Amiről írni, írni, írni kellene: az egy Jelenkornál kiadott fehér borítójú kötet (nem mintha most nem lenne még nagyon fontos, és remélhetőleg sikeres kiadványa a pécsieknek, ott van például a Thomka Beáta szerkesztette Az irodalom elmélete első kötete, benne egy-egy Paul de Man, Jean Cohen tudós szöveg! vagy a rég elvárt Lukácsy Sándor-tanulmányok, az Egy hazánk van).
     Tájkép fohásszal. Ezt a címet kapta még Baka Istvántól az az összegyűjtöttnek nevezhető kötet, amely a könyvhétre jelent meg - s mondják, már nem sok felé kapható. Ami benne van, az 1969-1995 közötti, rövid életszakaszban írt költemények azon része, amit Baka, halálos betegen, kinevezett saját hagyatékának.
     De erről a kötetről még nem tudok írni.
     (Szomorkásan láttam, hogy szülővárosának folyóirata nem vette komolyan Bakát. Megtagadott, Baka-versekként nem vállalt korai zsengéket hozott nyilvánosságra.)
     Danyi Magdolnát az 1988-as Rigólesen című kötete miatt nagyon szeretni lehetett, talán éppen azért, mert apró helyen megférő költészetet művel. S tanulmányaiból látható bár, miféle felkészültség és alapozott tudás birtoklója, s a szakmát, ami az írásnak a másik oldalát illeti, tudja; mindez szerencsésen nem tolakszik sosem verssorai mellé. Új kötete, a Palicsi versek Forum, 1995) két kicsi, arányosan és ízléssel megformált ciklust tartalmaz, az utóbbira, a már halott Nemes Nagy Ágneshez beszélőre a folyóiratközléskor oda illett figyelni. Danyi valamennyi verse csupa melankólia, árny és szenvedés - s mindez mégis személyesen, arányosan, formázva, ahogy a tisztességes poétákhoz való.
     De elborzaszt és riaszt egy - sajnos nem csak Danyi kötetében tetten érhető - irodalmi ferdeség. Az, ami, mindenekelőtt az irodalom, az irodalmunk (és persze: az életünk) odaveszett méltóságát mutatja. E jeles múltú, teljesítményű, s egyébként ismert nevű költőnk versei mögé utószóként odakerült egy írói szöveg, amely mintegy nagykorúsítani akarja a verseket, a kiadványt, a szerzőt... Az utószót Nádas Péter írta. Először azt szerettem volna erről a helyzetről hinni, az egy egymásba kapaszkodás, a megértő és szerető odafigyelés, az irodalom-szakma művelése és belső mozgolódása, a pályatársak szövegére hajolás példa lenne (volt erre már újabb időnkben néhány sikerültebb is, lásd Tar Sándornál, és sikerületlenebb is, mint mondjuk Borbély Szilárdnál), aztán beismertem - nehezen!: ez nem az.
     Itt csak Danyi közeledik Nádashoz - a rangos Nádas pedig semmitmondó, a versek színvonala alatt maradó szöveget illeszt a verskötethez, s oda, ahová nem illik jegyzet. Végső soron csak azt tudtuk meg ismételten, hogy jegyzetíró írónk nem igen jó versolvasó; ez egyébként pedig nem akkora baj. (Ismerünk olyan költőt, aki meg a fafaragványt nevezi szobornak, a faragó mestert pedig szobrásznak.)
     De miért kell a költő Danyi Magdolnának az utószót fogalmazó író Nádas Péter? És miért kell legjelentősebb írónknak így "leteljesíteni" feladatát?
 

Az öröm, ha az irodalom csak az, aminek teremtetett: irodalom. És ha az írók sem egyebek íróknál. Akik veszekednek, elhatárolódnak és összekerülnek, de mindenekelőtt olvasnak. Akár: egymást.
     Manapság ezzel az olvasással lett baj, minthogy a helyét átadta az olvasásra felszólítás különböző módjainak.

