Vekerdi László egy alapos és szép tanulmányban idézi fel a Valóság történetét az Új Forrás 1996/4. és 5. számaiban. Mivel a főszerkesztő jóvoltából csak június közepén jutottam a számokhoz, így most tennék néhány megjegyzést a kiváló íráshoz. (A Valóságról a magam képét már korábban megrajzoltam a Mozgó Világ 1994/4. számában, mely esszének a javított változata a Korunkba zárva című 1994-es kötetemben jelent meg.)
     Vekerdi László szép leírást ad a Valóság szerkesztői és a Valóság szerzői közötti párbeszédről. Bepillanthatunk egy Kádár-kori civil világba, amely korlátozott, sokszor csak asztaltársaságnyi, házibuli nagyságú, de civil és világ. Amiről Vekerdi kevésbé szól, az a Valóság diskurzusa a hatalommal és párbeszéde az olvasóval. Az előbbinél nem külső és belső cenzúrára gondolok. Nem arra, hogy milyen alkukat kellett folytatnia Kőrösinek vagy Gyurkónak Aczél Györggyel egy-egy cikk felett, hogy miként kényszerültek  "aggódva figyelni, hogy mikor vonja össze a szemöldökét, illetve mozgatja fenyegetően a bajszát Aczél György", hanem arra, hogy hogyan tudatosult a szerzőkben, de még az olvasókban is: úgy írják és úgy olvassák a folyóiratot, hogy azt a hatalom is olvassa.
     A Valóságban az elitek nyelvén megfogalmazott írást bizonyosan olvasta nemcsak Aczél György, nemcsak a kultúrpolitika irányító csapata, hanem Nyers és Komócsin, Fehér és Biszku, Vályi és Tímár, azaz a gazdaságpolitikus éppúgy, mint az erőszakszervezeteket felügyelő pártférfiú. Olvasta miniszter és megyei párttitkár, vállalatigazgató és tsz-elnök, olvasták a fontos intézmények vezetői. Nem volt folyóirat - a másféle és kötelező Társadalmi Szemlét kivéve -, amelyet a hatvanas évek elejétől a nyolcvanas évek végéig ennyire egyöntetűen ismert volna a hatalom szinte valamennyi hálózata.
     A Valóságban megjelenni bizony annyit jelentett, mint a hatalom által észrevétetni magunkat, nyelvünkkel, gondolatainkkal befolyásolni a hatalmasokat. A Valóságba fontos emberek írtak, a Valóságba írás a fontos emberré válást jelentette. A Valóság biztosította az elit és a hatalom találkozását anélkül, hogy az elit kényesebb tagjainak le kellett volna ülnie egy asztalhoz a hatalom képviselőivel. Nem palackposta volt ez, amelyet a szerző az ismeretlenbe küldött, hanem kitűnően szerkesztett, dialógusra alkalmas hely. A Valóságba író szerző tudta, hogy az elitbe került, méghozzá a hatalom által is elfogadott vagy megtűrt elitbe. Az olvasó pedig akarva- akaratlanul mindig mérlegelte, hogy amikor a Valóság egyik vagy másik cikkét olvassa, olvasói közösségben áll nemcsak a szellem, hanem a hatalom fontos embereivel is.
     Az olvasó tanár nem feledhette, hogy az adott cikket "kanonizálta" Illyés vagy Déry figyelme mellett városi párttitkárának, iskolaigazgatójának figyelme is. Így azután például Hankiss Elemér játékos és mégis véresen komoly diagnózisainak szavai, mondatai nemcsak az értelmiségi elitben váltak szállóigékké, hanem a hatalom belső tereiben is, s teremtettek egy közös diskurzust anélkül, hogy a pártközponti fiúk közvetlenül találkoztak volna Hankiss Elemérrel. Hankiss látta a foucault-i végeredményt is: "azé a hatalom, aki meghatározza, meghatározhatja a szavak jelentését". Miként nem tagadása ennek a fordítottja Vekerdi megfogalmazásában: "akié a hatalom[...] az meghatározhatja a szavak jelentését. A hatvanas évek közepétől a hetvenes éveken át a nyolcvanas évek közepéig a szavak jelentésének meghatározásában sajátos, nem egyenértékű munkamegosztás volt a hatalom és a szellemi elitek között. A Valóság nyelvet teremtett: a hatalom és az elit közös nyelvét.
