Szerda reggel a kocsiban, lépésben Pest felé; KAFból próbálom kiszedni a keddi dolgokat. Mi történt tegnap? Olyan mondatokat mond, amelyekben egyszemélyben ő az alany meg az állítmány. Noha nem tudja, hogy nekem kell a Tata-naplót írnom, szememre veti, hogy kerülöm az éjszakákat és a kalandokat. Mit tudok én a hajnalodó KAFróé és a kaffogó hajnalokról?!
     A naplóíró ne legyen feltűnő. Ki írja a Tata-naplót?, kérdezi a KAF a kocsiban, a zsúfolt 100-as úton. Zeke Gyula, mondok neki kapásból valakit. Az jó, feleli.
     Araszolunk Pest felé, miközben voltaképpen Zsámbékra kellene mennünk, valójában pedig Tatán szeretnénk maradni. András (Visky), aki szintén ott van a kocsiban, megfenyegette gyermekeit, nem kapnak ebédet, ha nem mennek be Tandorira.
     Még nyolcvan körül, inkább előtte, egyszer a szüleim megkérdezték, milyen könyvet hozzanak Magyarországról. A Péter keresztnevű írókét, meg Tandori Dezsőét. Egyetlen Lengyel Péter könyv volt az első fajtából, a másikból viszont tucatnyit hoztak. Mi valamennyit elolvastuk, Tandori könyveinek mindennapjai mindennapjainkká lettek. Most meg kihagyjuk! (Később a gyerekek sírtak, mert édesapjuk azt ígérte, hogy az a bácsi pandamacikról fog mesélni... Hazudott!)
     De ma még csak kedd van, érkezésünk napja.
     Rögtön a munka körülményei érdekelnek: van-e különszoba, asztal, szék, lámpa. Salat Levente, aki a szomszédban lakik, benyújtja igényét a mi asztalunkra, mondván, hogy a másnapi előadására kell készülnie. És akkor én? Te? Hol dolgozom? Mit? Én vagyok a szombat esti Titok...
     Kevesebben vannak, mint tavaly, de nagyjából ugyanazok. Az a jó, hogy minden ugyanaz. Legelőször nem tűnik annak, csak másnap, harmadnap, de akkor holtbizonyossá válik, hogy Tata azért jó, mert minden változatlanul ugyanaz. A penészes vécétetők, a mosdókagylók rozsdafoltajai, a dohszag, a zsíros tálcák, a szomorú paradicsomszószok. Kifejezetten jó volna, ha ugyanazok az előadások hangoznának el évről évre, ugyanazok a szemináriumok, beszélgetések, viták és felolvasások. Jó volna, ha minden évben Garaczi Laci meg Németh Gábor olvasná föl Tata-naplóját. Vagy Keményék.
     Lemegyünk a tópartra vacsorázni, főképp a gyerekek éheztek meg az egész napos úton. Zuhog az eső. Andrással és Leventével még maradunk, de túl fáradtak vagyunk, hogy beszélgessünk. Mi lesz a Borz jövőjével? A kérdés ismét elhangzik, de senki sem felel. Egyetlen esernyő alatt jövünk vissza, mindhárman bőrig ázunk.
 

Július 3. Szerda

Vörös Istvánnal szerda délután találkozom, a Levente előadásán. A végére érkezünk vissza Zsámbékról. István, főképp hogy nem látott eddig, azt hitte, nem én, hanem Balla Zsófi a másik naplóíró. Nem tudod, ki írja a Tata-naplót?, fordulok oda a mellettem ülő Vida Gáborhoz. Visszasúgja: a Balla Zsófi meg a Zeke Gyula. Ez aztán ravasz!
     Levente az erdélyi magyarság szellemi helyzetéről tart előadást. A délelőtti tévés beszélgetést is ezzel indították: honnan jöttünk. De hát mért olyan fontos? Mindig azt mondják: ViskyAndrás, kolozsvári költő, esszéíró, Kovács András Ferenc, marosvásárhelyi költő (olykor tévesen felcserélve). Azt viszont még nem hallottam, hogy Darvasi László, szegedi író, vagy pláne Kemény István, budapesti költő. Én örültem, amikor valaki csodálkozott, hogy nem Budapesten élek.
