Kákonyi Konstantinát — emlékeztetőül néhány betájoló adattal kezdve az ismer- tetést — Kalocsa város tanító rendjének, a Miasszonyunk Kalocsai Iskolanővérek Társaságának tagjaként maga a rend küldte a Képzőművészeti Főiskolára, ahol hat évtizeddel ezelőtt, még 1935-ben végzett. 1936 és 1944 között a rend bajai tanítóképezdéjében tanított. "Expresszív erejű képei, amelyek — írja munkás- ságának első hazai méltatója, dr. Prokopp Mária — ott sorakoznak az iskola templomában, a rajzteremben és a folyosón, életreszóló erőforrást adtak a tanulóknak." Ezekben az években, 1942-ben készítette a budai pasaréti ferences Szent Antal templom számára nagyméretű Madonna fémdomborítását, itthoni korszaka fő művét.
     1947-ben ugyanis egy évre szóló olaszországi ösztöndíjat kap, de ‘48-ban a kommunista hatalomátvétel okán nem tér haza. 1950-ben meghívják az észak-amerikai (Minnesota állambeli) duluth-i főiskola rajz tanszékére, ahol az utóbbi évekig tanított, dolgozott, általános megbecsülést szerezve képző- és iparművészeti munkáival. 1992-ben 68 képét az esztergomi Keresztény múzeumnak ajándékozta, amely még azon év őszén kiállításon mutatta be az anyagot, dokumentumfotók kíséretében. Nagyjából ez az anyag volt látható 1996 őszén a kalocsai Művelődési Központ és )Ifjúsági Ház két emeleti termében és folyosóján. Időközben az idős iskolanővér művésznő hazatelepedett, 1994 óta szülővárosa, Kalocsa közelében él.
     A kalocsai kiállítás, az esztergomihoz hasonlóan, tárgyilagosan tekintve voltaképpen egy életműről ad megközelítő áttekintést. De nyújt ennél — bízvást hozzátehetjük — többet is, mást is: általa egy vallásában, hitében elmélyült lélek belső útját rajzolhatjuk meg magunkban, amely út — lévén a művész birtokában a szükséges egyéni kifejezőeszközöknek — hajlott korában, a nyolcvanas évek második felében váratlanul magasba lendül. Ennek az alkonyati fényben úszó útnak, ösvénynek művészi eredményei — függetlenedve a "vallásosnak" tekintett ószövetségi témáktól, vagy inkább: azokkal magasabb szinten ötvöződve — a művészettörténet kiemelkedő alakjaira alkalmazható mércével mérhetők. S mindezt a mélységes, egyetemes emberi értéket sugárzó, stiláris modorosságtól mentes humánumot e század ilyen értékekre vajmi kevéssé érzékeny — végső, legvégső — szakaszában szólaltatta meg a művésznő, talán éppen egy különleges életút végső tanulságaként, aktuálisnak vélt személyes üzeneteként.
     Miről, milyen művekről is van szó elsősorban? A 25 lapos, nagyméretű színes monotípia sorozatról, amelyhez a témát Mózes I. könyvéből és a (János) Jelenések könyvéből választotta a művésznő, valamint az Illés próféta-sorozat tízlapos, fekete-fehér monotípia együtteséről, amelyhez a személyes átélés erejével ható ihletést a Királyok könyve szolgáltatta. (Talán nem tévedünk, ha a kisméretű rajzok közül az Isten szolgája című grafikában az Illéséhez hasonló, de mindenképpen alázatos lélekkel vállalt elhivatásnak a művészi rögzítését ismerjük fel.) Monotípia eljárással készült tehát mindkét sorozat, üveglapra festve, üveglapon kialakítva s papírlapra átvíve minden egyes képet, grafikát.
     Az elsőként említett sorozat legtöbb darabja nonfiguratív, az ennél alkalmazott technikát a francia szürrealista irodalom décalcomanie-nak ("képátvitelnek", "matricának") hívja, s első, nagy sikerű alkalmazóját a spanyol Oscar Dominguezben jelöli meg, bár megjegyzendő, hogy már az ősi távol-keleti festők körében sem volt ismeretlen ez az újra felfedezett eljárás. Tagadhatatlan, vizuális vonzerejét az Amerikába még a harmincas években elszármazott, ismert nevű interdiszciplináris kísérletező művész, Kepes György annak tulajdonítja, hogy "a világ újonnan feltáruló látványainak hatására figyelmünk a tárgyak helyett egyre inkább a tér-idő formák felé fordul", s így "a műalkotás szemlélőjének esztétikai élvezete egyszersmind az alkotói folyamat tudását (érzékelését) is magában foglalja".
     Valami ilyesmiben rejlik e két tucat lapból álló, víziót vízió mellé sorjázó nonfiguratív együttes gondolatot, érzelmet, képzeletet felszító vonzereje, amihez a megfelelő bibliai idézetek további támpontul, az analógiás értelmezés serkentőjeként szolgálnak. Ősi, jelképeket sugalló szöveghez, kozmikus történéseket sejtető, érzékeltető, tárgyias ábrázolással — annyi képi közhellyé laposodott, gyermekes kísérlet tanulságaként — aligha megközelíthető, eget-földet egyberoppantó folyamatokhoz valóban ez a vizuális analógiára hagyatkozó festői eljárás különösképpen alkalmasnak bizonyult. Azzal persze tisztában kell lennünk, hogy ez a "spontánnak", "mesterkéletlennek" tűnő eljárás képről képre, az adott szöveghez kapcsolódóan, elmélyült művészi odaadást igényel.
     Ezzel a nonfiguratív sorozattal szemben az Illés próféta-sorozat lapjain a művésznő más arculata, megjelenítő képessége mutatkozik meg. Amíg korábban kozmikus folyamatokkal azonosult művészileg, itt — a monotípia áttételes vonalassága ellenére — egy különleges emberi figura, egy próféta (A PROFÉTA) életútjának fontosabb állomásait rögzíti, magas fokú kifejezőerővel ruházva fel minden egyes jelenetet. Ezek a jelenetek — egy kivételével, amely Illést Elizeussal együtt ábrázolja — a próféta egyszemélyes alakjának bemutatására szorítkoznak, ami nagyfokú koncentrációt tesz lehetővé. (A gyermek életre kelt címet viselő lapon a társított, magasra emelt figura egybekomponált a diadalmasan álló Illés alakjával.) Így a jelenetek kifejező értékét Illés próféta hol elébünk toppanásával, hol nyugalmi helyzetével, hol úton haladásával (Hóreb felé), hol fohászkodó testtartásával, hol égbe szállásával ("felméne forgószéllel az égbe"), más és más érzelmi tartalmat hordozó mozdulatával kelti fel a szemlélőben. E pillanatnyi vagy időleges testhelyzetek expresszivitását a foltokba tömörödő vagy laza szövedékű vonalak tágulása-ritkulása teszi teljesebbé. Az a jelenség, amelyet fentebb "analógiás értelmezés"-nek neveztünk, erre a sorozatra is érvényes, csak ebben az esetben az "olyan, mint" kapcsolat átélésszerű gyors végiggondolása a profetikus tartás vizuálisan megragadó ("ábrázoló") különösségéből, szenvedélyességéből kiindulóan az elhivatott emberi lélek vulkanikus mélységeibe enged katartikus erejű bepillantást.
     Egy művész, akiben ez a biblikus ihletettség a képi közlés szándékával, kényszerével párosul, ennél többet aligha tehet.