"A szava felfed s nem elfed"
                                             (Változat egy Tőzsér Árpád-verssorra)
 

Tőzsér Árpád az írói gondolkodás hagyományos műfajául szolgáló esszé, elemző műhelytanulmány és a sokfelé (olykor "harapósan" is) vitázó kritika jellegzetes képviselője a szlovákiai magyar irodalom életében. De munkásságának ismerői tudják jól, hogy A homokóra nyakában című irodalmi tanulmány- és kritikagyűjtemény szerzője nem az irodalomelmélet kardforga- tója. Az 1958-ban (Turczel Lajos szerkesztésében) napvilágot látott Fiatal szlovákiai magyar költők antológiája egyik meghatározó egyéniségeként, fellépésétől napjainkig változatlanul s elsősorban is "főhivatású költő", akit korántsem a katedra- filozófusokat jellemző, divatos, ámde teljesen steril metafizikai spekuláció, hanem személyes életének és szülőföldjének ("Gömörországnak") a történelmi múltja és jelene, a "szép szó" emberét kiváltképpen sebző nyelvi-anyanyelvi helyzete késztet arra, hogy - egy Babits vers címének parafrázisával szólva - versben és prózában önélveboncoló eltökéltséggel viseljen évtizedeken át hadjáratot a Semmibe, a "Mittelszolipszizmus" lobogója alatt. Költői alteregójának: Mittel úrnak az alakját és líráját őbelőle ugyanis az elmúlt hatvan esztendő valósága: a mindennapokban gyökerező és sorsként megélt tapasztalat gondolati tudatosítása sajtolta ki. Ezért képes emblematikus erővel és a szlovákiai magyar vers szellemföldrajzi határain túlmutató érvénnyel megjeleníteni a köznapi értelemben is nem egyszer brutálisan fenyegető Semmibe vetett kisebbségi létszorongást, mint "a homokóra nyakában élő kelet- közép-európai népek állandósult determinációját, sőt: mint az ezredfordulóra egyre általánosabbá váló életérzése az emberi világnak. (Napjaink egyik baljós következményekkel fenyegető statisztikai ténye, hogy a különféle diszkriminációk következtében hatmilliárd ember többsége kisebbségi helyzetbe szorulva él.)
     Tőzsér költészetének ontológiai realitása tehát ebben a történelmi tényben rejlik, amely fölött nem lehet nagyúri eleganciával eltekinteni. A szerep, a költői magatartás jogosultsága és komor történelmi hitele azonban nem jár együtt szükségképpen és automatikusan annak esztétikai igazolásával. Ehhez, vagyis - Koncsol László megfogalmazásával élve - "az ősi költői attitűd eredeti jogaiba való visszaállításának a kísérleteihez esztétikailag hitelesített mértékegységeket használó, s társadalom- vagy politikai történeti mellékszempontokra nem tekintő műkritikára van, helyesebben: volna szükség. De hát Tőzsér Árpád tanulmányait, kritikáit, a "harmadvirágzás" irodalmának múltján, útján és jelenén töprengő összefoglalásait olvasgatva minduntalan abba a megállapításba ütközünk, hogy "a csehszlovákiai magyar irodalomnak máig nincs elmélete". - Kategorikus kijelentés? Indulatos költői túlzás? Intellektuális pontosságigényéhez híven Tőzsér mindjárt ki is fejti (Tóth Lászlónak a szlovákiai magyar írókkal való beszélgetéseit közreadó Vita és vallomás című könyvében), hogy mi az, amit tulajdonképpen hiányol: "Van elméleti irodalma, kocsiderék- számra íródtak és íródnak róla kritikák, recenziók, de elmélete, vagy ha úgy tetszik: tudata, s még pontosabban: én-tudata - az nincs. S a költő monográfusának, Pécsi Györgyinek (a Kalligram kiadásában Pozsonyban 1995-ben megjelent) könyvében azt olvasom, hogy mivel "sokáig hiányzott a szlovákiai magyar irodalom[...] szigorúan illúziótlan önmeghatározása, elmélete, kritikája, Tőzsér úgy érezte, hogy mindezt, szükségből - saját továbblépése érdekében is - neki kell megteremtenie".
 

A műkritika hiánya, de még inkább a kritikai én- és köztudat hiánya természetes magyarázatot kap abban a fájdalmas történelmi tényben, hogy a "harmadvirágzás" irodalmának a megjelenése a megelőző kényszerű némaság ("a hontalanság évei") következtében "a szó kritikátlan örömét" váltotta ki, Turczel Lajos visszaemlékezése szerint azokból, akik újból magyar nyelvű irodalmat - egyáltalán: akármilyet - vehettek a kezükbe: "Örültünk minden kimondott és írott szónak és nem méricsgéltük aggályosan, nem osztályoztuk szigorúan - súly és külső szépség szerint - a maradandóság igényével elhangzott szavakat sem". - De hát kicsoda is mérlegelt volna? "1949-1950-ben, amikor a szlovákiai magyar irodalmi élet újra bontakozni kezdett - írja Alabán Ferenc két költő: Tőzsér Árpád és Cselényi László költészetét taglaló könyvében -, Fábry Zoltánon kívül nem volt egyetlen olyan kritikus, esztéta, publicista sem, aki munkájával az irodalmi tudat gyors helyreállását és erősödését hatékonyan elősegítette volna.
