Kezdetben nem volt. Kezdetben. A nem volt csak azután lett. Ahol nincs van, nincs fehér, nincs fény, de sötét sem. Valami mégis megrezzen, kettésejli az egyet. Gyöngédebb, könnyebb, áttetszőbb, ritkább, világosabb, izzóbb része alul, fölötte a sötétebb, nehezebb, fölkomorlóbb.
     A sötétség csőréből aprócska fényes buborékok, madárpittyegésként előpezsgő világosság. Még nincs kettő, de már osztódik az egy. Megbillen, elmozdul. Az alvómaszk feketéje. Amikor már látható. Körötte, mögötte és benne (is) a világosság. Közelít, távolodik, örvénylés. Közelíthet-e, ami még nincsen? Van, de rejtezik. Sejtelem. Megbillen, elmozdul. Az alvómaszk feketéje. Amikor már látható. Közelít, távolodik, örvénylés. Közelíthet-e, ami még nincsen? Van, de rejtezik. Sejtelem. Megnyilvánulatlan. Az alvómaszk. Eltakarja.
     Ebben a sejtelemben. Érezhető valahonnan. Ettől lesz irány is. Ezt keresi az érzéshez, amikor még a kép is túl gomolyog. (Nincs.) Mintha egy idegen ismeretlen nyelven szólna. A csöndje sem a szavak közötti. De volt s van is, mert ebből támad. Ez bonthatta meg. A magában nyugvó ketté hasad. Lett a nézés. Aki néz és amit. Formája, súlya van. Amikor kívül került, onnan érinti fénnyel. Megbillenő feketeség.
     Az egyik oldalán sűrűbb, testesebb, nehezebb; már sötét. Távolodik.
     Ha igen, van kitől.
     Aki a kezdetre is ott volt. Amikor még semmi. Létezett, de hol? S miből, mibe? Mivel keresné, ha nem lenne mivel? Ha nem lenne kereshetné-e. Ha már nem tudná, hogy nem tudja még. Keresnie kell. Minden lehet. Ez az akarat, ez a kettésejlés, megbillenés, tisztázódó szürkeség. A fölfehérlő és az alásötétedő.
     De ez már túl világos. (Miközben: mégsem.) A keresés teremti nyelvét, formáját. Előhívja a lehetőségek közül. Valamiből kibontja ez az érzés. Abból, ami nem volt. Csak én voltam. Én sem voltam, s mégis. Erre gondoltam. Ezt akartam. Vagy mégsem. Mert miért ez a zsivaj, morajlás, csörömpölés? Zajosabb, mint odabent. Ahol a kettéválás még hangtalan. Megakad.
     Ami a kezdet előtti. Talán az egyetlen is csak utána lett; és ez a megértés. Mielőtt meglátná, mielőtt megjelent volna benne, vele, neki, mielőtt ő lett volna, már értené. De akkor kicsoda, ha (még) nem ő. Ha még nincsen, csak az értés. Az értése.
     Történik folyton.
     A megakadó kettéválás is.
     Félretenni a kezdetet (miután már megvan, szavakban is), akár a fekete alvómaszkot. Eddig szükség volt rá, de már nézel. Tudod, amit látsz. Eltenni a mondataiddal, s nem kutatni tétován, hogy volt-e egyáltalán. Ha igen, miért. Mert az akarat, a te akaratod, benne van, mindaz, amit gondolsz, érzel az alvómaszk előttiben. Mögötte is. Egyszerre virrad túl és belül.
     Volt. Talán. Te is benne, ha ő tebenned.
     Míg megtalálod, kilépsz az útra, mindez eltelik. Az egyik kibomlótól a másikig elmúlsz megint. Teremted magad.
     Sokféle vagy. Mindezzé válasz. Időzöl benne. Érzed, nem ez.
     Hol indul a történeted?
     Egy más kép a térben.
     Mi irányít? Honnan, merrefelé?
     Ami megvalósul. Ott - mégis - kivel?
