1996. április 15.

Eddig a dátum mindig naplóm végén állt, de most kényszerű változtatást teszek. Hiszen mostani írásom végére egy múlt évi naplóbejegyzés kerül majd - reggel fontolgatom az írás szerkezetét, s így döntök -, ott pedig megtévesztő lehet a dátum.
     Tavaszi influenzával küszködöm, azt gondolom, hogy egy hétvége elég lesz majd a kikúrálására, ami nem is jelent különösebb gyógyszereket, hanem a két-három nap nyugalmát. De hétfőn, a Forrásban, amikor reggel hét után pár perccel íróasztalomhoz ülök, hogy három levelet megírjak, keserű csalódás ér. Erős fájdalom még mindig a vállban, a karban, a csukló izületeiben, olyannyira, hogy még a gépelés is nehezemre esik. A néhány soros levelek gépelése. S mint a tenger hullámzása, ahogy ritmusosan a partra kicsap, menetrendszerű, ritmusosan ismétldő szédülések. A gyöngeség jeleként. Jelezvén, hogy még az ágyam várna vissza. Jelezvén, hogy még az influenza az úr fölöttem.
     Három levél vár rám, ezeket még meg is írom. Egy Nagy Gazsinak. Orosz Pistával közösen írt képversét - tegyük persze a műfajt idézőjelbe -, egy Orosz István-grafika ez, melyet a költő kézírásával körülkerített, tehát e képversét közöltük, s most a mű fotóját visszakaptuk a nyomdából. Ezt küldöm el közös munkánk emlékeként. Rövid levél Olasz Sanyinak a Tiszatájhoz, elnézését kérve, hogy az ígért verssel késem, s egy megírandó próza tervével, melynek címét is jelzem: Három találkozás. Fénymásolok egy meghívót, mely régi Eötvös Kollégium-beli estünket idézi. Baka-Nagy Gáspár-Pintér: fiatal költők estje az Eötvös Kollégiumban, bevezeti Kormos István. Most olvasom újra a megsárgult meghívó dátumát én is: 1976. május 13. Éppen húsz éve. Éppen húsz éve, hogy elindultunk.
     A harmadik levél pedig a hódmezővásárhelyi Németh László könyvtárba, Csernus Jutkának. Édesapja s az én nagyapám: testvérek. Voltak? Talán felesleges a múlt idő, hisz a testvérek a halálban is testvérek, s ez jelen időben.
     Édesapja a közelmúltban halt meg, s most jutott tudomásomra, hogy ez a tanyán élő, földművelő parasztember - akinek persze műveltsége, elsősorban történelemben és irodalomban való jártassága akár tudósokéval fölért -, tehát az önművelő, autodidakta parasztember tucatnyi füzetet írt tele esténként följegyzéseivel. Mik lehetnek ezek az évtizeden át írt följegyzések. Önéletrajzi írások? Miféle naplójegyzetek? Családtörténeti jegyzetek vagy csak porba írt bölcseletek? Még nem tudom, de ezért a levél, a füzetekből, mindegyikből fénymásolatot kérek.
     Ahogy ez a nagybátyám meghalt, felesége azonnal a városba költözött. Persze egy elhagyott tanyán nem is maradhatott egyedül, még akkor sem, ha álmát egy hűséges, hófehér kuvasz őrizte. De a kuvasz a városba már nem mehetett vele, e kutya jövendő sorsáért aggódtam magam is. Benes Jóskát, a festőt találkozóra hívtam, de az ügynek kijáró olyan komolysággal és titokzatossággal, hogy Jóska nem is tudta elképzelni, miről lesz majd szó. Kérlelőn mondottam neki: Jóska, ezt a kitűnő kuvaszt ti vegyétek magatokhoz! Nekik előzőleg a világ legszebb kutyája volt birtokukban, hatalmas testű, hatalmas szőrzetű és hatalmas jámborságú komondor. Azt hiszem, Betyár volt a neve. Betyár valakinek útjában lehetett, mert egy reggelre megmérgezve találták az udvaron. Kutyájuk helyébe ajánlottam ezt az új kutyát, de nem tudtam rábeszélni őket. Maradt aztán a kuvasz most már egyedül az elhagyott tanyán. A feleség mindennap biciklire ült, s járt vissza etetni. Majd szólt a vadásznak s homlokon lövette. Ott feküdt a fehér kutya összehömbörödve, óriás piros folttal a homlokán. Vagy inkább gazdája után ment. Most esténként, azért oly kerek és rikítóan fehér a hold, s azért oly vércirombás, mert egy homlokon lőtt kuvasz fekszik összegömbölyödve benne?