     Egyedül Fábry Zoltán, stószi magányából. - A műközpontú kritika hiányának a befoltozására irányuló ambíciót (minden bizonnyal nem csak tudat alatt) folyamatosan ébren tarthatta az is a költő Tőzsér Árpádban, hogy az irodalom szerepét, feladatát, létezésének értelmét és esztétikai értékrendjét illetően ambivalens szellemi viszony fűzte a "vox humana"  igehirdetőjéhez, a szlovákiai magyar irodalom első klasszikus esszéistájához és kritikusához. Tőzsér kritikai írásainak a gyűjteménye a szlovákiai magyar irodalom eszmetörténeti regényeként is olvasható, s ennek a virtuális regénynek egyik fontos szólama éppen az a kardinális különbség, amely az apák és fiúk nemzedékének e két meghatározó személyiségét szellemi létükben, írói éntudatukban is elválasztotta egymástól: a "valóságirodalom" prófétáját, Fábryt "az irodalom valóságának" az esztétikumán, önértékén töprengő, szélesebb befogadó horizontra vágyó Tőzsértől. (Az élet nagy regényíró, s a már-már giccsesen összecsengő, jelképes helyzeteket sem veti meg: 1958-ban indult meg az Irodalmi Szemle, a felvidéki magyarság első irodalmi folyóirata 1945 után; az első szám beköszöntőjét Fábry Zoltán írta, s ugyanebben a számban egy Tőzsér-vers is nyomdafestéket kapott. Jó évtizeddel később, Fábry Zoltán tanulmánykötete Valóságirodalom címmel látott napvilágot; pár esztendővel később, mintha egy irodalomszemléletet kifejező "hívórímre" válaszolna, Tőzsér Árpád Az irodalom valósága címmel adta ki első tanulmánykötetét...)
     Abban természetesen nem lehetett nézeteltérés vagy vita Fábry és Tőzsér között, hogy a kritikának elsőrendű kötelessége félreérthetetlenül elválasztani az irodalmat mindenfajta álirodalomtól, s gondolom a tekintetben is egyetértés volt közöttük, hogy valamirevaló kritikusnak kutyakötelessége határozottan megkülönböztetni a valódi tehetséget azoktól a szerzőktől, akik - Kosztolányi fejedelmien ironikus megfogalmazása értelmében - "nyilvánvaló félreértésből szegődtek a Múzsa hódolóinak a táborába". Jelszó-tömören, 1955-ben, egyik cikke címében éppen Fábry fogalmazta meg, hogy: "Kevesebb verset - több költészetet. S tizenöt évvel később, A kritika a ház jövje című esszéjében tulajdonképpen Tőzsér is ennek ad hangot, amikor a szlovákiai magyar irodalomkritika akut betegségét abban jelöli meg, hogy "nálunk nem az a társadalmi haladás- és esztétika szempontú kritika honosodott meg, amely az értékeknek helyet, a selejtnek pedig ajtót mutat, hanem egy olyan áltoleráns gyakorlat, amely minden aktivitást szentesít[...] Nálunk könyvről ritkán írják le és nyilvánosan ritkán mondják el, hogy dilettáns munka, hogy a puszta létezésünkön, a szlovákiai magyarság létezésén kívül nem bizonyít semmit. Másutt pedig így ír, ami mellesleg nézeteinek, a kritikával kapcsolatos elvárásainak a következetességét is tükrözi: "ahelyett, hogy azt vitatnánk, mennyiben van irodalmunkban az eszmének valós léte, ha az esztétikailag, sőt egyszerűen nyelvileg megvalósítatlan, szemet húnyunk a hibák felett; publicistáinkat a kisebbségi sors nagy íróivá ütjük, s hősöket, eszméket, küldetést látunk ott, ahol hősöket, eszméket, küldetést lehetetlenítő stílusvétségeket kellene látnunk.
