Lengyel Lászlóhoz hasonlóan én is jó sokáig lehettem A Valóság vendége. 1963-ban jelent meg az első cikkem, 1980-ben az utolsó. A hetvenes évek közepétől azonban mind ritkábban közölték cikkemet, szép csöndben kimaradtam. Nem elsősorban azért, mert kezdte a lap túl gyakran alkalmazni a Lengyel László tanulmányában találóan vázolt elutasító mechanizmusát; ezt megédesítette Kőrösi embersége; egy (nékem) kedves cikkemet - Foucault alapos bírálatát akkor, amikor a helyi intellektuális élvonal még csak nem is igen ismerte a nevét - például ezzel a szöveggel küldte vissza: "Lacikám, bocsásd már meg ezt nekünk! Hát lehet ezt nem megbocsátani? Azért maradtam elsősorban el, mert valamikor a hetvenes évek eleitől-közepitől kezdtem megérezni, hogy nem vagyok már szívesen látott vendég. Azt viszont csak Lengyel László szép szubjektív tanulmányából értettem vagy inkább sejtettem meg, hogy miért: nem voltam elég elfogadható, elég előkelő, vagy az ő szavával: nem voltam eléggé "elit". És ebben "százszázalékosan" igazuk volt; amint igaza van, ha - szerencsére, de erről később - nem is "százszázalékosan" a Hatalom-Valóság-Elitség "(szerelmi?)háromszög elemzésében Lengyel Lászlónak. Miért nem idéztem akkor hát a tanulmányát? Ez bizony hiba, de hát amikor a megbízást elfogadtam úgy döntöttem (ez is külön "sztori" lehetne, a régi Valósághoz se teljesen méltatlan tán), hogy alapos, pontos, jól dokumentált, unalmas (ez sikerült) száraz filosz-cikket fogok írni, minden személyes emléket és érzést kikapcsolva (többé-kevésbé tán ez is sikerült). Márpedig Lengyel László szép, szubjektív írása elfele húzott ettől a célkitűzéstől; így amint egyre jobban belemerültem a szó szerint kimerítő filoszkodásba, egyszerűen elfelejtkeztem róla. Különben is ha bemegyek az ő utcájába, abból legalább olyan hosszú kitérő kerekedett volna ki, mint a két részre bontott hosszú cikk fele. Így hát most se tudom sorolni, amivel Lengyel László tanulmányában nem értek egyet, de szeretnék - és tudnék - szót érteni vele. Ha egyszer a Lap vállalná, hogy közli, és Lengyel László, hogy a jelenlegihez hasonlóan reflektál rá, tán nem lenne teljesen értelmetlen megírni? A jelen Levélféléjével mindenesetre sokkal inkább egyetértek (kivált ahol dicsér, de például a Medvetánc vagy a régi Mozgó kérdésében is), és az utolsó idézet kivételével azt hiszem mindenben szót tudok érteni vele. Például a Szabad Demokraták esetében. Igaza van, megengedhetetlenül "pongyolán" használom a fogalmat (bár tán nem sokkal pongyolábban, mint annak idején a táradalomra Hankiss), de én (úgylehet tévesen) nem a későbbi Pártot értettem a szón, vagy nem csak azt, hanem egyfajta mentalitást, amit egyebek közt éppen ő vagy Kornai, vagy Vitányi, vagy Szalai Erzébet, vagy Matolcsy György, vagy - hogy néki tetsző hasonlatnál maradjak - például Tancredi és Chevalley képviselt, meg egy kicsit don Calogero és következésképpen akarva-nem akarva Angelica. A cikkemben a "Szabad Demokrata" egy sokszínű és rugalmas társadalmi formációt akart tehát jelenteni, aminek legalább egyik-másik képviselőjével így-vagy-úgy szót lehet érteni, többé-kevésbé különböző sőt ellenkező nézőpontból is; mint Don Fabrizio Chevalley-vel és - persze teljesen másként és sokkal lényegbevágóbban - Tancredi Angelicával. Mert csak a szót értésekből kerekedhet ki annyira-amennyire elviselhető élet, tehát jövendő. S ha már a regénynél tartunk, én Salina hercegét nem annyira a rendszer végét kristálytisztán látó bölcsessége miatt