Élet és irodalom olykor nincs is egyértelműen közel egymáshoz, különösen, ha e két fogalom rétegzettségére is figyelünk. A politikai élet és az irodalmi élet között nyilván mindig föllelhetőek a kikerülhetetlen kapcsolódások, viszont előfordul, hogy sem az egyik, sem a másik nem feltétlenül képes tudomást venni az irodalmi életnek azért vitathatatlanul részét képező művekről, pedig az egésznek éppen azok adnak létjogot és értelmet. Vannak magukat közírónak nevező személyek, akik például Csoóri Sándort exköltőnek tekintik és nevezik, s talán tíz vagy húsz éve vették utoljára kezükbe a szerző valamelyik kötetét, s így, bár vélekedésüknek semmi tárgyi alapja nincsen, "szakértő" kijelentésükkel hatnak a valódi szakértőkre is, akiknek nagyobb része véli úgy manapság, hogy egy ennyire vitatott életű és életművű alkotóról célszerűbb hallgatni még akkor is, ha esetleg különvéleményük van, s Csoóri Sándort minden megszorító jelző nélkül költőnek, írónak tekintik, aki - nyilván nem mellékesen - politikai szerepet is vállal, s ilyenként és ezért is megítélhető, értékelhető. Igaz, a politikában nálunk ritka a kifinomult beszéd, s a nyersebb szó gyakrabban hibás, sőt bűnösen téves, így mindenképpen okosabb az utókor ítéletére, higgadtságára bízni a mai politikai tevékenységek minősítését, annál is inkább, hiszen végső soron mindent értékel és újraértékel minden utókor, s a személyes ellen- és rokonszenvektől távolodva majd tárgyilagosabban állapíthatja meg írói, politikusi és egyéb tevékenységek értékét, jellegét, esetleg azt is belátva majd, hogy a lehetséges politikai másként gondolkodás miatt az ellenfél rangját sem kell kétségbe vonni, s írói tevékenységét sem illendő esztétikától független szempontok alapján ítélni meg. Csoóri Sándor, az 1994 karácsonyi Hattyúkkal, ágyútűzben című két kiadást megért verseskönyve után 1996 könyvhetére a Ha volna életem című kötetbe gyűjtött újabb verseivel jelentkezett, s aki érvényes szót akar mondani a szerző költői munkásságáról, annak kilencvenes évekbeli jellegéről, az aligha teheti ezt meg e kötetek elemzése nélkül.
     Az első olvasás persze sokszor csak felületes belelapozás, s a rossz percekben rosszul megválasztott versek aligha fejthetik ki hatásukat. Az igazi olvasó azonban, aki nem a politikai állásfoglalást, nem az irányzat jellegét figyeli csak meg, azaz nem a versek lehetséges publicisztikus-aktuális rétegeire, kiolvasható - vagy annak vélt - üzeneteire kíváncsi elsősorban, hanem magukra a műalkotásokra, az előbb-utóbb beláthatja, hogy Csoóri Sándor költészete semmiféle válságjelenséget nem mutat föl esztétikai értelemben. Az "exköltő" állja a versenyt az idő sokrétűen ártó hatásai közepette is. Nem kerül meg semmi kényes szempontot, szembenéz a kihívásokkal, a létbeliekkel és a szakmaiakkat is. Nem válik ugyan "modern" költővé abban az értelemben, hogy nem veszi át a posztmodern újítóinak nyelvszemléletét, s így beszédmódja hagyományosnak is nevezhető, mégis korunk, közelebbről a kilencvenes évek költőjének bizonyul újabb köteteiben. Bár sokféleképpen értelmezik a posztmodern fogalmát, eléggé általános vélekedés szerint nem művészeti korszakot és nem is korstílust jelöl, hanem egy korszak korántsem egységes életérzésének, világszemléletének, kultúrájának kifejezője. S ha valami nagy bizonyossággal tipikusnak nevezhető e korszakban, akkor az az ember bizonytalansága, tanácstalansága, az értékek relativizálódása, elsősorban az emberiség fejlődéstörténetének, a kívánatos jövő lehetőségének a megkérdőjeleződése. Tapasztaltabb nemzedékek képviselői ugyan tudhatják, hogy ez a "posztmodern életérzés nem csak közvetlen jelenkorunkban figyelhető meg, s egyes nemzetek, társadalmi csoportok, sőt egyének életében akár századunkban, s akár a mai idősebbek életében is nemegyszer előfordult, de az is belátható, hogy a jelenség egyetemessége minden korábbi mértéket meghalad.
