|
Filep Tamás Gusztáv
"Minden
előítélet a szellem
előzetes kapitulálása"
Koncsol Lászlóról,
hatvanadik születésnapján
1993. március 14-én beszélgethettem
utoljára Koncsol Lászlóval úgy, hogy nem kellett rohannunk vonathoz, buszhoz.
Korábban jött a tavasz, mint az idén, élesebb fény esett a belvárosi házsorokra,
s mi, akik nem tartozunk azokhoz az egzisztenciális lehetőségekkel körülbástyázott
rétegekhez, amelyek ezt naponta megtehetnék, órákig ültünk a Váci utca
egyik vendéglátó- üzemegységében.
Koncsol éppen
felesége betegágyától érkezett Budapestre, a Rákóczi Szövetség és az annak
kebeléből megalakított Esterházy Emlékbizottság ünnepségére, ahol előadást
kellett tartania; én Ébert Tibort, az Esterházy-dráma akkor kitüntetett
íróját laudáltam. Anyám akkor már több mint egy éve beteg volt - amint
azt tudtuk, s bár olykor letagadtuk, újra és újra rádöbbentünk: gyógyíthatatlanul.
Talán ez az állapot, amikor rettegünk szeretteink életéért, tett érzékenyebbé
- másfél órával azelőtt megint tanultam Koncsoltól valami nagyon fontosat.
Életem azon perdöntő, bár látszatra apró felismeréseinek egyikére tettem
szert, amelyek révén az emberélet útjának felén úgyszólván már semmi sem
marad bennünk a dacos kamaszból, akiben, mint Cs. Szabó mondja, "az igazságérzet
nagyobb a tudásnál, az angyali szigor az emberségnél.
Koncsol Esterházy
János grófról tartott előadást, a szlovenszkói magyar politikusról, egy
hosszabb szövegrészt idézve saját fordításában Pal'o Bohusnak, a magyar
olvasó számára éppen általa fölfedezett vajdasági szlovák költőnek, Esterházy
egykori rabtársának börtönmemoárjából. Ezután Horváth Sándor olvasta föl
a grófnak valamelyik oroszországi börtönből, talán a Ljubjankából, testvérének
küldött leveleit. Ezek a levelek a rab rózsafüzér-imáinak tartalmáról számoltak
be.
Hugenotta
lévén, hamis mítosznak ítéltem és minősítettem az efféle fohászokat és
könyörgéseket, a római egyház által kanonizált, bevett babonának. Ott,
az Eötvös József Gimnázium tantermében, talán az előadás szövege, talán
a citátumok és az interpretáció dialektikája, talán Koncsol hangsúlyai
révén értettem meg valamit végleges érvénnyel, mert nem volt más választásom:
nem a rózsafüzér a lényeg, nem is maga a nyelvi forma, hanem az utolsó
szalmaszál reménye, vagy létének tudata. A mértéktelen szenvedés, amely
előhívja ezeket az imákat, s maga az embertelen próbák alá vetett, elviselhetetlen
súlyok alatt tántorgó, korok, ideológiák és hadjáratok révén méltóságából
véglegesen kiforgatott ember. Hozzásegíteni valakit ehhez a felismeréshez
- ki várhat ennél többet egy hitvalló protestánstól?
Koncsolt emberként
is, íróként is ez az érzékenység jellemzi elsőként, amely sohasem válik
túlzóvá vagy keresetté, amely minden mondatán érezhető volt azon a napon
is, s amely nem "párosul" vagy "kiegészül rendkívül tág körű műveltségével
- egymásból erednek. Lélekbúvár legyen a talpán, aki pontosan külön tudja
választani az ember lényeges jegyei közül az öröklötteket azoktól, amelyeket
a tragédiaköltők a sorsból származtatnak. "Társadalmi helyzetemet sorsszerűen,
már-már végzetszerűen, anélkül, hogy tehettem volna róla, születésem és
a kor enyhe disszonanciája határozta meg, s ez bizonyos értelemben skizofrénné
tett". Vélhetően éppen emiatt vált képessé posztjának betöltésére a csehszlovákiai
magyar szellemi életben. S itt nem valamely megingathatatlan bársonyszékre
gondolok; közössége jobbjai akkor is abszolút tekintélyként gondoltak rá,
amikor nem tekinthette magamagát másnak, mint szegénylegénynek, ahogyan
Misztótfalusi Kis Miklós, a tipográfus is szemlélhette magát, amikor egymaga
nekivágott a Biblia kinyomtatásának. Koncsolnak is volt ilyen kilátástalannak
tűnő vállalkozása, a szlovák-magyar, magyar-szlovák szótár; éppen akkor
áldozta rá a legtöbb időt, amikor a hivatalok eldöntötték, hogy kiiktatják
őt a kulturális életből. De addig még hosszú volt az út.
