányok, kutyák, tevék, és ezekben az állóvizekben mossa meg naponta az alászálló Jézus Krisztus lábait Keresztelő János. Pilinszky sírásai nem voltak mások, mint a tenger canossa-járásai az emberi szomorúság nagy szürke madaránál az Isten vérereiben úszkáló élénkszínű halak nevében. Zokogásai pedig a tenger zarándokútjait tették lehetővé az édenkertben domboruló jelképes sírhoz.
 

Pilinszky epicentruma volt egy földrengésnek, amely nem pusztító, hanem remegtető erejű volt, és nem a külvilágban, hanem az emberek szívében játszódott le. Az életveszélynek ő volt kitéve, mi csak meghatározó élményben részesültünk általa.
 

Minden érző emberben fölmerül a fájó kérdés: mi értelme van annak a természet rendjében, hogy az egyik élőlény fölfalja a másikat? Pilinszky rájött, hogy ezt a kannibalizmust csak egy még nagyobb kannibalizmussal lehet semlegesíteni: ha eszünk és iszunk a Krisztus testének és vérének nevezett kenyérből, illetve borból. Így már szertartássá minősül az, ami megszentelhetetlenségnek tűnt. A szeretet önveszélyességig való elérzékenyülés a másik ember lététől. Mindenki átélte már ezt, aki elnézett már egy öregasszonyt, hogyan bogozza ki összecsomózott zsebkendőjéből a forintokat a pénztárgépnél, vagy akinek a strandon egy ember bütykös lábára esett már a tekintete. Pilinszky a szeretetet az ember mozgatóerejévé szerette volna felküzdeni. A Szent Ágoston-i "Szeress, és tégy, amit akarsz" aforizmájánál máig nem született e témakörben jobb tanács. A mondás erénye, hogy számol az ember nagykorúságával, a szabad akarattal, stb. Nem gúzsba köt, hanem kiold a gúzsból. Mert tartalma így lenne lefordítható: "Bármit tehetsz, de előtte teljesítsd a szeretet parancsát. Márpedig ha szeretsz, akkor nem fogsz másnak rosszat tenni. Amit a szeretet megenged, csak annak a megtétele rendelkezik értelemmel. Szeress: vagyis rab vagy. Tégy, amit akarsz: vagyis szabad vagy. Szeress, és tégy, amit akarsz: vagyis szabad vagy a rabságon belül." Jézus mondta, hogy az ő igája "édes".
 

Az életet nem véletlenségnek, nem büntetésnek, nem is ajándéknak, hanem pró- bának tekintette, amely a szerint juttatja majd az embert valahova, hogy kiállta-e vagy nem ezt a próbát. Számára a legfőbb nehézsége nem is a kísértések legyőzése jelentette, hanem a pokoli fájdalmakkal járó részvét állandó beáramlása életterébe. Olyan volt ez a harc, mint az árvízzel való küzdelem: ha itt befoltozta a gátat, akkor ott szakadt át. Mégis végig kitartott, mert tudta, ez is a próbához tartozik. Nem függetlenítette, nem is számolta fel önmagát.
 

Az életet homályban való elhagyatott tapogatódzásnak fogta fel, melynek során az embernek nem egyre fölöslegesebbé, hanem egyre nélkülözhetetlenebbé válik a megtapasztalt tudása, hogy használni tudja majd azt a halál sötétjében is. Az élet homálya hozzászoktatva fölkészít a halál sötétségére, ahonnan, aki az életben szerzett ismereteit megbecsüli, kibotorkál a fényre.
 

Az oly sokat emlegetett identitászavarunk egyik okát abban látta, hogy egy nap- fölkelte, egy éjszakai séta, egy tengerben való fürdés során rádöbbenünk arra, hogy birtokosként kevesebbek vagyunk annál, amit birtokolunk, habár nekünk van alá- vetve, s ez állandóan meghiúsítja, hogy önmagunkkal békében legyünk.
 

