Közel négy évtizeden át élt Pécsett Csorba Győző, a közelmúltban elhúnyt doctus poéta. Élete, költészete híján volt minden külsőségnek, látványos - pletykába, helyi botránykrónikába kívánkozó - mozzanatnak. Néhány görbe sikátor a Mecsek oldalában, lépcsősorok koptatói, kertek rózsabokrokkal és fügefákkal, templomtornyok és parkok fenyői: ennyi volt azt általa belakott külső világ, ám a belső annál megkapóbb és gazdagabb. Családja vette körül: felesége, lányai, később unokái. Mindig befelé figyelt. Benső sejtelmekre és hangokra hallgatott.
     Tudomásom szerint kamasz- és ifjúkora is nélkülözte azokat a diákos kergeségeket, a harsány magamutogatást, ami pedig egy 20. századi poétajelölt számára már-már kötelező. Korai évei, melyek a Janus Pannonius Egyetem, Fülep Lajos, Kerényi Károly, Várkonyi Nándor, Kodolányi és Weöres közelségében teltek, lassú érésről, fokozatos elmélyedésről tanúskodnak.
     Kétség nem férhet hozzá, hogy Csorba fokról fokra kibontakozó, olykor megtorpanó költészetére, kezdeti tétova maga-keresésére jótékonyan hatott mozarti alkatú barátja, Weöres Sándor, aki pontos észrevételeivel, kerubi jelenlétével, meghökkentő és epés - öniróniában is gazdag - megjegyzéseivel segítette belső érését.
     A csodagyerekből csodafelnőtté kiteljesedő Weöres olymódon befolyásolta, hogy ha versbeszédét illetően nem is - ebben Csorba mindig gyökeresen különbözött orphikus barátjától -, a világ, a szépség, a rejtett tragédiák, a napjainkban is folytatódó közelebbi és régebbi múlt megélését és elsajátítási módját iletően rajtahagyta szellemi kezenyomát ifjabb, tétovább és invenciókban visszafogottabb költőtársán. Eme baráti hatás is közrejátszhatott abban, hogy Csorba Győzőnek mindig sikerült magát távoltartania a napi hisztériáktól, az irodalmi beltenyészet alkalmi nyüzsgedelmeitől, anélkül, hogy ne lett volna mindig jelen, hogy a visszahúzódás sanda vádja érhette volna. Ez persze csak részben igaz, hisz őt is megpróbálták kikezdeni a - napi feladatok - mindenkori harsonásai. Ám poétánk - kívülről legalábbis - sebezhetetlen volt. Méltóságot sugárzó lényéről a bolhacsípések ugyanúgy lesiklottak, mint a vaddisznóagyarak döfködései. Sosem perlekedett: zokszavak nélkül, olykor ugyan el-elkomorodva állta a piszkálódásokat, ám egészében szófukar derűvel nézte a világot, olyan lélekként, aki még magamagához sem szívesen szegődik védőügyvédül, holott polgári végzettsége szerint jogász lett volna. De ez is csak egy külső adaléka - és nem is a legfontosabb - benső terekben, titkos sejtelmekben folyongó életének. Irányzathoz, szekértáborhoz sosem csatlakozott, így tartozhatott mindehová, ahová csak tartozni érdemes...
     Személyes emlékem: amikor 1964-ben Pécsett becsöngettem a Jelenkor szerkesztőségébe, ő nyitott ajtót. Meghökkentem, hogy a bal kezét nyújtja, nem tudtam, hogy a jobbkarja - születési rendellenesség - hiányzik. Betessékelt, leültetett, átvette s egy határozott mozdulattal félretette verspaksamétámat. Egy-egy szóval kérdezett. Honnan jöttem, miből él(degél)ek. Volt benne valami arisztokratikus visszafogottság, sőt szerzetesi nyugalom, melynek álarca mögül pontos figyelem árad. Nem játszotta a Mestert, csak érdeklődött. Amikor megtudta, hogy jártam már Weöresék rózsadombi házában, fürkészően nézett rám, de szóval sem említette a távolság ellenére is eleven kapcsolatukat. Szó esett persze más - felkapottabb - poétákról is. Egyikük kapcsán mondta ki a szentenciát, melyre a mai napig emlékszem: "A részletek árulkodnak. Figyelje mindig a részleteket." Ültünk az alkonyodó szerkesztőségi szobában - ez az alkonyodás kétféleképp is igaz volt, hisz ekkor viharfelhők gyülekeztek a - polgári elhajlással - vádolt lap felett, másrészt valóban sötétedett. Csorba nem gyújtott lámpát. Lassan merültünk alá a félhomályba. A nyitott ablakon át beszűrődtek a város zajai: autó tülkölés, diák zsivaj, szódáslovak patkódobogása. Barna, kreolos arcából elővillanó szempárja az arcomat fürkészte. Ez az egyszerre visszafogott és kíváncsi pillantása rögzült bennem, s magamon éreztem később is, a Jelenkor heti, csütörtök délutáni szeánszain, ahol a kiérdemesült öregektől - Várkonyi Nándor, Lovász Pál, Bárdosi Németh János - a legifjabbakig - Arató Károly, Kerék Imre, Bertók László - mindenki fel-feltűnt, aki az Öttorony városában betűkkel rótta a türelmes papírt...
     Ekkoriban megjelent verseskönyve - Jársz és kiáltasz - az irodalmi élet ünnepének számított. A hatalom ugyan továbbra is fütyült Csorba Győzőre (ő hasonlóképp), az irodalom "mértékadó hatalmasságai" tűrték-tűrögették, Váci és Garai poétatrónusa a gyanútlanabb olvasók számára romolhatatlannak látszott, ám a kevésbé gyanútlanok érezték, hogy e vékonyka kötet enigmatikus darabjai nem akárkitől származnak.
     Csorba korábbi köteteit nem ismertem, csak folyóiratban itt-ott elémbukkanó verseit, melyek varázslata azonnal megfogott. Szövevényes szűkszavúsága rabul ejtett, ám azt is éreztem, hogy a titkai nehezen megközelíthetőek. Azóta sem sikerült a titkai végére járnom. Színeken túli színeinek komor ragyogása, rafinált eszköztelensége, áttört szerkezetei, elhallgatásokban gazdag kitárulkozásai, mélyről fakadó muzsikájának rejtett erőterei, aforisztikus bonyolultsága, odavetettnek tűnő apróbb darabjainak medáliaszerű végérvényessége minden elemző kísérletnek ellenállt és ellenáll.
     Ez a poézis nem ismeri a hagyományos értelemben vett külterjes fejlődést. Befelé mélyül, befelé gazdagodik. Nem attól lesz dúsabb, hogy tágabb horizontot fog át. Egyébként is hiányzik belőle a "vallomásosság", és e tekintetben az említett korai kötete, a Jársz és kiáltasz semmiben sem különbözik a legutóbb napvilágot látott, immár poszthumusz könyvétől, a Csikorgótól. Itt is, ott is sejtelmek, benső viaskodások. Itt is, ott is homályos, jelzésszerű a külső tér. Falak, tetők, ablakok. Itt is, ott is ugyanaz a lélekmikrokozmosz, mely minél jelzésszerűbb, töredezettebb, befelé annál teljesebb és tágasabb. A költő sosem siet biográfiai adatokkal az olvasó segítségére. Látható élete, napjait meghatározó esemény szinte nincs is.
 

