|
1996. November 19, kedd Megbeszélés Kecskeméti Sándor keramikusművésznél,
a Kelenhegyi úti műteremházban: az ötvenedik életévéhez közeledő alkotó
könyvet szeretne megjelentetni negyedszázados munkásságáról. A művésszel
személyesen még Tatabányán ismerkedtem meg, amikor a Kernstok Teremben
rendezett önálló kiállítást. (A Nász János-féle kiállítás-repertóriumban
nézek utána: a tárlat 1982 októberében volt, és Kerámiatájképek
címmel a Dolgozók Lapjában jelent meg recenzióm a bemutatóról.)
A munka ütemezésében kis bonyodalmat okoz, hogy a művész immár nyolc éve
szinte állandó jelleggel Németországban dolgozik: a legfontosabb munkái
ott valósultak meg, s kerámia-kisplasztikáiból is — egy nagy sikerű izlandi
bemutatót követően — ott várja a látogatókat az átfogó igényű időszaki
kiállítása. Megbeszéljük a tervezett kötet főbb jellemzőit; a felépítést,
a szerkezetet, a terjedelmet, a formátumot, a fotók és a szövegek arányát,
az adattár összetevőit, mérlegeljük a határidőket és az anyagi lehetőségeket.
Megállapodunk abban, hogy január első napjaiban kezdjük a munkát, és a
hó közepén — hacsak nincs nagy hó — együtt utazunk Augsburgba. A könyvnek
áprilisban, de legkésőbb májusban meg kell jelennie — rám egy szikár, de
magvas tanulmány megírása vár.
November 21-22, csütörtök-péntek A Művészeti Bizottság jegyzőkönyveit
böngészem. Jegyzetelek: személy-, hely- és intézményneveket, műtárgymegnevezéseket
írok hosszú-hosszú oszlopokba a majdani mutatók és hivatkozások tételei
gyanánt. A Művészeti Bizottság 1962. szeptember 10-én tartotta első ülését,
és az évtized végéig — kezdetben kéthetenként, később kissé rendszertelenebbül
— tanácskozott: a legfontosabb művészeti kérdésekben foglalt állást, döntött.
A jegyzőkönyvsorozatra a lektorátus egyik eldugott iratraktárában bukkantam,
tulajdonképpen teljesen véletlenül — meglétéről senki sem tudott —, s indítványomra
valószínűleg megjelenhet az anyag. Fantasztikusan érdekes ügyek, tanulságos
megfogalmazások, a korszakra jellemző vélekedések és vélemények rögzültek
ezekben a dossziékban: Pátzay Pál, Bernáth Aurél, Somogyi József, Domanovszky
Endre, valamint művész- és teoretikustársaik, lektorok és szaktanácsadók,
tisztségviselők és hivatalnokok hiteles, dokumentumértékű megnyilatkozásai,
amelyek állásfoglalásokká, határozatokká emelkedtek, és művek, művészeti
ágak, alkotók sorsát alapvetően és hosszú távon determinálták. Ízelítőül
íme egy Pátzay-eszmefuttatás-részlet: "A képalkotó művészetek és az építészet
együttműködésének egyetlen zsinórmértéke van, ha úgy fogjuk fel, hogy az
épületek, a geometriai idomok közt a képalkotó művészetek ábrái úgy hangzanak,
mint a hangszerek hangjai közt az első énekhang. Az építészekkel nem tudok
évek óta dűlőre jutni, mert ők azt hiszik, hogy az épület jellegét kell
mímelni a képalkotó művészet ábráinak. Ez teljesen helytelen álláspont.
Ez az építészet a bódé-architektúra ragyogó példája, reklám-építészet.
Ez van ma nyugaton és az egész világon. Az a kérdés, hogy mi — magyar népi
demokrácia — merünk-e vállalkozni arra, hogy egy újfajta nézőpont szerint
kezdjünk el művészetet csinálni, de ezt csak az építészekkel együtt lehet."
