A magyarok azonosságtudata mindig is erősen átpolitizált volt, annyira, hogy például Bibó István helytálló megjegyzése szerint egy nyugati ember ezt még megérteni se képes. Nem volt ez másképp a negyvenes évek végén se, a totális hatalomátvételre való készülődéskor. Ugyanez például Oroszországban kvázi-vallási természetű volt, Kelet-Németországban meg csak egyszerű rendészeti kérdés. És ekkor zavar keletkezett hazánkban, mivel a célkitűzés szembetalálkozott egy sor nem politikai természetű szellemi jelenséggel, élükön Hamvas Bélával, aki mind ez ideig az "átkozott történettel" csak mintegy fátyolon keresztül foglalkozott, mivelhogy irreleváns, felszíni jelenségnek tekintette mindazt, ami körülötte történt. Ráadásul olyannak, mint ami méltatlanul sok érdeklődést köt le a fontosabb dolgok rovására. Az adott pillanatban azonban ez az ezotéria a Hatalom politikai kategóriái számára nehezen megközelíthetővé tette őt: láthatólag nem volt se fasiszta, se nacionalista, se reakciós, se klerikális, se kapitalista - ám - igen jól látható volt, hogy valamiképp mégis megengedhetetlenül kilóg a sorból. Hogy az ügy kezel- hetővé váljék, egy igazi filozófiai nagyágyút kellett felvonultatni ellene, aki aztán megalkotta a "veszélyes tehetség" fogalmát. A dialektika bonyolult körmondataiba rejtve ez valami olyasmit jelent, hogy az illető - széleskörű műveltségénél fogva, amit nem a megfelelő irányba kamatoztat - alkalmas arra, hogy megzavarja kevésbé olvasott emberek fejét. A filozofikus küllemű ítéletből adódó konzekvenciákat aztán már nem volt nehéz levonni a Vizsgálóbizottságnak (inkvizíció).
     Hamvas számára ez a helyzet teljes átgondolását tette szükségessé. Elsősorban nem is a totális szilencium miatt. A szellemi elszigeteltség pozícióját, nagyszámú publikációja dacára, eléggé megszokhatta az előző évtizedekben is. Itt azonban morális kérdésként vetődött fel, hogy lehet-e tudomásul venni azt, hogy mit tiltanak. "Csak arról érdemes beszélni, amiről nem szabad" - mondja Hamvas, és így nyílik meg az életművében egy új dimenzió, amit talán rombolás fenomenológiájának nevezhetnénk.
     Aki éber, az számíthat arra, hogy találkozik azzal, amire éppen szüksége van. Így kapta Hamvas Béla a "csütörtöki beszélgetéseken" Szabó Lajostól a helyzet feltárásának három, egymással összefüggő kulcsfogalmát:
     - hazugság;
     - erőszak;
     - kizsákmányolás.
 

Ha a hiteles információ a valóságról szól, vagyis cselekedet a realizálásra, akkor a nem hiteles információ micsoda? Többféle módon lehet nem hiteles, ezek közül a valóság szándékos megmásítását hazugságnak mondjuk. Ha a nyelv teremtő erő, akkor a hazugság nem lehet más, mint a létrend felforgatása, "ellen-teremtés". Különös figyelmünket az az eset érdemli meg, midőn ez komplett világrendszerré növekedik. Íme: "Ha a huszadik században az intelligens európai elutazik és idegen határra érkezik, az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez és így szól:
     Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves kérem, mondja meg, mi az, amit Önök itt most hazudnak?
     A bennszülött erre azt feleli:
     Arroborri.
     Mit jelent ez a szó?
     Pontosan senki sem tudja.
     Hatása észrevehető?
     Hatása észrevehetően nagy. Régebben paotaban éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok...
     Az idegen bólint. - Köszönöm uram, ne fáradjon, a többit már tudom."

Ennek a teremtésnek, mint látható, éppúgy van egy kiinduló alapszava, mint a valóságosnak, és a hozzá fűződő várakozás annyi, hogy az alapszó kicserélésével megváltozik maga a világrend. Ez a rendszerbe szedett hazugság - meghatározó történelmi élményünk - már láthatóan azonos a tébollyal.
