Kolárról hallottuk rég, ő az a bátor, aki mondogatta: orchídeát hóhér is nevelhet.
     Ahhoz képest, hogy Jiri Kolár Herder-díjas, képzőművészeti-vizuális poétikai munkássága alapján világhíres alkotó, s a munkái immár összegyűjtve jelentek meg Csehország- ban, nemhogy nincs magyar nyelvű könyve, de mifelénk alig ismerik. Anno 1983 Mányoki Endre közölte Kolár képverseit a Mozgó Világban, rémlik, mintha szerzőnk az Új Forrásban is írt volna róla a kilencvenes évek elején - biztosan vannak azért néhányan akik így-úgy tudják, ki ez az 1914-ben született avantgardista.
     Magam csak Kolár vizuális munkáit ismerem alaposabban, termetes albumjai közül a New Yorkban megjelent kiállítási katalógusát (Rómában vettem, egy Kolár-kiállításon), a párizsi albumát és a cseh kiadásokat - e munkák könyvészeti remekművek, pazar formában, tipográfiával és korrekt bibliográfiákkal. Vélem, éppen Kolár és köre inspirálta volt arra Mányokit, hogy monográfiára készüljön a közép-európai avantgardról, s ha egyelőre másért nem is, minthogy Magyar- országra került a mérhetetlen számosságú képtömeg, méltányol- ható barátunk ügybéli erőfeszítése. És csak reménykedünk abban, egyszer publikussá válik valamennyi adat, kép, egyszer csak megcsinálja M. E. amiben ott van a maga fél élete is.
     Kolártól most itt van öt (hagyományos) vers, Parti Nagy Lajos - jó - fordításában. Ha van még irodalmi esemény Magyarországon: akkor ez az. A JAK-Jelenkor M-fordító Füzetek 9. könyve a kortárs cseh és morva költőket mutatja be - többségükben azokat, akik bár a cseh költészet csúcsát jelentették korábban is, de cenzurális okokból nem, vagy alig jelentek meg magyarul. S Kolár mellett persze Seifert, Holan, Holub, Zahradnicek vagy a fenegyerek Egon Bondy - huszonöten együtt, pl. azt is mutatva, hogy egy nyelvterületen ennyi költő is, költészetestül, megfér. A kötet léte Tóth László és Vörös István szerkesztőknek köszönhető. (Egyszer arról is kellene írni, hogy mi mindent hozott a Felvidékről ide Tóth, a költő, a szerkesztő, az irodalomszervező s mi mindent tud odavinni.)
     Miroslav Huptych fotomontázsa látható a könyv borítólapján - s ettől a mértéktartó munkától meghökkentővé, így a vásárlót (kellemesen) ingerlővé válik a kiadvány.
     Csáth Géza 1912-1913-as naplója (Windsor Kiadó) minden szempontból fontos könyv. Valóban könyv: úgy néz ki. Mákkék, szecessziós tábladísz, olvasható betűk, kellemes arányú tükör. Csáth Géza intim életét rögzített szöveg, mint általában az ilyesmi feljegyzések, nem valódi irodalom - de a tényanyaga, a személyiség pusztításának orvosi hűségű leírása, s az a hajdani lehetőség, hogy mindez olyan élet, amelyből irodalom lehetett volna: nem elfelejtendő. A kötet a korunkban egyre fontosabbá váló Csáth-életmű része. (Egyébként nem egy olyan író van, akivel nem a hagyományosan elgondolt szépirodalomban történtek meg a fontos és megjegyzendő dolgok, hanem csak úgy mellékesen, a kellően nem (vagy túl) értékelt napi életben. Márai naplója is erre mutat, Szabó Lőrinc versvalóságai sőt még Nemes Nagy Ágnes esszéi is.)
     Fenyvesi Ottó képverskötete (Buzz off!) könyvségével tüntethet a magazinossá váló hazai kiadványok között. S azzal, hogy nem feltétlenül szégyelni való, ha egy író ért a képzőművészethez. (Ki fogja azt feljegyezni, milyen kártékonyak azok a rossz ízlésű jó írók, akik saját magukkal hitelesítik pl. a rossz - erdélyi, vajdasági, felvidéki, nyugati s egyéb - faragványokat, pacsmagolásokat, ipari tárgyakat, s ki jegyzi majd meg, ha egy képzőművész műkedvelőtől is szemét szöveget idézget irodalomként, vagy azt, ha egy szerkesztő rémes tipográfiájú folyóiratot szerkeszt?)
     Fenyvesi Ottó versének illusztrációjával indította a Kecskeméten kitartóan élni képes Benes József impozáns kiállítását a Csikász Galériában. Termetes képei, huzagolt formái éppen hogy elférnek a cseh boltozatos termekben, a középkori ívek alatt váratlanul jól mutatnak. Nagy sikere van - egyébként a vajdaságiakat mindig szerette a város. Legutoljára szegény, a már nagyon leromlott állapotú Vaderna Jóska gyűlölte csupán kitartóan őket, vélve, hogy elveszik előle a pénzt, a sikert, a megjelenési lehetőséget és a kékharisnyás, édes alkoholszagú nőket.
