Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 6.sz.
Filep Tamás Gusztáv

"Minden előítélet a szellem
előzetes kapitulálása"
Koncsol Lászlóról, hatvanadik születésnapján 
  
  

1993. március 14-én beszélgethettem utoljára Koncsol Lászlóval úgy, hogy nem kellett rohannunk vonathoz, buszhoz. Korábban jött a tavasz, mint az idén, élesebb fény esett a belvárosi házsorokra, s mi, akik nem tartozunk azokhoz az egzisztenciális lehetőségekkel körülbástyázott rétegekhez, amelyek ezt naponta megtehetnék, órákig ültünk a Váci utca egyik vendéglátó- üzemegységében.
     Koncsol éppen felesége betegágyától érkezett Budapestre, a Rákóczi Szövetség és az annak kebeléből megalakított Esterházy Emlékbizottság ünnepségére, ahol előadást kellett tartania; én Ébert Tibort, az Esterházy-dráma akkor kitüntetett íróját laudáltam. Anyám akkor már több mint egy éve beteg volt - amint azt tudtuk, s bár olykor letagadtuk, újra és újra rádöbbentünk: gyógyíthatatlanul. Talán ez az állapot, amikor rettegünk szeretteink életéért, tett érzékenyebbé - másfél órával azelőtt megint tanultam Koncsoltól valami nagyon fontosat. Életem azon perdöntő, bár látszatra apró felismeréseinek egyikére tettem szert, amelyek révén az emberélet útjának felén úgyszólván már semmi sem marad bennünk a dacos kamaszból, akiben, mint Cs. Szabó mondja, "az igazságérzet nagyobb a tudásnál, az angyali szigor az emberségnél.
     Koncsol Esterházy János grófról tartott előadást, a szlovenszkói magyar politikusról, egy hosszabb szövegrészt idézve saját fordításában Pal'o Bohusnak, a magyar olvasó számára éppen általa fölfedezett vajdasági szlovák költőnek, Esterházy egykori rabtársának börtönmemoárjából. Ezután Horváth Sándor olvasta föl a grófnak valamelyik oroszországi börtönből, talán a Ljubjankából, testvérének küldött leveleit. Ezek a levelek a rab rózsafüzér-imáinak tartalmáról számoltak be.
     Hugenotta lévén, hamis mítosznak ítéltem és minősítettem az efféle fohászokat és könyörgéseket, a római egyház által kanonizált, bevett babonának. Ott, az Eötvös József Gimnázium tantermében, talán az előadás szövege, talán a citátumok és az interpretáció dialektikája, talán Koncsol hangsúlyai révén értettem meg valamit végleges érvénnyel, mert nem volt más választásom: nem a rózsafüzér a lényeg, nem is maga a nyelvi forma, hanem az utolsó szalmaszál reménye, vagy létének tudata. A mértéktelen szenvedés, amely előhívja ezeket az imákat, s maga az embertelen próbák alá vetett, elviselhetetlen súlyok alatt tántorgó, korok, ideológiák és hadjáratok révén méltóságából véglegesen kiforgatott ember. Hozzásegíteni valakit ehhez a felismeréshez - ki várhat ennél többet egy hitvalló protestánstól?
     Koncsolt emberként is, íróként is ez az érzékenység jellemzi elsőként, amely sohasem válik túlzóvá vagy keresetté, amely minden mondatán érezhető volt azon a napon is, s amely nem "párosul" vagy "kiegészül rendkívül tág körű műveltségével - egymásból erednek. Lélekbúvár legyen a talpán, aki pontosan külön tudja választani az ember lényeges jegyei közül az öröklötteket azoktól, amelyeket a tragédiaköltők a sorsból származtatnak. "Társadalmi helyzetemet sorsszerűen, már-már végzetszerűen, anélkül, hogy tehettem volna róla, születésem és a kor enyhe disszonanciája határozta meg, s ez bizonyos értelemben skizofrénné tett". Vélhetően éppen emiatt vált képessé posztjának betöltésére a csehszlovákiai magyar szellemi életben. S itt nem valamely megingathatatlan bársonyszékre gondolok; közössége jobbjai akkor is abszolút tekintélyként gondoltak rá, amikor nem tekinthette magamagát másnak, mint szegénylegénynek, ahogyan Misztótfalusi Kis Miklós, a tipográfus is szemlélhette magát, amikor egymaga nekivágott a Biblia kinyomtatásának. Koncsolnak is volt ilyen kilátástalannak tűnő vállalkozása, a szlovák-magyar, magyar-szlovák szótár; éppen akkor áldozta rá a legtöbb időt, amikor a hivatalok eldöntötték, hogy kiiktatják őt a kulturális életből. De addig még hosszú volt az út.
