Czumpf Imre életútja nem bővelkedik attraktív eseményekben. Eredetileg a géplakatos szakmát tanulta ki, ehhez gondolta segítségnek az Oroszlán utcai Iparrajziskola esti tanfolyamának látogatását. A világháború éveiben eljárt az élvonalbeli nemzetközi és hazai kiállításairól ismert Művészház Haris közi Képzőművészeti Szabadiskolájába, nevét őrzi — elírva — az iskola 1918-as kiállítási katalógusa. 1919-ben az ugyancsak a Művészház szabadiskolájaként működő nyergesújfalui művésztelepen találjuk. Ittlétéről két grafika tanúskodik, az egyik Derkovits Gyulát ábrázolja — mint olvasható — "baráti körben a zongoránál". A két háború közti időszakban kiállításokon bemutatott műveivel adott életjelt magáról, nem gyakorta s nem rendszeresen, miközben textil-, bútor- és díszlettervezéssel foglalkozott, s tanított Orbán Dezső "művészeti tervező és műhelyiskolájában", az Atelier-ben. Egyszer-egyszer külföldre is eljutott, Párizsra úgy tekintett, mint a tízes évek neós nemzedéke. Hódolata tárgyának önálló kötettel, az Ez Párizs! cíművel adózott, amelynek szövege, francia íróktól, költőktől származó idézetek az ő természetesen kifejező, könnyed vonalvezetésű Párizs-részleteit illusztrálják.
     Legfőképpen és legtöbbet falképrestaurátorként dolgozott, egy ideig Aba-Novák Vilmos technológiai szakembere volt. Ő készítette freskóinak, így a jászszentandrásinak ornamentális részeit. Ez a munka minden bizonnyal nem maradt hatás nélkül későbbi munkásságára. Akik emlékeznek még rá (talán vannak néhányan), ma is bizonyára olyannak látják őt, amilyennek egyik barátja festette: freskó előtt kisszékén ül előrehajolva s úgy dolgozik a sérült falrészen, mintha egy számára izgalmas modellt portretírozna. Számos szakmai tisztességgel megfestett tájképe, enteriőrje, csendélete maradt fenn, első ismert — legalábbis az 1979-ben a Fáklya Klubban bemutatott anyagában — nonfiguratív festménye 1950-es datálású. Életében két-három alkalommal külföldön is szerepeltek munkái: 1965-ben Londonban, 1970-ben az oldenburgi Kunstverein által rendezett csoportos bemutatkozáson, 1971-ben a bielefeldi városi Kunsthalléban rendezett magyar grafikai tárlaton, amint arról — utóbbi kettőről — az időközben méltatlanul elfeledett magyar rendező (festőnő) jóvoltából katalógus is tanúskodik.
     Czumpf Imre nonfiguratív festészetének két-három forrását — úgy gondolom — szükséges megjelölni. Az egyik, talán a legfontosabb, az útnak indító idehaza keresendő, bár jól bevett és szorgalmasan követett hazai szokás szerint mindmáig erről áll rendelkezésre a legkevesebb adat. Arról az intézményről van szó, ahol az ötvenes években Czumpf Imre restaurátorként dolgozott, s amelynek érdeklődő intellektuális légköre serkentően hathatott a művész pálfordulására (bár továbbra is festett erős térhatású tájképeket, csendéleteket). Lakásában, az Astoria melletti épület legfelső emeletén, életében és halála után is látható volt a biedermeier szekrény tetején egy — nyilván jelképes utalású — festett gipsz Buddha-szobor, amely egyik enteriőr festményén is szerepel. Természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni a kortárs nyugati, német és francia festészeti törekvéseket, amelyekről Czumpf Imrének s a vele együtt dolgozó baráti körnek nyilvánvalóan tudomása volt. Képeinek s nemcsak az övéinek különleges művészi értékét szememben ezeknek a vegyes technikával készült festményeknek a személyes átélést, festőileg érzékelhető belső munkát tükröző volta jelenti ma is, éppen úgy, mint 20-25 évvel korábban. Meditációs képek ezek, a szókapcsolat eredeti s nem közhelyszerű értelmében, mint ahogyan azok az ún. (nálunk azokban az években a fiatalok körében felső sugalmazásra kevésre becsült) "lírai absztrakció" nyugati mestereinek munkái. (Az elmúlt években volt szerencsénk egynek-egynek immár klasszikusnak nevezhető életművét idehaza is láthatni...) Ezek a meditációs képek (az itt láthatóak legalábbis) térben elhelyezkedő, elhelyezhető, képzeletben elgondolható szalagplasztikákhoz kapcsolódnak. (Emlékezetem szerint volt is a kezemben 20-25 éve egy írógéppel sokszorosított kiadvány, amely ilyen szalagplasztikai térmeditációs munkákkal is foglalkozott.) Ezeknek a szalagplasztikai munkáknak, az itt láthatóaknak művészi értéke, formai sajátossága — úgy gondolom — nemcsak változatosságukban, hanem festői jel értékükben is keresendő. "Szalag-városok", "szalag-tájak", "szalag-párosak", "szalag-táncosok", "szalag-kalligráfiák", "szalag-bálványok" (amelyek közül a legkifejezőbb, a Perui istenség közgyűjteménybe került) kelnek életre e nem jelentés nélküli festői jelek révén, az egymáshoz és az egymásba illeszkedés költőiséget sem nélkülöző egymásutánjában, nem beszélve a szabadabb ecsetkezelés által létrehozott figurációkról.
     Így, szabad elmével és költői érzékenységgel tekintve alkotásainak együttesét, Czumpf Imre festészete a jelenkori magyar nonfiguratív festészet egyik igencsak jellegzetes — hacsak nem a legjellegzetesebb — s mindmáig kellő figyelemben, megbecsülésben nem részesített vonulatához tartozik.
 

* Elhangzott 1996. október 18-án Budapesten az Árkád Galériában, az Ozirisz Alapítvány által rendezett emlékkiállítás megnyitóján.