     A kezdet kétségkívül a szekularizált vallásban, a tudományban van. A tudomány sokáig "tiszta" megismerő aktusnak látszott - de mint már világos, steril megismerése nincs, az ismeret célja a Hatalom. A modern tudomány "szívtelen hatalmi ösztöne" Karl Jaspers szavával, nem kisiklás és pervertálódás eredménye, hanem immanens velejárója annak az "értékmentességnek", amit az objektív megismerés döntő kritériumának tartanak. "A tudomány világa mintha nem csupán személytelen és közömbös lenne; minden jel arra vall, hogy ennek a világnak az ember ellen határozott éle van, mintha abban a humánum iránt valamely titkolhatatlan gyűlölet, csaknem bosszú forrna, és amelynek tevékenysége az emberi élet megkínzása és megrontása lenne. A tudomány megállapításainak észrevehetően szándékos megsebző jellege van, mintha a tudomány az ember iránt különös ressentiment-t táplálna. Ezért a tudomány világa nem nevezhető egyszerűen szükségszerűségnek, nem egzisztenciátlan, hanem antiegzisztens; nem indifferens, hanem életellenséges; nem humánus, hanem antihumánus; nem objektív, hanem kegyetlen, és az emberi értékek iránt észrevehető animozitást táplál. Mindez persze igazolhatatlan. De hogy mindabban, ami a legutóbbi félszázadban történt, a tudománynak mint legfőbb aktív tényezőnek és iniciátornak, keze benne van, és mindaz, ami történt, a tudomány jegyében történt, az közismert. Tudomány a legmagasabb értékjelző. Tudomány a legjobb üzlet. A tudós az abszolút tekintély. Tudomány nélkül nincs sem fasizmus, sem nemzeti szocializ- mus, sem fajelmélet, sem kommunizmus, nincs gázháború és baktériumháború, nincs légi háború és gépesített háború; tudomány nélkül nincs őserdők kiirtása, tengerek kirablása, állatok halomra gyilkolása, tudomány nélkül nincs sem Cseka, sem Gestapó, sem Auschwitz, sem gyurma; nincs Katin, Hirosima, Korea, Magyarország, Tibet. S ami különös, hogy mintha mindez nem a tudomány akaratlan következménye lenne; hanem mintha ezekben a hajmeresztő tényekben a tudomány életgyűlölete lényegében nyilatkozott volna meg. A huszadik század második felében az ember szüntelen rettegésben él, nemcsak azért, mert a tudomány hatalma a földet bármely pillanatban elpusztíthatja, hanem még inkább, mert ez a hatalom még abban az esetben is, ha a puszta életet meghagyja, az embert normális életrendjétől megfosztja és életét olyan egyre értéktelenebbé váló vegetatív létté fokozza le, melynek semminemű jelentősége, súlya, szépsége, igazsága, komolysága, világossága többé nincs." (Németség)
     A "tudomány" nemcsak a végrehajtási technikákat szolgáltatja, sőt elsősorban nem is azt. A tudomány az elkerülhetetlenséget, a szükségszerűséget, egy nem létező Isten létező és kikerülhetetlen szándékának a vakhitét szolgáltatja. A magja e "tudománynak" hallatlanul egyszerű, néhány szeminárium alatt elsajátítható, és az alanya ettől mindentudónak érezheti magát. És ez nem is csalás, tényleg csak ennyi az egész, belefér néhány lapidáris közmondásba, hogy mi mit határoz meg és néhány ehhez hasonló bölcsesség. További magyarázat azután az égvilágon semmihez se kell, elegendő ráolvasni egy megfelelő szentenciát.
    Eme új és kényelmes mindentudást a "tudomány eredményei" kellene hogy szavatolják - de eredmények ide vagy oda, ez csak erőszakkal sikerülhet. Láthattuk Hamvas Béla sorsán is, hogy milyen egyszerű győzni egy vitában.