1945 után
a csehszlovákiai magyar kisebbségről, tudjuk, lesöpörték értelmiségét,
polgárságát, középosztályát, s az újonnan szerveződő igen vékony, majdnem
kizárólag paraszti eredetű rétegben a felföldi iskolák állami bezárattatásától
1948-ig a sárospataki kollégiumba járó, a határon újra meg újra átszökő
Koncsolnak igen fontos feladatköre lett. Helyi, szlovákiai szinten részben
az ő nevéhez kötődött a magyar klasszikusok újraértékelése, s főként őt
jellemezte az egyetemes kultúra eredményei iránti fokozott figyelem. Szerepe
van ebben bizonyára a gyermekévek kettősségének - a deregny-i
református lelkész fiaként könyvek között nőtt fel, s ha akarta, több rokoni
ágon is három-négy nemzedéknyi lelkészi és honorácior-hagyományra tekinthetett
vissza. Életformája mégis alig különbözött a paraszti sorsú gyermekekétől,
akiknek ivadékai már, amint éppen - többször is említette, nem magyar iskolába
jártak, s végképp lesüllyedtek a társadalom aljára. "Az anyanyelv azt jelenti
az írónak, amit a szín a festőnek, a hang a zeneszerzőnek, a föld a parasztnak,
a gép a munkásnak. A meztelen életén túl mindent. A vallomás csak látszólag
szűkül le a szakmai és személyes kérdésekre. Nemcsak az író lelki jegyeiről
van szó, hanem magáról a tudásról, az emberhez méltó élethez nélkülözhetetlen
ismeretekről, amelyek a többség számára csak anyanyelven szerezhetők meg.
E megállapítás nem a provincializmus következménye - hiszen egy több nyelven
beszélő értelmiségi mondja ezt -, hanem a lélektani ismereteké. Nyilván
ez a felismerés, vagy a korábbi, de ehhez a felismeréshez vezető érzések,
gondolatok és benyomások okozzák egyrészt azt, hogy Koncsolban olyan erős
a pedagógiai érdeklődés és a pedagógusi hajlandóság, olyannyira, hogy még
később megmutatkozó költői énjében, verseskönyveiben - Színmuzsika,
fényvarázs (1981), Vizesnapló (1984) - és főként saját példaanyagra
támaszkodó verstanában - Ütemező. Kis könyv arról, hogy milyen
lábakon jár, szalad, forog vagy ugrabugrál a vers (1990) - is ezt véljük
megszólalni elemi erővel, másrészt pedig azt, hogy nagy felelősségtudattal
állított emléket iskoláinak, egyik legfontosabb esszéjében.