Egy másik zavart keltő mozzanatot, amely összekuszálja élményeink és álmaink fontossági sorrendjét, látott abban, hogy mi éljük ugyan a pillanatokat, de nem mi töltjük ki. Ez pedig eleve tehetetlenségre ítél. Hiszen az idő intervallumaiban nem- hogy szereplők, de statiszták sem lehetünk, mégis úgy kell viszonyulnunk a "szín- darabhoz", mintha mi rendeztük volna. Számot kell adnunk arról, aminek nem tartozunk felelősséggel. Következménye megint csak a rossz közérzet. Ebben a kettősségben az ember óriás- és törpe-voltát egyaránt átélheti. Hiszen átfoghatja mindazt, ami észre sem veszi őt.
 

Minden költészet - természetéből eredően - messianisztikus. Ez a törekvés rokonít két olyan távoli költőt, mint Ady és Pilinszky. A felszínen nem sok a hasonlóság közöttük. Hiszen mit mond Ady? "Királyném, kigyúltak a lángok, / Aranyos hin- tónk, íme, száll, / Ma a nép közé vegyülünk el, / Te a királyné s én a király." S Pilinszky? "Mindig az elhányt bádogkanalat, / a nyomorúság lim-lom tájait keres- tem, / remélve, hogy egy szép napon / elönt a sírás, visszafogad szelíden / a régi udvar, otthonunk / borostyán csöndje, susogása." De mindketten vállalták a kivá- lasztott szerepet, egyik sem tért ki a megbízatás elől. Céljuk volt a dolgokat és az embereket az elíziumi mezőkre vezetni. Mit számít, hogy Ady mély, vastag ba- goly-hangon, Pilinszky pedig, magas, vékony bíbic-hangon hívta társait a "min- dennek jöttem" szellemében?
 

Pilinszky időben és térben, előre és hátra egyaránt hatni akart. Hívást érzett ugyanis mindenhonnan: valami “cérnavékony sírást". Ennek a megszüntetéséért szétosztotta és szétküldözte önmagát minden irányba. A mindenben ott örvénylő anyag éhségét csillapította ilyen módon. Fölvetődik a kérdés: abba halt volna bele, hogy túl jó füle volt minden panaszra?
 

Az extázis magfúzióról árulkodó láthatatlan tüzén agyagedénnyé égette ki magát, amelyből nem fogy ki soha a tej, és szájról-szájra jár.
 

Ő ugyanúgy visszajelzés nélkül él, mint bárki más. Imádságaira nem kaphatott választ. József Attila jut eszünkbe: "Úgy segített, hogy nem segíthetett." Azonban beszéde párbeszéddé vált azáltal, hogy magának a beszédnek az isteni ajándék- jellegét érzékelve értette a visszhang szerepét. Tisztában volt vele, hogy amit látszólag úgy gondol, az nem Istentől beléje helyezett gondolat, de Isten nélkül nem jutna eszébe semmi, mert ő ébreszti föl benne a mondanivalót. Tehát imádságai során nem önmagával folytat monológot, hanem Isten folytat párbeszédet rajta keresztül a világgal.
 

Misztikus volt? Minden költő misztikus, aki legalább egyetlen kimeríthetetlen verset képes volt írni. Misztikus voltát most két szerelmes versén keresztül fogjuk bemutatni. Elöljáróban annyit, hogy a szerelem a misztika előtti utolsó lépcsőfok. Jól példázza ezt a misztikus Kierkegaard esete, aki azáltal, hogy felbontotta kétszer is az eljegyzést Regina Oltennel, nem lemondott a szerelemről a Szent Ferenc-i szegénység jegyében, hanem a szerelmet olyan intenzitással élte meg, hogy az már átlendítette őt az utolsó lépcsőfokon, és misztikába sodorta. A Január című vers így szól: "A tél növekszik. / Egy magányos farkas jött le a faluba. / Reszket előtted. / Mise ez. / Utolsó áldozás." “Fordítsuk le" a verset. Az életkörülmények egyre mostohábbak. A magányos farkas (aki azonos a költővel és a KZ-oratórium farkasával) lemerészkedik az emberek közé. Létszükséglet, amit cselekszik. Reszket valaki előtt. Éhségét (ami fizikai) a szépség (lelki élmény) csillapítja. Ez a mondat teszi kimeríthetetlenné ezt a verset. A "Reszket előtted." a szerelmet elragadtatott, földöntúli érzéssé emeli. Az utolsó két sor katolikus szimbolikája megerősíti ezt a szent élményt, hiszen istentiszteletnek, utolsó áldozásnak nevezi. A Kapcsolat című vers így szól: "Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsoda / pokoli csönd. / Ülsz és ülök. / Vesztel és veszítek." Döbbenetes szituáció. De valóban ilyen sötét a vershelyzet, amilyennek elsőre látszik? Két ember pokoli magánya, ahonnan hiányzik az Isten. Az elviselhetetlen hallgatás, amikor egyikük sem tud beszélni. A pokol kínjait élik. Ülnek: vagyis nem képesek kilépni a csöndből, amelybe belefúródtak. "Vesztek és veszítek." - mondja. Nem lehet tudni, mit veszítenek. Egymást? Valami reményt? A pokol hetedik köre című vers ad megvilágítást. "Itthon vagyok." - állapítja meg a pokol hetedik körébe érve, "hiszen itt is jelen vagy", fordul Istenhez vagy Krisztushoz. Tehát ha ott a csönd pokoli körében elhagyatva veszítenek is, megnyerik a nem tudni minek az érdekében való szenvedés jogát, és ez az ajándékozás öröméhez hasonló. Szintén kimeríthetetlen vers.
 