     Csoóri Sándor is azok közé tartozik, akiknek már volt mit megtapasztalniuk a létezés irracionalizmusából. Az első, meghatározó élmények éppen a legfogékonyabb kamaszkorban érték, a második világháborúban, amely szülőfaluját is hadszíntérré tette. Akkortól máig, fél évszázad történései tanúsítják, hogy a "fényes szelek" csak közjátékot jelentettek, hogy a fejlődés viszonylagos fogalom, s hogy a tartósabb értékek körét a személyiség inkább találhatja meg a magánéletben és a természet világában, mintsem a közéletben, annak ellenére, hogy ezek a szintek mind kevésbé határolhatók el egymástól. A formálódó költői világnak is az volt egyik, már korai tapasztalata, hogy az első sikerek mihamar kudarcnak bizonyultak, s éppen azért, mert élet és irodalom között nem voltak olyan egyenes vonalúak és közvetlenek a kapcsolatok, mint amilyennek ezt a kevés tapasztalatú, s a korszellem által is befolyásolt fiatalember elképzelte. Ekkor kellett felismerni, hogy a politikum, a közvetlen társadalmi tapasztalat pusztán igazságtartalma révén nem válik máris költészetté. Nem ezoterikussá vált ennek következtében Csoóri Sándor lírája, csak áttételesebbé és személyesebbé; ugyanakkor a közéleti beszédmód közvetlenebb formáit fedezte fel az epika, az esszé műfajaiban és a filmben. A Kádár-kor világát tekintve különös helyzet alakult ki, hiszen e kor irodalompolitikája éppen a lírában tolerálta leginkább a társadalomkritikát. Az epikát veszélyesebb műnemnek tartották, az esszét pedig különösen gyanús műfajnak, hiszen megköveteli a nyíltan önálló gondolkodást. Csoóri Sándor lírája tehát nyilvánvalóan nem politikai, hanem irodalomesztétikai okok miatt vált meg 1956 tájékán a közvetlenebb politizálástól.
     Az alkotónak azonban minden érvényes szava valamiként politikai állásfoglalássá válik, függetlenül a megnyilvánulási formától. Csoóri Sándor költészete már a hatvanas években is a szabad, a független ember éthoszát sugározta magából, sőt éppen ez a sajátosság vált legfőbb jellemvonásává, ennek következtében lehetett később a formálódó szellemi ellenzék egyik vezéregyénisége. A gondolataiban a szabadság birodalmát bejáró ember megélhette az annyira vágyott társadalmi változások fordulópontját, ám a győzelem képzete igen hamar elillant belőle, jóval korábban, mint ez társadalmilag is jellemzővé válhatott volna. Ennek volt költői kifejezője a Hattyúkkal, ágyútűzben kötet anyaga, de már a címe is. A kiélezett és kiélező történelmi helyzet számvetést követelt meg, egymásra rétegezve a személyes és a történelmi síkokat. A számvetés szükségképpen idő vonzatú, ezért vált központi elemmé az időszembesítés, a múlt, a jelen és a jövő hármasságában. A győzelem elillanása, a fokozódó bizonytalanságérzet pedig mindegyik idődimenzióba nagy erővel vonta be a feltételesség képzeteit, a mi lett volna, mi lenne, mi lehetne kérdéseit, s nemcsak az álmodozás, hanem inkább az önkritika és a kételkedés hangsúlyaival.