     Másrészt a Valóság itthon és a határokon kívül fölnevelt egy olvasótábort, amelynek érdeklődése túlterjedt saját szakmáján, saját provinciáján, saját tudományán. Ez az olvasótábor a kádári középosztály olvasó és gondolkodó része, amelyik a fogyasztói polgárosodásban a kultúra fogyasztását elébe helyezte az ideológiai és a materiális javak fogyasztásánál. Elege volt az ideológiai álközösségi aszkézisből, de távolságot tartott a kádári "gazdagodjatok meg" mohó individualizmusától is. Liska és Hankiss, Vekerdi és Szűcs, Mészöly és Kosáry, Kornai és Ránki olvasói tetszik-nem tetszik kulturális, civilizációs fogyasztók voltak. De ezt az olvasótábort is összetartotta, hogy a hatvanas évek második felének felszabadultabb, a hetvenes évek szélárnyékosabb korszakában szerzők és olvasók egyaránt nemzedékeken át tartósnak és reformálhatónak tartották a fennálló rendszert.
     A nyolcvanas évek elején a Valóságot nem a Mozgó Világ vagy más folyóirat kezdte ki, hanem éppen a rendszer tartósságának és reformálhatóságának elpárolgó hite. Bizonyos értelemben az a paradoxon, hogy ha tartós, akkor nem reformálható, s ha reformáljuk, vége a tartósságának. Gyönyörű és igaz Vekerdi hasonlata Salina herceggel és Szicíliával. Miként Salina mindenki előtt vette észre, hogy változtathatatlanul vége van a világának, ugyanígy egy nálunk okosabb, érzékenyebb magyarországi Salina is észrevehette és kimondhatta volna mindezt a nyolcvanas évek elején. De ha nem is vettük észre és nem is mondtuk ki, mégis éreztük, s ezáltal szivárgott el az életerő a Valóságból, amely ehhez a régi világhoz tartozott.
     A pontosság kedvéért azonban meg kell állapítanom, hogy annyiban igaza van Sükösdnek, a Mozgó Világ már az új, talán zavarosabb, összevisszább, de frissebb világhoz tartozott. Vekerdinek az az ellenvetése, hogy a Mozgó cikkei akár a Valóságban is jöhettek volna, azért nem ül, mert éppen az a változás, hogy nem ott jöttek. Nem ott jöttek, mert a szerzők már nem érezték kötelezettségüknek, nem érezték megtisztelőnek, hogy a Valósághoz vigyék a cikket, illetve a Valóság szerkesztői nem nyúltak ki ezekért a cikkekért.
     A Valóságot legalább annyira megütötte az 1981-től megjelenő Medvetánc, amely immár jelentősen más volt mind tartalmában, mind formájában, mint a Valóság. A Medvetánc nagy tanulmányokat is hordozó kötetei, Közép-Európára és Oroszországra nyitott, tág szeme és a nyílt radikális reformerség, ellenzékiség vállalása a hanyatló Kádár-korban szakítást jelentett a korábbi elit-diskurzussal. A Medvetánc nemzedéki lázadás mellett szakmai lázadást is hozott. Világos volt, hogy az itt megjelenők immár egymásra, illetve a felnövekvő ellenhatalomra figyelnek, s csak azután a kádári hatalomra. A Medvetánc nélkül nem lett volna későbbi 2000, Századvég, Holmi, sőt, a kilencvenes évek közepi Kritika sem, amin azt értem, hogy a "rendszerváltó folyóiratokat" nem a Valóság, hanem a korai Mozgó és a Medvetánc szülte. (Csak emlékeztetőül, a Medvetáncban jelentek meg Szilágyi Ákos, Szvák Gyula, Tallár Ferenc, Krausz Tamás szovjet-orosz tanulmányai, Magyar Bálint, Juhász Pál, Mizsei Kálmán lengyel témájú írásai, s a Medvetánc hozta Radnóti Sándor alapvető tanulmányát Spíró Ikszek című regényéről és Esterházyról. Mondjam-e, hogy a reformereknek eszébe se jutott, hogy a Fordulat és reformot, akár tömörített formában a Valóságnak adják, ahogy a Valóság szerkesztőinek se, hogy befogadják, miközben teljes terjedelmében lehozta a Medvetánc, akárcsak Bihari Reform és demokrácia című tanulmányát.) Az idősebb szerzők talán nem érezték, én mindenképpen, hogy a nyolcvanas évek közepétől nagyobb dicsőséget és olvasottságot hozott a Medvetáncban való megjelenés, mint a Valóságban.