     Az előadás végén kiderül, a magyarországi magyar-erdélyi magyar felosztáson túl léteznek másfajta felosztások is. Elment erdélyi és maradó erdélyi. Elment sikeresek és elment befuccsoltak. Maradó menők és maradó leszakadtak.
     Később hallom valakitől, hogy mi jól megkapaszkodtunk, ma már Király meg Mózes helyett csakis rólunk beszélnek. De Király meg Mózes ma már nem ír semmit... Épp ez az, elszippantjuk előlük a levegőt!
     A feleségem szerint az a valaki is attól fogva szeret, hogy kiderült, nem Pesten élek.
     Andrástól kérdezem, mi volt a Taki szemináriumán. Azt mondja, újra kell olvasni néhány könyvet. A Praeről tízszer kevesebbet írtak, mint egy tízszer soványabb mai műről! Előrevetíti árnyékát Márton Laci víziója. Ki a "Praes", ki az "Iskolás", ki a "Filmes". Egy nagy magyar író: ír egy nagy regényt, majd eltűnik, mint egy üstökös. Este belehallgatok egy beszélgetésbe: megcsinálni egy írót. Meg lehet csinálni, de még hiányzik a nagy dobása. De M.-nek megvolt a nagy dobása, mégsem csinálták meg!
     Valaki arra vágyik, hogy kiadója naponta bekopogjon hozzá, mint Csordásékhoz a betörő. Jó napot, én vagyok a Kiadó, kész van már a könyv? S ahogy kézbe veszi a meleg lapokat, lóhalálába viszi a nyomdába, a könyvvel száguld a könyvüzletbe, ahol már sorban állnak az olvasók és a könyvet értve elemző kritikusok.
     Arról beszélgetünk Csabával és Takival, mi a különbség a s meg az és között. A neked és a néked, az -e s az -é között. De aki nem érez különbséget, annak vajon nem tűnik-é modorosnak a szokatlanabbnak ítélt választás.
     Parti Nagy Lajos tizenöt másodperc alatt megnevettette Károlyi Péter Márton táborlakót.
     Levente szerint Tatán ma nagyobb a szeretet, mint négy évvel ezelőtt, amikor ők a legutóbb itt voltak.
     Sokakban felfedezhető a vágy, hogy meglegyen a maga Éneklő Borz-fészke. Este a képzőművészek közös fellépése. Sok a közös munka: a közösen gondozott agyagfüggöny, a közösen kiásott land art kompozíciók. Vagy ahogy Eperjesi Ági beszáll a diavetítésbe. Jól együtt vannak. Semmi sem borítja ki őket. Az írókkal is szövetkeztek az esti tárlatvezetésben.
     Miután hazajöttem, felfedeztem, a kagylóban a rozsdafoltról levált egy körömnyi darabka. Élő alkotás, akár az agyagfüggöny.
     Éjjel két részeg fickóval álmodom, akik a Szamosban fürödnek, és minduntalan összetúrják a meder alját, én viszont szeretném megóvni tőlük. A részegnek nagy a szája, de kicsi az ereje, mondja egy hang. De nincs bátorságom szembeszállni velük.
 

Július 4. Csütörtök

Reggel a tükörben felfedezem, az arcom kisfajta land art kompozíció, élő alkotás.
     Szomszédom szerint a fiatal írók öregszenek: fejlődik a kocsipark, és hamisan csillognak a fogak.
     A nőírók a Polskit kedvelik, és nem írnak komoly regényeket.
     Az elméletek napja. Az étkezdében felfedezem a posztmodern takarítónénit. Nehéz kideríteni, öreg férfi, vagy öreg nő voltaképp. Délután újfent nőírókról beszélgetnek a fák alatt. Miközben a családomat elviszszem fagyizni, arra gondolok, milyen jó dolga van Vörös Istvánnak, aki ott ül, és mindent feljegyez.
     Nekem megint a hallgatózás marad. Férfiak a büfé előtt arról értekeznek, ki a tábor legszebb nője. A vélemények ugyan különböznek, de mindenki meg tud nevezni valakit, aki abszolút veri a mezőnyt.