     Az új kötet látszólag ennek a képzetkörnek a folytatása. Ha volna életem - hirdeti a kötetcím és a kötetet lezáró költemény egyszerre jelen- és jövővonzatú értelemben. A könyv egészének azonban mások a hangsúlyai, mint a megelőzőnek. A számvetés, amelyet a különös történelmi helyzet követelt meg elvégződött, s egy másfajta értelemben él tovább: a személyesség síkján. Ott volt az eddigiekben ez a sík is, de míg korábban egyén és történelem kapcsolatában a történelem volt a nyomatékosabb, s a történelmi cselekvés elmaradása, fogyatékos, torz volta képezte a feltételesség tárgyi alapját, addig mostanra az egyén életúrja válik hangsúlyosabbá, s a történelemmel egyenrangú létterep a természet világa is. Ez a vonás sem újdonság, de talán soha eddig nem volt kötetben oly meghatározó, mint most.
     Mindezt leginkább az időszemlélet fejezi ki. A néhány éve még meghatározó időszembesítés klasszikus formái visszahúzódtak, a volt, a van és a lesz nem oly nyomatékos, s ha megjelenik, akkor sem oly erőteljesen fejezi ki a lehetséges történelmi dinamizmust. Nem az idő szembesítés, hanem a különböző időrétegek egymásba építése az uralkodó eljárás, s a rétegek itt nem az egyes időszakaszok egymásutánját jelentik, hanem az idő különböző minőségeit: a természeti, a társadalmi és a személyes síkokat. A leíró és megítélő centrum nyilvánvalóan az a személyiség, amelyiknek életideje átláthatóan behatárolt, éppen ezért "nincsen ideje", hiszen "Ha volna életem, most várnék / ráérősen itt a hegyen", ezzel szemben elmúlt "Megint egy év", "Megy az idő, megy, megy veszettül". Az ember nem választhatja meg létezésének korát, ezért bármilyen is az, "Ez az idő mindig az én időm". Az életidőnek van objektíven mérhető tartama, ugyanakkor mítosza is: "Elmúltam hatvan, hatvanöt. / Amúgy elmúltam százhúsz is." Egyre fontosabbá válik a kezdőpont, az eredet, a falusi világ, az útrabocsátó család, ugyanakkor mind határozottabban kirajzolódik a végpont is. Talán meglepő, ám e költői világ belső logikájának ismeretében mégis természetes, hogy a halál motívuma elsősorban nem a szemlyes lét befejeződésének elégikus vagy tragikus hangulataival van jelen. Az időbeli távolodás az eredettől egyúttal közeledés is az emlékek és a motívumok szintjén, s az időbeli közeledés a befejeződéshez egyúttal távolodás is attól a feladatok és a motívumok szintjén. A tényleges halál képzete mellett ugyanis legalább olyan nyomatékos a tetszhalálé, a dermedtségé, a személyes végzet mellett az ország végzetéé, s ez a másik jelentéskör vissza is sugárzik az elsőre: "Ha minden életemet egyszerre / élhetném is: egyszerre földön, föld alatt", hangzik el a meghökkentő feltételezés. S mi lenne akkor? "Megy az idő, megy, megy veszettül. / Csak én maradok mindig ott egy / fal mellett, egy halott mellett, / egy folyton széteső ország parádés / romjai közt, hogy csiszolt porszemeiből / hegyeit s templomát fölépítsem." (Nagy, égi sálak) Igen, ez a templom, Ady Endre temploma, a most sem fölépített kísért meghatározó feladatként Csoóri Sándor költői világában, még akkor is, ha már alig remélheti, hogy az ő életidejében valami is láthatóvá válik belőle.