1948-ban,
a csehszlovákiai magyar nyelvoktatás engedélyezése után az elsőként megnyíló,
s diákjait az egész szlovákiai magyar nyelvterületről toborzó komáromi
középiskolában éppen ezért már tudatosan a háború utáni csehszlovákiai
magyar írásbeliség első nemzedékét keresi maga körül. Olyan csoportosulást
talál, amelynek mindent elölről kell kezdenie, mert nem segíthetik őt a
kultúra régi intézményes formái, sem tapasztalt szellemi vezérek. Ennek
a nemzedéknek a leginkább komplex kultúrában gondolkodó tagja Koncsol László
lett. Meg szokták jegyezni róla, hogy verselemzéseiben nagy zenei kultúráját
is hasznosította - ennek leglátványosabb példája Ladislav Novák Győzelmi
dal című hangversének elemzése Egy érthetetlen vers értelméről
címmel az Irodalmi Szemle 1967-es évfolyamában -, nos éppígy említhetné
bárki Koncsol képzőművészeti ismereteit is. Alighanem - volt a leginkább
hivatott arra, hogy egész korosztálya eredményeit fölmérje. A költőkön
- Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Ozsvald Árpád, Cselényi László -, a prózaírókon
- Duba Gyula, Dobos László - kívül a szobrászét - Nagy János -, az operaénekesét
- Kovács Lajos - is. S a középiskolai évek emlékrétegeibe fúrva a beváltatlan
ígéretekét. Így iktatja esszéjébe a "nagy tehetségű- ként jellemzett fiatal
színésszel, az elkallódott Kis Lajossal kapcsolatos benyomásait is. Meghökkentő,
hogy - Szeberényi Zoltán részéről - éppen ezeket az esszéit érte a verbalizmus,
a nemzedéki elfogultság és glorifikálás vádja. Nyilvánvaló, hogy a kritikusnak
nem sikerült közel férkőznie Koncsol szemléletéhez, írói eszményéhez, amelyben
központi helyet foglal el a nemzedéki sorsközösség tudata, s a számvetés
és számadás igénye. Az esszéíró az irodalomtörténetírást is többnek tekinti
a bibliográfiai adatok egymás mellé biggyesztésénél. Hiszen nemzedéke egy
ismeretlen világtörténeti periódus szülötte és áldozata - az első olyan
korosztály, amely totálisan elveszítette a hagyományos világot, s az urbanizálódás
általa tapasztalt formáitól semmit sem kapott cserébe, csak az űrt. A legfontosabb
sorstapasztalatok jelennek meg tehát alkotásaiban is. (Koncsol verselemzései
ezt tételesen bizonyítják.) Ezek az esszék egyben eszmetörténeti kísérletek
az 1945 utáni első raj értéktapogatózásairól, majd szellemi-erkölcsi megszilárdulásáról
- kiábrándulásáról és kudarcairól is. S ez egyebek mellett azért sem érdektelen,
mert a háború után e nemzedék tagjai hozták létre az első maradandó értékeket
a csehszlovákiai magyar irodalomban.
Pedig a huszonkét
éves fiatalember, aki a magyar-szlovák szakos tanári diploma megszerzése
és két évi tanítóskodás után ott állt a szlovákiai magyar kulturális élet
egyik legfontosabb posztján, még sokáig éppen tudása egyetemességében bizonytalan,
mint az igazán műveltek köre általában. Az egyetlen, csehszlovákiai magyar
irodalmi műveket is megjelentető kiadó - Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó,
később Tatran - szerkesztőjeként kéziratok sorsát intézte, például Fábry
Zoltánéit, utószót írt, versantológiát állított össze. Kritikusként az
elsők között állt kedves tanára, Turczel Lajos kötete mellé, klasszikusokat
állított példaként kortársai elé a sematizmus uralma idején, majd ő számolt
be az Irodalmi Szemlében Osborne drámájáról, a Dühöngő ifjúságról,
s Faulknert, Maugham-ot, Ezra Poundot fordított egyebek mellett.
Nem élt benne
primer szinten az irodalom társadalomformáló funkciójának és lehetőségének
akkoriban divatos mítosza. De másodlagosan, áttételesen és távlatosan igenis
hitt ebben a lehetőségben. E szemléletet képviselte, amikor részt vett
az irodalmi élet alakításában. Ennek összetevői után kutatva, a protestáns
kötelességtudat sokak szemében túl metafizikusnak tűnő vonása helyett vagy
mellett egy sokkal empirikusabbat is meg kell keresnünk, s ezt véljük megtalálni
az említett pedagógiai érdeklődésben. Aprólékosabb elemzés bizonyára szövegszinten
is kimutathatná ennek nyomát legtöbb tanulmányában. Nem arra a kritikai
nyelvre és módszertanra gondolok, amely az ötvenes évek irodalomkritikusi
gyakorlatából ismerős - a gyerekcipőben járó csehszlovákiai magyar irodalom
megértő recepciójában, amelynek eredményeit Koncsol például Turczel írásaiban
maradéktalanul elismeri -, hanem az Orbis Pictust író Comeniuséra,
aki a szemléltetést és a személyiséget emelte pedagógiája középpontjába,
s aki közössége politikai és művelődési helyzetének megváltoztatását is
hivatása sikerétől remélte.