     Egy autóút még a nyomdába, másodszorra imprimálom készülő májusi számunkat, amely összeállítás lesz Baka Pista emlékére. Az első nyomdai ellenőrzéskor derült ki, hogy az egyik folyóirat-oldalnak rontott a nyomása, most a javított fóliát viszem.
     Mostani naplófejezetemnek ez lett volna a tárgya, a Baka-számunk körüli munkák, s az én személyes emlékezésem is Pistára, barátomra. Leveleket is rendszereztem már az íráshoz, dokumentumokat, verseket, s persze magamban a gondolataimat is összerendeztem e napló-részlethez. De most mindez még egy hónappal halasztódik, majd akkor; csak a mostani napi munka színei, emlékei akkorra el ne halványodjanak. S még egy terv, ami ekképpen szintén halasztódik, Juhász Ferencről akartam írni, a Tekintet folyóirat 1996/1-2-es, tehát évkezdő, összevont számában nagy verset tett közzé: Ad notam Petőfi címmel. Lehet, hogy az utóbbi évtized legnagyobb versét. Erről kellene, nem is kellene, kell majd írni.
     Egy telefon - már nem a háborúba ájult Szerbiába, hanem a háborúból kikászálódó Jugoszláviába. Tolnai Ottónak, Palics "fürdővárosba". Palics, ahol én még eddig csak átutazóban jártam, de ahová Ottó nemrégen Újvidékről áttette a székhelyét. A napokban Ottóékkal álmodtam, e különös álmot akarom nekik elmondani a telefonban. Először is Csongrádon voltunk, anyám házában, gyerekkorom színterén. Én a szobámban aludtam. Már ezt különleges, és különleges szépségű álomi motívumnak tartom. "Álom az álomban. Azt álmodtam ugyanis, hogy alszom. Akkor érkeztek meg, váratlanul toppantak be Ottóék, Ottó és a felesége hozzánk, nézték, hogy alszom, csendesen pár szót váltottak feleségemmel s elmentek a városba sétálni. Rövid idő múlva visszaérkeztek - s akkor én álmomban felébredtem. Miért nem ébresztettetek föl hamarább - kérdeztem? Nem akartunk zavarni, megzavarni - szabadkoztak, s e szabadkozásban élen járt Jutka, Ottó felesége. Őt szólítottam meg tehát először álmomban, kérdezvén, hogy mért nem jöttök gyakrabban. Nem érünk rá, felelte, s mintha azt nekem úgyis tudnom kellene, emlékeztetőleg mondta csak, "nem érünk rá, tudod Ottó egy zenekarban dobol".
     Ezt az álmot kellene telefonban elmondanom nekik, ezt hogy velük álmodtam, hogy aludtam álmomban, s álmomban Ottó egy zenekarban dobolt.
     Tudniuk kell róla.
     Lassan számvetést készítek könyveim, írásaim között is. Seregszámlát (mily gyönyörűséges e seregszemle helyén szereplő régi szavunk), seregszámlát írásaim fölött. Múlt év könyvhetén jelent meg Ezredfordulóponton című verskötetem, talán ez az én középponti könyvem. Utána Karácsonyra a Graffiti című gyerekvers-kötet, a Móránál. Tóth Menyhért rajzaival, s ezzel régi vágyam teljesült. Egy válogatás verseimből, felnőtt verseimből - gyerekeknek, ez még a kiadó javaslata volt. Tóth Menyhért már az én ügyem. S kötetcímbe emelni ezt a furcsa műfajt, a graffitit - ez is foglalkoztatott. E századvégi-ezredvégi neofolklór műfajt, melynek fényeit s árnyait egyaránt látni. Áldott és átkozott graffitik.