Fáklya fordítva lefelé
üres szobában egerek
kés-él fűrésze kőlapon
fagytól didergő hátgerinc
álmatlan éjek árkai -
 

írja az utolsó kötet címadó versében. Személyes, az egyéni és a kollektív lét fenyegetettségét kimondó szavai jelzik, hogy e líra erőterei nem konfesszionálisak...
     Csorba Győző nem a hagyományos "alanyi költő" élményeivel traktálja a jámbor olvasót, hanem egy általános alany felismeréseivel, sejtelmeivel. Ez az általános alany mégis ő maga, tőle nem különbözik, ám az arcát - a maga mindenkori "csorbagyőzős" arcát - folyamatosan elrejti. Nem él tükörjátékokkal. Tudja, hogy a tükrök összetörtek. Tulajdonképpen minden versében egy-egy maszkot vet le, ám hogy a maszk alatt ki és mi rejtőzik, netán egy másik álarc, pontosan nem tudható.
 

Tucat-szólamokkal hatásvadász
intésekkel vagy filozófiákkal
pl. így: "A szépség is múlandó"
Vagy: "Egyszer visszakapja még
amit most ő..." vagy "mert az élet oly
rövid stb" Ám ő kő- s fa-arccal
kő- s fa-kedéllyel meghallgatja ezt
s teszi amit tesz mit érdeklik a
szólamok intések de legkivált
mit érdeklik a filozófiák

A nap fölkél a nap lemegy a test
fárad pihen fölgyúl élvezkedik
a perc van más egyéb nincs más egyéb
ha jó a perc: jó s rossz ha rossz a perc
ami túl esik rajta: köd s ki tudja
ha közelebb jön mivé változik
 