November 24, vasárnap Barcsay-szoboravató Szentendrén. Szabó
Tamás szobrászművész alkotása a szamárhegyi házak között meghúzódó kis
térre került. A fegyelmezett, a hagyományos műforma szellemében alakított
művet egy, a terv nyári szakvéleményezése közben felvetődött, Deim Pál
festőművész által megfogalmazott ötlet realizálása szakítja ki az unalmas,
konvencionális portrészobrok sorából. A Deim-idea megvalósulásaként a fej
mellett, a posztamensre akasztva a mester legendás, Lyka Károlytól kapott
botjának bronzmásolata függ. A bot és az arckép különös együttest teremt,
s a festőt személyesen nem ismerők számára is jelzi; különleges egyéniség
emlékszobránál állunk. E trouvaille révén a mű méltó társa lehet Szabó
Tamás tatai, a Vaszary-iskolában néhány éve elhelyezett, ugyancsak bronzból
készült, de érzékenyen festett Vaszary-portréjának. Érdekes mozzanat egy
szobrász munkásságában: Barcsay Jenő Vaszary-növendék volt, vagyis mester
és tanítvány arcmását készíthette el Szabó Tamás, megbízásra, maradandó
anyagban. És mert rengeteg Barcsay-tanítvány dolgozik Szentendrén és szerte
az országban — és mert Szabó Tamás még fiatal művész — a láncolat majd
tovább is fűzhető.
November 25-26, hétfő-kedd Kétnapos tanácskozás Dunaújvárosban
a képzőművészeti alkotótelepek magyarországi helyzetéről: Villány, Siklós,
Nagyatád, Zalaegerszeg, Kecskemét, Győr, Nyíregyháza, Hajdúböszörmény alkotótelep-vezetőinek
beszámolóiból természetesen az körvonalazódik — rendszerváltás ide vagy
oda —, hogy a legfontosabb a pénz, az anyagi feltételek megteremtésének
kérdése. A villányi alkotótelep vezetője, Komor István vázolja fel az ideális
képletet: a fenntartási, a működési és az alkotói feltételek megteremtéséhez
regionális, országos és a civil szféra által biztosított támogatások együttesen
kellenek. Pillanatnyilag óriási bűvészmutatványokra van szükség ahhoz,
hogy a legalapvetőbb működési feltételek — a rezsiköltségek — biztosíthatók
legyenek. Cserny József szellemes közbevetése: meg kell különböztetni a
mozgékony, költségkímélő szimpozionokat és a nehézkesebb, költségesebb
alkotótelepeket. A szimpozion és az alkotótelep között olyan a különbség,
mint a sarki kurva és a bordélyház között: itt eseti, alkalomszerű kiadások
vannak csupán, míg amott folyamatos a költség-kényszer. A sarkon gyorsabb
és olcsóbb az ügymenet, a telephelyen lassabb és drágább. A tanácskozás
résztvevői mindenesetre egyetértettek abban, hogy akár szimpozion, akár
alkotótelep a forma, a magyarországi művészet nem fosztható meg intézményeitől
és fórumaitól; és mert ezek állami feladatokat teljesítenek, az állami
kötelezettségvállalás is elengedhetetlen. A válságosra fordult helyzetet
némiképp cáfolja a dunaújvárosi nemzetközi acélszobrászati alkotótelep
1996-os termése, amelyről előadást tartok: a nyárvégi, kora őszi hetekben
hat monumentális, kitűnő alkotás született, illeszkedett a város gyönyörű
szoborparkjának együttesébe. Kedden reggel fagyos, sietős sétán ismerkedünk
a szoborpark régi és új, immár hatvanas darabszámot közelítő kollekciójával,
majd a tanácskozás záródokumentumának megfogalmazásával foglalatoskodunk,
amely végül lényeges gondolatokat összegez a magyarországi művészet továbbépülésének
esélyeivel kapcsolatosan. A záródokumentumot — aláírás után — azonnal útra
indítjuk a hírközlő szervek, a nyilvánosság fórumai felé — de ki tudja
miért, az elmúlt egy hónapban fél sor híradást, hivatkozást, reflexiót
sem hallottam, olvastam az állásfoglalásról.
November 28, csütörtök Délelőtt Kecskeméti Kálmán festőművész
érkezik: egy ajánlást kell aláírnom az Ozirisz Alapítvány támogatás-kérelméhez.