Negyvenkét
éves volt, amikor első tanulmánykötete, a Kísérletek és elemzések
megjelent. Eddig várt arra, hogy beállhasson egy olyan mérce alá, amelynek
gyarló voltára néhányak között éppen - mutatott rá következetesen, s aki
azok közé tartozott, akiknek az érvényes mércét kellett volna felállítaniuk.
Volt azonban egy hosszú pillanat, amikor - szemben a "Béketábor" többi
országának írástudóival - a csehszlovákiai alkotó értelmiség nyíltan
beszélhetett. És ez nagy szó, különösen ha arra gondolunk, hogy egy egész
nemzedék legtermékenyebb évtizedei mentek rá 1949 és 1989 között a proletárdiktatúrákra
és a konszolidációkra.
A szabadság,
értelmezzük szabadon, nem azt jelenti, hogy nem visz el a rendőr az írásaink
miatt. A szabadság addig terjed, amíg módunk van sorsunk értelmezésére.
A csehszlovákiai reform sem zárult le a Varsói Paktum csapatainak bevonulásával.
A megszállás havában, 1968 augusztusában jelent meg az Irodalmi Szemlében
az 1949 utáni kisebbségtörténet egyik kulcsszövege, Koncsol Szellemi
és kritikai életünk kérdéseiről című cikke, amely írója egyetlen kötetében
sem szerepel. Az 1945 utáni rendezés - mondja ebben -, amint az már egyértelműen
kiderült, a nagyhatalmi érdekeket követte, s még a kis győztesek gazdasági,
politikai és katonai helyzetét is determinálta. E tények fokozták a kisnemzetek
és a nagyhatalmak fejlődési ütemének egyenlőtlenségét. A csehszlovákiai
magyarok fejletlen gazdasági, politikai, kulturális életükkel "ezen a törékeny
talajon, kusza - ellentétes és párhuzamos - érdekek gócában és erővonalai
közt", "ellentétes és párhuzamos hatalmi érdekek, passzív és többnyire
szenvedő tárgyaként élik életüket. S noha a megszállás egy közép-európai
integrációs folyamat kezdetét jelentheti, annak megvalósulásáig e közösségnek
a kulturális önszerveződés programján kell dolgoznia. "Egész anyagi és
szellemi tevékenységünk szinte kizárólagosan csak az önfenntartásra és
megmaradásra irányult, többre sem erőnkből, sem lehetőségeinkből nem telt".
A történelmi csapások a nemzetek testén áttételesebben csattannak, a nemzeti
kisebbségekén viszont közvetlenül, mert nem fogja fel azokat a jog- és
intézményrendszer burka. Az 1945 utáni újrakezdés hátrányait, amikor "tanító
és tanuló még elemi fokon is egyszerre biflázta az anyagot", még évtizedek
múlva is megérzi majd a szellemi élet. A hiányok az oktatás-nevelés mellett
az összes művészeti ágban kimutathatók. A legfontosabb feladat a kritikai
apparátus kiépítése.