     Szép új világ - szebb és újabb, mint Aldous Huxleynál. "A csimpalacsán hivatal fél. Állandóan készül arra, hogy az egész Föld egyszerre csak meg fogja rohanni. Ami annyit tesz, semmi egyéb, mint óvintézkedés. Minden emberfölötti erejüket belevetik, mert tudják, hogy hiába, a klán fenntartása lehetetlen, az egész életrend fantazmagórikus utópia újult őrjöngése. Az egész birodalom szabadságiszonyban él. Az egyéni tudatot meg akarják semmisíteni és felszívni a klánba. A törvény követ- kezménye nem a nagyobb rend, hanem a nagyobb rendetlenség. Nem a morál növekszik, hanem az immoralitás. Nem a tiszta közélet, hanem a korrupció. Minden szabályozó bizottsággal nő a kémek száma, a rablók és tolvajok számai, a terroristák száma, a névtelen levél-írók száma, a fajtalanoknak és a részeges- kedőknek a száma. Itt mindenki fél ember és személy és szabad lenni. Itt kísérlet történik a személyiség likvidálására - reménytelen vállalkozás a személyiség fejlettségének mai fokán, s e reménytelenség teszi e vállalkozást oly mérgessé. Sok millió embert kiírt, de nem halad egy tapodtat sem." (Szilveszter)
     Van valami elképesztő abban, ahogy a világ azonnal napirendre tér mindezek fölött, mihelyt véget értek. Van szociológia és közgazdaságtan, van filozófia és van vallás, könyvek hosszú sora és konferenciák tömege, okosak és higgadtak, olyanok, mintha semmi sem történt volna. Hiszen volt ok arra, hogy bármi is történjen? A fogát pedig nem csikorgatja senki.
     Ha "semmi különös" nem történt, akkor ez a "semmi különös" megint megtörténhet. Jó lenne ezért mégis tudni róla valamit. De honnan - ha azok, akiknek dolguk lenne, nem ezzel foglalkoznak?
     Hamvas Béla végül is könyvtáros. Hozzákezd tehát a szükséges könyvtár feltárásához, és elvégzi ezen belül a governológia, pontosabban a kritikai governológia alapvetését. (Értekezés a közigazgatásról) E mostanáig ismeretlen új tudományág ilyen alapműveket produkál, mint "A Hivatal packázásai", "A közigazgatás anatómiája", "A felülről való hamisítás", "A rablók a szentélyben", "Az őstitkár", "A hivatalnok dalai". Ismerteti és kommentálja e műveket, leírja a tárgykörrel foglalkozó tudományos társaságokat és konferenciákat, a hatóság- szociológia nemzetközi közleményeit, figyelemmel kíséri az egymás munkáit folyamatosan továbbépítő kutatókat, összefoglalja a tanulságokat.
     Lorenz Teig, a nagy német tudós, a tőle elvárható alapossággal a hivatalnok- verseket elemzi (Óda a kimutatáshoz, Kihallgatás a Főnök Úrnál stb.). Szerinte a fő jellemvonásuk a történet minden korszakában az érzelgés és a bestialitás. Mr. Thorndyke azonban elégedetlen ennyivel. Az ő történeti vizsgálódásai szerint a hivatali aktus lényege a népnyúzás gyönyöre. A történelemnek - mint már emlí- tettük - három korszaka van, a küzdelem a farkasok ellen, az ellenséges horda ellen, majd a kormányzói palota ellen. Oussard itt azt kérdezi, miképpen lehetséges, hogy a civilizáció tehetetlen a hatalmasok létrontása ellen? A konferencián e kérdés tisztázódik. A magyarázat az, hogy a hivatal a létrontást jognak és igazságnak tudja feltüntetni. A hatását a szentélyből fejti ki, a király (a szakrális hatalom) és a nép közé beékelődve. És így tovább, Swiftre emlékeztető elánnal.
