Jelentősen gyarapodott az utóbbi időben József Attila-tudásunk. Igaz, jelentős versek nem bukkantak fel, és talán már nem is várható, hogy a lírai életműről eddig szerzett ismereteinket gazdagító alkotás előkerülne. A Kiss Ferenc által feltalált kötet, illetve a benne levő szövegvariánsok, ahogy a költő újraírta, átírta és "elrontotta" korábbi műveit, nem állítják új megvilágításba sem a költőt, sem az ouvre-t. Legfeljebb megerősítik azt a korábbi tudásunkat, hogy József Attila rengeteg töredéket gyártott, a rímötletektől kezdve a verscsírákig, illetve arról a gyakorlatról, hogy olykor átírta, átideologizálta a verseit, amivel sikerült kivívnia az egyébként sem toleráns kortársai ellenszenvét. Ezért nevezték "szélkakas költőnek", "kétszövegűnek", s énekeltek gúnydalt arról, hogy a költő "jobbra tér".
     A prózai művek kritikai kiadása (Tverdota György és Horváth Iván munkája) azonban jelentősen módosította a teorikus József Attila-arculatot. A csaknem negyven évvel korábbi kritikai kiadásból hiányzó szövegeket közölve, az időközben jelentősen gyarapodó József Attila-kutatás eredményeire is támaszkodó jegyzetapparátussal kiegészítve, a prózai írások — különösen az Esztétikai töredékek újra datálásával — sajátos és öntörvényű gondolkodásmódot erősítenek meg, de talán a korábbiakban véltnél kevésbé koherens eszmerendszert sejtetnek. A Szántó Judit-napló mellékletét képező, a nemzeti szocializmusról írott gondolatsor úgyszintén jelentős filológiai adalék a költő csalódásáról, a kommunizmustól való elfordulástól, amelyet eddig csak a lírai művek tanúsítottak, s a most még lappangó, de nem kizárt, hogy egyszer előbukkanó "Miért nem én" is alátámaszt.
     Ehhez a gazdagodó József Attila-irodalomhoz sorolhatjuk Tasi József két könyvét is.
     A József Attila könyvtára régebbi tanulmányokat, illetve azok részben-egészben átírt változatait közli, míg a József Attila és a Bartha Miklós Társaság Tasi évtizedekre visszanyúló kutatásait összegzi. Tulajdonképp a két kötet szervesen összetartozik, hisz jórészt a költő barthás korszakához kapcsolhatók azok az események, személyi kapcsolatok, amelyeket a tanulmánykötet elemez. Mond- hatnánk, mintegy a kutatómunka melléktermékei ezek, jóllehet a címadó, a József Attila könyvtára csaknem húsz évvel megelőzi a "fő" tanulmányt.
     A József Attila könyvtára — korábbi, lényegesen rövidebb változatban is — nagyon fontos adalékokkal szolgál(t) a kutatóknak. A Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött hagyatékra támaszkodva Tasi József egyrészt bemutatja, másrészt rekonstruálja a költő könyvtárát, mintegy szellemi bázisát. Ily módon az olykor csak sejtett hatások, áthallások, reminiszenciák néha "könnyűszerrel" igazolhatók, visszakeresve a háttérben sejtett alkotót, művét. A költő közvetlen közelségében lévő könyvek bemutatása különösen a dedikációké, nemcsak az érdeklődési és baráti, pályatársi kör feltérképezése szempontjából fontos, hanem eszme- és kortörténeti kérdések is tisztázhatók ezáltal. A Tasi által többször elemzett Ki a faluba — amely az életmű egésze szempontjából valóban kevésbé fontos, ám a költő egy korszakának és népiségének reprezentáns alkotása — fő gondolatának forrása talán nem is Szabó Dezső, hanem József Attila kedves költője, Csokonai. Könyvtárában ugyanis megvolt a Génius-féle "Csokonai Összes", s az 1928-29-es versek tanúsítják a költőelőd iránti érdeklődést. Csokonainak ezen sorai pedig úgyszólván visszaköszönnek József Attilánál: "Magyarjaim! Literátorok! Ne csak a külföldi írókat olvassatok, hanem keressétek fel a rabotázó együgyű magyart, az ő erdeiben és az Schyta pusztáiban..." (Jegyzések és értekezések az anakreóni dalokra). A kibővített tanulmány érdekessége a "Kapital" széljegyzetelése. Ez a legendás fekete táskában hordott, a vitákhoz gyakran végső argumentumként szolgáló mű a költő marxizmusértelmezéséhez szolgáltat fontos adalékokat az aláhúzásokkal, lapszéli kérdőjelekkel. És természetesen érdekes (többek között) Illyés Gyula 1933. májusi dedikációja is, amellyel az Ifjúság című elbeszélő költeményt ajánlja: "József Attilának a régi szeretettel". A Külvárosi éjről írott értetlennek mutatkozó kritika után.