 

A szlovákiai magyar irodalom elméletileg megalapozott én-tudatának a hiányát persze könnyebb elméletileg diagnosztizálni, mint a gyakorlatban érvényesíteni napról napra azt a kritikai igényt, amely Tőzsér írásait fűti. A homokóra nyakában anyagát létrehozó "ihlet" állandó komponense ez a kritikai igény, amellett hogy az érintettek szemében minden bizonnyal "hóhérolásnak" is tűnhet. E nélkül azonban az irodalmi tudat- és én-tudatteremtés feladata nem végezhető el. Az igazán keserves kérdésekkel nem az úgynevezett szerzői hiúságok megsértése közben szembesül a kritikus, s ezt jól tudja Tőzsér Árpád is: Laki irodalmunk elméletét meg akarja teremteni - mondja a Tóth Lászlónak adott interjújában -, az menthetetlenül történelmünk, történelemtudatunk problémájába bonyolódik, az pedig mérhetetlenül összetett, tisztázatlan kérdés. S amit aztán végképp nem lehet laboratóriumi körülmények között vizsgálni - vagy mint "sorshelyzetet" szimulálni - vagy akár a legkifinomultabb empátiával "modellizálni" (ahogy ezt mímelik nem kevesen a sorsukban nem-érintettek közül...). S Kelet-Közép-Európában, tehát "a homokóra nyakában", még érinteni is csak kivételesen ritka pillanatokban lehet - a tárgyilagos, elemző szembenézés igényével. S paradox módon éppen ez az érinthetetlenség az első számú alibije és enyhítő körülménye mindenfajta buzgó és akarnok amatőrségnek, nem ritkán felpántlikázva Győry Dezső patétikus ábrándjával: "Sosem magunkért, mindig másért / hirdettünk többet, mint magunk...".
     No de, rá szabad-e szólni az örvényben fuldoklóra, hogy kiabálhatna "szebben is, kis lovag?" Ez a kérdés, amennyiben irodalomról van szó, Tőzsér hite szerint nyilván szofista akadékoskodás. Az ő kritikusi szereplése, érzésem szerint, azon a meggyőződésen alapszik, s ez hitelesítheti erkölcsileg is a kíméletlen esztétikai igazmondás igényével papírra vetett tanulmányait és kritikáit, hogy az (egyik) alapvető különbség élet és irodalom között éppen abban rejlik, hogy az életben lehet (és, sajnos, többnyire kell is), ámde az irodalomban nem kell, mert nem is lehet "részleges becsülettel" élni, illetőleg írni, mert azt az írás sínyli meg, jóvátehetetlenül. Az irodalom oly sokat emlegetett autonómiája e nélkül az imperatívusz nélkül egyszerűen nem létezik (s ez az, amiről még az autonómia szükségességének a hangoztatói közül is meg szoktak némelyek feledkezni írói gyakorlatukban...
     De, gondolom, még csak nem is ez az - erkölcsi? esztétikai? - idealizmus teremtett távolságot Fábry és Tőzsér szemlélete között, a szükséges kritikai gyakorlat természetét és az irodalom mibenlétének az értelmezését illetően, hiszen azt a bizonyos "Igazságot", amit nagybetűvel szoktunk elgondolni és leírni, Fábry Zoltán is ki-kimondta, reménytelen helyzetekben, s halálraszánt bátorsággal, éppen a kisebbségi lét sorskérdéseiről vádlottként megszólalva. De miben kell látnunk egy-egy mű irodalmi súlyának, jelentőségének uralkodó értékmeghatározó tényezőjét? Tőzsér Árpád még a nyolcvanas évek vége felé is erre a kérdésre adott válaszokban érzékeli a szlovákiai kritikai irodalom legfőbb fogyatékosságát, s a műalkotás emanci- pációjának legfőbb akadályát: "szegényes kritikai irodalmunk fő árama - írja - megint az az ötvenes években kialakult, kicsit ugyan közben kulturálódott, lényegében azonban mégiscsak naturalista értékítélet, amely szerint az irodalmi érték legfőbb ismérve a közvetlen társadalmi fontosság". S ha ez így van, akkor ebben Fábry "valóságirodalom"-esztétikája minden valószínűség szerint kitüntetett szerepet játszott. Irodalmi művek "közvetlen társadalmi fontossága" veszélyes és sematizmussal terhes illúzió, hiszen ha jól meggondoljuk, az irodalomtör- ténetírás által "kritikai realistának" deklarált példaművek közül a legnagyobb jóindulattal se lehetne, egyikről sem, kimutatni közvetlen társadalmi fontosságát. Persze, a zsdánovi irodalompolitika, a "szocialista realizmus" ideológiai délibábjának az uralma idején ezt nem lehetett, nem volt szabad végiggondolni... De a 20. századvégről visszatekintve, meg kell értenünk azt is, hogy Fábry irodalomszemléletét, amely természetesnek, sőt: kívánatosnak tartotta az irodalom haladó szellemű társadalmi elkötelezettségét, a századelő magyar marxistáinak, "Beatrice apródjainak" a messianisztikus hite pecsételte meg, s ezt a pecsétet "igemálhákkal rakott" és "eszme-ev" agya (Ady) már nem tudta feltörni a második világháború után kialakult viszonyok között. Vagy nem is akarta, mert az egyetlen, bár nem mindig érvényesíthető hivatkozási alapot remélte benne, abban a világban, amelyben az élet Lrendjét a marxizmus-leninizmusra való önkényes hivatkozások szentesítették, hogy a szellem és a művészi képzelet síkján a valóság - eszményített? retusált? - mása révén mégis kimondódhat valami az igazi, s éppen ezért kimondhatatlan életigazságból? (Ki tudja?, ezt megint csak nem lehet semmiféle alkotáslélektani helyzetgyakorlattal szimulálni. S hogyan lehetett, akár öntudatlan önáltatások árán is ragaszkodni ehhez a fából vaskarikához?)