     A személyes lét naptárában az évek növekvő száma ellenére sem csökkennek az elvégzendő feladatok, s ez óhatatlanul feszültséget kelt, az emlékezés és a cselekvés életidőszakát rétegzi egymásra. A társadalmi lét történelmi naptárában is egyre magasabb lesz az évszám, ám a komor próféciák ellenére sem kell egyelőre - szerencsére - az emberiség létidejének befejeződésétől tartani. Viszont nem mutatkozik semmiféle előrehaladás, sőt, legalábbis régiónkra, országunkra alkalmazható a hanyatlás képzete. A "parádés romok" nem fejlődési ívet, hanem legjobb esetben is körforgást jeleznek: az emberiség nem tanul önnön hibáiból sem. Ez a fajta történelem ellentétes az emberi értelemmel, csak keserű látomásban ragadható meg, minősége leginkább groteszknek nevezhető. Ezért válik egyre meghatározóbbá e költészetben a groteszk, s ennek e kötetben hangsúlyosan a cirkusz tágan értett motí vumköre felel meg. Az országban mindenki "mintha elvarázsolt /cirkuszban bámészkodna", s a zsibvásár, "az évszázad torz játékai", a piacon "az elhíresedett lármázók", A szemfényvesztő mesterkedései, a "hasbeszélő varjú" képzetkörei adják meg a motívum főbb változatait. Megmutatkozik a groteszk jelleg az éneknek-zenének-táncnak a cirkusz világával is kapcsolatos motívumkörében is, de voltaképpen felfelbukkan mindenhol, színezi, ellentételezi, módosítja a fenségeset, az elégikusat, az idillit, nem enged egyértelművé válni szinte semmit, még talán magát a halált sem.
     A létezésnek nem a halálban, hanem magában a létben megmutatkozó ellentmondásossága, a társadalom létének ostobasága miatt nem lehet kiegyensúlyozott az ország, a haza motívuma. Ezért válik oly meghatározóvá az emlékidézésben is, az áttételes képzetekben is a háború világa. Ezért kap helyet gyakran a halál, a temető motívuma, s inkább hozzájuk, mint az élethez csatlakozóan a véré, a csonté. Igaz, megvan mindennek az ellenpontja a motívumokban is, elsősorban az Isten, a templom ugyancsak nem egyjelentésű, de alapvetően pozitív képzeteiben.
     A társadalmi lét körforgása célszerűtlen, önmagába fúló. Mindez az embertől függő valóság. Körforgásszerű a természeti lét is, ez azonban az embertől függetlenül ilyen, s célszerű. A természet összetett motívumköre ily módon nemcsak gazdag utalásrendszert tesz lehetővé,hanem a költői világkép lényegi magját is kifejezi: a természetben a társadaloménál értelmesebb rend uralkodik, ott évről évre és évszakról évszakra fölépül a "templom", s ez lehetővé teszi, hogy az összekuszált világképű ember valami fogódzót mégiscsak találjon az emberiesített emberen túliban, embernélküliben. Már az előző kötetnek kulcsverse volt A kert polgára, a mostaniban hasonló szerepet tölt be a Reggel a kertben: "Nyílik a reggel, mint a boltok / és minden itt van, ami kell nekem: / akácfa, bodza, zsörtölődő dongó / s a domb árnyéka nyitott könyvemen."
     Nem csak a kertben, az egész kötetben, annak világában meghatározó a természet jelenléte. Váltják egymást a nappal és az éjjel, a napfény és az eső, a Nap és a Hold, az évszakok, s a rend soha nem bomlik fel, a törvény érvényesül, az éjszakára mindig hajnal, a télre tavasz következik, az élet újra támad. Elsősorban az élet elvét fejezi ki a víz, az eső, a folyó, a tenger motívumköre. A teremtés mellett a pusztítás is erősebben szerepet játszik a tűz, a láng motívumaiban. A körforgás- szerű természeti lét dinamizmusát fejezi ki a szél motívuma. Az ember jelenlétét a falu és a város kettőse. A leggazdagabban azonban a természeti világ flórája és faunája bontakozik ki. Nemcsak a leírás, a tárgyi elemek formájában, hanem költői képek elemeként is. A kötet 58 versében mintegy száz alkalommal említődik valamilyen állat és ugyanannyiszor valamilyen növény. Az előbbiek közül leggyakrabban a ló és a különféle madarak, rovarok, az utóbbiak közül elsősorban az erdő, a fa, a fű, a bokor, s a megnevezett fajtájú fa, virág, gyümölcs. A természetnek ez a szinte enciklopédikus részletességű képe nem a leltározás céljait szolgálja soha: mindig a társadalmi és az egyéni létre is vonatkozik, s ily módon magától értetődően nem lehet egyöntetű a természet képe sem, az emberi világ ellentmondásossága arra is rávetül, de egyedül a természet képes kivonni magát alóla. Az ember antropomorfizálja a természetet, ugyanakkor a természet képes arra, hogy - pozitív értelemben - "dezantropomorfizálja" ugyanezt az embert, s a beteg társadaloméhoz képest egészségesebb, de nem társadalmon kívüli létet tegyen lehetővé a számára, vagy legalább is felvillantsa ezt a lehetőséget is.