     1945 után a csehszlovákiai magyar kisebbségről, tudjuk, lesöpörték értelmiségét, polgárságát, középosztályát, s az újonnan szerveződő igen vékony, majdnem kizárólag paraszti eredetű rétegben a felföldi iskolák állami bezárattatásától 1948-ig a sárospataki kollégiumba járó, a határon újra meg újra átszökő Koncsolnak igen fontos feladatköre lett. Helyi, szlovákiai szinten részben az ő nevéhez kötődött a magyar klasszikusok újraértékelése, s főként őt jellemezte az egyetemes kultúra eredményei iránti fokozott figyelem. Szerepe van ebben bizonyára a gyermekévek kettősségének  -  a deregny-i református lelkész fiaként könyvek között nőtt fel, s ha akarta, több rokoni ágon is három-négy nemzedéknyi lelkészi és honorácior-hagyományra tekinthetett vissza. Életformája mégis alig különbözött a paraszti sorsú gyermekekétől, akiknek ivadékai már, amint éppen - többször is említette, nem magyar iskolába jártak, s végképp lesüllyedtek a társadalom aljára. "Az anyanyelv azt jelenti az írónak, amit a szín a festőnek, a hang a zeneszerzőnek, a föld a parasztnak, a gép a munkásnak. A meztelen életén túl mindent. A vallomás csak látszólag szűkül le a szakmai és személyes kérdésekre. Nemcsak az író lelki jegyeiről van szó, hanem magáról a tudásról, az emberhez méltó élethez nélkülözhetetlen ismeretekről, amelyek a többség számára csak anyanyelven szerezhetők meg. E megállapítás nem a provincializmus következménye - hiszen egy több nyelven beszélő értelmiségi mondja ezt -, hanem a lélektani ismereteké. Nyilván ez a felismerés, vagy a korábbi, de ehhez a felismeréshez vezető érzések, gondolatok és benyomások okozzák egyrészt azt, hogy Koncsolban olyan erős a pedagógiai érdeklődés és a pedagógusi hajlandóság, olyannyira, hogy még később megmutatkozó költői énjében, verseskönyveiben - Színmuzsika, fényvarázs (1981), Vizesnapló (1984) - és főként saját példaanyagra támaszkodó verstanában - Ütemező. Kis könyv arról, hogy milyen lábakon jár, szalad, forog vagy ugrabugrál a vers (1990) - is ezt véljük megszólalni elemi erővel, másrészt pedig azt, hogy nagy felelősségtudattal állított emléket iskoláinak, egyik legfontosabb esszéjében.
     1948-ban, a csehszlovákiai magyar nyelvoktatás engedélyezése után az elsőként megnyíló, s diákjait az egész szlovákiai magyar nyelvterületről toborzó komáromi középiskolában éppen ezért már tudatosan a háború utáni csehszlovákiai magyar írásbeliség első nemzedékét keresi maga körül. Olyan csoportosulást talál, amelynek mindent elölről kell kezdenie, mert nem segíthetik őt a kultúra régi intézményes formái, sem tapasztalt szellemi vezérek. Ennek a nemzedéknek a leginkább komplex kultúrában gondolkodó tagja Koncsol László lett. Meg szokták jegyezni róla, hogy verselemzéseiben nagy zenei kultúráját is hasznosította - ennek leglátványosabb példája Ladislav Novák Győzelmi dal című hangversének elemzése Egy érthetetlen vers értelméről címmel az Irodalmi Szemle 1967-es évfolyamában -, nos éppígy említhetné bárki Koncsol képzőművészeti ismereteit is. Alighanem - volt a leginkább hivatott arra, hogy egész korosztálya eredményeit fölmérje. A költőkön - Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Ozsvald Árpád, Cselényi László -, a prózaírókon - Duba Gyula, Dobos László - kívül a szobrászét - Nagy János -, az operaénekesét - Kovács Lajos - is. S a középiskolai évek emlékrétegeibe fúrva a beváltatlan ígéretekét. Így iktatja esszéjébe a "nagy tehetségű- ként jellemzett fiatal színésszel, az elkallódott Kis Lajossal kapcsolatos benyomásait is. Meghökkentő, hogy - Szeberényi Zoltán részéről - éppen ezeket az esszéit érte a verbalizmus, a nemzedéki elfogultság és glorifikálás vádja. Nyilvánvaló, hogy a kritikusnak nem sikerült közel férkőznie Koncsol szemléletéhez, írói eszményéhez, amelyben központi helyet foglal el a nemzedéki sorsközösség tudata, s a számvetés és számadás igénye. Az esszéíró az irodalomtörténetírást is többnek tekinti a bibliográfiai adatok egymás mellé biggyesztésénél. Hiszen nemzedéke egy ismeretlen világtörténeti periódus szülötte és áldozata - az első olyan korosztály, amely totálisan elveszítette a hagyományos világot, s az urbanizálódás általa tapasztalt formáitól semmit sem kapott cserébe, csak az űrt. A legfontosabb sorstapasztalatok jelennek meg tehát alkotásaiban is. (Koncsol verselemzései ezt tételesen bizonyítják.) Ezek az esszék egyben eszmetörténeti kísérletek az 1945 utáni első raj értéktapogatózásairól, majd szellemi-erkölcsi megszilárdulásáról - kiábrándulásáról és kudarcairól is. S ez egyebek mellett azért sem érdektelen, mert a háború után e nemzedék tagjai hozták létre az első maradandó értékeket a csehszlovákiai magyar irodalomban.