     Férfibeszéd és nőbeszéd között nagy a távolság. A tegnap hallottam a nőket a focizó férfiakról. Mindenkiben felfedeztek valami extrát. M.-nek a vádliját dicsérték, N.-nek a fejformájától voltak oda, O.-nak kerek pocakját magasztalták, P.-ról azt mondták, szép nővel jár.
     Foucault azt írja a Gyönyör históriájában, hogy a mai szerelem technéje a régi görög fiúszerelemből hagyományozódott ránk. Két férfi sajátos szabályokon nyugvó szerelmi játéka. A szerelemről való beszéd férfibeszéd. A férfiak alakítják ki a nő képét, és a nő e kép szerint alakul.
     Azt hallom valakitől, ha továbbra is azt hinnénk, hogy a folyó és a szél nemzi a gyermeket, a férfiak még mindig úgy csatangolnának, kirekesztve a társadalomból, mint magányos szarvasbikák.
     Rövid, konspiratív megbeszélés Vörössel. Ki mire megy rá, milyen módszerrel dolgozik, milyen segédeszközökkel. Hogy a legjobb az volna, ha egyikünk folyton írna, a másikunk meg adóvevővel leselkedne a táborban. Az előadóban, épp egy kihangosított mikrofon mellett konspirálunk. Jutka mesélte, hogy az egész teremben lehetett hallani, miről sutyorászunk...
     Ki a legelegánsabb? Első díj: Zeke Gyula (ő még az előadóba is fekete esernyőjével érkezett). Különdíjas: Weber Kristóf (van egy fantasztikus nadrágja) és Balogh Jóska (zergetollas vadászkalapjával).
     Kántor Péter az est végén felolvasott egy verset, amelyet nem ő írt, de a felolvasás által ez a vers az övé lett, róla szólt. Hogyan találja meg valaki önmagát idegen helyen, kisajátítva a teret, de nem durván, nem összetörve a bútorzatot, nem eltaposva a sejtetések virágait, nem szuszogva és visszavonhatatlanul.
     Azt álmodtam, hogy Salat Levente és Visky András női ruhába rejtőzve próbálja kipuhatolni, kedvesek-e a marosvásárhelyi bolti eladók. Én nyakkendőben, öltönyben, fekete szemüvegben, de nem vagyok magammal elégedett. Leventét arra kérem, borotválja kopaszra a fejemet. Kicsorbul a borotvája...
     Az ablakomból figyelem az étkezőbe igyekvő táborlakókat. Mintha éreznék, hogy figyelem őket, felgyorsítanak.
     Azt mondja Csaba, "maszáktalan" lesz a holnap délután.
     Radnóti Sándor meztelen felsőtesttel sétálgat magányosan az ablakom előtti focipályán. Két kapura pipázik.
     Éjfél körül közvéleménykutatok: milyen előadás a Bábelina? Egymás után hárman is azt mondják, nem érdemes bemenni. Aztán látom, mégis bemennek. Mészáros Sanyival beszélgetünk az előtérben. Salat Levente sietve érkezik, a kisteremajtajáról betűről betűre elolvassa, hogy ott nem szabad belépni, aztán ő is bemegy. Másfél perc múlva sápadtan megjelenik, majd a lenti ajtón próbálkozik.
     Előadás után Zeke Gyula leteremti Krasztevet, miért engedte meg a gyereknek, hogy bent legyen. Töprengek, kire gondolt: a Péter lányára vagy a Péter feleségére.
 

Július 5. Péntek

A többiek a strandra mentek. Nekem dolgoznom kell, mondtam hősiesen. Bánatomban kiszoptam egy egész tubus cukrozott tejet a gyermekek készletéből.
     Közben zajlik a JAK-közgyűlés. Én tiszteletbeli JAK-tagként tiszteletbeli Tata-naplót írok.