     Mindenesetre, az ötvenes évek szlovákiai magyar irodalmában is "adva volt egy irodalomeszmény - hangoztatja Tőzsér -, s íróink többsége ehhez az eszményhez alakította a valóságot. Az irodalomeszményt a kritika s a szerkesztőségi gyakorlat alakította ki; akiben nem élt elemi erővel egy belső irodalommodell, az egyszerűen behódolt az adottnak." S a behódolás következményei tovább tartottak, mint az ötvenes évek. De attól a pillanattól fogva (mely következményeiben a Prágai Tavaszhoz vezetett), ahogy kiderült: a Lét igazi arculata egyre meredekebb szögben tér el és távolodik kondicionált ideológiai víziójától, Tőzsér és nemzedéke, majd az őket követő fiatalabbak számára egyre könnyebben megemészthető esztétikai tapasztalatot (s legfeljebb másfajta megrázkódtatást) jelentett annak a felismerése, hogy a marxizmus uralkodó csillagállása alatt születő valóságirodalom "támogatott" vetítővásznán jobbára csak az úgynevezett "szimulált valóság" (magyarán: álvalóság) képei jelennek meg, s ennek genetikus oka éppen a hivatalosan kialakított és képviselt irodalomeszmény.
     A Tőzsér által emlegetett ötvenes években, s főként a lényeget érintő kérdésekben megszólaló írónak - Pozsonyban is, akár Budapesten - egyfajta aesopusi nyelv elsajátításának a kényszere jelentette a legfőbb "korparancsot", s ebben a nyelvben a lét és tudat groteszk kettősségének, de úgy is mondhatnám: a nyomdafesték által létezni vágyó tudat önmagára kényszerített skizofréniája tükröződött. Erre a Sztanyiszlavszkij- módszerrel létrehozott mesterséges tudathasadásra kínálkozó példa e könyv anyagából Szalatnai Rezső esete, aki "szocialista valóságról" beszélt, de Tőzsér szerint mindenki tudta, hogy "nemzetiségi létezést" ért rajta, mintha egy bifokális szemüvegen keresztül kényszerülne nézni a világot. S amikor Fábry megteremtette az "antifasizmus korműfaját", akkor annak az érvényességi körét vajon nem terjesztette-e ki "a fasiszta kommunizmus" mellett a kommunista fasizmusra is, legalább lélekben és gondolatban? A "kifelé publicista, befelé esztéta" Fábry (Tőzsér jellemzése) szellemi-lelki mechanizmusának a megértéséhez, úgy vélem, figyelembe kell venni a kényszerű tettetés szocialista viszonyok között tenyészett természetrajzát; s annak a kimondását, hogy "a program még nem megvalósulás", s a politikailag igaz vagy helyes gondolat önmagában még nem esztétikum, gyakorta azon az áron lehetett csak kimondani, hogy politikailag "igaznak" kellett hallgatólagosan elfogadni a nyilvánvaló hazugságot. (Például a lenini nemzetiségi politika elveinek a megvalósulása a történelmi gyakorlatban...)
     A méltányosság gyakorlása nem járhat együtt azzal a "kegyes csalással", amely az irodalom és az irodalomkritika hivatásáról szólva, s egyébként méltányolható okokból eltekint a fölött az axióma fölött, hogy legyenek bármilyenek is a (történelmi) körülmények, igazi rendeltetését az alkotó szellem kizárólag az irodalom autonómiájának a tudatában (vagy legalábbis az illúziójában) kísérelheti meg betölteni, s Tőzsér Árpád e magasabb cél érdekében küzdve - hogy se a műalkotás, se a kritikája ne legyen művészetidegen érdekek szolgálóleánya - kritikus tollával, "harapós" kritikával nem kímélte pályatársai érzékenységét sem - erről a gyűjtemény jónéhány írása tanúskodik. - A homokóra nyakában úgy is felfogható, mint a kritika szabadsága érdekében vívott emancipációs küzdelem, amelyet történetesen egy költő vív évtizedek óta a szlovákiai magyar irodalom viszonyai között, mert ez a költő pontosan érzékeli, hogy a kényszerű vagy önként behódoló szemlélet- csonkítás nem korlátozódik a kritikára. Magának az irodalomnak a létét, kiteljesedését is akadályozza, nemcsak a teljesítményei megértését és értékelését.