     Pedig a huszonkét éves fiatalember, aki a magyar-szlovák szakos tanári diploma megszerzése és két évi tanítóskodás után ott állt a szlovákiai magyar kulturális élet egyik legfontosabb posztján, még sokáig éppen tudása egyetemességében bizonytalan, mint az igazán műveltek köre általában. Az egyetlen, csehszlovákiai magyar irodalmi műveket is megjelentető kiadó - Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, később Tatran - szerkesztőjeként kéziratok sorsát intézte, például Fábry Zoltánéit, utószót írt, versantológiát állított össze. Kritikusként az elsők között állt kedves tanára, Turczel Lajos kötete mellé, klasszikusokat állított példaként kortársai elé a sematizmus uralma idején, majd ő számolt be az Irodalmi Szemlében Osborne drámájáról, a Dühöngő ifjúságról, s Faulknert, Maugham-ot, Ezra Poundot fordított egyebek mellett.
     Nem élt benne primer szinten az irodalom társadalomformáló funkciójának és lehetőségének akkoriban divatos mítosza. De másodlagosan, áttételesen és távlatosan igenis hitt ebben a lehetőségben. E szemléletet képviselte, amikor részt vett az irodalmi élet alakításában. Ennek összetevői után kutatva, a protestáns kötelességtudat sokak szemében túl metafizikusnak tűnő vonása helyett vagy mellett egy sokkal empirikusabbat is meg kell keresnünk, s ezt véljük megtalálni az említett pedagógiai érdeklődésben. Aprólékosabb elemzés bizonyára szövegszinten is kimutathatná ennek nyomát legtöbb tanulmányában. Nem arra a kritikai nyelvre és módszertanra gondolok, amely az ötvenes évek irodalomkritikusi gyakorlatából ismerős - a gyerekcipőben járó csehszlovákiai magyar irodalom megértő recepciójában, amelynek eredményeit Koncsol például Turczel írásaiban maradéktalanul elismeri -, hanem az Orbis Pictust író Comeniuséra, aki a szemléltetést és a személyiséget emelte pedagógiája középpontjába, s aki közössége politikai és művelődési helyzetének megváltoztatását is hivatása sikerétől remélte.
     Negyvenkét éves volt, amikor első tanulmánykötete, a Kísérletek és elemzések megjelent. Eddig várt arra, hogy beállhasson egy olyan mérce alá, amelynek gyarló voltára néhányak között éppen - mutatott rá következetesen, s aki azok közé tartozott, akiknek az érvényes mércét kellett volna felállítaniuk. Volt azonban egy hosszú pillanat, amikor - szemben a "Béketábor" többi országának írástudóival - a csehszlovákiai alkotó értelmiség  nyíltan beszélhetett. És ez nagy szó, különösen ha arra gondolunk, hogy egy egész nemzedék legtermékenyebb évtizedei mentek rá 1949 és 1989 között a proletárdiktatúrákra és a konszolidációkra.