     Azt terveztem, hogy még otthon, kényelmesen és lazán megírok mindent. Az is átfutott bennem, hogy az eddigi naplókkal ellentétben csupa szomorú dologról fogok beszámolni. Egy anti-garaczi. Nincs nevetés! Meg is született az első bekezdés, elmondtam Jutkának, aki nevetni kezdett. Kosztolányi írja naplójában, egy nő a keserűségeiből elmondja, hogy apját lelőtték, anyja megfulladt, ura megégett, egy gyermeke pedig Egyiptomba ment, fürdött, egyszer csak a krokodillus... Ekkor mindenki elnevette magát.
     Szigeti Laci szerint írni csak szemérmetlen dolgokról érdemes. Szemérmetlenül szerelemről, politikáról, pénzről. Az életről. Egy napló kiváltképp szemérmetlen, ám egy ilyen naplót nem lehet felolvasni. Egy tiszteletbeli Tata-napló csak középszerű lehet; nem lehetek elég kegyetlen hozzá.
     A tegnap éjszaka szemérmetlenül végigsuhantam a tó fölött: egy fürdőző pár, néhány parton vergődő bátortalan.
     A kritika vita szemérmletlenül "maszákos". Kiderül továbbá, hogy mindenért Bónus a hibás, hogy Mészárosnak három erénye van, hogy Szegedy-Maszák nem Kulcsár Szabó, Radnóti nem Balassa. Margócsy viszont a Margócsy. A vita kelléke egy eredményhirdetéshez használatos dobogó. Az első és örök mű mindig az lesz, amelyiket épp akarjuk. Végül Márton Laci zárja le a vitát egy vízióvá tornyosodó matematikai egyenlettel, a győzelmet pedig az egyenes lelkű juhászgyerek szerzi meg.
     Az esti kavarodásban az Előretolt Helyőrség utóvédharcra kényszerül. Szomszédom rosszul lesz egy rímtől, és menekülve lelép. Orbán János Dénest nem tudják tartani, előretör. Ő az, aki a tavalyi Borz Fesztiválon az irodalmi relikviák aukcióján hetvenezer lejt adott Balla Zsófia dedikált fiatalkori harisnyakötőjéért. Most Balla Zsófit lekíséri a tópartra.
     Weber Kristóf javasolja, hogy a JAK műfordító sorozatában legyen magyarról magyarra fordított mű is. Mond egy jelentős magyar szerzőt. Elindulunk a tópartra, de végül egy veszedelmes snauzer örjöngésétől tartva (Taki szíves közlése) visszafordulunk. Háromig beszélgetünk a ház előtti fapadon Leventével és Szigeti Lacival. Véresre csípnek a szúnyogok. Nem vagyok álmos, szívesen leülnék naplót írni, ám én nem néma, lopakodó laptoppal dolgozom, mint István.
     Délután, miután a fiam hazaérkezett a strandról, megállva mellettem, nézve ahogy verem a zörgő gépet, azt mondta, neki a vízben magától kocogott a foga.
     Megtudom, hogy egy láda sört nyer az, aki rábök a naplóíró párra. Szerintem a történtek után azt kellene díjazni, aki nem találja el. Látom a tekintetekből, a messzire elhallatszó kopácsolás végérvényesen leleplezett.
     Azt fontolgatom, beviszem a gépet Zeke Gyula szobájába, s ott dolgozom... Úgy hittem, kellemetlenebb lesz (már négy éve PC-n dolgozom). Triumph. Az íróban csalhatatlan vágy él, hogy zeneszerző legyen. Le-gyen, le-gyen. KAF szerint addig jó, míg a gépet veri, s nem az asszonyt. Hangokkal az ember mindenre rávezethető. Senki sem tud rácáfolni a hangokra.
     Én nem szeretnék megcáfolhatatlan lenni.
 

Július 6. Szombat

Keveset aludtam, mégis tettre készen ébredek. Mintha a szomszédos edzőtáborban volnék. Gulyás Jutkáék, Miklósék kint ülnek a padon, sárgarépát rágcsálnak a reggeli napfényben. Azt mondja Jutka, az edzőtáborban sokkal jobbak a körülmények.
     Ébresztem családomat. Nyomás reggelizni, nekem ma egész nap dolgoznom kell. Ahogy végignézek az emeletes ágyakból kitekintő borzos fejeken, erdélyi menekültek reménykedő csoportját látom a bonyhádi táborból. Orsolyának nem tudtuk megmagyarázni, miért lesz az jó, ha megszűnnek a határok. Azt ő nem várja. Miért? Hol leszünk akkor otthon?