     Most könyvhétre egy karcsú kötet az Új Forrásnál, címe Rajzok a tél falára. Ez a cím is azt mondja más szavakkal: graffiti. Jó, hogy e két egymást követő kötet címei egymásra rímelnek, talán rendben van ez így, nyugtázom magamban. E kötet lényegi üzenete a Clairefontaine-ciklus verseiben lesz.  Clairefontaine pedig annak a tengerzöld színű füzetnek a neve, amelyet Tolnai Ottó hozott Párizsból, egyik utóbbi látogatásakor, ami - persze - nem álombéli látogatás volt. E kötetnek újvidéki a tervezője is, Baráth Feri, aki az Ezredfordulópontont is tervezte, s újvidéki az illusztrátora is, Maurits Feri. A nyugodt vonalak mestere. Kíváncsian várom, hogy mit is eredményez közös munkánk.
     S utána a válogatott versek kötete következzék. A seregszámla, melyre képzeletben már készülök. S melynek címe magától kínálkozik. Lehet, hogy köteteim így egy körívet írnak majd le. Lehet, hogy válogatott kötetem címében visszatérek az első kötetemhez. A Kormos szerkesztette kötet címe Fehéringes folyók volt. Kormos emelte címmé egyik versem alapján. De a kiadóban a szerkesztői munkálatok során, félrehallásból vagy félregépelésből Fehéringes foglyok lett. Senki nem vette észre, s ha nincs a cenzúra (aki persze észrevette), lehet, hogy a kötet fehéringes foglyok címmel jelenik meg. E félrehallott kötetcím is ráragadt kötetemre. Sajtóhiba, félreütés teremtette esztétikum. Válogatott verseim címeként lehet, hogy jogos tulajdonosa, birtokomba is veszem.
     S az eddig meg nem jelent prózai írásokból futná-e még egy kis kötetre? Nem tudom, ennek csak címét tudom, Szökő kutak lenne. A Tiszatájban közölt esszém címe után.
     De amit legelőször is előkerestem, amihez ez a hosszú bevezető készült. Nézzük csak, mit is írtam naplómba egy évvel ezelőtt, 1995 májusában. Milyen gondolatokkal indítottam el akkor verskötetemet, az Ezredfordulópontont. Milyen gondolatokkal is?
 

Nemrégiben olvastam Németh László édesapjának, Németh Józsefnek a naplóját. Ne az életrajzot nézzük most, háborút és hadifogságot. Ne is az apró életrajzi mozzanatokat, amelyek - láss csodát - Németh László életművében új jelentést, jelképes szerepet és fényt kapnak. Egyetlen szót nézzünk csak, e naplóban találtam rá: vulkánfíber. E titokzatos szó jelentését nem ismertem, e titokzatos szóét, melyben tűzhányó lakozik pedig. Már nem is tudom, a könyv jegyzetrészében vagy másik szótárban leltem rá a jelentésére, de ráleltem: papírkoffer.
     Mi van a 20. századi ember vulkánfíberében? Itt a századvég, lassan ki lehet bontani a koffert: világháborúk és a túlélés reménye, mennyi pokoli mocsok és mennyi reneszánsz fény a világtörténelem leghosszabb évszázadában.
     De hiszen papírkofferünk nekünk is volt. Talán még most is van. A szülői ház előszobájában áll egy nagy fehér szekrény, a nagy fehér szekrény tetején ott porosodik a koffer. Hiába papírból, mégis átvészelt több évtizedet, több pakolást, több pakkolást, több költözködést. Erős kell legyen a papír, ha bakancsot is lehetett belőle készíteni a hadba induló árva katonáknak.
     Költő, mutasd meg, hogyan csomagolod, szállítod verseidet, s én megmondom, ki vagy. Te például illatos levélkében küldöd. Te például menedzsertáskában, a hónod alatt viszed. Pedig menedzsertáskába vers nem való. Te pedig sirálybőrcipőben járván sirálybőrtáskában cipeled verseid. S a verseid is cipelnek téged. Kinek versei így átmennek országhatárokon, kinek versei át a városokon. S legtöbb, ha egyik embertől a mellette álló másikig.