     Benes fekete, mozgékony alakjával, villogó szavaival egészen franciás jelenség (magam pedig nem szívesen lennék nála anekdota) - meanderes-pántos-zsineges munkái mögött pedig olyan föld- és tájismeret van, amelyet egy népfi is elirigyel. Többször visszatérek a Bánat halálához - nem tudom, egy elfeküdt, lógó fülü, lecsípett farkú kutyát látok-e grafikáján, vagy kopár, esőtől lecsiszolt, állati hulla-formájú adriai szigetet, aztán apró színcafatok is kerültek (amelyekre mondataiban visszautal), vagy éppen csupán a briliánsul megvalósult munkát. Aztán, hogy Benes kiállításának szövege megjelenik az ÉS-ben, ismét csak látom, Füzi László gondosan közeledett korszakosnak tűnő művészünkhöz - és mindez a nagyság ott van ebben a grafiká- ban.
     Fenyvesi Ottó a kollázsaival - holott tavaly nivódíjasa volt - idén nincs jelen a tavaszi tárlaton, Veszprémben. A Dunántúl talán legtágasabb kiállításán ismét tömegesen állítanak ki a balatonfelvidéki képzőművészek, és most is - mint már annyiszor - szalonszerő anyagot hordtak össze. A három galériában mindenféle igényű, technikájú és minőségű produkció van, a kiválótól a műkedvelőinek is silányig. Egyik oldalon ott áll a barnák és tompa vörösek kedvelője, a meditatív hangulatú látványok érett festője, Bojtos Károly, vagy éppen az éppen fákban nőket sejtő Raffay Béla, az egyre szomorúbb szobrokat alkotó Kő Pál, Somogyi Győző, Udvardy Erzsébet, a városáról mindenféléket harsogó Szilágyi László, a bábmitológiába feledkező Györgydeák György, vagy a menedzservilágban éppúgy mint a fekete örvényű mediterrán tájakon járatos Szotyory László, a másik oldalon pedig: teatralitás, mesélgetés, szenvedelmek.
     Ami azonban szomorú - egyáltalán nem érdekli ez az anyag (sem) a szaksajtót, vagy a szaksajtó körül lebzselő szakértőket. Bizony, még csak meg sem nézik - úgy utasítják el.
     Veszprém, látható, továbbra is csupán a zenét és a képzőművészetet tűri; azt azonban minden mennyiségben. De ezek az eseményei is - akár jók, akár rosszak - úgy zajlanak a városban, hogy még csak észre sem veszik az ország - akár jó, akár rossz - odafigyelését (vagy oda nem figyelését).
     Hogy közben pl. a körzetében sok nagyon kiváló iparművész él, arról már nincs is tudomása. Horváth László szobrászatig elmerészkedő porcelánszobraiból, híres fali táljaiból semmi sincs a városban, de Vásárhelyi János székkiállításán sem volt méltó a helyi érdeklődés. Veszprém egyébként a Vár ucca tizennégy folyóiratot sem igyekszik eltartani - holott az egyetlen, amely a távlatos helyi értékeket kínálja vissza a városlakóknak: most éppen Eötvös Károlyt, Vas Gerebent. (Sikertelenül.)
     Mindezeknek egy az oka: alkotóink és munkásságuk se nem elég populáris, se nem fegyvertény a helyi és nem helyi politikai-gazdasági játszmákban.
     A kiállítás nívódíjasai közül Csüllög Júlia a valódi meglepetés: a nemesvitai festő képe olyan bölcsességek és tudások bizonyí- téka, ami bizony a ritka és valódi mesterek tulajdonsága. No és az éppen egy amerikai alapítvány ösztöndíjából dolgozó Dienes Attila két részből egybeálló bőrfotelje, amely annak ellenére, hogy lehetne akár barna ősállat, akár egy festett-cserzett bronzszobor, mégis bútor, kényelmes, nagy élettérbe illő használati tárgy.
     (Ha már Nemesvitánál tartunk: az április-májusi Alföldben ott látható  esszéje a nemesvitai András Sándornak, a költőnek és esszéistának. Rapai Ágnesről írt - Svájcban majd nálunk is megjelent - kötetelőszava erőteljesebb és hitelesebb képet adott egy kortárs alkotóról, mint ez.)
     Ha május első hétvége, akkor nekem - immár négy-öt éve - nem csupán születésnapom, hanem az egyházashetyei Berzsenyi Dániel-ünnepelés. Ambrus Lajos egy egész falut képes a hely szülöttének tisztelete köré keríteni, és mindazokat odavonzza - Amerikából, Olaszországból vagy éppen Salföldről - akiknek zene és tudás a nagy alkaioszi strófás költő szava. Ismét jót lehetett beszélni a kisnemesivé szépülő telek süt-házában - azokkal, akikkel egyébként nem lehet szokás naponta találkozni. Ambrusunk új szókalauz-cikkelye - a májusi Életünk hozta - a hazai kethagyomány tudására reflektál, írója láthatólag arra készül, hogy olyan valami portát csináljon, amely a táji hagyományoknak megfelel.
     Egyházashetyén volt Szőnyi Zsuzsa - mai napig azzal a gombszemű kislány tekintetével figyel, akit apja oly szeretettel festett -, ő, aki római lakásából a legendás Triznya-kocsmát, minden mediterránt kedvelő vándor és emigráns magyar értelmiségi délszaki gyülekező helyét csinálta, igazán tudja, miféle energiák kellenek a helyteremtéshez. Olvasta a Szlovákiában megjelent Angyalhéj kötetemet, az olasz tárgyú naplóregényt - és ennek tudom az értékét. A Magyar Filológiai Társaság szeptemberi római-nápolyi konferenciájának előkészületeiről is szó esik (akkorra s ezért jelenik meg római képverseket tartalmazó kötetem - ez, kérem pedig önreklám!)