     Most folyton kérdezel. A keresésed is kérdezés. (Kijárod.) Ahogy nézel, ahogy utánajársz. Ahogy hatolsz. Átjársz, megélsz.
     Ez volt-e az?
     Azzal kezdődött-e?
     Egyáltalán, volt-e kezdet? Volt-e, ami rajta túl? (Az eredet. Most is ez alakít.)
     A kettényílás, elválás valamit megmutat, ami már benne rejlett. (Vetkőzik, feltárul.) Lebegve az út felett s alatta.
     Forrásér odalent. Víz a föld alatt.
     Az errejáró érzi, gyógyulására, megújulására rejlik. Sejti tikkadó torokkal. Vajon ihat-e majd belőle?
     Van, aki így kezdi. A szomjúság a kezdet. Erre ébred. Már álmában benne csobog. (Száraz horhosok szelik keresztbe-kasul éjszakáit.) Innia kell. Valósá- gosan. Fölérez, sötét van. Nem lát még semmit. Tapogat a sötétben. Nem ért még semmit. Ha fölébredt, meg kell keresnie.
     Esetleg leírja. Ha nincs víz, egy darabig ez is segít.
     A keresés, ez az útja. Nem mindig igazi. Van úgy, hogy szobájában, belső terekben járja. (Azt hiszi, odakint van.) Elindul, tétovázik, letér. Az út térbe, időbe vezet.
     Útifű: lándzsás. Gyermekláncfű. Vadszeder. Tarackbúza.
     Valóságos? Nem kell mást látni, nézem, ami van: ez most innen és túl is.
     Ha sokáig nézem, már nem ugyanaz. Odabentről megváltozik.
     Templom balról a dombon. Fehér. Csendes. (Valami a falakon belülről.)
     A völgy az agyagos mart fölött, az évszak fölött, az időben feloldva. Szenteltessék meg a te neved!
     Kiléped. A fehéret. A formát. Emel, lendít, letesz, rálép. Megléped a teremtést. Lépsz, lépsz. A másik benned nem lép. Nézi. Tapasztal.
     Áradó harangszó. Odabent. Kiterjed a peremekig.
     (A templom ablakain kiáradó fényt nyeli, kortyolja a sötétség. Az éhes titok. Én vagyok. Nem enyhít emésztő szomjunkon a fény, mert utunk nem arra fut fel. Talán nem is onnan jöttünk. Nagy volt a félelmed, náladnál, világodnál nagyobb, lefetyelte, vedelte, nyelte, itta fényedet, szavaidat az éjszaka. Nem látott semmi, nem hallották. Ebben az elszivárgásban tűnt el az idő.)
     A harang szava átjárja a rétet, a fűben, vízben, sziklában fénye vagyok. Ettől látható minden.
     Süt a nap.
     Megtermi a fényt az üresség. Emel, lendít, letesz, rálép.
     A szavak is teremnek. Ha vizet még nem találtál, enyhítenek szomjadon.
     Bent vagy csendjében. Csendjéből lépkedsz idekint.
     Megteremted magaddal a menést. Úton vagy.
     A harangszó a mélybe ereződik, elömlik a szélekig mindenütt. Ráhajló ég alatt, a kéken belül zeng. A zöld felett. A homok sárgája fölött.
     A kongás fénye narancsszín s vörösen mindent betölt. Néma dombok. Füves lejtő a hallgatás mélyébe és a csendet karistoló ágak.
     A harangszó fénye, lobogása. Élnek a fák. Smaragdszín pihegő levélbőr. A patak hullámai, sodra kifelé s középre; elfutnak, visszahoznak. Minden arcom felé.
     Légzésem vonja, légzésem úsztatja tova a felhőt.
     Ahol megszűnik, ott most a forrás.
     Ahonnan a szavak, gondolat. A menés. Képek. Amiből a fű kinő. Amitől a kék. Ami benned. Amiben te.
     Visz az igék között. Emel.
