A cím — ahogy mondani szokás — dupla fenekű. Kérdőjel nélküli változata a kötet egyik fontos tanulmányának, az 1930-as évek magyar irodalmát mérlegre tevő írásnak a címe. Így, kérdőjellel s az egész könyv címeként viszont valamiképpen a teljes anyagra vonatkozik, azaz ma is tartó fél- és közelmúltunkra. Füzi László esszéinek és tanulmányainak gyűjteménye ugyanis csak kisebb részben történeti érdekű. A könyv jórészt mai irodalmi (s nemcsak irodalmi) viszonyainkról szól. Még amikor történeti témáról, például Németh Lászlóról ír, valójában akkor is a jelent értelmezi, hiszen Némethről szólva is az író mai —1995-ös — recepcióját mérlegeli. A hetvenes évek Korunkjáról s főszerkesztőjének, Gáll Ernőnek nevezetes "sorsmetaforájáról", vagy a magyar vidéki folyóiratkiadás gondjairól szóló esszék pedig — történeti dimenziójuk ellenére, vagy talán éppen azzal együtt — éppúgy jelen idejűek, ahogy a könyvbe fölvett kritikák (Baka Istvánról s másokról) is.
     Az intellektuális pozíció, amelyet Füzi elfoglal, sajátos kettősséget mutat. Szövege egyértelműen tanúsítja, hogy az irodalom önelvűsége, sajátszerűsége, nagy, sőt alapvető érték számára. S az irodalom politikai funkcióinak mai elenyészését is örömmel nyugtázza. Füzi azonban nemcsak kritikus és irodalomtörténész, de immár jó ideje folyóiratszerkesztő is. Így nézőpontja értelemszerűen magában foglalja az irodalom szerveződési folyamatának kontextusára, az irodalmi életre való nagyfokú érzékenységet is. Ennek jeleit ott is érzékelni lehet, ahol mondandója lényege magára a művek sorozatára vonatkozik (például a Baka-esszében). A kontextus, az a közeg, amelyben nemcsak élnünk, de amelyben intellektuálisan is léteznünk és megnyilatkoznunk kell, egy-egy szempont vagy utalás erejéig ilyenkor is megjelenik írásaiban. Valamiképpen "hatástörténet"-et ír tehát, jóllehet nincs benne semmi programos recepcióesztétika eltökéltség. Alapsajátossága inkább a kulturális realitások — az olykor nagyon is elszomorító realitások — "úgy ahogy van" tudomásulvétele, a bontakozó tendenciák bemérésére való törekvés. Amikor diagnosztizálja irodalmi kultáránk mai szétesését, azt keresi, mi lehet az irodalom új formája és szerepe, milyen "virág" teremhet majd a romokon. Az apokaliptikus vég deklarálása, persze nem célja, a lehetőségeket keresi, de az értelmiségi "rossz közérzet" okainak tárgyias leírását nagyon is aktuálisnak véli.
     Az átalakulás, amely irodalmi — s nemcsak irodalmi — kulturánkban végbemegy, dramatikus folyamat. Füzi, láthatóan, tisztában van ezzel, s fájdalmasan éli meg. De bármennyire nehezére esik is, tudomásul veszi a megváltozhatatlant. A Vekerdi László könyve kapcsán — éppen Füzi írásával — elinduló vitában a szélesebb kontextus visszavonhatatlan átrendeződését is fölismeri. "Vekerdi azt mondta ki — szögezi le például —, hogy a modern társadalom már elvesztette a tudomány megértésének lehetőségét, s így általa ellenőrizhetetlen alapokra helyezte annak fejlődését, magam pedig arról beszéltem, hogy a magyarországi értelmiség [...] elveszítette vagy egyre inkább elvesztíti azt a lehetőséget, hogy a távlatos értékrend képviselőjeként hallassa a maga hangját." Eszménye azonban — mint vitazáró fejtegetéséből kiderül — mégis a sodródással való szembefordulás. Jellemző e tekintetben, hogy ellenpontként Teller Edét idézi, aki úgy vélte: "Az értelmiség értelem nélkül marad, ha nem terjed ki a térre és időre, és ok és okozat összefüggéseire és az élőlények egységes vizsgálatára ezen a földön. A jövő azé, aki vissza tud térni az alapvető tudás és haladás szeretetére." Füzi írásait — s nemcsak a Vekerdi-könyv körüli vitában — ez a sodródással való szembefordulás élteti.