Pilinszky legnagyobb hőstette az, hogy a világban ható összes erőnek megszerkesztette a lehető legrövidebb eredőjét. Ezen - inkább megváltói, mint mérnöki - művelet során semmilyen tényezőt nem hagyott figyelmen kívül. A megszületett lehető legrövidebb eredő pedig nem más, mint az ember és a lényeg közötti távolság egyetlen lépésre való lecsökkentése. Bebizonyította, hogy van lényeg, és elérhető közelbe hozta. Az ő felfogásában a lényeg pedig nem más, mint vonzani a lét szívét és vonzatni a lét szíve által. Hogy mit értsünk a lét szíve alatt, ezt mindnyájan sejtjük: kb. az értékek keresztezési pontját.
 

Azok közé tartozott, akik számára a jövő "amorális sivatag", ha nincs megoldva a múlt és a jelen. Transzcendens síkon a helyrehozhatatlan is helyrehozható. Ezen a síkon minden egyes kérdést, botrányt, bűnt, problémát, stb. ki tudott oltani, föl tudott függeszteni. Erre szüksége volt, hiszen nem tudott volna élni úgy, hogy a háta mögött az idő sebei vérzenek - bűzlenek - elmérgednek. Transzcendens síkon ezekre a sebekre megtalálta a gyógyírt. A balzsam erejének hatékonysága érdeké- ben a maga részéről lemondásokkal fizetett, mintha azokkal megvásárolhatta volna a csodát. Ennek a pszichológiájához hozzátartozik, hogy az ember egy jócselekedet után is úgy érzi, nem tett semmit, ellenben ha valamiről lemond, akkor megvan az az elégedett érzése, hogy tényleg tett is valamit.
 

Verset írt, mert nem tehette meg azt, hogy a holdat leemelje az égről úgy, mint a polcról egy csupor mézet. Verset írt, mert nem tehette meg azt, hogy restaurálja a földgolyó eltorzult, rémséges arcát úgy, mint egy talált festményt. Verset írt, mert nem tehette meg azt, hogy kavicsok és fémpénz helyett csillagokat hordjon a zsebében. Verset írt, mert nem tehette meg azt, hogy kivonja magát az idők teljességének a tériszonya alól úgy, mint a szakadékba-nézés lehetősége alól.
 

Szorongott, mert idegen volt a földön. Szorongott, mert a mögöttesről csak hallomásai voltak, látomásai nem. Szorongott, mert száműzetésként élte a létet. Szorongott, mert sehol és sehogy nem érezte magát biztonságban. Szorongott, mert a gyengék fenyegetettsége fájt neki. Szorongott, mert az élet félelmeit nem szüntette meg a halál bizonyossága, a halál félelmeit pedig fokozta az élet bizonytalansága.