     Fenti verse, Ha közelebb jön, pontosan mondja ki a kimondhatatlant. A gyanakvó, szenvedő egyén (egy én) egyszerre maga a poéta s a benne lakó általános alany. Mondhatnánk: önmaga meg nem nevezett alteregója. A vers pantomim, sőt árnyjáték - kicsit tán Csorba minden verse az -, hisz egy imaginárius, folyamatosan elsötétülő függöny mögött játszódik a töredék történet; nem tudható pontosan, ki kihez szól, kivel pöröl. Az olvasó pedig csak a függönyre időnként kivetülő árnyékok mozdulatát láthatja, s neki kell a háttérben zajló "cselekményből", a fragmentumokból összeraknia a teljes képet.
     Falakon átszűrődő hangokat hallani. Morgást, csengést, csoszogást. Kopácsolást és kacagást. Ám pontosan nem tudható, mi történik és hogyan történik. Mert ez a poézis nem életeseményeket, hanem egzisztencia-élményeket mond ki. Nem a mindennapok festett kulisszái, hanem a lét örökké szürke kárpitjai alkotják a hátterét.
     Van ennek a költészetnek valami nehezen megfogható, nehezen kimondható "franciás" attitűdje, ami eleve különbözik a mi bizantinus, néptanítói handabandázástól, napi politikától, világ- és nemzetmegváltó indulatoktól akarva-akaratlan átszőtt poézisünk karakterétől. Hiányzik belőle minden zsurnalisztikus - netán mégoly "megemelten zsurnalisztikus" - reflexió. Nem azzal akar hatni, hogy az olvasóra rámosolyog, netán hogy a hozzá közeledő vágyait próbálja kimondani. Sőt, egyenesen elrejti előle az arcát. Hátat fordít neki. Bárkit közel enged magához, de nem hajlik oda hozzá. Hagyja, hogy a kíváncsiskodó körbejárja, fürkéssze, ám nem azzal kedveskedik neki, hogy vállon veregeti, hogy elmondja neki - kissé nagyképűen - lám, én ezt is tudom, azt is tudom, hanem azzal, hogy egyszerre elkezdi hangosan mondani, amit eddig csak magában motyogott, a maga legbelső, s nem tudható, a másikra mennyire tartozó titkait. Azt már a befogadó félre bízza, kellenek-e neki ezek a sugallatok, tud-e velük kezdeni valamit.
     Meghatározó élménye kezdetektől az elmúlással való szembenézés, a közeledő - mindig közeledő - fekete véggel való átitatottság. Kezdetben a szülei-rokonai, később a nemzedéktársai-barátai távozása gyötri meg. Martyn Ferenc, Weöres Sándor, Csanádi Imre, Nagy László, Árpily, meg az ifjan elhúnyt Thinsz Géza távozása. És a maga közelítő éjszakája, melyet korábban szinte csak meghatározó "stíluselemként", később, az idő múlásával egyre hallhatóbb és egyre sötétebb és mélyebb cselló-szólamként sző a verseibe.
 

Jobb volna még előbb begyűjteni
begyűjthetni
régi természetes zsákmányaim
mik valahol kísérnek
s mindegyiket a saját eszközével
a saját rendje szerint helyrerakni
Hogy űr utánam ne maradjon

- írja az Űr utánam elfeketülő soraiban. A tőle megszokott ökonómiával, mely abban kétségkívül páratlan és utolérhetetlen a magyar irodalomban, hogy soha senki nem tudta ilyen pontosan, mint ő: mennyi az a "szükséges és elégséges" információ, amire egy versnek szüksége van.
     És ami ebben a mindig homályos, a végkifejlet felé közeledőben pedig már-már szurokfekete közegben oly megkapó és feledhetetlen: egy-egy színt is, egy-egy biztató fragmentumot is fel tud villantani. És e színes, reményteli apróság jelentőségét, erejét épp az adja, hogy a hátterében látható kulissza oly fekete:

Rózsaág dőlt a ribiszkére
A csipkebogyók már pirulnak
minthogyha a ribiszke vére
a csöpp szemecskék úgy virulnak

Ami még tud pirosba bújik
a madárhang az is piros lett
hiszen ki kell fakadni újig
még utoljára igyekeznek

Hogy aki látja hallja: higgye
e negatív nagy számadásban
megtépázott reményeinkre
valami biztos biztatás van

 

     Ezek a veres csipkebogyók, rózsaágak és piros madárhangok ma is ott vöröslenek a Mecsek kaptatóin, Pécs városának parkjaiban és kertjeiben, a sikátorok oldalában, ahol Csorba Győző közel nyolc évtizeden át élt és dolgozott. És bizton állíthatjuk: a város, mely polgárául fogadta, s melyet ő magához szelidített, utána több és gazdagabb lett, mint előtte volt.