Kritikusként
soha elhamarkodott ítéletet nem hozott, s bár határozottan fogalmazott
a hiányosságok láttán, kritikusi eszményét követve inkább jót, mint rosszat
feltételezett az alkotókról. A két döntő vitában való hozzászólását a felületes
szemlélő talán ellentmondásosnak vélhetné. Tudjuk, hogy az ötvenes évek
líraeszményét Koncsol nemzedéktársai kérdőjelezték meg először, az igazi
fordulatot viszont a már kezdetben is jobbára illúziótlan Vetés-nemzedék
indulása jelezte a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. A rájuk zúduló össztűzben
(mely szerint érthetetlenek, cinikusak és individualisták voltak, "megtagadták
a valóságot - mint mindenki, aki az igazat mondta, nem csak a valódit)
Koncsol érvelt a szövegközpontú elemzés kötelező volta mellett, ő bizonyította
be a vádak fogalmi, logikai ellentmondásait, s az ő személyes tekintélye
óvta meg a fiatalokat attól, hogy Fábry Zoltán is ellenük forduljon. 1979-ben
már látszólag vele kerül szembe a fiatalok képviselője, Balla Kálmán. Látszólag,
mondom, mert a Koncsol-szöveg, amelyre Balla utalt vitaindítójában, inkább
katalizátor-szerepet töltött be, s kettejük és még néhány hozzászóló vitacikke
valóban megszívlelendő szempontokat tartalmazott, s izgalmas polémiát ígért.
A hozzászólások többsége azonban azoknak a borközi káromlásoknak a szintjén
mozgott, amelyek ellen egy másik alkalommal éppen Koncsol emelt szót. Grendel
Lajos egyik utóbbi tanulmányában úgy ítélte meg, hogy furcsa alkalmi szövetség
jött létre, amikor az ellenzéki konzervatív és az állami konzervatív tábor
tagjai együtt igyekeztek elverni a port a modernebb líraeszmény hívein.
Grendel megfigyelése fontos, de nem egészen pontos: valójában nem két táborról
van szó, csak egyről. Aki ma belenéz a vita anyagába, s elolvassa például
Egri Viktor hozzászólását, sokkal nagyobb káoszt lát: éppen a marxisták
védelmezték vehemensen a kisebbségi messianizmust, s funkcionáriusok léptek
fel a kozmopolitizmus s az úgynevezett "valóságellenesség" ellen. Sidó
Zoltán, a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége későbbi országos
elnöke szerint például a vitát kirobbantó Balla Kálmán azért "nincs jelen"
a kisebbségi valóságban, mert nem sajátította el a lét és tudat dialektikájának
marxista értelmezését.
A vita részben
terminológiai és irodalomelméleti fogalmak körül bonyolódott, részben politikai
töltetű volt - részletes ismertetésére itt nem térhetünk ki, hisz az a
kisebbségi tapasztalatok és stratégiák egészét érintené -, de valójában
a minőségről szólt, s mint mindig, most is homályban hagyta a résztvevők
többségének valódi szándékait. S volt bizonyos nemzedéki vonatkozása is.
Részben erre is érvényes hát, az előzőre pedig egészében, amit Koncsol
egyszer kénytelen volt leírni e vitákról: "Ha egyszer valaki alaposan és
mélyen végigelemzi majd azokat a vitákat, amelyekkel egy-egy új költő-
és írónemzedékünk első határozottabb lépéseit fogadtuk, valószínűleg mélyen
lesújtó összegező véleményt fog mondani szellemi színvonalunkról, közösségi
szellemünkről, az ifjúság iránt érzett felelősségünkről és nevelői bölcsességünkről,
jobban mondva mindezek hiányosságairól.
Az irodalmat
a szellem önálló formájának tekinti - amelynek nem a társadalmi tézisek
bebizonyítása a célja. Leszögezi, hogy a literatúrának nem kell hídszerepet
vállalnia, hiszen önmagában hordja sajátos feladatkörét. Nem hisz a kisebbségi
messianizmusban, de tudatában van annak a kisebbségi pszichózisnak, amelyet
nemzedéke s az idősebbek átéltek a háború, s főként a kitelepítés éveiben,
s a folyamatos asszimiláció, a nyelvvesztés révén. S tudatosítani igyekszik
a különböző típusú-jellegű kisebbségi tapasztalatokat anélkül, hogy a belőlük
kialakított világképet rá kívánná erőltetni az ifjabb generációkra.