1996-ban az Ozirisz, a feledésre ítélt képzőművészek munkásságának megismertetéséért
létrehozott alapítvány is nehéz helyzetbe került: az Árkád Galériában —
anyagiak hiányában — 1997-ben már nem folytathatja kiállítássorozatát,
ahol a közelmúltban olyan művészek munkáit mutatta be, mint Litkey György,
Jánossy Ferenc, Kontraszty László, Czumpf Imre vagy Ecsődi Ákos. A valós
értékrend kialakításának, kialakulásának esélye az Ozirisz Alapítvány munkájának
háttérbe szorulásával nagy mértékben csökken, egyszersmind művészeti életünkben
megszűnik az egyetlen olyan fórum, amely szisztematikusan arra vállalkozik,
hogy a méltatlanul elfeledett mesterek műveit eljuttassa a közönséghez.
Este Tatán két, ugyancsak nem az általános közfigyelem által kísért művész
életművére, életművének utóéletére emlékezünk a Fellner Jakab Kulturális
Egyesület összejövetelén: a tíz éve elhunyt Dobroszláv Lajos festő-, és
Kerti Károly grafikusművész alakját, munkásságát idézzük fel. Az életpálya
állomásainak felvázolása, az életművet jellemző vonások megrajzolása után
arra hivatkozom, hogy a hatvanas, hetvenes, és a nyolcvanas évtized első
felének pezsgő, élénk ritmusú művészeti élete Tatán e két, eltérő szemléletű,
de magas színvonalon dolgozó művész munkálkodásának, s főként Kerti Károly
aktív művészetpedagógiai, művészetszervezői tevékenységének volt köszönhető.
Mi maradt mindebből a kilencvenes évekre?
December 2, hétfő Zsámbék, Melocco-ház: a szegedi 1956-os
emlékmű tervének zsürije. Hatalmas felvonulás, húsznál többen vagyunk,
szakértők, építészek, szegedi városi tisztség- és tisztviselők, kivitelezők.
A terv pályázatnyertesként kapta a megvalósítási megbízást, és most az
elhelyezési koncepcióval, s a mű egy részének egy az egyes méretű agyagmodelljével
ismerkedünk. Melocco Miklós terve zseniális: feltartott kezű, elcsigázott
alakok hatalmas, tankszerű fejjel kiképzett lepkét cipelnek- vonszolnak
a fejük felett. A pályázati kiírás 50 milliós költségkeretet jelölt meg;
ebből a több mint húsz alak és a nagy lepke márványból való kifaragása,
és a közvetlen környezet kialakítása oldható meg a szegedi Rerrich-téren,
de a közlekedési rend teljes átformálására, a tér berendezésére, az itt
álló Szent György-szobormásolat új talapzatának kialakítására már nem futja
ebből az összegből. A teljes koncepció megvalósítása tehát egyelőre ideál-terv
marad, de az allegorikus-metaforikus 1956-os forradalom-idézés plasztikája
a közeljövőben megvalósulhat. A zsüri lezárulása, a jegyzőkönyv aláírása
után a művésszel átmegyünk a ház hátsó traktusába, ahol a helyreállított
tatabányai Ady-szobor várakozik visszaszállítására. A rekonstrukció gyönyörű,
a durva sérülések kijavításának nyomát se leljük. Óvatosan reménykedünk,
hogy az újvárosi központban kijelölt új helyén talán nagyobb megbecsülést
kap, elkerülheti a vandá- lok rohamait a felemelő költő-idézés.
December 6, péntek Két évvel ezelőtt kislányom nagyobb
tétel 1994-es határidőnaplóval lepett meg — leértékelt, rendkívül kedvezményes
tételként csapott le rá egy év végi kiárusításon —, így 1996-ban is a korábbi
naptári beosztás szerint rendeződnek programjaim — csak a napok csúsznak
tovább évente eggyel. (Határidőnapló-tartalékaim így az ezredfordulóig
kitartanak.) Ez a nagyvonalú időszemlélet okozhatta, hogy december 6-ra
két kiállítás-megnyitót is vállaltam, és amikor észrevettem a végzetesnek
ígérkező torlódást, már késő volt: mindkét rendező nyomdába adta a meghívókat.