     Tasi kötetének az említetten túl két legizgalmasabb tanulmánya a József Attila-Babits, és József Attila-Illyés kapcsolathoz szolgáltatadalékokat. A szakirodalomban a többször tárgyalt Tárgyi, kritikai tanulmány előtörténetét, elsősorban a Babits-Hatvany-Ignotus viszonyt tárja fel, mintegy a pamflet előzményeként. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy József Attila dühödt reakciója nem választható el attól az össztűztől, amely Babitsra zúdult, még ha — mint általában ezt szokás feltételezni — Németh László Nyugatban publikált kritikája volt is a kiváltó ok. Ami Németh valóban fanyalgó, elutasító és értetlen írását illeti, a költő számára oly fontos, és reprezentatívnak szánt, Nincsen apám, se anyám kötetről, ez hangnemében, megállapításaiban nemigen tér el a recepció akkori szakaszát jelző más kritikáktól. A költő származása, úgymond parnasszizmusa ugyanis a kortársak jellegzetes kliséi. A Tollban és az Előőrsben ekkor még egyaránt publikáló József Attila amolyan szabadcsapatként csapott le a mindkét oldalról támadott Babitsra, akit vélhetően ugyanolyan nyomasztó tekintélynek tartott, mint más nemzedék- társai. Az ellene való lázadás titkát maga Babits értelmezi, az irodalmi Oidipusz-komplexusról szólva. Igaz, csak az atyára támadó ifjakat ostorozza, nem említi a komplexus másik oldalát, az apa autoritását. Másrészt talán nem elhanyagolható az sem, hogy József Attila a neki szellemi és anyagi támaszt nyújtó Ignotus és Hatvany mellett szállt harcba, a maga jellegzetes és kortársai számára elviselhetetlen vitakedvével és modorával. Tasi József a Babitshoz fűződő oidipális komplexusban az apa-imágó megteremtésének vágyát is kimutatja, kapcsolódva Szőke György és Szigeti Lajos kutatásaihoz. Ám az általa hivatkozott sor, a "Jöjjön el már az, ki megbocsát" a bűn-bűnhődés motívumokhoz és az Isten-képzetekhez tartozik. Mint Babits maga írja, számára József Attila tette lehetetlenné a megbo- csátást, azt a viszonyt, amelyet a Magad emésztő verszárlata oly reménytelen vágyakozással feltár. És Németh László is csak sokkal később — már a halott József Attiláról —, változtatta meg a véleményét. Kettejük rossz kapcsolatáról még az Új Szellemi Front is egyértelműen vall. Bár az itt leginkább támadott pályatárs, Illyés.
     A kötet legfrissebb írása az Illyés-József Attila kapcsolatot feltérképező tanulmány. Az irodalomtörténész itt különös óvatosságra kényszerül. Nemcsak a még publikálatlan Flóra-levelek és dedikációk késztetik megfontolásra, hanem az elemi tapintat is. (A tanulmány megírásakor még élt Kozmutza Flóra.) Ugyanakkor egyre nyilvánvalóbb az irodalomtörténet igénye és feladata, hogy tisztázza a József Attila-Illyés kapcsolatot, másrészt — s talán ez még fontosabb — számbavegye Illyés Gyula életművének valódi jelentőségét. A kortársi elfogultságok, az ilyen-olyan nézőpontokat prejudikáló ítéletek, a kritikai elemzést és az életmű egészének elvitathatatlanul kijáró tiszteletet vagy-vagy szerűen érvényesítő álláspontok meghaladtával szükség lenne az elfogulatlan, a tárgyi, kritikai értékelésre, amely az eddiginél nagyobb figyelmet fordítana az esszéírásra, a bölcselő-teoretikus gondolkodásra. Tasi József a két költő kapcsolatát leíró tanulmánya felidézi a barátság, majd az elhidegülés és a gyűlölködés történetét. Nem akar igazságot szolgáltatni — lévén, hogy nem is lehet, s valószínűleg nem is kell. Kár tehát átvennie Illyés magyarázkodását a Külvárosi éjről írott kritika elfogultságát illetően. Abban ugyanis olyan verseket marasztal el Illyés (pl. Kanász, Medvetánc), amelyek elutasításához nem poétikai érvek, hanem személyes okok szolgáltak. Ugyanígy felesleges a (Szolgának állítod magad) kezdetű töredék kapcsán eufemizálni, hisz Illyést nevezi József Attila az Új Szellemi Frontban is — egyébként igazságtalanul — egyke-vitéznek. Hogy mi történt a Siesta Szanatóriumban a szárszói út előtt, amikor József Attila mások mellett egykori barátját is magához kérette, arról csak Illyés beszámolójából szerezhetünk ismereteket.