     A szabadság, értelmezzük szabadon, nem azt jelenti, hogy nem visz el a rendőr az írásaink miatt. A szabadság addig terjed, amíg módunk van sorsunk értelmezésére. A csehszlovákiai reform sem zárult le a Varsói Paktum csapatainak bevonulásával. A megszállás havában, 1968 augusztusában jelent meg az Irodalmi Szemlében az 1949 utáni kisebbségtörténet egyik kulcsszövege, Koncsol Szellemi és kritikai életünk kérdéseiről című cikke, amely írója egyetlen kötetében sem szerepel. Az 1945 utáni rendezés - mondja ebben -, amint az már egyértelműen kiderült, a nagyhatalmi érdekeket követte, s még a kis győztesek gazdasági, politikai és katonai helyzetét is determinálta. E tények fokozták a kisnemzetek és a nagyhatalmak fejlődési ütemének egyenlőtlenségét. A csehszlovákiai magyarok fejletlen gazdasági, politikai, kulturális életükkel "ezen a törékeny talajon, kusza - ellentétes és párhuzamos - érdekek gócában és erővonalai közt", "ellentétes és párhuzamos hatalmi érdekek, passzív és többnyire szenvedő tárgyaként élik életüket. S noha a megszállás egy közép-európai integrációs folyamat kezdetét jelentheti, annak megvalósulásáig e közösségnek a kulturális önszerveződés programján kell dolgoznia. "Egész anyagi és szellemi tevékenységünk szinte kizárólagosan csak az önfenntartásra és megmaradásra irányult, többre sem erőnkből, sem lehetőségeinkből nem telt". A történelmi csapások a nemzetek testén áttételesebben csattannak, a nemzeti kisebbségekén viszont közvetlenül, mert nem fogja fel azokat a jog- és intézményrendszer burka. Az 1945 utáni újrakezdés hátrányait, amikor "tanító és tanuló még elemi fokon is egyszerre biflázta az anyagot", még évtizedek múlva is megérzi majd a szellemi élet. A hiányok az oktatás-nevelés mellett az összes művészeti ágban kimutathatók. A legfontosabb feladat a kritikai apparátus kiépítése.
     Kritikusként soha elhamarkodott ítéletet nem hozott, s bár határozottan fogalmazott a hiányosságok láttán, kritikusi eszményét követve inkább jót, mint rosszat feltételezett az alkotókról. A két döntő vitában való hozzászólását a felületes szemlélő talán ellentmondásosnak vélhetné. Tudjuk, hogy az ötvenes évek líraeszményét Koncsol nemzedéktársai kérdőjelezték meg először, az igazi fordulatot viszont a már kezdetben is jobbára illúziótlan Vetés-nemzedék indulása jelezte a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A rájuk zúduló össztűzben (mely szerint érthetetlenek, cinikusak és individualisták voltak, "megtagadták a valóságot - mint mindenki, aki az igazat mondta, nem csak a valódit) Koncsol érvelt a szövegközpontú elemzés kötelező volta mellett, ő bizonyította be a vádak fogalmi, logikai ellentmondásait, s az ő személyes tekintélye óvta meg a fiatalokat attól, hogy Fábry Zoltán is ellenük forduljon. 1979-ben már látszólag vele kerül szembe a fiatalok képviselője, Balla Kálmán. Látszólag, mondom, mert a Koncsol-szöveg, amelyre Balla utalt vitaindítójában, inkább katalizátor-szerepet töltött be, s kettejük és még néhány hozzászóló vitacikke valóban megszívlelendő szempontokat tartalmazott, s izgalmas polémiát ígért. A hozzászólások többsége azonban azoknak a borközi káromlásoknak a szintjén mozgott, amelyek ellen egy másik alkalommal éppen Koncsol emelt szót. Grendel Lajos egyik utóbbi tanulmányában úgy ítélte meg, hogy furcsa alkalmi szövetség jött létre, amikor az ellenzéki konzervatív és az állami konzervatív tábor tagjai együtt igyekeztek elverni a port a modernebb líraeszmény hívein. Grendel megfigyelése fontos, de nem egészen pontos: valójában nem két táborról van szó, csak egyről. Aki ma belenéz a vita anyagába, s elolvassa például Egri Viktor hozzászólását, sokkal nagyobb káoszt lát: éppen a marxisták védelmezték vehemensen a kisebbségi messianizmust, s funkcionáriusok léptek fel a kozmopolitizmus s az úgynevezett "valóságellenesség" ellen. Sidó Zoltán, a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége későbbi országos elnöke szerint például a vitát kirobbantó Balla Kálmán azért "nincs jelen" a kisebbségi valóságban, mert nem sajátította el a lét és tudat dialektikájának marxista értelmezését.
     A vita részben terminológiai és irodalomelméleti fogalmak körül bonyolódott, részben politikai töltetű volt - részletes ismertetésére itt nem térhetünk ki, hisz az a kisebbségi tapasztalatok és stratégiák egészét érintené -, de valójában a minőségről szólt, s mint mindig, most is homályban hagyta a résztvevők többségének valódi szándékait. S volt bizonyos nemzedéki vonatkozása is. Részben erre is érvényes hát, az előzőre pedig egészében, amit Koncsol egyszer kénytelen volt leírni e vitákról: "Ha egyszer valaki alaposan és mélyen végigelemzi majd azokat a vitákat, amelyekkel egy-egy új költő- és írónemzedékünk első határozottabb lépéseit fogadtuk, valószínűleg mélyen lesújtó összegező véleményt fog mondani szellemi színvonalunkról, közösségi szellemünkről, az ifjúság iránt érzett felelősségünkről és nevelői bölcsességünkről, jobban mondva mindezek hiányosságairól.