     Engedjétek meg, hogy én vulkánfíberben hordozzam verseim. Hatalmas papírbőröndben, mint aki utazik. Engedjétek meg, hogy beköltözzem ebbe a szóba. A papírbőrönd nincs tele verssel, a bőrönd szinte üres. Csúszkál ide-oda a nagy bőröndben a néhány kéziratpapír.

Egy régi kis interjúm fiaim szeme elé kerül. A kisebbik bele is olvas. Elolvastad? - kérdezem. El. Jó interjú? Szar...(?) Hallgatok, hallgatásommal kérdezem, miért? Minket meg sem említesz. Most ez, a "megemlítés" következik.
     Fiaim még járni is alig tudtak, de már hatalmas bőrlabdákat kértek maguknak. Igazi márkás labdákat, amelyekkel a világbajnokságon is játszanak a focisták. Nehéz bőrfocikat. Féltem, hogy összetöri lábukat, kezüket. Ezeket az óriás labdákat azután a lakótelepi szobában rúgták egymásnak, döngött a padló, nagyokat dörrent az ajtó, ha nekivágódott a labda. Pedig nekivágódott. Szegény szomszédok! Mi lesz az ilyen gyönyörű bőrlabdák sorsa? - tűnődtem egykor. S gondoltam, örökkön tartanak. S szétrúgták fiaim az első labdát. Hány kis apró mozdulat kellett ehhez. S szétrúgták a második labdát, a harmadikat. Anyámnál, a nem fűtött, így az általam hideg szobának keresztelt szobában őrzöm ezeket a szétrúgott bőrlabdákat. Szoktam mondani: itt őrzöm őket, az ifjúság múzeumában.
     Meg-megnézem őket meghatottan, szinte könnyezve.

Tandori Dezső előző kötetemről, a Lépcsők az Istenhegyenről írt egy esszét, a Tiszatáj 1994. decemberi számában. A kötet címéből kiindulva kérdezi: istenes versek ezek? S egy apró szójátékkal: nem, ezek ittenes versek. Köszönöm e szójátékot, s a többit is. Később verseimben rátalált az Országház-motívumra, s játékosan-leleplezőn mondja: költőnk itt cizellál. S jelzi azt is, számára a valamiféleképp történelmi-társadalmi cizellálás talán idegen. Költőnk itt cizellál, mondja. Majd hozzáteszi: de melyikünk nem. Köszönöm ezt a mondatot. Olvassátok a verseket. Vegyétek észre, a költő itt cizellál. De kérlek, tegyétek hozzá, "de melyikünk nem".
     Hordozzuk a cizellált vulkánfíbert.

Gyerekkoromból egy emlék. Négy-öt éves lehettem, nagyapámék háza a Holt-Tisza partján állt, ott nevelkedtem. Elkötöttem a halászok csónakját, s titkon fölszedtem a megvetett varsáikat is. Csillogtak benne az ezüstkárászok. Csak épp, kisgyerek, a varsák karóját visszaszúrni nem tudtam. Elloptam ezért nagyapám baltáját is. Hogy baltával verjem vissza, a csónakban állva a varsakarókat. A balta pedig a kezemből kicsúszva vízbe esett. Lemerültem, s a víz alatt nyitott szemmel úszkálva, tapogatva kerestem a baltát. Mint egy búvár, egész nap, le a víz alá s fölmerülni. Micsoda szerencse, hogy ott nem maradtam, vízbe nem vesztem én is.
     Talán azért, mert a gyerekek és a részegek Isten kötényébe pottyannak.
     Nem vigyázott rám senki, de talán én is újra Isten kötényébe pottyantam. Ebbe a szétfoszlott, elkoszlott, tengerkék, lyukas köténybe.
     De hogyan merüljek le újra? Már nem vagyok annyira gyerek. S még nem vagyok annyira részeg.