Így hát délután Komáromban — egykori szülővárosában — Rafael Győző Viktor
festőművész emlékkiállítását kellett megnyitnom, majd egy órával később
Tatán a szekszárdi szobrász-alkotótelep művészeinek tárlatát ajánlottam
az érdeklődők figyelmébe. Komáromban csaknem harminc festmény került a
kitűnő adottságú új múzeum elegáns termeinek falaira a művész özvegye által
őrzött hagyatékból. (A képek válogatásakor a lakás kamrájában, a légtérbe
szerelt polcon bukkantam hat kitűnő vászonra: a mester absztrakt, kiállításon
ez idáig nem szerepelt kompozícióira). Tatán a Szatmári Juhos László által
vezetett szekszárdi műhely bemutatkozásán a kortárs magyar szobrászat olyan
kiváló alkotóinak munkái kaptak bemutatóteret, mint Bakos Ildikó, Gáti
Gábor, Ligeti Erika, Palotás József, Paulikovics Iván és társaik. A gond
csak a bemutatótérrel van: a tatai művelődési központ színházterem előtere
immár két és fél évtizede próbál otthont teremteni képző- és iparművészeti
kiállításoknak, de az átjáróházszerű, kopott környezetben furcsa fénytörésbe
kerülnek a művek, a műegyüttesek. Eközben a tatai múzeum, a vár gyönyörű
időszaki kiállítótermei üresen, bezárva várnak jobb idők eljövetelére.
December 9, hétfő Reggel leadom a Művészettörténeti Kutatóintézetben
dolgozó egykori évfolyamtársamnak, Kerny Teréznek a Gellérthegy-konferencián
elhangzott előadásom végleges, publikálásra átdolgozott szövegét, majd
legépelem a Scholz Erik-monográfiáról szombaton-vasárnap írt recenziómat.
Négy oldal, és talán fontosnak ítélhető észrevételek. Így például arra
a következtetésre jutok, hogy művészeti könyvkiadásunkra a monográfia-korszak
köszöntött. Egyre több egyéni életművet feltáró-bemutató könyv, album jelenik
meg, míg a művészeti ágazat-, műfaj- és korszak-áttekintéseket hiába várjuk,
keressük. A Scholz-összefoglalás is magán viseli e hiány következményeit:
a bevezető tanulmányt író Laczkó Ibolya kitűnő elemzése mintha légüres
térben született alkotásokat boncolgatna, alig-alig esik szó a korszakról,
a század második felének korántsem egységes művészeti közegéről, amelyben
a Scholz-oeuvre — különösen utolsó korszakában — kiteljesedett. Délben
már a nagy lektorátusi vállalkozáson, a kortárs keramikus- lexikonon dolgozom:
a kiállítások mutatóját ellenőrzöm, az átfedéseket próbálom kiszűrni. Este
pedig egy művészcsoport, a TERRA keramikusainak januárra tervezett tárlatának
katalógus-bevezetőjével vesződöm; szerdán le kell adnom "a betű és írás
az agyagon" tematikus kiállítás kísérőszövegét. A téma izgalmas, a művek
— amelyeket diafelvételeken láttam — számos szellemes megoldási-megjelenési,
szép mű-teremtési lehetőséget felvetnek. Analógiákat keresvén Michel Butor
könyvét, A szavak a festészetbent emelem le a polcról, és persze
belelapozok Gadamer A szép aktualitása című tanulmánykötetében Szó
és kép — "így igaz, így létező" címmel megjelent dolgozatába
is. E feldolgozások, e megállapítások segítenek a konklúzió megfogalmazásában:
"Mint a TERRA-műegyüttes bizonyítja, a betű, az írás lehet dísz és lehet
gesztus, lehet filozófiai árnyaltságú vagy irodalmi jelentőségűként rögzült
képszöveg, valamint jel, szimbólum, metafora, eredeti megjelenésétől eltávolodó,
új jelentéssel telítődő forma, kalligráfia és plasztika, meditációs objektum.
»A betű és írás az agyagon« konkretizált tárgy-képzet, érzékletes fogalmi
megjelenítés, áttételekkel terhelt fogalmi-gondolati plasztika." És izgalommal
várhatom, hogy ez a megközelítés a művészcsoport tagjainak — sorukban többek
között Benkő Ilona, Fusz György, Geszler Mária, Lammel Ilona, Nagy Márta,
Schrammel Imre, Szekeres Károly — megfelel-e?