     S ha valaki azt mondaná, hogy mindez nincs, hogy Lorenz Teig vagy W. C. Thorndyke csak fikció, annak azt felelhetjük: az nincs, hogy e művek csupán Hamvas fantáziájában létezzenek. Tisztelt kultúra, tisztelt tudomány, tanszékek, nagydíjak és konferenciák, ugyan miről tetszenek beszélni, ha nem erről?!
     A düh megköt, a nevetés eloldoz. Meg kell tanulnunk nevetni. De lehet-e? Kierkegaard szerint igen. A humorista - mondja - Istenről alkotott képét veti össze az előtte állóval, ám vallásos szenvedély nélkül. Láthatólag a "jó keresztény" nézőpontjából Maya fátyláról beszél itt. A világ nem egyszerűen tünékeny, hanem esendő és éppen ettől válik tünékennyé is. Gonoszsága egyúttal az irrealitását fokozza - noha ő éppen az ellenkezőjét véli. Ez teszi nevetségessé. A vallásos szenvedély hiánya pedig a megnyugvást biztosítja - a megnyugvást elfogadás nélkül. A humorista derűs, hiszen hatalom híján is fölötte áll a Gonosznak.
     Ha az ember az őrületet rendszerként akarja megérteni, akkor csak újabb őrületet gyárt. Ekképpen csorbulnak ki sorban az elméletek a mi huszadik századunk magyarázatánál. De akkor mit tegyünk? Ezt is Kierkegaard mutatta meg. Nem rendszer kell ehhez, hanem "anti-rendszer"- paródia, mint a "szorongás fogalma" Hegel nagy dialektikus mániája szerint. Mintha a lét alapélménye valóban rendszerezhető volna ily egyszerűen: "Útbaigazító pszichológiai vizsgálódás az eredendő bűn dogmatikai problémájának területéről..."
     E modorban fejti meg Hamvas is századunk titkát két embertípus küzdelmével. A Hegeliánus, aki egy eszme nevében a világot meg akarja rendszabályozni, és a Nagy Neurotikus, aki ezen kétségbeesik. A terrorista inkvizítoron jól esnék nevetni, persze, hiszen ettől, mint láttuk, felülkerekedünk rajta. De miért nevetséges az ő ellenlábasa is?
     Hamvas szerint azért, mert túlértékel, mert a látszattal szemben más látszatokban kíván bizakodni - például abban, hogy "majd a nők felszámolják ezt a rendszert" mivel eredendő érzékük van a slampossághoz. De láthattuk sajnos, hogy ez éppen nem igaz, sőt a nő adott körülmények között még iszonyatosabb tud lenni. Ahogy Jung mondja, úrrá lesz rajta a tudatalattiban lakozó animus, az ösztönélet legvadabb élményeitől inspirálva. Derülni azonban csak ezen lehet igazán, ezen az antilényen, aki még a spirituális dimenzióban is meg tudja valósítani a maga féregszerűségét.
     Rablók a szentélyben - ez a közösség kisajátításának a zárómondata. De a magyarázathoz elérkezett-e? Nyilván nem, hiszen ez a "szentély" kívül van, tehát a személy szemszögéből nézve maga is csak káprázat. A valóságban emberek vannak és cselekszenek - őket kell szemügyre vennünk.
     Amit a tudomány pervertálódásáról vagy a közösségen elkövetett erőszakról mondtunk, az csak eszközt ír le és nem okot. A Gonosz forrása Hamvas elemzése szerint Channanban van, a Jézus halálát valójában eldöntő nagyúrban, e megha- misított Mindenhatóban. Ezt a világot ő rendezi be minekünk, különféle változó eszmékre hivatkozva - nem mintha ő maga hinne bármelyikben is, egyedüli hite az erőszak. Párnázva, bebugyolálva, látni ne lehessen. Ő tulajdonképpen csak egy modor: hallgatni, fölényesen mosolyogni - csak semmi érvelés! Hiszen minden argumentum sebezhető. A kinyilatkoztatást, mint láttuk, nem lehet bizonyítani, amit tehát bizonyítani kell, az nem lehet kinyilatkoztatás. Suttogni kell, mintegy mellé- kesen és minél disztingváltabban. Ez a stílus voltaképpen parancs, csak jóval hatásosabban előadva. Aki ordít, az mintha félne attól, hogy nem hallják meg. Tulajdonképpen az volna a legjobb, ha beszélni se kellene, maguktól találnának ki mindent a rettegő alárendeltek...