     Nekünk gyakran adnak olyan tanácsokat, hogy a kisebbségben élő író szenvedjen. Mutogassa sebeit, ha nincsenek igaziak, találjon ki. Ha minderre legyintünk, lesznek elhivatottak, akik csakazértis kimutatják mondatainkban a kisebbségi sorscsapások okozta eltitkolt zúzódásokat.
     Ilyesmiről beszélgettünk az éjszaka. A végső konklúzió az volt, hogy mindannyiunkban van valami gyöngeség, ami nyomorúságunkhoz köt. Engem most ez a Tata-napló köt Tatához. És ebben a naplóban itt valamiféle összegzés következhetne. A reggel belehallgattam a kiadókkal folytatott beszélgetésbe, aztán rohantam vissza. Németh Gábor a kiadók szemére veti, már annyiszor kiáltottak farkast, hogy immár senki sem hiszi, végveszélyben vannak. Nem várom meg a választ, jövök gépelni. A szombat a gépelésről szól, illetve az említett összegzésre volna lehetőségem. Felleltározhatnám mindazt, amiről eddig nem esett szó. Megírhatnám például, mit mondott Szigeti László Mészöly Miklósról, ám ez a napló túl középszerű ahhoz, hogy az a mondat beleférjen. Tovább adhatnám, amit Mészáros Sándor mesélt magáról, de akkor a kötelező szemérmességen ismét csorba esne. Idézhetném Kukorelly Endrét, ha e napló olyan zeneiséggel tudná bekebelezni mások tulajdonát, miképpen Kántor Péter szavalata. Ugyanígy ki kell hagynom néhány bravúrosan meglesett jelenetet, amelyek pedig a leghitelesebben tanúsítanák, hogy nem előre, nem otthon írtam meg megrendelt tatai diáriumomat.
     Este hatkor kiderül, mégsem vagyok lelepleződve. Papp Zsiga a rá jellemző ravaszsággal kiszedi belőlem, ki a naplóíró páros. Vörös meg én, vallom be. Bólint, aztán elszalad. Tíz perc múlva összefutok Csabával, kiderül, Pappsi még annál is ravaszabb, mint ahogy gondoltam: két egészen más nevet írt föl a papírra (az egyik Márton Laci, aki ma reggel elutazott - aki nincs itt, az a leggyanúsabb). Bozsik rám tippelt, mer-hogy kell egy erdélyi is. Én már nem vagyok erdélyi. Hogyhogy!?, kérdezi döbbenten. Átköltöztünk. Igen?!? Igen, kedd óta Tatán élünk.
     Az ablakomból látom a focipálya sarkát: Levente véd. Ma is szembetalálja egy labda, ismét vérzik az orra. Csaba szerint Levente egyenesbe veszi a problémákat, nem kerül meg semmit. 
     (Van ennek a naplónak egy titkos melléklete, arról, hogy ki hogyan focizik. Néhány jelző, lehet tippelni, kire illik: a zsingás, a bárdolatlan, a megszállott, a fineszes, a nagyratöró, az ínyenc, a zekés, a kapkodó, a hólyag, a diakonissza, a flegma.)
     Felfedeztem egy posztmodern focistát, kék mezben, sárga nadrágban; a mezén elől két formás dudor ringatózik.
     Datvasi Laci piros nadrágban játszik. A vacsoránál köszöntjük egymást. Azt mondja, ó is törököt fogott. Meg a Háy Janó is. A középkor iránti lelkesedés mélyen gyökerezik, de hogy mi a lombosodás, a virágbaborulás oka, nem nagyon tudom. Talán a szabadságvágy.
     A vacsoránál Kali Kinga közli, hogy ő szabad. Andrása végérvényesen belátta, nincs értelme. Ez a dolog eléggé bekerült-e a tatai köztudatba?, kérdezem tőle. Bizonytalan válasz. Jó, hát akkor legalább ennyi szolgálatot tegyen e szemérmes Tata-napló...