Pilinszky és Beckett állandóan indukálja egymást. Ezért, ha kellene mondani egy nevet, amely nagyságrendben, problematikában, következetességben, szívósság- ban, igazmondásban, állhatatosságban, egyetemességben, felelősségtudatban, megrendültségben, szikárságban, jóságmániában, szellemi tisztaságban melléje állítható, akkor az Samuel Beckett volna. E két aszkéta-alkatot elsősorban az rokonítja, hogy életművük egyetlen nagy dillemára van kiélezve: az »Isten léte vagy nemléte« kérdésére. Szív és ész eme tusájában Beckett (eszére hallgatva) inkább nemleges, Pilinszky pedig (szívére hallgatva) inkább igenlő választ ad. A háttér mindkettőnél ugyanaz: az elesettség abszurd világa, melyben ide-oda hányódik az irgalmasság. Nem tévesztette meg őket a látszat: észrevették, hogy a fának, a háznak éppúgy kereszt az árnyéka, mint a vázának vagy hamutartónak. A teljes (belső vagy külső) sötétség-keltette félelem, zsibbadás volt számunkra ahhoz a fájdalomhoz képest, amit egy fénysugár is képes volt okozni, mert rögtön súlyos árnyék-keresztet szült, amely a vállukra nehezedett.
 

Baudelaire, Verlaine, Rimbaud... - három strucctojásnyi kemény diónak beillő csapzott homlok. Vannak, akik a fogukat szívják, ha meghallják ezeket a neveket. Vannak, akiknek akkor derül föl az arcuk. Pilinszky mindkét tábornál tovább ment: levonta a tanulságaikat. Poétikailag (innen a szimbolista és szürrealista beütések nála) és emberileg egyaránt. Ezért sikerült kikerülnie azokat a hibákat, melyekbe a nagy elődök sorra beleestek (pl. sátánizmus, bohémesség, extrémitásra-törekvés, egzotikum-hajszolás, polgárpukkasztás, mesterséges paradicsomok, stb.). Pilinszky tudta, hogy a sátán azért tud olyan eredményesen hódítani, mert az ember szociális érzékenységére apellál. Holott a sátán legfőbb jellemzői, hogy korlátolt, közönséges, ravasz, önmagával meghasonlott lény. Pilinszky tisztában volt vele, hogy a sátán a vesénkben tud olvasni, de a szívünkben nem, mert ahhoz túlságosan durva. Egyetlen orvosság ellen, hogy szüntelen a "szívünk hullámverésében" kell élnünk. Nem utolsósorban az említett három világirodalmi nagyságnak köszönhető, hogy a Pilinszky-életmű végül is egy óriási győzelem e sátán felett. Nem hagyta leegy- szerűsíteni az embert. Úgy is mondhatnánk: megcsonkítani. Visszaadta az embernek a szárnyait. Nem engedte róla leválasztani azt a szférát, ahonnan láthatatlan gyökerekkel táplálkozik. Tudta: ha ezeket a gyökereket elvágják még számok se, még állatok se lehetünk, csak képesített vírusok.
 

A költőnek - megsokszorozódott személyiség lévén - belvilágához tartozik mindaz, amit objektív külvilágnak nevezünk. Összeolvasztja egyéniségét az emberiséggel. Így aztán eljut odáig, hogy nem is tudja leválasztani az ő dolgait a többiekéről. Holott lelkileg-idegileg a költők a legkevésbé teherbírók. Mégis mindenért felelős- séget érez, másokért is szenved. Innen már csak egy lépés a bűntudat, amelynek két fajtáját kell megkülönböztetni. Az egyik az egészséges bűntudat, ahol arányban van a bűn és a bűntudat. A másik az egészségtelen, ahol a bűntudat jóval megha- ladja a bűn nagyságát, tehát nincs arányban vele. De a megsokszorozódott személyiség esetében nem is lehet másként. Pilinszky bűntudata is, mint Baude- laire-é, ebből az egészségtelen fajtából való volt. Az emberi élet fogyasztói jellege olyan zavaros érzésekkel terhelte ezt az érzékenységet, hogy a didergést is össze- omlásnak érezte. Minél kifinomultabb egy idegrendszer, annál több olyan rossz érzést érzékel, melyek - tisztázhatatlanságuk és kielemezhetetlenségük következtében - bűntudatként visszahatnak rá.
 