     Az irodalmat a szellem önálló formájának tekinti - amelynek nem a társadalmi tézisek bebizonyítása a célja. Leszögezi, hogy a literatúrának nem kell hídszerepet vállalnia, hiszen önmagában hordja sajátos feladatkörét. Nem hisz a kisebbségi messianizmusban, de tudatában van annak a kisebbségi pszichózisnak, amelyet nemzedéke s az idősebbek átéltek a háború, s főként a kitelepítés éveiben, s a folyamatos asszimiláció, a nyelvvesztés révén. S tudatosítani igyekszik a különböző típusú-jellegű kisebbségi tapasztalatokat anélkül, hogy a belőlük kialakított világképet rá kívánná erőltetni az ifjabb generációkra.
     Koncsol világképe és hivatástudata tragikomikusnak tűnhet némelyek szemében. Ma sokan gyanakvóan, sőt megvetően említik az értelmiségi szolgálat ideológiáját. Én azonban alig hinném, hogy a szolgálat és a szakszerűség fogalma maradéktalanul, automatikusan szembeállítható volna. A népszolgálat elve csak akkor érdemel megvetést, ha dilettánsok, karrieristák vagy dogmatikusok takaróznak vele. Van azonban egy másik változat is, amikor e kettő nem kizárja, hanem kiegészíti egymást, pontosabban amaz az alapját képezi emennek.
     S nagy szerep jut még a megismerés igényének. Koncsol tevékenysége ezekből nő ki a hatvanas-hetvenes években, előbb könyvkiadói és folyóiratszerkesztőként - aligha vitatható, hogy az Irodalmi Szemle legszebb, legizgalmasabb korszaka az évtizedforduló, amikor Tőzsér és Koncsol szerkesztették (ez időben előbb Dobos László, utóbb Duba Gyula volt a főszerkesztő), majd a politikai nyomás következtében független kritikusként, esszéíróként, műfordítóként. A négy, tanulmányokból, esszékből, jegyzetekből fölépített könyvben (Kísérletek és elemzések, 1978, Ívek és pályák, 1981, Nemzedékem útjain, 1988, Törmelék, 1992 - ez utóbbi egészében a Nemzedékem útjainból a kiadói ön- vagy közcenzor által kiparancsolt írásokat tartalmazta) ciklusokba rendezve a következő témaköröket találjuk: a magyar költészet és politikai gondolkodás klasszikusainak munkássága, arcképváltozatok magyar kortársakról, s egy-két szlovákról, az író szülőföldje, gyermekkora és iskolái, a kapcsolódási pontok nemzedéktársaival, s főként a csehszlovákiai magyar irodalom.
     Az elemzett klasszikusok gárdája impozáns: Petőfi, Vörösmarty, Babits, Széchenyi, József Attila, Bartók s Weöres - akinek magiszter voltát az elsők között vette észre, s akinek szlovák és cseh népszerűsítésében is szerepet vállalt.  Magyar jelenések (Három változat az apokalipszisra) című ciklusának Vörösmarty-, Babits- és Pilinszky-értelmezését tartom feltétlenül kiemelendőnek ezen vállalkozásai közül. A XXV. Kazinczy Napok Kassa '94 című kiadványban közölt rövid, kemény Kazinczy-esszéjét azért említem itt, mert szűkebb pátriája szülöttéről emlékezik meg benne, aki az abaúji köznyelvből alkotott magyar irodalmi nyelvet, éppúgy, mint a hajdan itt munkálkodó Károli Gáspár. Egyébiránt az, hogy Koncsol olyan szépen ír, ahogy talán senki sem a szlovákiai magyar irodalomban, nem pusztán szülőföldje nyelvi kincsei tudatos átmentésének, hanem legalább ugyanilyen mértékben az egy időben egzaktságra és érzékletességre törekvésének következménye.