     Ürgelyuk!
     Lendít.
     A faluszél kovácsműhelye. A bőrkötényes fölemeli kalapácsát. Lecsap.
     Letesz.
     A tűzhely mellé egy fazékban. Hámozzátok a krumplit.
     Rálép.
     Roppan a csigaház. Bűntudattal lenézel.
     Ezekből kibontani a tiszta menést.
     Csak az érzés. Az érzetek. Légzés. Figyelem. Tapasztalat derűje.
     Szenteltessék meg a te neved!
     Ezzel lépdelsz az úton, ezzel érzel.
     A templom mellett. Ahogy egyszer bennem honolt az a csend és kelet felé nézem a dombról. Gödröt ástak közel. Kifordultak belőle koponyák, csontok.
     Mikor jön el az a csend? Amikor az orgonaszó. A dicsértessék. A karzatra vezető lépcsők nyikorgása. A harangszó.
     Emel, lendít, letesz, rálép.
     Fölfelé mentek.
     Gyűrögeted kezedben barna micisipkád.
     Az úton menés vagy. (Megyek utamon. Beolvadok. Miközben járom, beleolvadok egészen. Elhagyom, de benne maradok. Viszem magammal. Visz magával az út. Letépek az árokpartról egy sárga virágot. Pitypang. Pimpimpáré. Amikor ránézek, üres a kéz. A virág ott sárgít az út mellett megint. Sárgán lüktetek a központ felé, miközben persze megyek előre a tájban. Bele a tájba. Mintha teremtődnének (velem) az irányok. Semmi nincs távol. Nézem az utat, a bokrot, ahol ösvényem elfordul, s bennem fordulok el. Ha egy lépést se tovább, már a fordulóban vagyok, de nincs róla tapasztalatom. Amit gondolok, megtermi a bokor. Egy bokor gondolataival haladok előre. A sok részben elveszteném magam, ha nem ezt az egyet keresném.)
     Te váltál ki a fekete alvómaszkból. Belőle indultál. Egy barátodnál láttál ilyet először. (Ezt láttad.) Albérleti szobájában, egy városszéli lakótelepen. Vagy egy budai utcában. Most ő kérdez. Válaszolsz neki.
     Köszönöm elég jól. Írom a drámám.
     Ez is egy mondat szerepedből. Írod, hogy írod.
     Kiderül, mi lakik benne. (Ő is benned lakik.)
     Így kettéválva kevesebb, mint ami voltál. De már az alvómaszk feketéje mögött is világosság volt. Akkor lettél csak te is, amikor ez az út, templom, füvek és a barátod kérdése.
     Feleződtél, megosztódtál. Kívül-belül. Minden helyett: mind én.
     Amikor átélem: visszatérek. Az egy a másik féllel is. A másik, mert végül ő se fél. Magamtól miért is.
     Közeledem, távolodom.
     Én is ő vagyok. Ő is én vagyok, de azért más is.
     Ha már szóvá tettem.
     A kezdetektől az úton. A végzetek felé. Játszva az úton talált szavakkal. Írom a drámám. Úton vagyok.
     Megvárom, amíg elindulok. Türelem, amíg ideérek, ahová kell. (Csak ne vágjak magam elébe!)
     Az út már vezet. Néha le kell térnem.
     Lelépsz, ha elábrándozol. Félrelépsz, írsz.
     Haladsz a szekérúttal. Középen fűcsomók. Göröngyök, hantok, keréknyomok. Por. Ahová megérkezel, elkészül az a hely is. A színe. Minden helyszín utánad.
     A síkból síkságra érsz. Az alvómaszk síkja után a mező tere. Most rajtad áll az út. Tőled függ, amit teszel.
     Egy lépést. Lépsz. Az akarat tüstént megvalósul. A lábat emelve érzed s gondolod. Befelé fordul minden részlet. Egy lepke is befelé csapong.
     Írom a szerepem, mondom. S némán hozzátoldom: az alvómaszkból jöttem. Hozom magammal.