     "Ettől a modortól mindenki megszédült lassanként, így mára általánossá vált. És ami a legnagyobb baj, egy igazi minőségérzéke valóban van ennek a típusnak. Az érzék a csaló leleplezésére, azére, kiben burkoltan él még a tisztességnek valami szikrája. Mert ezt azonnal kiveti, hűvösen és szívtelenül", der Fürst dieser Welt, mondja Luther az ő nagy himnuszában...
     Ezen a világkörön belül él az emberi panoptikum többi figurája: az élni-csak-kell plankton, kit a hullámok sodornak, a szektás világjobbító, ki a rögeszmét komolyan veszi, a Világnézeti Tömeggyilkos, ez a sarokba szorított legszomorúbb ember, és valamennyiünk kedvence, a Fürge Huncut. Hamvas különben ezt a lényt majdnem őszintén bámulja: mindenütt azonnal otthon van és érvényesül, mivel semmiféle olyan belső értékrendje nincs, ami ebben gátolná. A fesztelensége bámulatra méltó. A belső üressége, mert hiszen nyilvánvalóan erről van szó, csak egyetlen lépésre van attól, amit a hinduk sunyának mondanak - a rögeszmétől mentes abszolút tökéletességtől. Tanulnunk kéne tőle, tanulni és ezt a léttechnikát jóra fordítani.
 

Hazugság, erőszak, kizsákmányolás. - Szabó Lajosnak Hamvas által gyakran használt kategóriái a világot megrontó erőkről. De mögöttük mi van? Vagy más- képp szólva: honnan ered a Gonosz? Valahogy az emberből - de miképpen?

     A Jótól való elfordulás okára Kant három elvi lehetőséget lát. Tekintsük ezeket fokozatoknak.
     Az első az emberi természet esendősége (fragilitas), midőn nincs erőm követni azt, amit máskülönben jónak találnék. Valaha, azt mondják, ebbe a típusba tartoztak a bűnözők, és az igazságszolgáltatás mind e mai napig erre az elvre épül. A processzus célja megvilágítani a megszegett Jót, és az a kívánatos joghelyzet, ha a tettes maga is elismeri a bűnösségét. Nos, ettől sebesen távolodunk, ami azt jelenti, hogy erősen csökken az egyetemes Jóba vetett hit. A morális értékrend privatizálódik.
     A következő fázis az elme morális fogyatkozása (impuritas), midőn a tettek normája már nem a Jó, hanem különféle tisztátalan dolgok. Ezt aztán ismerjük, ilyenek a nagy világmegváltó ideológiák. Így járt például a szocializmus, amely meg akarta buktatni a Pénzt és a Munka igazságát megvalósítani - miközben tudomást se vett a valóságos rosszról: hazugság-erőszak-kizsákmányolás. A megszabadítás feladatát, a Munka társadalmának a felépítését ezért az államra bízta. "Az állam pedig eszközként a pénzt, a korrupciót, a bankokat és a tőkefelhalmozást, az értelmetlen termelési őrületet használta fel, amelyben a munka elveszítette a pozitív jelentőségét, és a par excellence érték nem a dolgozó élő ember lett, hanem a pénz." Ez a típusú gonosztett már igen nehezen megfogható, lévén teljes egészében egy eszme megvalósítása, egy eszméé, amely mintegy morálisan "tartja a hátát" az elkövetett tettekért. Dosztojevszkij elmélkedik sokat a bűn ezen típusán, teljességgel prófétailag. A dologban az az iszonyú, hogy az ilyen módon elkövetett gaztettek méretei, mint azt Szolzsenyicin kimutatta, nagyságrendekkel múlnak felül minden hagyományos bűnözést. Ezt a típust még megfogni se lehet, ugyanis ő "jót akart" és "hitből cselekedett". A világnézet: diszpenzáció a gaztettekre.