     Tasi József másik tanulmánykötete, a József Attila és a Bartha Miklós Társaság a költő barthás korszakának hátterét tárja fel, a Társaság megalakulásának és első periódusának dokumentációjával. Munkájának alapvető érdeme, hogy a filológiai kutatás rengeteg időt és hosszas kitartást igénylő módszereivel feldolgozta a Társaság történetét, beillesztve a költő belépésétől az első kilépéséig tartó folyamatot is. A levéltárak, az archívumok anyagai és a kotársakkal készített interjúk alapján pontos dokumentációját nyújtja e sokáig félreértelmezett, ugyanak- kor vitathatatlan jelentőségű, fiatal értelmiségiekből álló csoportosulásnak. Jórészt a barthások közül került ki a népi írók vezérkara, akiknek tevékenységét, szellemi produktumát lehet ilyen-olyan politikai szempont vagy esztétikai mérce szerint értékelni, de a mozgalom jelentőségét megkérdőjelezni aligha lehet. Tasi munkája a Társaság történetét s benne József Attila részvételét dolgozza fel, tehát a szerző alapvetően a történetiség elvét követi, s kevesebb figyelmet szentel a műnek. Pedig József Attila barthás korszakának alkotásai nagyrészt elválaszthatatlanok attól a tevékenységtől és érdeklődési körtől, amely a Társaságban eltöltött évek alatt költőnket jellemezte. A Magyar Mű és Labanc Szemle, a Ki a faluba, (de helyen- ként még a Tárgyi, kritikai tanulmány is) vitathatatlan leképeződései József Attila népiségének, pontosabban szólva a népköltészetről, a folklórról vallott felfogá- sának. E szemléletet prezentálják a Magyar Alföld típusú versektől kezdve a Bánatig tartó alkotások, esztétikailag tökéletes és kevésbé poétikus formákban. Tasi ebből a sorból — korábbi tanulmányát beemelve — két olyan verset választ, amelyek nem a poétikailag megformált művek közé tartoznak. Persze az is tény, a szerzőnek döntenie kellett a történeti vagy a poétikai szempontokat követi-e munkájában.
     Egy tudományos munka természetszerűleg felvetheti itt-ott a hiány érzetét, illetve más felfogásból kiinduló ellenvéleményt is indukálhat. Tasi több ponton is érinti József Attila egyébként sokakat irritáló "szellemi tévelygését", a Századunk köréből a barthásokig tartó, aztán az Előőrs és A Toll közötti, s a népiből kommunistává váló, majd "visszanépiesedő" metamorfózis-sorozatot. Semmiképp sem kívánjuk apologizálni e látványos fordulatokat, ám utalni kell arra, hogy a népiség stilizált poétikai formákban már a barthás korszak előtt jóval korábban érzékelhető. Mint ahogy József Attila "nyelvészkedése" sem elválasztható etimologizmusától, névvarázs-, mágiaelméletétől, amelyek teoretikus kifejtése az ekkor írott művekben olvasható. Az elméletek lírai leképeződése pedig számos későbbi műben kimutatható. Tasi összefüggést lát Németh László Nép és író című előadása és egy József Attila-sor között. A verscímekre vonatkozó nyilvánvaló félreértés mellett itt arra kell utalni, hogy Németh Lászlónak a népköltészet és a hivatásos irodalom viszonyára vonatkozó megállapítása tér majd vissza a folklór primátusát hangsúlyozó, Magyar Mű és Labanc Szemlében kifejtett alapgondo- latban. Simon Andort és József Attilát — (épp kettőjüket) — pedig feltehetően azért utalja a fasizmus táborába a platform-tervezet, mert nem sokkal korábban Féja Géza róluk írt elismerően, mint nem osztálypoetákról. Márpedig Moszkvában nemhogy az Előőrsöt, de még a Nyugatot is a "fasiszta" kultúrpolitika eszközének tartották.
     Tasi József köteteit olvasva, kitűnik a szerző széleskörű tájékozottsága, a filológiai adatokat rendszerező képessége. Munkái, forráskutatásai jelentősen gazdagították a József Attiláról szerzett ismereteinket, s hozzájárultak, hogy ne következzen be, amit a költő szomorú öniróniával előrevetített:
 

Majd a szabadság békessége
is eljön, finomul a kín —
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.
                    (Ecriture Kiadó, 1995, ill. 1996)