     Még kerekebb képet kapunk a csehszlovákiai magyar irodalomról Koncsol kritikáiból, portréiból, vers- és motívumvilág-elemzéseiből, korszakösszefoglalóiból az újrakezdéstől a nyolcvanas évekig terjedően. Fábry Zoltán korszakolását az első-, másod- és harmadvirágzás időszakairól (amelyből az 1945-48 közötti éveket Fábry kihagyta) ő korrigálta először, felsorakoztatva a "hontalanság évei" akkor még szám szerint gyérnek tűnő, de létező eredményeit. Ezen a nyomon indult el Tóth László és talán Molnár Imre is, akik aztán dokumentumok százait ásták elő ebből a korszakból.
     A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-től kezdődő történetének roppant szilárd váza  van Koncsol szövegében (példaképpen Új törekvések a csehszlovákiai magyar lírában, avagy a röppálya föl- és leszálló ága; A csehszlovákiai magyar költészet a második világháború után; A harmadvirágzás korszakai - ívek és pályák című tanulmányait említem meg). Ezekben az összefoglaló tanulmányokban a különböző nemzedékek teljesítményeinek integrálására törekszik, a közös világszemléleti jegyek meghatározására, nem pedig az értékek összemosására. Ugyanakkor a magyar irodalmon belüli differenciálására is. Hogy ez nem volt fölösleges, arról az utolsó években megint felszínre bukkanó központ-periféria-ellentétek adnak bizonyságot.
     Koncsol a szövegelemzés és -magyarázat során párhuza- mosan végez szóképelemzést, alkalmazza a nyelvstatisztikai, az eszmetörténeti módszereket, s szociológiai és történeti ismereteit is mozgósítja. Egyik Weöres-elemzésében néhány idegen szó és hangulatszavak utalásai révén a verset egyszerre állítja be a keleti, az antik és a nyugat-európai kultúra fénypászmájába. Gyakorta kibontja, ismeretlen távlatokba helyezi, a világirodalom összefüggéseibe vetíti a vizsgált szövegrészeket, utalásokat, idézeteket (szerintem egyszer-egyszer ott is, ahol ez nem szerepelt eleve a költő szándékai között akinek ismeretei nem is terjedtek eddig a szintig). Néhol minden jelentést kisajtol a versből, máskor csak néhány irányban kinyitja a szöveget, új tartalmi mezőket tár az olvasók elé, s magukra hagyja őket. Azt gondolom, saját írásaiban szintén működik egy belső utalásos rendszer. Nézzük Petőfi-esszéjének egyik idézetét és kommentárját: "Nézd, a bú mint fintorítja / Szentimentális pofámot[...] / Így de bánod is te mindezt![...] / Sz' az malheuröm, hogy nem bánod. S a kommentár: "A két furcsa szó, a »fintorítja« és a »pofámot« úgy veszi közre a »szentimentális«-t, mint vásári bohóc és majma valamelyik korabeli pesti kozmopolita ficsúrt az utcán.
     Az olvasó máris Kemény Zsigmond 1846-os Naplója közegébe kerül. Kemény leírja, hogy meglátogatta az "áldástalan testszerkezetű" Petrichevich-Horváth Lázárt, Petőfi támadóját. "Az előszobában egy majmot látunk, mely mintha neki édes fia volna, ez annyira fölzaklatja képzelődésünket, hogy midőn termébe lépünk s ő előttünk áll, az első percekben mindig a két lakos közti családhasonlatosság fürkészése foglalatoskodtat. Fölteszem, még egy utalás rejlik itt a Petőfi-Kemény- párhuzamra: Kemény maga is meglepődött Petőfi kifogástalan modorán, szellemességén, nyelvtudásán - Koncsol tehát azoknak mutat fügét, akik Petőfit még ma is csak vad- vagy műparaszt- ként emlegetik.
     Igen ám, de mi légyen azokkal, akik példának okáért nem ismerik Kemény Naplóját. Ismerjék meg, mondja Koncsol szelíd könyörtelenséggel. Munkássága lényege nem valamely dogmatikus igazság szajkózása, hanem folyamatos felszólítás a holtig tartó ismeretszerzésre: "Azt mondtuk, hogy a megértés egyik feltétele a gyakorlat, a másik a távlat, a fölemelkedés. Az olvasó az utóbbinak a szövegek többszöri, figyelmes és jóindulatú olvasásával juthat birtokába, az előbbihez néhány szöveg titkainak fölvillantásával magunk szeretnénk hozzásegíteni. A többi az anyag megközelítésének és meghódításának kalandja."
     Tucatnál is több könyvet fordított magyarra, elsősorban cseh, kisebb részt szlovák nyelvből. Sokáig ez volt a kenyere, s ebben is nagy szakmai igényességre törekedett. Ezt a mércét ráadásul csak önmagával szemben alkalmazhatta, anélkül, hogy bárki számonkérte volna: a műfordítás szakmai minősítése és olvasói visszhangja ugyanaz a csönd.