Egészen sajátos helyzet: a műveket egybetartó borítók és a beléjük foglaltak (lapok, rajtuk mondatok) közé tolakodott a reklám. A borítók az olvasófogás érdekében hivalkodóak, csúnyák - és hogy drágák, attól még csak csúnyábbak. Az ismertető szövegek pedig szatócsboltiak.

Pór Judit nem csak fordítóként volt nagy formátumú, de asszonynak is olyannak láttam. Sosem dolgoztunk együtt, sosem találkoztunk, nem volt igényünk egymásra, vagyis hát inkább annak az irodalmi ízlésnek, amelyhez maga tartozott, nem volt felém szava - egy római hét kivételével (amikor már olvasható volt néhány, a most megjelent Lóháton Rómában kötetben ismét kinyomtatott esszéje), amikor délutánonként nekünk megmutatta a maga Rómáját. Nagyon személyes, nagyon büszke és részleteiben finom az a város, sokféle zenével és rommal vegyítve. S annyira egyszerű, hogy a magamfajta mediterrán- kedvelőnek különcködőnek hathatott volna, ha éppen nem Pór judit és Lator László ad az urbsnak - ha rövid napokra is - mértéket.
     Ugyanazt a városlakó igényességet láthattam viszont - és éppen azokat a szerzőket vizsgálva, akik nekem is szerzőim: Paszternak, Marija Cvetajeva, Mandelstam és Brdoszkij, Lermontov vagy éppenséggel Baka István - most, a mindenre felfigyelő szem pásztázását, a biztos ízléssel és tollal elfogott motívumok fölfejtését, a teremtmények előtti alázatot, ahogy írásról írásra haladtam - végre: kényelmesen - és izgalmas volt a sokféle tudást elfogadni.
     Pór Judit esszéi a legkiválóbb hazai esszék közül valók. S hogy ezek az esszék a hagyományos műfaji keretek között valósultak meg, annak érvényességét is bizonyítják. S ezzel (is) önmagukon túl mutatóak.
     Esszékkel rukkolt elő Ambrus Lajos is, akinek egyébként, előző, vagy nyolc éve kiadott Eldorádó című regényéről kétszer is kritikát írtak az Élet és Irodalomban. Ambrus a kényes szövegek tudója és alakítója. A Széphalom Könyvműhely kiadta Szókalauz húsz esszét fog egybe, születésnapi köszöntőt és huszártani felszólalást, a báró és festő Mednyánszky, a szeretetnek kiszolgáltatott Szent Öreg Kutya visszaidézését és egy brilliáns technikával megcsinált utibeszámolót - természetesen Rómáról.
     Ez az újabb Róma-irodalom az Írószövetségnek, annak római szobájának köszönhető. Volt egy rövid idő, amikor a képzőművészek és a hivatalnokok még megtűrték a Via Giulia-i palota melléképületében a pénztelen Róma-vágyó literátorokat.
     Ambrus vonzónak tartja a helyben való gondolkodást, a kisnemesi életmódhoz visszafutó lassú és alapos életmódot - s mindez megterem számára egy érvényes beszédhelyzetet, ahol természetes módon jut szerep éppen úgy a történelmi vonatkozásoknak mint pl. a modern - s kissé naív - zöld mozgalmakkal rokonságot tartó, ökológiainak mondott gondolatoknak.
     Ambrus azonban nem csupán író - szerkesztő is, a Kortárs próza- és esszérovatát gondozza.
     Vele, a főszerkesztővel és a kritikai rovat vezetőjével hosszas beszélgetés volt hallható egy fülledt augusztusi napon, a legnagyobb hazai médiumban. A rádióműsorból megtudható volt, hogy a Kortárs annak ellenére központi szerepet betöltő irodalmi folyóirat, hogy a legjobb és legnépszerűbb írók nem adnak számukra semmi kéziratot. Igaz azonban az, hogy mindez máshonnan is tudott: pl. az Apokrif novella-pályázat díjazottjai éppen a díjkiosztó ünnepségen értesülhettek erről (ha egyébként nem lapozgatták volna a kiadványt). S arról is hallgathatott szót a rádióra figyelő: a legfiatalabbak sem tolonganak a szerkesztőség- ben, mert a Kulcsár Szabó Ernő - Domokos Mátyás összevilla- nás után úgy vélték, ott nincs helyük.