December 11, szerda Nehéz nap: reggel a Szabadság térről
indulunk a Pázmándi-portré felvételére, amely a két ünnep között, tizenöt
perces produkcióként kerül adásba a televízió kettes csatornáján. Az első
forgatási napon a kitűnő keramikus, Pázmándi Antal budapesti monumentális
munkáit vesszük fel: a Hold utcai MNB-székház belső terének pilléreit,
a Rákóczi úti Szlovák Kultúra-székház bejáratát díszítő domborművet, a
Hungária Szálló fogadóterének óriási papírrepülő-kerámiafalát, a Benczúr
utcai diplomáciai épület homlokzati architektúra-plasztikáját és a kelenföldi
lakótelep rácsszerkezet-szobrát. Húsz év megbízásra készült, a televíziós
kép által nagyon látványosan közvetíthető, feldolgozható munkái ezek. A
kisplasztikákat, a kiállítási kerámiaszobrokat — amelyeket a Tölgyfa Galéria
október végén nyílt tárlatán tárt a nyilvánosság elé — holnap, a műteremben
rögzítjük majd, amikor a rövid életút-riportot is felvesszük. Három órakor
rohanás az Eötvös utcába, ahol egy sportklub-székházban a Magyar Vízfestők
Társasága gyűjtötte be az 1100 vízcsepp című pályázati kiállításának
anyagát; a beérkezett műveket nézhetem meg itt a katalógus-bevezető megírásához.
(Úgy tűnik, a katalógusbevezető-írások évadát élem.) Az anyag: harmincnál
több művész körülbelül nyolcvan munkája, ám tematikus — millecentenáriumi
— mű alig, de megrendítő erejű alkotás is kevés akad. Csak Vízi Tihamér
két kétoldalas, papírfoszlányokra rögzített, hallatlanul érzékeny dobozképe
ragad magával, amelyek mellett sok-sok jól megoldott, rutinszerűen kidolgozott
kép sorakozik — így még magam előtt is nagy rejtély, hogyan lesz ebből
szöveg. Meditálni nincs sok idő, mert öt órára rohanás a Peterdy utcai
Pest Centerbe: itt a megnyitásra váró Hommage Szinyei-kiállítás
díjairól kell döntenünk Mezei Ottó és Szepes Hédi művészettörténészekkel
és M. Novák András festőművésszel. Sok vita nincs: Kéri Bence, Kovács Lola
és Almásy Aladár, illetve alkotása, teljesítménye a befutó. Az anyag itt
is a tárlatok hosszú során megszokott: semmi meglepő, semmi váratlan felismerésre
késztető. Este otthon még megcsörren a telefon. Az akvarellfestők társaságának
elnöke, Szily Géza hív, próbálja kipuhatolni az 1100 vízcsepp anyaga
által keltett benyomásaimat, s arról elmélkedik, hogy a társaság nagy szakmai
elismerést kiváltó Színesvíz-kiállítását követően ez a kollekció
kis visszaesést ugyan jelez, de azért nem kudarc. Mondom, hogy tűnődnöm
kell még a dolgon, és megpróbálom majd megírni. Fáradtan leülök íróasztalomhoz,
és találomra belelapozok a napokban vásárolt Heinrich von Kleist-kötetbe.
Kissé meglepetten olvasom: "Több zsenialitás kell egy középszerű, mint
egy kiváló műalkotás méltatásához." Valószínűleg nagyon nehéz dolgom lesz.
December 16, hétfő Levelet írok a Balassi Kiadónak, azt
tudakolván, hogy az 1995 szeptemberében átadott A hazugság és a hiány
emlékművei című könyvkéziratom megjelentetése érdekében milyen alapítványokhoz,
alapokhoz fordult, milyen pályázatokon vett részt? A kötet tíz év szobrászatát,
az 1986 és 1995 közötti mozgalmas és izgalmas időszak krónikáját próbálja
feldolgozni tanulmányokban, esszékben, művészportrékban, feljegyzésekben,
szándékaim szerint fordulatosan és olvasmányosan. Miután az elmúlt egy
és negyed év alatt egyetlen egyszer sem hívtak fel telefonon, és nem írtak
egy sort sem, nincs sok remény: valószínűleg a Balassi nem az én kiadóm.
De akkor miért nem dobja vissza a kéziratot, miért ül rajta ilyen hosszú
ideig?
December 17, kedd Művésztalálkozó Tatán, a Tóvárosi malomban.