 

A Duna másik partjáról, vagyis innen, Budapestről úgy tűnik, hogy ennek a sajátos "szabadságháborúnak" (amely évtizedeken át "a homokóra nyakában" lévő térség teljes szélességében zajlott) a belső front-mozgásait és csatáit (olykor csak csetepatéit) követte Tőzsér, amikor szerkesztőként vagy kritikusként odaállt az utána következő nemzedékek - például az Egyszemű éjszaka antológiájának "tétova, szemüveges költőnemzedéke" mellé, akikben az esetleges esztétikai újdonság a hivatalos irodalmi intézményrendszer által sugallt elvárások csendes, de határozott elutasításával együtt jelentkezett. Költőnk kritikus nyitottsága és érzékeny odafigyelése máig változatlan, és érdemes megjegyezni, hogy a szabadság álmának (vagy sokak szerint: délibábjának) a konok követése közben Tőzsér nem tért be a manapság oly divatos posztmodern (zsák)utcájába, mintha jó ösztönnel megorrontotta volna benne a "kénkőszagot": a marxizmus alakváltó vírusát, amellyel a new left bacillusgazdái oltogatják be újra irányzatesztétikájuk injekcióstűivel a homokóra szamarait.
     Pedig a kísértés nagy: kiváltképpen Kelet-Közép-Európában, ahol a második világháború utáni fordulatok éveiben szárba szökkent a túlélő képmutatás aesopusi nyelve, amely ugyanakkor sok esetben "a föl nem adott hit tolvajnyelve" is volt (Illyés), és a Tőzsér által emlegetett önmegőrző belső irodalommodellek területén is rendre kitermelte, ellenhatásként, a hivatalos mítoszokkal párhuzamos ellenmítoszokat. Mítoszok és ellenmítoszok nem éppen barátságos együttlétének ma már irodalomtörténeti példája lehetne a magyar irodalom ötvenes évekbeli gyakorlata, amikor is a hivatalosság s nyomában a szerkesztőségi gyakorlat az "elkötelezettséget" és a "közérthetőséget" mitizálta ("Lobogónk Petőfi!"), az elnyomott irodalmi köztudat pedig a neoavantgárdot. "A hatvanas évek irodalmának »népmesehősei« kétségkívül az avantgardisták. A világ ma Mallarmét, Joyce-ot, Beckettet és Kassákot mitizálja - írja Tőzsér 1975-ben. Ezek a mítoszok azonban gyakran a naptárral együtt avulnak el, s mennek feledésbe. Mert gondoljunk csak arra, hogy kiket mitizál most, húsz esztendővel később az irodalmi köztudat, amikor visszanyúl - Mallarmé, Joyce és Beckett mögé - például Kleisthez, Hölderlinhez, Nietzschéhez, Gottfried Bennhez, Rilkéhez és de Sade-hez, nálunk pedig Szabó Lőrinchez vagy Kosztolányihoz? Egy königsbergi bölcselő szerint "nincs szörnyűbb, mint amikor az ember tetteit egy másik ember akaratának kell alárendelnünk". Így igaz, de az élet, a szellemi élet is, folyton gondoskodik érzéstelenítésről is, amely rendszerint nem más, mint a részleges vagy teljes egyetértés a politika vagy a divat diktátumával, amelynek alárendeljük magunkat. Hiába tudjuk jól, elvileg, hogy az irodalmi hagyomány csillagos ege, amely folyton megújuló tisztelettel és csodálattal tölti el szépre fogékony lelkeinket, s amelyre a divat vagy a politika is előszeretettel hivatkozik, folyton változik fölöttünk. (Akárcsak azok az erkölcsi törvények idebenn, amelyeket a realista irodalom ábrázol és ábrázol szakadatlanul.) A hagyomány és utókora eredendőnek vélt összhangját ugyanis a történelmi dimenzió mindig relativizálja.
     Bels irodalommodelljeinkkel sincs ez másképpen, amelyekkel nehéz történelmi helyzetekben igyekszünk megőrizni autonómiánkat. Tőzsér Árpád könyve nagyigényű, szemléző tanulmányokban ábrázolja "összehasonlító gondolatébresztő" módon, hogyan ment végbe mindez a szlovákiai magyar irodalom "harmadvirágzásának" a történetében, amelyet hagyománya és nyelve a magyar irodalomhoz kötött, gyakorlati léte a Csehszlovák Népköztársaság társadalmi-politikai- nemzetiségi viszonyai közé ágyazott. Bizonyára jól érzékeli Tőzsér, hogy ez a különleges helyzet elvileg azzal is járhatna, hogy "irodalmunkat egyszerre több nyelvi és társadalmi közösség is magáénak vallja", a valóságban azonban "még az érdeklődőket sem irodalomként érdekeljük". Ez az indokolt keserűség természetesen