     Kivételes örömét akkor leli a fordításban, amikor Vitezslav Nezval könyvén dolgozik, vagy amikor megtalálja Milan Rúfust, a szlovák hegyi holdtájak szigorú, okos költőjét, akinek néhány versét s egy kötetnyi esszéjét ültette át magyarra, s Dominik Tatarkát, aki a néma ellenállás oszlopa volt a husáki időkben. Az utolsó fordítói korszak véletlen fölfedezése a modern vajdasági szlovák líra. Munkássága e szakaszának legfontosabb hozadéka a Mélyföld. A jugoszláviai szlovák költészet antológiája (1981) és a már említett Pal'o Bohus Összegező (1985) című verseskötetének tolmácsolása. Az antológia utószavából származik az a fél mondat, amelyet jegyzetlapjaim fölé címként kiemeltem. Olyan folklorisztikus, hagyománymentő lírának gondolta a vajdasági szlovák költészetet, amely tiszteletreméltó, de érdektelen, telítve sok, "az esztétikum szempontjából másod-harmadlagos jellemvonással". A kis nemzetek, etnikumok gyakran értékőrzésre rendezkednek be az értékteremtés helyett: "Hogyne állna ez a vajdasági szlovákokra, gondoltam, ismétlem: érthető, bár nem menthető módon, hiszen minden előítélet a szellem előzetes kapitulációja, tehát az illető ponton csődje is.
     Majdnem ötvenéves volt, amikor újra pályát és sorsot változtatott, ismét kényszerből, bár utólagos örömére. Ekkor siettek a segítségére a csallóközi község, Diósförgepatony vezetői, akik megbízták falujuk és közösségük múltjának feltárásával. A véletlen az oka, hogy pályafordulatáról az elsők között értesültem. Azt találtam mondani akkor, hogy ebben az esetben néhány év múlva név szerint fogjuk ismerni a honfoglalókat. A megjegyzést, bár magam is frappánsnak találtam, nem bonmot-nak szántam; aligha volt kétségem afelől, hogy az, amit megjósoltam, bekövetkezik. Rosszul esett hát, amikor Budapesten néhány tudós kortársam értékelését hallottam e fordulatról, s a nem teljesen jóhiszemű figyelmeztetést arról, hogy mindenki foglalkozzon azzal, amihez ért. Azóta bizonyára módosították már a véleményüket. Tény, hogy Koncsol első, e tárgyban írt füzetéből  (1986) +,A Barátság kórus, A Dióspatonyi Csemadok-szervezet és a községi Művelődési Központ vegyeskara 1971-1985 bár helyi jelentősége nyilvánvaló, az adatok hézagos volta s a munka alkalmi ünnepi jellege miatt nem fénylenek messzire a helytörténetírás távlatai. Koncsol ragaszkodása mégis érthető e csoporthoz, nem csak annak eredményei, sikerei miatt, hanem azért is, mert szerinte minden a tánccal és a dallal kezdődött az 1945 utáni kultúrában. Nemzedéke - köztük a költők - az Ifjú Szívek ének- és tánckarában szerveződött közösséggé a pozsonyi egyetemi évek alatt. E kicsi falvak is éppen az ének és a tánc révén nőhettek túl magukon. Az ifjúkori, meghatározó élmény jelentkezik itt újra, a nemzedéktárs Tőzsér Árpád Férfikor című verséből Koncsol által kibontott utalások a francia forradalom eszméire, amelynek a költői szó, a dal és a tánc a fogalmi-képi megjelenítői.
     A távlatok apró lépésekben nyíltak meg, először Félegyháziné Gregosits Irén Öt levél. Egy csallóközi tanítónő vallomásai (1931-1947) című emlékezésének sajtó alá rendezésével és 1990-ben történt megjelenésével. Néhányan megmosolyogták a túlméretezettnek ítélt apparátust - a könyv ötven százaléka jegyzet. Pedig maga Koncsol már előre megokolta ezt, s elhárította a várható ironikus megjegyzéseket: "Ha jegyzetanyagunkat az olvasó túlzottan bőségesnek, netán hájfejűnek találná, kérjük, fontolja meg, hogy kiadványunkat nemcsak a község mai, hanem majdani lakóinak, továbbá nemcsak nekik, hanem más falvak, városok, régiók, sőt országok polgárainak - és nemcsak a mának, hanem a jövőnek is szánjuk, s ami jó (vagy jó volna) minekünk, akik a múltat fürkésszük, ugyanazt kell föltálalnunk nekik is: az elérhető legnagyobb ismeretanyagot a választott tárgykör és időszakasz dolgairól. Voltaképpen nem is volna szabad helytörténetírást emlegetnünk e munkák kapcsán - vagy még inkább: le kellene bontanunk a szakma ezen ága köré szőtt előítéleteket -, hiszen Koncsol köztörténetet ír, a levéltárakból és egyéb közgyűjteményekből előbányászott anyag gyarapodásával jócskán tágította érdeklődése határait. A kutatás már az egész Csallóközre és Pozsonyra is kiterjed, az egész kistájra, amely felé Dióspatonyból tartós és fontos szálak vezetnek. Célja már egy egész régió múltjának a lehető legpontosabb rekonstruálása. A következő állomás a Diósförgepatony című, kétkötetes művelődéstörténeti szemelvény- vagy dokumentumgyűjtemény - Koncsol ötven oldalas falutörténeti vázlatával -, majd 1993-tól a Kalligram Kiadónál megjelenő Csallóközi Kiskönyvtár című sorozat.