Régen látott festők, grafikusok és szobrászok Tatabányáról és Esztergomból,
írók és költők Komárom-Esztergom megyéből. Miticzky Gábor rövid előadása
a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete és a Magyar Alkotóművészeti
Közalapítvány küzdelmes történetéről és még küzdelmesebb jelenéről, bár
nekem szilárd meggyőződésem, hogy a krónika az egykori Magyar Népköztársaság
Művészeti Alapja, majd utódszervezeteinek kirablásának történeteként íródott
az elmúlt években és íródik napjainkban is, jóllehet erről az előadó nem
beszél. Csak az erőfeszítésekről esik szó, amelynek eredményeként egyre
aggasztóbb a helyzet. Ezt követően Pomogáts Béla, az Írószövetség elnöke
ad futó áttekintést szellemi-kulturális életünk riasztó jelenségeiről és
válságos állapotáról, majd a megyei írószövetségi csoport visszavonul,
s egy laza tisztújító aktus lebonyolítása révén végre megszabadulhatok
a megyei írócsoport — évek óta átmenetinek, ideiglenesnek és félhivatalosnak
minősített — titkári címétől és terheitől. Az új titkár a friss írószövetségi
tag Kovács Lajos. Átadom a paksamétát, a pecsétet és a pénztárt jelképező
számlakivonatokat, sikeres titkári munkát kívánok és fellélegzem: többször
már nem kell lemondanom.
December 18, szerda A Művelődési és Közoktatási Minisztérium december 14-én új múzeumot avatott a budai várnegyedben: a Várpalota egykori Munkásmozgalmi Múzeumában, a Ludwig Múzeum mellett, illetve azzal szorosan összefonódva Kortárs Művészeti Múzeum nyitotta meg kapuit. A névalkotó fogalmak — kortárs, művészet, múzeum — meglehetősen körülhatárolatlan, ellentmondásos jelentéshalmazt körvonalaznak. A modern, a kortárs magyar művészet alkotásainak gyűjtőhelye eleddig az új múzeumtól néhány méterre meglelhető Magyar Nemzeti Galéria volt évtizedek óta: az ott őrzött anyag teremtette volna meg azt a lehetőséget, hogy az 1945 utáni magyar művészet múzeumi értékké nemesedett alkotásai történeti szempontok szellemében közönség elé kerüljenek. A Kortárs Művészeti Múzeum révén egy olyan új gyűjtemény körvonalai bontakoznak ki, amelyek főként a nyolcvanas és kilencvenes évtized művészetéről adnak számot — de kiismerhetetlen szempontok alapján. De egyáltalán: miért kell új koncepciót csiholni a modern magyar művészet bemutatásához, amikor a történeti koncepció adott? És e nagy sietség? Miért kell előkészítetlenül, rohammunkában, illő propaganda- anyagok, katalógus megjelentetése nélkül, egy néhány hónap alat összevásárolt és összeválogatott, a Magyar Nemzeti Galériától kölcsönzött gyűjteményre és a német csokoládégyáros magángyűjteményére alapozva új múzeumot nyitni? Hogyan lehet bemutatni a nyolcvanas-kilencvenes évek művészetét — múzeumi keretek között, történeti távlat nélkül — úgy, hogy a megelőző évtizedek művészete sehol sem látható — jóllehet látható lehetne —, és teljességgel feldolgozatlan? Csak elő kellene venni a galéria-raktárból a műveket, és bizony — a divatos kortársak alkotásai helyett — vásárolni kellett volna még további munkákat. És szinte miért kizárólagosan a táblakép, a nagyméretű vászon a kortárs művészet? Hol maradt a grafika, a szobrászat, hová tűntek a határsértő, oly jelentős iparművészeti ágazatok? Kisméretű kép már nem is lehet jó, remek mű? Vagy a mai megítélésünk — szakmai megítélésünk — szerint csak a táblakép és az installáció lehet korszerű, lehet művészet? És csak az élő művész a kortárs művész? Hosszan, hosszan sorolhatnánk a mellőzöttek, a meghatározó jelentőségű, az új múzeum együtteséből hiányzó művészek névsorát, és sorra megkérdő- jelezhetnénk a gyenge, a nagy teret kapott teljesítményeket. Vagy ez egy divatos — fellengzősen múzeumnak keresztelt — galéria lenne csupán? Mint a proletkult, mint a proletkult — hajtogatom magamban elkeseredetten a régi-új múzeum termeit járva — a hatalom ismét megpróbálja megcsinálni művészetét, nem tanul a múlt kudarcaiból. Képtelen felfogni, hogy adminisztratív eszközökkel, hatalmi pozícióból a rendszer művészetét nem — csak rossz, silány propagandáját kreálhatja meg. |