Példája végére a poentírozott versből aforizmát, abból pedig paradoxont csinál. A legpilinszkysebb vers végül is az egyetlen paradoxonra redukált vers lett. Legszebb példája a Kettő című: "Két fehér súly figyeli egymást. / Két hófehér és vaksötét súly. / Vagyok, mert nem vagyok." Három sorával az állítás, tagadás és állítva tagadás megtestesítője. A két fehér súly a költő kétféle nemlétének az állapota: a lételőtti és létutáni. A következő sorban már ott a tagadás: nem hófehér csak, hanem vaksötét is ez a két súly. Ezek pedig kizárják egymást. Az utolsó sor megvilágítja az első kettőt: Így lenne lefordítható: nem vagyok, csak voltam, és leszek. De maga a vers ennél sokkal több, mert a paradoxonok ereje abból adódik, hogy bonyolult tudattartalmaknak az illuzórikus tükörképét ígérik adni. Azért mondhatom tehát, hogy vagyok, mert életem a semmi fénytörése csak, ezért lennem kellett születésem előtt, és lennem kell majd halálom után.
 

Az emberi gondolkodás nagyon régóta az áldozathozatalnak megváltó szerepet tulajdonít. Ennek az a magyarázata, hogy úgy érzi, ha a lehetőségek közül a rosszabbat választja, vagy aszkézisre adja a fejét, akkor ezáltal hozzájárul az ördög lerombolásához. Ide vezethető vissza Pilinszky aszkézisre való hajlama. Kitöröl- hetetlen az ún. "kollektív tudatalattink"-ból, hogy a szenvedés és áldozat vállalása egy másik szinte kamatostul megtérül. Holott mindez az egyenletekre, egyen- súlyokra törekvő emberi szellem tévedése.
 

Valamit a mottóról. Milyen esélyei és nehézségei lesznek az olyan embernek, aki szeretetre van beállítódva? Aki meggyötörten is ragaszkodik a szeretet vezérletéhez? Vagyis a szeretet és szenvedés elválaszthatatlansága merül itt fel, aminek összeforrasztását az érzékenység végzi el. Az egyik legszebb példa erre Nemes Nagy Ágnes: Madár című verse, ahol a madár egyértelműen a költői érzékenység szimbóluma, amely átok és áldás a költőre nézve. József Attila szomorúan sóhajtott fel az Eszmélet idézett részében, hogy miért is kell "az adott világ varázsai mérnökeinek" szellemi erőszakot alkalmazniuk? Pilinszky hogyan viszonyult az erőszak két változatához. A fizikai erőszakot egyértelműen elutasította. A szellemi erőszak kérdéséhez való viszonya már bonyolultabb, de összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy szinte a "törvénytisztelőknek" csak hívniuk szabad az igaz útra a társakat, de terelniük sem korbáccsal, sem szóval nem megengedett. Ahol bármilyen erőszakra szükség van, ott az igazság tudói nem végezték jól a munkájukat, mert: nem tanították meg az embereket szeretni, és ez azért tragikus, mert csak a szeretet élése teszi alkalmassá az embert a helyes út követésére.
 

Aszkézise nem kivonulás volt az életből, hanem az élet alapzatának a szilárdságát szolgáló önfeláldozás. Az aszkézist lehet "a szubjektum felkorbácsolásának", lehet értelmetlenségnek tekinteni. Nála nem volt más, mint erőforrás a virrasztáshoz. Számtalan népmese bizonyítja, hogy aki le tudja győzni virrasztással a tespedés, elprózaiasodás, ellanyhulás veszélyét, az éberségével mindig közbe tud avatkozni veszély esetén.
 

Szemére szokás vetni Pilinszkynek, hogy a nagy bűnösök, sőt bűnözők iránt túlzott toleranciát tanúsított. Honnan eredt ez? A jobb lator mítoszából. Másrészt tudta: a bűnözőket lefülelik, habár többnyire a "bűn balekjai". De velük szemben ott vannak a veszélyes csalók, akik örökösen a "csúsztatás légkörében" élnek és ezzel össze- zavarják az emberi kommunikációk és viszonyok sokaságát. Ők az igazán félel- metesek, mert megmérgezik a levegőnket. Tehát Pilinszky nem a nagy bűnösöket "értékelte le", hanem velük egy szintre "értékelte fel" a manipulánsokat. Emellett, persze, hithű keresztényként, a megtérés lehetőségét bárki számára fönntartotta.
 