     Valahogy még ez is megérthető. Kant azonban logikailag lát egy harmadik lehetőséget is. Ez a vitiositas, midőn valaki a gonoszt önmagáért teszi, mint a jó tudatos ellentétét, és nem is személyes előnyök miatt, hanem pusztán azért, hogy pusztítson és romboljon. A königsbergi felvilágosult azonban ezt a lehetőséget kizárja, azt állítván, hogy ok nélküli okozat lenne, és így nem fér össze a dolgok rendjével.
     A vonakodás a vitiositas elfogadásától teljesen érthető, mert különben kiesik alólunk a morális és ésszerű cselekvés lehetősége. (Erre is Szolzsenyicin hívta fel a figyelmet a Rákkórház című regényében.) Ha ugyanis valakit gonosznak tétele- zünk, ha úgy véljük, cselekedeteinek a célja maga a tiszta gonosz, akkor azzal átvettük az ő elsőszámú ideológiai fegyverét, a manicheus dualizmust. Hiszen az ilyennel nincs mit kezdeni, likvidálni kell, és ez csak az ő fegyvereivel lehetséges.
     (Milyen szánalmas volt 1945-ben az egész világ, amint a GYŐZELMET ünnepelte... Miféle győzelem volt ez? Mindaz, ami ellen a háború folyt, ami ellen milliók áldozták az életüket, itt volt már, a front "győztes" oldalán.) Ha viszont megfogadjuk Tolsztoj tanácsát és nem szállunk szembe a gonosszal, akkor elpusztít. Ha ugyanis valóban gonosz, akkor hiányzik belőle a szelídség erkölcsi erejének az elismerése.
     Csődöt mondott az ésszerűség, csapdába kerültünk. Ha valóban van Gonosz, akkor a cselekedeteinknek nem lehet morális mércéje. "Érvénytelen minden határ."
 

"A kivágott ember már nem tudja, hogy micsoda" - írja Henri Michaux.
     Egyszer volt, hol nem volt. "A fagylalt-korszaknak immár vége, és valami egészen más kezdődik." (Ugyanis)
     Volt egyszer egy gyerekváros, hiányosan nevelt gyerekek megjavítására. "Család nincs, vallás nincs, szeretet nincs, de van jólét, tudomány, szabadság. Így aztán minden nap rablás, erőszak, betörés, nemi baj, néha gyilkosság. Ezek itt nem félnek. Nem siratják magukat. Élni akarnak. Itt már nem arról az ősi biológiai törvényről van szó, hogy az erősebb megeszi a gyengébbet - nem, ez a korrupció aljas és hazug, piszkos és sötét. Annak kedvez, aki gyáva és mohó."
     Öt siheder megszökik és rászabadul a társadalomra, olyan léttechnikával fel- fegyverkezve, amely kivédhetetlen. Minden társadalom ugyanis valamiféle elvek megegyezéses többé-kevésbé elfogadására épül, amibe az önkorlátozás is bele- tartozik. De a mi ifjaink ezeket csak hirdetik és kizárólag másokkal kapcsolatban érvényesítik. A csapdájuk abban van, hogy hiába jönne rá bárki a trükkre. Ha továbbra is komolyan veszi az elveket, akkor asszisztál a démoni mutatványhoz, morális és intézményi fedezetet nyújtván hozzá. De ha védekezésül ő is megszegi az elveket, akkor meg egyenesen tettestárs.
     Így lesz a szökevényekből államfő, akadémikus, rendőrfőnök és nőstény ördög (ismerős valahonnan...) Egyikük valahogy megmarad embernek.