nem akadályozza meg a szerzőt annak a "Semmiből induló folyamatnak" (több tanulmányon keresztül történő) végigelemzésében, amely a szlovákiai magyar irodalom második világháború utáni alapítóinak: Bábi, Gyurcsó, Ozsvald vállalkozásának a jellemzésével kezdődik, akik az ötvenes évek elején az "őstermelő társadalmak szintjére" visszazuhant magyar nemzetiség számára próbáltak - Petőfi, Erdélyi, Sinka és Illyés lantján - költészetet teremteni. Folytatódik az oknyomozó elemezés az 1958-ban jelentkezettek, Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy útjának a leírásával, akik viszont a legtöbb felszabadító ösztönzést a költői kifejezés terén már a második világháború után fellépett új költők - elsősorban Juhász Ferenc és Nagy László - népi szürrealizmusától kapták. Megtoldva ezt az önéletrajzi elemekkel is gazdagított visszatekintést azzal a finom megfigyeléssel, hogy ma úgy tűnik: ez a háború utáni késő-szürrealizmus inkább volt betetőzése egy Vörösmartyval kezdődött folyamatnak, mint kezdete valami sohanemvolt újnak. (Bár az "új" fogalmával ajánlatos csínján bánni, hiszen a líra egyik radikálisan újat hozó tekintélye, T. S. Eliot tagadja kategorikusan a minden előzmény nélküli "új"-nak a lehetőségét a költészetben...) Pécsi Györgyi szerint "költő-kritikusunk az 1963-65-68-as évekre teszi a szlovákiai magyar irodalom nagykorúsodásának idejét, s e nagykorúsodás kulcsszerepében a Nyolcak (A szlovákiai fiatal magyar költők antológiája - D.M.) nemzedékét látja. Ez a felívelés 1977-78-ig tartott, állapítja meg Tőzsér, s ha jól értelmezem a tanulmányait, akkor a szlovákiai magyar líra is ennek a felívelésnek az időszakában szakad két ágra: "személyes-vallomásos típusú versekre" és "a »teremtett világú« művekre, a »létezni vágyó ember« létezéseként ható szövegkonstrukciókra vagy legalábbis az ilyen konstrukciókra tett kísérletekre", s vált mindinkább a költők alapélményévé "a társadalmon kívüliség, a magány".
 

Mindez ma már irodalomtörténet. Az igazán lényeges - idő fölötti - kérdések az irodalomtörténeti folyamatok pontos kritikai ábrázolása közben is Tőzsér Árpád irodalomszemléletének ontológiájából következnek. Az alapkérdés Tőzsér számára az úgynevezett objektív valóság és az esztétikum, illetőleg költőiség viszonyát illetően abban rejlik, hogy "miközben a szlovákiai magyar költő általában még mindig csak akkor ír verset, ha mondanivalója van" (legalábbis a hetvenes-nyolcvanas években, őszerinte, bár a hajlandóság a szlovákiai magyar versben is megvan arra, hogy "ártalmatlan lap- és folyóirat-töltelékanyaggá zülljön"), létrejön-e, létrejött-e olyan költészet, amely nem az objektív valót ábrázolja, hanem a verset képes objektív valósággá tenni? (Ahogyan ez egyébként akár a személyes- vallomásos költészet klasszikusainak is sikerült.) Tőzsér diagnózisa nem megnyugtató, mert önáltatás nélkül nem is lehet az. A bőrén, az idegzetével, személyes költői sorsán keresztül is éreznie kell ugyanis egy újabb paradoxon érvényesülését, hogy miközben a szlovákiai magyar költőt a mondanivaló ingere ihleti versre, "legtöbbször ez a mondanivaló is speciális (speciálisan »szlovákiai magyar«) s eltakarja költőink elől fejlődésünknek azon világ- sőt kozmikus összefüggéseit, amelyek általánosságban költészetünk fejlődését is meghatározzák... A továbbiakban ki is fejti, hogyan jön létre a "speciálisan szlovákiai magyar mondanivaló" vakfoltja a költészetben: "A mi legtöbb költőnk »válságát«, elbizonytalanodását, útkeresését nem a fejlődésünket meghatározó világ- és kozmikus összefüggések és lírai kifejezhetőségük ellentmondása magyarázza, hanem az az igyekezet, hogy a »speciálisan szlovákiai magyar mondanivaló« és annak megfelelő énkifejezés vagy vallomáslíra stádiumát meghaladják. Így is mondhatnám, hogy míg amott egy »totális léttudat« birtoklásából következik az elbizonytalanodás, az új utak keresése, addig emitt éppen ennek a »totális léttudatnak« a hiánya a válság melegágya.