Érzékenysége betegség-számba menő túlérzékenység volt. Mégis megőrizte reális értékelőképességét. Minden azt bizonyítja, hogy a nagy kérdésekkel kapcsolatos kompetenciát nem az intelligencia, hanem a leheletfinom mérlegelni-tudás teszi lehetővé.
 

A dolgokhoz, emberekhez való viszonyulás leghelyesebb módját az alázatban találta meg. Bátor volt gyáva lenni. Nem az aktivitás, hanem a passzivitás követője volt. Mivel tudta, hogy nem változtathat a világon, ezért azt kereste, hogyan viselhető el úgy, hogy az ember mégse veszítse el méltóságát. Úgy, ha nem tart igényt az önérzetre, és személyisége személytelenségbe csap át. Milyen meggondolások vezették idáig? Pl. annak az ismerete, hogy ha két fél között vita támad, szellemi küzdelem nem jöhet létre, csak közönséges dulakodás, mert rendszerint az egyik félben nincsen méltóság. Helyesebb tehát elkerülni a marakodást. Aztán így engedte levegőhöz jutni az embertársban megnyomorodott lelkiismeretet.
 

Nem magyaros, nem magyarkodó, hanem magyar költő volt. Vagyis népdalokat hallott és citeramuzsikát, mikor elalvás előtt lehunyta a szemét, amelyre kalocsai nagy matyó hímzésű szemfedőt képzelt. De a földgolyó és az “univerzum embere" is, mert csillagok nyalták fel az erre a bolygóra elhullajtott vércseppjeit. Fontosabb azonban, hogy ugyanazzal a tartással írt és él, amellyel a nép dolgozott és alkotta művészetét.
 

Pilinszky poétikájának legfontosabb jellemzője, hogy mondatai úgy koppannak, ahogy az érett dió vagy vadgesztenye koccan a földhöz, kihullván burkából. Ezek a mondatok többnyire tőmondatok, hiányos, nominális vagy kötőszóval kezdődő mondatok. Minden Nemes Nagy Ágnessel rokonítja. De a József Attila-i "Költő vagyok - mit érdekelne / engem a költészet maga?" gondolatához híven alkotott. Nem hagyta a költészetet mesterséggé lealázni. Tudta, hogy a művészetben valamiféle igazságtevés megy végbe, mert ott "a vakok látnak, a süketek hallanak, és a bénák járnak." Nem nyelvi szegénységről van szó nála, hanem a mondanivaló legegyenesebb, legnyíltabb közléséről. Tudta, hogy a költészetben nem a költészet a fontos, hanem valami annál sokkal fontosabb: az emberi bonyolultság. Pályájának első szakaszában megkötött formában írt. Úgy jellemezte ezt a korszakát, hogy akkor ő maga akarta átverekedni magát a világon. Pályájának második felében áttért a szabad versre. Erről annyit mondott, hogy most hagyta, hadd szivárogjanak be a lényegtelennek tűnő, esetlen dolgok. De szóljunk feledhetetlen metaforáiról is. Nála a metafora nem implicit hasonlat, hanem olyan dolgok eggyéforrása, melyeknek összetartozását az átéltség, megszenvedettség szavatolja. Pl. "Kopogtak a jégüres villanykörték." "Senki földje egy csecsemő lenne." "Kimeredek a földből". Ez a képszerűség pedig Nagy Lászlóval rokonítja. A mai misztikusoknak már fantasz- tikus szellemi akrobatikára, különleges lelki artistamutatványokra van szükségük ahhoz, hogy Istent követni tudják. Ez nem azt jelenti, hogy Isten egyre jobban elveszni látszik az emberiség számára, hanem azt, hogy csak a kitüntetett "légtor- nászok" közvetíthetnek a kettő között. Gondolataiknak olyan ugrás-sorozatára van szükség, amit a más beállítódás nem tud utánozni, következésképpen "pontozni" sem. Vagy rajong vagy elzárkózik - nincs más lehetősége.
 