idéztem, hanem azért, hogy józanul belátta Tancredi igazát: "Ha azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, mindennek meg kell változnia". Pontosabban nem is ezért, hanem ahogyan tudomásul veszi ezt a - szerencsére megint nem "százszázalékos" - igazágot és ahogyan megmorogja, ahogyan hangot ad nemtetszésének a minden-úgy-marad miatt; az a sztoikus - tehát nem rezignált és nem cinikus - beletörődés "a világ így megyen"-be; ahogyan érzi a feltörő nagy társadalmi és politikai erőkkel szemben a maga tehetetlenségét, és ahogyan a maga módján, előkelően, rezerváltan, saját szellemi, érzelmi és történelmi mivoltához ragaszkodva igyekszik alkalmazkodni hozzájuk, fenntartva magának az egyet-nem-értés és a nemtetszés nem "jogát", hanem kötelességét. Ahogyan -, a dúsgazdag herceg, nem elítéli, hanem személy szerint megszenvedi és röstelli (mert hiszen ez a donnafugatai hajnali séta értelme) a hazájára nehezedő nyomort, és ahogyan látja, hogy ezen mit sem segít a Chevalley-k jószándéka, a Tancredik piacgazdasági vállalkozókedve, a don Calogerók életrevaló opportunizmusa, az Angelicák szépsége. Mintha még azt is látná, hogy egyszer a Nagy Egyesítést követni fogja a Lombárd Liga szeparatista marhasága? Mint ahogyan halálpontosan látott évezredekre visszafelé: "Szicíliában nem az számít, hogy rosszat vagy jót tesznek-e vele: a bűn, amelyet mi, szicíliaiak sosem bocsátunk meg, egyszerűen az, hogy egyáltalán tesznek valamit."
     De hagyjuk, különben is ezt egyszer, más összefüggésben már hosszan idéztem, teljesen észrevétlenül, tehát hiábavalóan. Itt csak azt szeretném érzékeltetni vele, hogy ilyesmikért kulcsregény A Párduc. Nem azért, mert Salina hercege jókor látja a rendszer bukását. Ezt jól látták, ha nem is sokan, de többen nálunk is; legnyíltabban épp Lengyel László írta meg a Végkifejletben. Salina hercege ellenben azt látja, hogy nincsen végkifejlet. Hogy folytatódik az évezredes szicíliai átok. Hazaira - és "debreceni kollégyiomi"-ra - fordítva a szót a "Janicsárok"-nak nincsenek "végnapjai". Amint a Tancrediknek folytonos a dolce vitájuk és Donnafugatában folytonos, sőt növekszik a végeláthatatlan nyomor. Miközben a Tancredik és a Chevalley-k kétségkívül tisztességesek, hiszen tudnak - az egyik kicsit cinikusan a másik nagyon hívőn és lelkesen - "százszázalékosan igazat mondani". És éppen ez, ez a "százszázalékosság", ez úgy lehet a leginkább "lélekromboló", ezt ismeri fel végül is Don Fabrizio, mert nem utolsó sorban éppen ez a "százszázalékosság" teszi lehetővé, hogy változatlanul grasszálhassanak a Janicsárok (az intellektuális elitet is beleértve) és a nyomor. Akkor már inkább a don Calogerók ravaszdi "igazat-mondva-hazudozása", Pirrone atya tapintatos dogmatizmusa, don Ciccio Tumeo teljességgel anakronisztikus hűsége Hercegéhez eladdig, hogy "mialatt lereszkedtek a hegyről az országút felé, nehéz lett volna megmondani, kettőjük közül melyik don Quijote és melyik Sancho Pansa". Igen, inkább ez az elbizonytalanodás, mintsem a Mindenkori "Janicsárok magabiztossága, százszázalékos identitástudata". Meg inkább Lengyel László belátó okossága: "nem csupán a korai Mozgóból és a Medvetáncból jövünk, hanem ama évtizedes intézményekből is. De vélünk, akik se a korai Mozgóból, se a Medvetáncból, se ama Intézményekből nem jövünk, akik legfeljebb puszta két kezünket tárhatjuk szét a Hernádi-Jancsó filmmel: "Így jöttem", vélünk mi lesz? Hogy - stílusosan - Kőrösivel fejezzem be: "Lacikám, bocsásd már meg ezt nekünk!"