     Hetyei mesterünk és kalaplengető barátunk kötetét Somogyi Győző illusztrálta.
     Somogyi körül ismét sűrű lett a levegő - láthatóan sokan nem tudnak mit is kezdeni sajátos, nagy formátumú, következetesen alakított életművével. A Magyar Hősök arcképcsarnoka, ez a száz festményből álló arcképsorozat most hiányosan, cenzúrázottan tekinthető meg a Néprajzi Múzeumban. Somogyi emberi, festői, közgondolkodói világát újabban azok is megis- merhetik, akik nem kerülhettek grafikáival, tojástemperáival közelebbi kapcsolatban. Nagyon sok interjúja jelent meg a különböző irodalmi folyóiratokban - bár az is igaz, ugyanott, képzőművészeti alkotásait illusztrációknak tekintik és használják.
     Tavaly Somogyi Győzőnek, most Kő Pálnak jelent meg albuma a Kráter Műhely Egyesületnél. A Belső Tárlat című sorozatban a m-vészek munkáiról készült reprodukciók mellett az alkotásokkal, az alkotói problémákkal, a magánjellegű gondolatokkal is találkozhatunk. És éppen ezek adják meg leginkább a kiadványoknak az értéket.
     Kő Pál fogyókúrás naplója, mestereire, elődeire emlékezései sok, ínyes-színes mozzanatot tartalmaznak, amelyek a művek megértését vagy az azokhoz való közeledés ildomos alapállapotának kialakítását segítik. Kő Pálnak, könyve megjelenésével egyidejűleg sikeres, sok látogatót vonzó kiállítása nyílt a veszprémi Csikász Galériában. Szobrászunk történelmi érdeklődése változatlan - legújabb, talán a hatvanadik köztéri szobra egy lovas István király; fanyar és bensőséges látásmódja is változatlan: a király, kezében egy templom makettjét tartva a földön áll, s mögötte egy ló, amely szép ívű nyakát fordítva visszapillant a gazdájára.

Gyanítom, sok könyv, kötetecske, füzet azért teremtődik meg, hogy általa a könyv, kötet, irka létrehozói is megteremtődjenek. S majd így lassan az a hely, város vagy falu is, amely kiadóként lett a kiadvány kolofonjában leírva.
     A Csigakönyvek 2. darabja - vagy öt szponzor jóvoltából - Kapolcson jelent meg. Előadások az Egervölgye településeinek történetéből címet viseli, és nem kisebbet, mint e vidék lakói helytörténeti tudatát szeretné visszaállítani vagy - azoknak, akiknek kell, s ilyenek vannak többen - megteremteni. Tíz előadó-szerző vállalkozott arra, hogy a Művészetek Völgye nyári rendezvénysorozatához immár konferencia, s a konferenciához csatlakozó kiadvány is illeszkedve öregbítse a hajdan Márta István zeneszerző által kitalált, összeszervezett és megmutatott vidéket.
     Veszprém megyében évente háromszáz könyv megjelentetése sem ritka, köztük - akár a kapolcsi kezdeményezésé - országos érdeklődésre és szakmai, néha tudósi megméretésre is érdemes.
     Kamarás István - a budapesti vallásszociológus, olvasásszo- ciológus, az antropológia c. tantárgy apostola, amellett író és egyetemi oktató - Tapolcán adott ki: (ismét) egy szépirodalmi művet. Origósdi a címe - és nem csak jó olvasni (játék! ünnep! művészet!, de szép sárga a papírja). Társszerzője is akadt, a versíró Németh István Péter. Négy dramatikus darab került itt egymás mellé, s bizonyosan sok helyi kisközösség lesz, akik egyikét-másikát boldogan elő fogják adni.