     Történelmi forrásszövegek (Ipolyi Arnold Csallóközi uti-képek, illetve Csallóköz műemlékei, Fényes Elek Komárom vármegye leírása, Bél Mátyás Komárom megye), a két világháború közötti csehszlovákiai magyar tudományos monográfiák (Kúr Géza A komáromi Református Egyházmegye, Machnyik Andor Csallóköz, Alapy Gyula A csallóközi halászat története) és egy adoma, illetve karcolatkötet (Földes György Kukkónia lelke című, a két világháború között igen népszerű könyve), s friss, eddig publikálatlan tudományos munkák (Sill Ferencnek, a Magyarországon szolgáló katolikus papnak szülőfalujáról írt monográfiája, Csütörtök mezőváros históriája), meg egy először Izraelben kiadott kötet (Engel Alfréd A dunaszerdahelyi zsidó hitközség emlékkönyve) a sorozat eddig megjelent darabjai. A tervben mindegyik csallóközi egyház, mindegyik társadalmi réteg történetét feltáró nyomdakész vagy még megíratlan munkák szerepelnek. E nyitottságot a sorozatszerkesztő Koncsol kisebb, elszórtan publikált, a tárgyhoz kapcsolódó szövegei is bizonyítják, például a Villanások a Diósförgepatonyi zsidók történetéből, ez a kopogó adatokat soroló, el-elcsukló protestáns káddis a máglyahalálra ítéltekért, A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája című konferencia anyagát tartalmazó Akire emlékeznek, az él című füzetben. A valódi szándék azonban már a Kacsa, kacsa, boszorkány vagy! Régi csallóközi bűnügyek (1992) című könyvecskéből kibontható. Vitán felül olvasmányos munkát kínál, bár nem rejtélyes gyilkosságok kibogozására vállalkozik: mindegyik bűnügy történeti vagy szociológiai tényekbe ágyazódik, s Koncsolt e tények foglalkoztatják igazán. A boszorkányperek alkalmat adnak a hagyományos világ ellentmondásainak, negatívumainak, a tanúk alacsony érdekeinek feltárására, a hodosi titkos kálvinista tanítók története a vallási intolerancia okozta régi állapotokat vázolja, s az egyházhoz kötődő oktatás-nevelés múltjában igazít el. Mintha minden csak akkor lenne fontos, ha a világ minél több adatra támaszkodó, s minél koncepciózusabb értelmezését szolgálná. A történelem, mint az emberi szellem egyetlen igazi megnyilvánulási tere és formája - ez a diósförgepatonyi (s tágabban a csallóközi) kutatások tárgya. Diósförgepatonynak nincs egyetemes rangú szülötte, nem zajlott ott országos jelentőségű történelmi esemény. (A történetírást sokáig csak ezek érdekelték.) A fölismert tanulságok így válnak általánossá, hiszen a mentalitás-, viselkedés-, életmódtörténeti adatokból végül kirajzolódó történeti kép számos vonásában az egész magyar nyelvterületre érvényes lesz majd. A szemünk előtt esznek, dolgoznak, ölelkeznek azok, akikből lettünk. S úgy gondolom, Koncsol azért is különös örömét találja e tevékenységben, mert szűkebb szülőtája, az Ung-vidék és a Bodrogköz történetéből is sok minden feltárul e csallóközi múltkutatásban. A pedagógus s a kiadói szakember pedig akkor elégedne meg, ha a kiadványok elő- és utószavának megírását, jegyzeteinek összeállítását a fiatalokra bízhatná. A vállalkozás önmagában is alkalmas volna ugyanis egy új történészgeneráció tagjainak fölnevelésére. Reméljük, színre lépnek majd.