     Ebből az eszmefuttatásból vált számomra igazán nyilvánvalóvá, miért tekinti Tőzsér Árpád "ősidők" óta a szlovákiai magyar irodalom alkati betegségének az "én-tudat" hiányát. Ez a hiány ugyanis az ő számára az átfogó költői léttudat hiányával egyértelmű, s nem pusztán kritikai vagy irodalomtörténeti fogyatékosság, hanem személyes költői létének is a legmélyebb, központi problémája. Szigeti Lászlónak 1989-ben adott interjújában így vall erről: "Mittel úr, mai verseim furcsa hőse[...] már csak saját zavaros, iróniával megidézett emlékeiben él, ő maga pedig a lét nélküli tudat abszurdumában leledzik". A lét, a teljes lét, mint adottság és lehetőség, "akárcsak egy kopott szövet lassacskán elfogyott" Mittel úr és társai lába alól (hogy valamilyen eszmetársítás kényszerének engedve Aragon egyik versének, A dunquerque-i éjszakának soraival éljek...). Tőzsér feltehetően ösztönösen is érzi, hogy az irodalom autonómiája, amely nem kizárólagosan az irodalompolitika függvénye, hanem a teremtő fogyatékosságok felismerését szolgáló belső szabadság lehetősége is, minden rossz adottság, történelmi determináció ellenében; a szabadságé, amely Kierkegaard szerint "állandóan szüli az igazságot", s a felismert művészi igazság erejével az író, a költő igenis képes a "Semmiből" is "világokat teremteni". Ez a lehetőség a "speciális mondanivaló": a provincializmus rémétől leginkább fenyegetett irodalmak művelői előtt is nyitva áll. S úgy érzem, Duba Gyula egyik regényében is (A macska fél az üvegtől) ennek a lehetőségnek a megvalósulását üdvözli. Duba regényének a hőse is "énhiányos személyiség", aki "abban a valamiben nem hisz, éppen attól a valamitől viszolyog, fél a leginkább, amely valami ezt az ént megteremteni volna hivatott: a valóságot befolyásoló, átalakító tettől[...] A szlovákiai magyar személyiség ugyanis személyiségként többnyire azért nem teljesedett ki, énje azért maradt torzó (ha torzó maradt s ha nem, akkor sikerült sémává, papírhőssé kinőnie magát), mert kiteljesedését a környezete, rendszerint a kisebbségi viszonyok akadályozták. Duba hősét nem a környezet, nem a társadalmi viszonyok akadályozzák, hanem önmaga korlátai, mindenekelőtt a már sokat emlegetett szkepticizmusa, fatalizmusa, de például mindenbe könnyen beletörődő közönye és rációellenes képzelgései is. Dubáé az érdem, hogy megmutatta - könyörtelen őszinteséggel ábrázolva hősét -, hogy az ember nemcsak a társadalom terméke, hanem terméke (ha terméke) önmagának is.
     A lét lehet korlátozott (többnyire az is), a tudat pedig ennek következtében csonka és hamis, de a hamistudat együttélését a csonka léttel csakis a teljes írói léttudat képes esztétikai érvénnyel életre kelteni a műalkotásban, műfajra, nyelvre és irodalomra való tekintet nélkül. A mondabeli labirintusban minden út zsákutca - egy kivételével. A művészet labirintusában minden tehetség megtalálhatja a saját útját, "merre rendelte menned" (Babits), ha ezen közben nem felejti el, hogy a valóság és irodalom végtelen útvesztőiben nem létezik kollektív Ariadné-fonal, különféle ideológiák és esztétikák képében, amelyekre rábízhatná magát.
 

A Vita és vallomásban Tőzsér Árpád felteszi a kérdést: "vajon miért nem adott a szlovákiai magyar irodalom az elmúlt hatvan esztendő során egyetlen nagy tehetséget sem az egyetemes magyar irodalomnak? Nos, ha ez így volna is (mert ki tudná ezt megfellebbezhetetlen bizonyossággal eldönteni), akkor abban tagadhatatlanul szerepet játszhatott a nemzetiségi sors hendikepje is, amely éppen a szlovákiai magyarság életére nem kis súllyal nehezedett. Németh László, akit Tőzsér Árpád bizonyos értelemben eszményképének tekint, mint esszéista, "szűk buroknak" tekintette a nemzeti sorsot az irodalmon. S ha lehet még szűkebb "fojtogatóbb" burok a nemzetiségi sors, hiszen "a nemzetiségi sorsba szorult nemzettöredék, akár tetszik, akár nem, a nemzet fejlettségének egy korábbi fokát konzerválja", állapítja meg ugyanebben az interjúban maga Tőzsér. Duba Gyula regénye kapcsán pedig arra az elemi tényre figyelmeztet, hogy az ember "az idegen nyelv rendszerében nem tud önmaga maradni, elidegeníti őt igazságától".