Koncsol világképe
és hivatástudata tragikomikusnak tűnhet némelyek szemében. Ma sokan gyanakvóan,
sőt megvetően említik az értelmiségi szolgálat ideológiáját. Én azonban
alig hinném, hogy a szolgálat és a szakszerűség fogalma maradéktalanul,
automatikusan szembeállítható volna. A népszolgálat elve csak akkor érdemel
megvetést, ha dilettánsok, karrieristák vagy dogmatikusok takaróznak vele.
Van azonban egy másik változat is, amikor e kettő nem kizárja, hanem kiegészíti
egymást, pontosabban amaz az alapját képezi emennek.
S nagy szerep
jut még a megismerés igényének. Koncsol tevékenysége ezekből nő ki a hatvanas-hetvenes
években, előbb könyvkiadói és folyóiratszerkesztőként - aligha vitatható,
hogy az Irodalmi Szemle legszebb, legizgalmasabb korszaka az évtizedforduló,
amikor Tőzsér és Koncsol szerkesztették (ez időben előbb Dobos László,
utóbb Duba Gyula volt a főszerkesztő), majd a politikai nyomás következtében
független kritikusként, esszéíróként, műfordítóként. A négy, tanulmányokból,
esszékből, jegyzetekből fölépített könyvben (Kísérletek és elemzések,
1978, Ívek és pályák, 1981, Nemzedékem útjain, 1988, Törmelék,
1992 - ez utóbbi egészében a Nemzedékem útjainból a kiadói ön- vagy
közcenzor által kiparancsolt írásokat tartalmazta) ciklusokba rendezve
a következő témaköröket találjuk: a magyar költészet és politikai gondolkodás
klasszikusainak munkássága, arcképváltozatok magyar kortársakról, s egy-két
szlovákról, az író szülőföldje, gyermekkora és iskolái, a kapcsolódási
pontok nemzedéktársaival, s főként a csehszlovákiai magyar irodalom.
Az elemzett
klasszikusok gárdája impozáns: Petőfi, Vörösmarty, Babits, Széchenyi, József
Attila, Bartók s Weöres - akinek magiszter voltát az elsők között vette
észre, s akinek szlovák és cseh népszerűsítésében is szerepet vállalt.
Magyar jelenések (Három változat az apokalipszisra) című
ciklusának Vörösmarty-, Babits- és Pilinszky-értelmezését tartom feltétlenül
kiemelendőnek ezen vállalkozásai közül. A XXV. Kazinczy Napok Kassa
'94 című kiadványban közölt rövid, kemény Kazinczy-esszéjét azért említem
itt, mert szűkebb pátriája szülöttéről emlékezik meg benne, aki az abaúji
köznyelvből alkotott magyar irodalmi nyelvet, éppúgy, mint a hajdan itt
munkálkodó Károli Gáspár. Egyébiránt az, hogy Koncsol olyan szépen ír,
ahogy talán senki sem a szlovákiai magyar irodalomban, nem pusztán szülőföldje
nyelvi kincsei tudatos átmentésének, hanem legalább ugyanilyen mértékben
az egy időben egzaktságra és érzékletességre törekvésének következménye.
Még kerekebb
képet kapunk a csehszlovákiai magyar irodalomról Koncsol kritikáiból, portréiból,
vers- és motívumvilág-elemzéseiből, korszakösszefoglalóiból az újrakezdéstől
a nyolcvanas évekig terjedően. Fábry Zoltán korszakolását az első-, másod-
és harmadvirágzás időszakairól (amelyből az 1945-48 közötti éveket Fábry
kihagyta) ő korrigálta először, felsorakoztatva a "hontalanság évei" akkor
még szám szerint gyérnek tűnő, de létező eredményeit. Ezen a nyomon indult
el Tóth László és talán Molnár Imre is, akik aztán dokumentumok százait
ásták elő ebből a korszakból.
A csehszlovákiai
magyar irodalom 1945-től kezdődő történetének roppant szilárd váza
van Koncsol szövegében (példaképpen Új törekvések a csehszlovákiai magyar
lírában, avagy a röppálya föl- és leszálló ága; A csehszlovákiai magyar
költészet a második világháború után; A harmadvirágzás korszakai
- ívek és pályák című tanulmányait említem meg). Ezekben az összefoglaló
tanulmányokban a különböző nemzedékek teljesítményeinek integrálására törekszik,
a közös világszemléleti jegyek meghatározására, nem pedig az értékek összemosására.