     Vekerdi megismétel egy közkeletű félreértést, amellyel vitába kell szállnom. Azt állítja, hogy a késői Valóság reformköz- gazdász és politológus szerzői szinte kivétel nélkül a Szabad Demokraták irányába húztak. Nem így van. Ellenkezőleg, inkább kivétel, aki szabad demokratává lett, így például Tardos Márton. De a Valóságban publikáló Matolcsy György 1990-ben Antall kormányának politikai államtitkára lett, Bokros Lajos szocialista képviselő, Kopátsy Sándor pedig 1992 óta az egyik legradikáli- sabb antiliberális szerző. De Szalai Erzsébetnél se sokan bírálják élesebben a szabad demokrata avagy liberális elitet 1989 óta. S bár magamat liberális közgazdásznak tartom, mindenkor meglehetős éllel kritizáltam a szabad demokratákat, s igyekeztem fönntartani szellemi függetlenségemet. A nem reformközgazdász, de kiváló Kornai János vagy Csaba László soha nem álltak közel az SZDSZ-hez, bár valóban ők is liberálisok. Ami a politológusokat illeti, Hankiss Elemérnek semmi köze a szabad demokratákhoz, Ágh Attila szocialista szimpatizáns, Körössényi András inkább Fidesz, Pokol Béla pedig immár a kisgazdáknál tart. A szabad demokratákhoz tartó közgazdászok, történészek, szociológusok és politológusok a kései Valóságban már egyáltalán nem publikáltak, így Bauer Tamás, Soós Károly Attila, Juhász Pál, Szabó Miklós, Köllő János, Laki Mihály, Pető Iván, Magyar Bálint.
     Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a reformközgaz- daságból nem vezet egyenes út egy ultraliberális vagy szabad demokrata irányba. Ezt lehet elítélni vagy helyeselni, mindenesetre tény. Miként másutt már megírtam, a reformközgazdaságtan 1986-ban ért a csúcsára, s 1987-ben széthullott, de ez már nem a Valóság története.
     Nagyon igaz, hogy ez a történet lezáratott. De újra vissza kell térnem ahhoz a gondolatomhoz, hogy a Kádár-kor mind intézményekben, mind személyiségekben egy hosszú ciklust mutat, vagyis a napi vibrálás, szaladozás mellett észrevétlenül huszonöt-harminc éves művek, műhelyek épültek fel. Mintha a lökésszerű gyors változásokra, mint amilyenek 1944 és 1948, majd 1953 és 1958 között is lezajlottak egy elnyúló és belenyugvó lassulás, gyűjtögetés és személyes folytonosság lenne a válasz. Ki tudja, hogy mi jön az 1989-1995 közötti rángásokra?
     S nem lehet nem értékelni Kőrösi, Sükösd, Vitányi, Huszár, Gyurkó (Valóság), vagy másutt Tüskés, Szederkényi (Jelenkor), Rónay (Vigília), megint máshol Ilia (Tiszatáj), Varga György (Figyelő) civil jelenlétét. Gúzsban táncoltak? Igen. De nemcsak a rövid ciklusú, merészebben aprózó Lengyel Balázs és Nemes-Nagy Ágnes, Mándy és Pilinszky Újholdjából, nemcsak Sárköziné Molnár Márta Bibót közreadó Válaszából, nem csupán a korai Mozgóból és a Medvetáncból jövünk, hanem ama évtizedes intézményekből is.
     Hankiss Elemér, akiből soha nem lett lapszerkesztő, írja egy levelében 1969 őszén Horgas Bélának a lapszerkesztésről: "Hol az igazság mostanában? - kérdezné Poncius Pilátus vagy Szókratész vagy valaki más, s erre legfeljebb csak azt válaszolhatnánk a halhatatlan költővel egyetemben, hogy egy barátságos meleg szobában. Másfelől: ki az ördög írja meg pofátlanul azt, hogy a hetedik magyar himnusz-fesztiválon a korrupt és a többi zsüri a rangidős zsüritag barátnőjének ítélte oda a nagyérdemrendet, nem pedig a demokratikus közönség kedvencének. De azért talán nem volna baj, ha valami távoli és soha el nem érhető célként tűznétek ki magatok elé azt, hogy a hetvenhét szentségit neki, inkább befogjuk a pofánkat, minthogy továbbra is csak fél-negyed-nyolcad- vagy morzsaléknyi igazságot szajkózzunk. Két tisztességes dolog van ugyanis a világon: százszázalékosan hazudni vagy százszázalékosan igazat mondani. A közbeeső skála, ez az igazat-mondva-hazudozás, a legrondább s meggyőződésem szerint a legrombolóbb. Ezelőtt kétszázötven-ezer évvel azt mondtam volna: lélekromboló.