     Értékrendje persze, e könyv tanúsága szerint, átalakulóban, átrendeződőben van, és — ha nevekkel kell jelezni — talán Németh Lászlótól Kovács András Ferenc felé tart. Ez, amennyire meg tudom ítélni, nem véletlenszerű, kivált pedig nem konjunkturális átalakulás. Füzi László abba a nagy tradícióba nevelődött bele, amely az irodalmat még valami mögöttes lényeg, valami az irodalomnál fontosabb megjelenítőjeként és alakítójaként fogta föl. Ez a tradíció azonban, itt még utalásszerűen sem érinthető okokból, mára megrendült, redukálódott. S aktuális, nagy kérdés, átmenthető-e belőle valami, s ha igen, mi s hogyan. Annyi bizonyos, az érvényes megszólalás lehetősége végletesen bizonytalanná vált. Ám Füzi a maga módján ezzel a problémával szembe néz, s például A mai magyar költészet és a társadalom viszonyáról értekezve tételesen azt méri föl, mi változott meg. S észre is veszi, hogy e változás egyik irodalmi következménye a "nyelvben létezés boldogságá"-nak keresése lett, noha a "változások sűrűsödési pontja"-ként ma a "káosz"-t kell megjelölnie.
     Az átalakuló mai magyar költészet három jellegzetes változatát Petri Györgyben, Baka Istvánban és Kovács András Ferencben jelöli meg. Közülük ma legközelebb Füzihez alighanem Baka István áll, akiről külön esszé is olvasható a könyvben. Ebben a választásban szerepe lehet véletlenszerű, személyes dolgoknak is, de jellemző, hogy a November angyalához kötet verseiről értekezve azt emeli címmé, hogy: Szerepversek — sorsversek. Azaz két különböző, ma egymást jórészt kizáró irodalmi "szótár" kulcsszavait vontakoztatja egymásra. S legalább ennyire jellemző az is, hogy Bakában éppen a sokfelől értelmezhetőség ("olvashatóság") költőjét fedezi föl. "Abban, hogy még mindig létezik egységes magyar irodalmiság, s ez az irodalom még nem szakadozott összetevőinek egymástól elkülönülő halmazaira, nagy szerepe van Baka István költészetének. Ez a költészet ugyanis kedvező fogadtatásra talált a magyar irodalom legkülönbözőbb pólusain, úgy is mondhatnánk, annyira gazdag és összetett, hogy képes elviselni a legkülönbözőbb megközelítési módok öszes következményét, s majd mindenkinek azt mutatja, amit az látni szeretne benne."
     Az irodalmi átalakulásnak ez a nyitott, de önmagát is folyamatosan alakító megközelítése egyféle közvetítő szerepre predesztinálja Füzit. Igyekszik átmenteni, megőrizni mindazt, ami szocializációja eredményeiből mai léttapasztalataink mérlegén is vállalható, ugyanakkor — ha nem is divatszerűen, kritikátlanul — a kor új válaszkísérleteit is megméri, sőt asszimilálja. S írásai valamiképpen e közös és nyilvános tanulásnak is dokumentumai. Könyve tanúsága szerint ő maga is többfelől megközelíthető, többféle típusú befogadás felé is nyitott elme, jóllehet tudja, e sajátos közvetítő pozíciónak ma meglehetősen kicsi a mozgástere. Hogy Füzi ezt tudva mégis vállalja hálátlan szerepét, aligha becsülhető túl. Szükséges és valóságos szerep az övé!
     A könyv, bár karcsú kis kötetről van szó, összterjedelme 156 lap, anyagában meglehetősen sokrétű és gazdag. Van íve is, a harmincas évek irodalmától Németh László recepcióján át a máig tart a gondolatmenet — s ez nem csupán egy személyes érdeklődés lenyomataként értelmezhető. Ha olykor tétován, tapogatózva is, Füzi László megkísérli egséges értelmezését adni annak a nagy és sokfelé elágazó folyamatnak, amely a harmincas évektől napjainkig tart. S amelynek eredményeként irodalmunk éppen az utóbbi időkben ért el alakulástörténete teljesen új szakaszában, részben máris múlttá változtatva félmúltunkat.
     A magam részéről, persze, sajnálom, hogy a harmincas évek irodalmáról tervezett (s nem kis részben el is készült) könyvből e kötetbe csak a bevezető részek kerültek bele. Ahogy Füzi László is tudja, a múlt tolja maga előtt jelenünket, ettől nem függetleníthetjük magunkat. S lehet, hogy ma, amikor minden mozog (vagy Füzi Illyéstől kölcsönzőtt példájával élve: billeg az íróasztal lába), múltunk megértése több eredménnyel kecsegtet, mint a mégoly őszinte önreflexió, amely csak töredezett és esetleges lehet. De az is lehet, a történet felé fordulni ma egyféle menekülésnek bizonyulna.