     Ki ne érezné át mélyebben, írói létében, hogy ez a burok, amelyről Németh László is beszél, mennyire elválasztó realitás is tud lenni, mint a nemzetiségi sorsot élő író? Még akkor is, vagy annál inkább, ha - Tőzsér Árpád példájánál maradva - természetes módon hisz abban, hogy a szlovákiai magyar irodalom a közös nyelv és közös szellemi hagyomány kohéziója révén szerves és elidegeníthetetlen része az egységes és egyetemes magyar irodalomnak. S feltételezem, hogy ezt a meggyőződését az a remény is színezi, hogy ezáltal műve és a sorstársai által létrehozott művek magától értetődő módon kerülhetnének rá arra a mellékszempontokra nem tekintő esztétikai mérlegre, amely az elválasztó körülményektől és határoktól függetlenül, az emancipált kritika hitelével méri, hogy mit ér a műalkotás, ha magyar. (Már amennyiben ez a mérleg, amelynek a kritikai tisztesség és intellektuális becsület volna a rugója, valóban működne a "magyar" magyar irodalomban.) Ez az eszményi mérleg, a közelmúlt évtizedekben nemigen működött, s nemigen működik most sem. Nem mernék e fájdalmas jelenség - akárcsak hipotétikus - magyarázatával kísérletezni, de azt gyanítom, hogy ebben a hiányban, vagy ha tetszik: működésképtelenségben a nem egyszer változó politikai kényszerűségeknek is engedő ideológiák mellett szerepe van annak az éppenséggel nem esztétikai vagy ideológiai természetű ténynek is, hogy a történelmi Magyarország immár háromnegyed évszázada részekre szakadt, s az összetartozás tudata és vágya mellett akár öntudatlanul is, de a történelmi különlétre és különutakra kényszerített élet szétfejlődésének(?) logikája is mind erősebben érvényesíti jogait. Nem azt mondom ezzel, hogy ennek így kell lennie, hanem csak azt, hogy: így van. (Jelentkezik ez olyasmiben is, hogy például több mint három évtized alatt, Tőzsér sem írt, tudtommal egyetlen egyszer sem, erdélyi vagy vajdasági vagy itteni vagy emigrációba kényszerült magyar író munkájáról, munkásságáról tanulmányt.).
     A még szűkebb nemzetiségi buroktól való megszabadulás útja az irodalomban nem a megtagadáson, hanem annak a megtalálásán múlik, mi módon lehet a művészet eleven erejével teremtő fogyatékossággá változtatni ezt a nehéz determinációt? Hagyomány és nyitottság című tanulmányában Tőzsér Árpád egyetértőleg idézi Koncsol Lászlót, aki szerint "a nemzetiségi - kisebbségi - létforma nem elvont kategória, amellyel könnyedén játszadozhatunk, hanem az egyén sorsában valósul meg percenként, s engem, bevallom, igazán mélyen ez a kultúra is ebből a szempontból érdekel". Bennünket is, ha ugyan szabad többesszámot használnom. Mindannyian csak abban reménykedhetünk ugyanis, hogy a mi szűkebb Európánkban az idő e kötet címadó írásának a jövendölését igazolja majd, hogy tudniillik "Közép-Európa irodalmaiban a nemzeti lét, a megmaradás viszonylagos intézményesítettsége után most válik a megmaradás magatartásának logikai ábrájává, most van születőben az a költészet, amely már nem a nemzeti lét formáira, tényeire, hanem az ebből a létezésből következő tudat formáira, tényeire épül". Mert (s itt kap hangot újból Tőzsérnek a költészet entelecheiájáról vallott alapmeggyőződése): "nemzeti költészet jegyei nélkül is lehet nemzeti" az a költő, aki "nem a lét, hanem a tudat formáiból" csinál költészetet. S példája a kortárs cseh líra "nemzeti művész"-e, Vladimir Holan, akit a két háború között "érthetetlennek", "ezoterikusnak", a "lét és nemlét metafizikusának", a szó "terroristájának" tartott a cseh irodalmi köztudat, s akitől éppen ezért senki nem várta, hogy 1938-ban Csehszlovákia földarabolásának a pillanatában a fasizmus ellen tiltakozó politikai verseket fog majd írni. (Ugyanúgy, ahogy a resistance-ban részt vett, korábban ezoterikus francia szürrealisták a német megszállás alatt. Igaz, Holannak volt nemzetközileg is elismert és szavatolt nemzeti léte...)
     A szlovákiai magyar irodalom oly nehezen megszülető éntudatát azonban még valami beárnyékolja, Tőzsér szerint, a legutóbbi időkben, aminek az ősoka a brezsnyevi pangás szlovákiai változatának főleg a nyolcvanas években végbement folyamataiban keresendő, amikor az egyetemes kontraszelekció internacionáléjának a jegyében megtörtént ott is "irodalmunk szervezetének belső elroncsolása, mikroflórájának a lepusztulása". A szellemi kannibanizmus ellenforradalmárai Csehszlovákia-szerte a "normalizátorok" voltak, s ezek az arc-, jellem- és meggyőződésnélküli bürokrata androidok, akiket Tőzsér Leonardo da Vinci kifejezésével élve "latrina-embe- reknek nevez, nemcsak az irodalmi élet organizmusát betegítették meg, hanem azt a természetes bizalmat is megmérgezték, "a lelkek egyességét", ami nélkül a társadalom jó-működése semmilyen korban nem képzelhető el. A mai fiatalok ennek következtében minden negyven évnél idősebb emberben "normalizátort" szimatolnak Szlovákiában, panaszolja keserűen Tőzsér, a H. B. szindróma című, 1990-es keltezésű írásában. Mennyire jellegzetes és mindenütt egyoformán kísértő tünete ez a "homokóra nyakába" szorult térség szellemi életének! A múlt, ki tudja meddig roncsoló sugárfertőzete.

(Budapest, 1996. március)
 

* Tőzsér Árpád A homokóra nyakában című hamarosan megjelenő tanulmánykötetének bevezető tanulmánya.