     Mert nincs róla képem. Csak sejtés.
     Elhagyom neveimet sorban. Lapulevél, katángkóró, útifű, istván.
     Aminek nincs neve, az nem marad el. Itt a rét, a köztes, a sejtés, érzés, a rejtező. A megtapasztalás.
     A te neved. A templom.
     Beíratlan, fehér az idő. Barátod visszatért. Magatokra maradtál. Látszólag egyedül mégy. Az újabb kérdések, szavak elébe.
     Az alvómaszk még benned forog. Ez az ég sejtelme odafent és alattad az út. Tűz és föld. (De már nincsen bennük a maszk.)
     Ami könnyű, világos, felülre került. Lesüllyedt, ami föld és árnyék. Mindkettő te vagy. (S ami közöttük, az is.)
     Akkor nem hiányzott, mert minden benne volt. De most nincsen falu. Hiányzik a templom körül. (Miközben írod, észreveszed.) Te is egyedül mégy. Most harangszót hallasz (dél van? ünnep?), most kérdést.
     Mintha ez a hely is színleg lenne. Színhely a megírandókhoz. Piroscsizmás táncolók meglepik. Piros almák a fejtetőn. Egy legény a fején vörös boros palackot egyensúlyoz. Énekelnek. De ezt nem kell megírnod. Nem is akartad. De a színhely vonzza. Deszkadobogó. Megyen már a hajnalcsillag lefelé.
     Amikor a nővéred lejött a színpadról. Megfájdult a feje.
     Leírtam, hogy tovább juthassak.
     Kocsiút, gyalogút.
     A közelítés. Jön egy fa, föltárul, a törzs másik oldalán elenged. Egy kő is találkozik, s elhagy. Felhők.
     Templom sokáig vagyok. Templom halad a szekérúton. Szekértemplom. Szekérszentély. Tehenek húzzák. Kukoricaszárért megyünk.
     Ez most idekerült. Elhessinteném. Lepke; elszáll.
     Formákban vagy. Teremnek benned. Kihajlik egy ág. Jön a teremtésből a táj. Egyedül, magányosan.
     Az alvómaszk feketéjében villámok. Mennydörgés. A lebillent idő ködbe fordul. (Amikor eltévedtél gyermekként.)
     A templom még nem tudja, mi legyen körülötte. Megpróbálta a harangszót. Egyebek híján ezt telepíti. Benne is az üres tér. Várakozás. Nincs még ember odabent. Áll a tájban. Egy kép.
     (Nincs körötte omladék, üszkök, halottak.)
     Várj vele! Ne hozd ide, ami lehetséges. Tartsd meg magadban, amíg kéretik.
     Piros cserép. Máshonnan fazsindelynek látszik. Nádtetős is ugyanakkor. Egyszerre többféle fedi, mégis egy. Befedi teljes idejét.
     Rotunda. Hozzáépült négyzetes tér. Múltjára emelték. A keresztje azért biztos. Bár ezt is le-letörték. Egy ideig e nélkül.
     Az orgonabokrok se mindig mennek. Néha körbeveszik. Lélegeztek. Ha belélegzik, kitágul, magasabbra szökik a tornya. Ha kilélegzik, a fala is puhább. Az út is veled, belésüppedsz. A kő képlékenyebb. A színek oldottabbak. Átfürdetnek egészen. A rekesz kéken lappad, emelkedik. Szélcsendben hol a szél?
     Egy bárányfelhő májad fölébe. Lassít. Ha lepihen, hová a szél? Jobb oldalt kaszáló. Talán kiöntések is. Patak. Nem akarod jellegtelenül. Berendezed az ismert részletekkel. Egy nyárfát, akácot odaültetsz. Még egy fahíd is. Ez már túl sok. Ez már meghittség. Másik idő.
     A táj még személytelen. Nincs lakója. Vándora vagy te is. Onnan már eljöttél. Jöttél a(z alvó) maszk mögül. Szekérút, rét, templom. Ide most ennyi is elég.