Amikor Pilinszky elkötelezte magát a katolikus egyházzal, akkor kétségtelenül konzervatív, álláspontra helyezkedett. Még akkor is, ha az ő katolicizmusuk megtoldható egy "neo" jelzővel. Hiszen egy olyan szervezet mellé állt, amely kompetenciájának elmentéséért csak saját magát hibáztathatja. Hiszen a múltja elég vegyes képet mutat. Viszont ősisége folytán még mindig az evangélium forrás- vidékén tartózkodik. Az embertől kitörölhetetlen trancendentális szükségletek kielégítését a legmaradéktalanabbul tudja elvégezni. A gyónás intézményével pl. messze megelőzte a pszichoanalízist. Pilinszkyt az vonzhatta a katolikus valláshoz, hogy gyengeségei és ellentmondásosságai folytán bele tudja élni magát egy drámai lénynek, az embernek a helyzetébe. Vagyis minden bölcselet közül máig a legtöbbet tudja az emberről. Márpedig egy már-már patologikus alkaton csak az tud segíteni, aki látatlanul is ismeri út, tehát tudja, hol kell kezdeni a gyógyítást. Másrészt a katolikus egyház sorsának szánalmas volta és kezelésének a méltatlan jellege közötti szakadékot akarta csökkenteni. Ilyen értelemben választása a lehető legmodernebb volt, mint pl. József Attilának az elkötelezettsége a munkásosztály mellett.
 

Itt már csak Isten segíthet - ez lehetne Pilinszky utolsó mondata. Ahhoz ugyanis, hogy az emberi problémákat valaki meg tudja oldani, isteni tekintélyre és intelli- genciára volna szüksége. Ehelyett emberek intézkednek emberi sorsokról, folynak a hibás emberi ügyintézések. Mivel az ember nem tökéletes, nem alkalmas a hatalom birtoklására sem. Csak az isteni kinyilatkoztatáshoz igazodó együttes önháttér- beszorítás vezethetne eredményre az emberiség részéről.
 

A gyermeki ártatlanság nosztalgiája mozgatta erőit. A gyerekkor valahogy a múlt zátonyán fönnakadt jövő hajója volt számára. Ahogy távolodott tőle, egyre inkább érdekelte. A hazatalálás mítoszát illusztrálta azzal, hogy a tékozló fiú testileg is megigazulna, vagyis az Atya számára gyerekként tér vissza az otthonba halála után.
 

Nincs, és nem lesz olyan ideológiai irányzat, amely út teljes egészében, egy az egyben vállalni merné. Éppen ezért nem fenyegeti az a veszély, hogy a nevét csoportok, intézmények pajzsként, cégtáblaként, álcaként használják érdemtelenül. Az ő égisze alatt nem lehet sem bürök-módra vegetálni, sem agressziót lebonyo- lítani. Aki magán érzi az ő tekintetét, az tanácsokat kap tőle, ilyeneket: »ne ágas- kodj, hanem térdelj le, ha önmagad fölé akarsz nőni!«.
 

Azzal zárnám hiányos, ide-oda kapkodó gyümölcsböngészéseimet, hogy miért ragadott magával Pilinszky János? Mikor katonaság után egyetemre kerültem, és kisebbségi érzésekkel, egzaltáltan, tele babonával, falusias esetlenséggel, gügye jámborsággal, idejétmúlt öltözetben, facsarodó lélekkel, védtelenül, eszem helyett a szívemet használva, az otthoni nehézségek savanyú levegőjével az orromban, teljes bizonytalanságban, küldetés-tudattal, mocsai senkiként, az örökségem jármával a nyakamban vánszorogtam a bölcsészkar lépcsőin, szükségem volt egy plebejus költőre, akinek a verseit mormolhatom, zaklatottságomat altatgatni, hogy túlzott szorongásaimban ne vessem le magam a legfelső emeletről az utcára. És Pilinsz- kyről rögtön láttam, hogy mezítlábas költő, ezért kellett nekem ő, a nyomorultak lelki támasza.
 

* A hagyatékból előkerült kézírásos, vallomásos próza, mely megvilágítja a költő tragikus létszemléletét is. (A szerk.)