     Az emberek nyomorba döntésével kezdik. A pénz kerül a munka helyére, és ezzel megszűnnek az életlehetőségek. De mégse, az emberek pénz nélkül is életben maradnak, elemi létfeltételeik így is biztosíthatók. Ha a társadalom (pontosabban az a hatalom, amely így nevezi magát) nem tart igényt rájuk, akkor készítenek maguknak egy póttársadalmat, ahol egymás számára ismét fontossá válnak. Romos krematórium, mint lakás, hulladék mint táplálék - sőt hajdan-volt életük romos használati tárgyai, funkciótlan rituális jelentőségű kacatjai, a közös nyomorból kinövő elemi szolidaritás valami sajátos életszentséget alakít ki. Boldogok a szegények, mondja az Evangélium...
     De szabad-e bárkinek is boldognak lenni? Az ördögcsapat hatalmát ez az egész nem érinti, és mégis hadat üzen a koldusidillnek, felperzselik, lemészárolják őket.
     Az ész itt megakad a magyarázattal, valóságos lénnyel találkozott, és annak a mércéje - jónak-gonosznak egyaránt - önmagában van. Visszatekintve az erkölcsi világrend korszakára, az csak annyi volt, hogy többé-kevésbé mindenki elfogadta. De ha nem? Ezek a kloáka-lények, a minden alól felszabadult emberideál végtermékei nem gyengeségből cselekszenek, és nem a jó hiányos ismeretéből, nem, ők éppen hogy ismerik a jót, ismerik és gyűlölik, mivelhogy különbnek tapasztalták meg önmaguknál.
     Ahhoz, hogy ilyesmi lehetséges legyen, a személyes következmények semmis- ségét tanító nihilizmusra, a transzcendencia teljes hiányának a meggyőződésére van szükség. A hóhér egyedüli gondja az marad, hogy tetteit még az életében rá ne olvashassák. Láthattuk. Amíg hatalmas, addig nem is olvassák rá. S ha bizo- nyossága volna a transzcendencia hiányáról, akkor nem is volna nagy baj, mérlegelhetné a gaztetteit legalább az önzés ésszerűségével. Ha azonban lát valakit, aki ésszerűtlen módon jó, akkor meginog a bizonyossága. El kell pusztítania ezért. És így gördül tova a végtelen gonoszt teremtő regresszus.
     És látám az oltár alatt azoknak a lelkét, akik megölettek a bizonyságtételért - mondja a próféta Patmosz szigetén az Apokaliptikus Korról -, midőn a gonosz próbálja birtokba venni a világot, az emberi szívet.
 

A gonosz önmegvalósítása azonban egyszersmind önkioltás. Amennyiben ugyanis gonosz, annyiban nem lehet része a világ rendjének. Mérhetetlen szenvedést tud okozni, de másféle rendet teremteni nem tud. Kérdés persze, miképpen gyógyulnak be az okozott sebek. Kérdés, hogy a gonosz az általa elszabadított lavinával nem válik-e egyetemes világpusztítóvá.
     Ismereteink szerint a Föld, a földi élet egésze valószínűleg nem pusztítható el a mi eszközeinkkel. Kevésbé biztos, hogy az emberi létet nem lehet-e halálra sebezni. Ezt a lehetőséget igazából maga az apokaliptikus hagyomány is nyitva hagyja. Hamvas Béla azonban megkísérel pozitív választ adni rá. "Az emberbe a kezdetek kezdetén elültetett, sőt az emberrel veleszületett mag, az aranykor és a paradicsom és az eredeti teljes és magas élet helyreállítására, (Isten országának megvaló- sítására) legyőzhetetlen hatalom. Az aranykor realizálásának útja negatív. Ami azt jelenti, hogy sorra próbálja ki az összes lehetőségeket és minden kísérlet, amely nem az aranykor megvalósítását segíti elő, sorra megbukik. Minden kísérletnek meg kell buknia, végül csak egyetlenegy marad, amit meg kell csinálni. »Az én birodalmamat ellenségeim építik«, mondja az Úr. Nem akarják. Senki sem akarja. Félnek tőle, és irtóznak tőle. De az egész, úgy, ahogy van, csődbe kerül, és minden, ami nem igazi, kiiktatódik. Végül a valódinak meg kell valósulni." (Interview)