     A természet motívum ilyenfajta nyomatékosságának nemcsak az életkor adja magyarázatát, s nem is csak az életrajzi tény, amely már versek sorából ismerős: az Esztergom környéki kert. Van még egy, újabb keletű s ugyancsak életrajzi ok is: a költő-politikust ért támadások sora, a "bűnösség" tétele. Paradoxszá teszi a helyzetet, hogy a "bűnös" gondolatok zöme is a "kertben" keletkezett (a Nappali hold nagyesszéje), ám kikezdhetetlennek bizonyul Rousseau és Csokonai igazsága: a természetben "ember és polgár" lehet a bölcs. Nem remeteként ugyan, ahogy kétszáz éve Csokonai elképzelte, mert erre a mai világban több okból sincsen mód, de olyan emberként, aki Nagy Lászlóhoz hasonlóan "versben bújdosó haramia" mindhalálig. Nem azzal a felfokozott pátosszal, amilyennel a költő-előd képviselte e magatartást, hanem sokkal elégikusabban. Részben a költői alkat, részben a kor különbözősége miatt. Csoóri Sándor, bár Nagy Lászlóval ellentétben következetesen vállal politikai szerepet, nem "vátesz-költő" még huszadik századi értelemben sem, azaz legfeljebb olyannyira, mint például Babits Mihály, akinek magatartásával és poétikai szemléletével egyre inkább rokonítható elemek jelennek meg nála is. A kert, a hegyi szemle, a Dunán túli ország és annak magyarjai ugyanúgy a meditáció és az őrzés alkalmai. Még a verstanban is vannak rokon vonások (Bátortalan óda a rímekhez), s méginkább élet és halál dialektikájának megítélésében, amiként ez leginkább a könyv utolsó ciklusában megmutatkozik, a Menjünk haza?, az Esti kergetőzés, az Álmatlanság, a Ha volna életem című versekben. Legárulkodóbban talán mégis a Jónás prófétával való azonosulás (Még láttok néha) fejezi ki a vállalt szellemi rokonságot a kései Babitscsal.
     Őszikéit, a búcsúzás verseit írná Csoóri Sándor? Hihető-e ez arról, aki így vall: "még mindig új szavakra várok és új szemekre"? Úgy érzi ugyan, "Mintha magamat kéne / a végső életre megteremtenem.", de három évtizeddel Második születésem című kötete után így ír: "Tudtam, hogy három életem után / a negyediket is úgy kezdhetem el újra, / mint aki egy kihalt fasorban / várja, hogy megszólítsák." (Szárnysuhogásban)
     Úgy látszik, "mégis él valaki, aki itt csodát akar", s azt szeretné "hogy az lehessek, aki voltam, / mielőtt végleg más leszek". Őszidőn sem a búcsú hangja ez, hanem a feladatvállalásé, miként a természet sem a menekülés színhelye, hanem ellenpontja a célszerűtlen társadalomnak. S a versek időrétegei és motívumai azt a küzdő embert állítják a középpontba, aki nem képes beletörődni semmilyen célszerűtlenségbe, aki a posztmodern korában is értéknek tekinti az életet és lehetségesnek tartja annak céltudatosságát, következésképpen értelmességét is.