     Amikor megállsz, akkor történnek leginkább. Értelmük lesz.
     Úton vagy. Az betér. Elhagy. Megy és attól marad. Zsigeri nyüszítés. Nem ez csak a neve. Fölhangzik. Fölhangzol.
     Fúj a szél. (Ezt megint nem akartad. Bízd a szélre akaratodat. Átfúj két sor között.)
     Átfutnál két szőlősor között. Amit már idetelepítettél. Mintha a szél csak így találná a helyét. Pedig van annak helye bárhol. Megteremti magának. Bízd magad a szélre. Öröm, hogy lobogsz. Föl-föltámadsz vele. A füvek, falevelek, felhők mozgásában látszol. Tőle hangzanak szavaid.
     Magányos ez a táj. Attól, hogy itt jársz, magány lesz. Bár nincs kopárság, igaz. Termőföldek sincsenek. Se tölgyerdők. Úgy látszik, lépéseidhez nem is kellenek. Akkor besétálnál a fák közé. Eltűnnél egy másik - láthatatlan - történetben. Elhagynád a járatlan kedvéért a járhatót.
     Bólong egy ág. Föltámadtál megint.
Emel, lendít, letesz, rálép. A menés a dombbal, templommal keletkezik. Minden lehetőség. Minden feltétel.
     Feltételesen vagy velük szabad. Megvalósulhatsz általuk. Megvalósítanak.
     Föltámadunk. Örülnek a füvek. Még a por is fölszáll, örvénylik, forog. Mi történik, ha elül?
     Szélcsend. Nem beszélsz. Nem hallható semmi nesz. A (szél)csendbe foglalva minden itt.
     Az út átvándorol. A két széle közt. A domb mögül tarkód alá befut. Barna haj fedi.
     Emel, lendít, letesz, rálép. Érkezünk és távozunk. Vagyok, vagyunk.
     Beszélsz magadhoz, s nem érted, nem emlékszel, amit mondtál. A felejtésre ébredsz. A nevek ott maradtak valahol. Állatkerti ketrecben egy apró kutyácska szerű állat. Előtte a park virágágyásai, bokrai közt viháncolt a mélyben. Benne mókus van meg sikló, meg veréb barnája is. Ez írható most a neve helyett, ami ott maradt a ketrecben vele. De valami idementődött. Hasonlít. Ez nem is fekszik, hanem áll. Elég aprócska is. Szing-dzso. Ha te lennél, így neveztek volna. Ez van idekint. A másik, az igazi, a ketrecben maradt. Az álom ketrecében. Írod, soraid mögött. Szénacsomók. Favályúcska vízzel. Beton itató. Talán.
     Nem emlékszel jól magadra, amikor még (Szing-dzso) voltál. Indulsz kifelé a szobából, megbotlasz, sötét van, nem látod, a küszöb, elveszted egyensúlyodat, megállsz és elfelejted, miért indultál el. Visszamégy. Pedig még nem is értél oda, ahonnan. Leülsz asztalodhoz. Nézed odakint a park piros rózsáit, a fenyőket, és veled szemben a délutáni nap. Vele eszedbe villan, miért jöttél vissza. De az nem látszik, amire emlékezni szeretnél.
     Szing-dzso.
     Hanem ez már így túl sok. A túl sok meg kevesebb, mint az elég.
     Nevekre bízni, ami csak sejtés.
     Szélcsendben mit csinál a szél? (Csendben van-e?) Ha sokáig figyelem, elnyugszik. És feltámad megint.
     Honnan hová? "Visszajössz az ajtóból." Ez így túl világos. Vakít.
     Majd még a délutáni (októberi) nap is. Nem tudsz csak lenni. Megtoldod magad egy-egy mondattal folyton.
     Amikor a végére érsz már, újat nyitsz megint. Megfordulsz: csukva mögötted az ajtó.