Ugyanakkor a magyar irodalmon belüli differenciálására is. Hogy ez nem
volt fölösleges, arról az utolsó években megint felszínre bukkanó központ-periféria-ellentétek
adnak bizonyságot.
Koncsol a
szövegelemzés és -magyarázat során párhuza- mosan végez szóképelemzést,
alkalmazza a nyelvstatisztikai, az eszmetörténeti módszereket, s szociológiai
és történeti ismereteit is mozgósítja. Egyik Weöres-elemzésében néhány
idegen szó és hangulatszavak utalásai révén a verset egyszerre állítja
be a keleti, az antik és a nyugat-európai kultúra fénypászmájába. Gyakorta
kibontja, ismeretlen távlatokba helyezi, a világirodalom összefüggéseibe
vetíti a vizsgált szövegrészeket, utalásokat, idézeteket (szerintem egyszer-egyszer
ott is, ahol ez nem szerepelt eleve a költő szándékai között akinek ismeretei
nem is terjedtek eddig a szintig). Néhol minden jelentést kisajtol a versből,
máskor csak néhány irányban kinyitja a szöveget, új tartalmi mezőket tár
az olvasók elé, s magukra hagyja őket. Azt gondolom, saját írásaiban szintén
működik egy belső utalásos rendszer. Nézzük Petőfi-esszéjének egyik idézetét
és kommentárját: "Nézd, a bú mint fintorítja / Szentimentális pofámot[...]
/ Így de bánod is te mindezt![...] / Sz' az malheuröm, hogy nem bánod. S
a kommentár: "A két furcsa szó, a »fintorítja« és a »pofámot« úgy veszi
közre a »szentimentális«-t, mint vásári bohóc és majma valamelyik korabeli
pesti kozmopolita ficsúrt az utcán.
Az olvasó
máris Kemény Zsigmond 1846-os Naplója közegébe kerül. Kemény leírja,
hogy meglátogatta az "áldástalan testszerkezetű" Petrichevich-Horváth Lázárt,
Petőfi támadóját. "Az előszobában egy majmot látunk, mely mintha neki édes
fia volna, ez annyira fölzaklatja képzelődésünket, hogy midőn termébe lépünk
s ő előttünk áll, az első percekben mindig a két lakos közti családhasonlatosság
fürkészése foglalatoskodtat. Fölteszem, még egy utalás rejlik itt a Petőfi-Kemény-
párhuzamra: Kemény maga is meglepődött Petőfi kifogástalan modorán, szellemességén,
nyelvtudásán - Koncsol tehát azoknak mutat fügét, akik Petőfit még ma is
csak vad- vagy műparaszt- ként emlegetik.
Igen ám, de
mi légyen azokkal, akik példának okáért nem ismerik Kemény Naplóját.
Ismerjék meg, mondja Koncsol szelíd könyörtelenséggel. Munkássága
lényege nem valamely dogmatikus igazság szajkózása, hanem folyamatos felszólítás
a holtig tartó ismeretszerzésre: "Azt mondtuk, hogy a megértés egyik feltétele
a gyakorlat, a másik a távlat, a fölemelkedés. Az olvasó az utóbbinak a
szövegek többszöri, figyelmes és jóindulatú olvasásával juthat birtokába,
az előbbihez néhány szöveg titkainak fölvillantásával magunk szeretnénk
hozzásegíteni. A többi az anyag megközelítésének és meghódításának kalandja."
Tucatnál is
több könyvet fordított magyarra, elsősorban cseh, kisebb részt szlovák
nyelvből. Sokáig ez volt a kenyere, s ebben is nagy szakmai igényességre
törekedett. Ezt a mércét ráadásul csak önmagával szemben alkalmazhatta,
anélkül, hogy bárki számonkérte volna: a műfordítás szakmai minősítése
és olvasói visszhangja ugyanaz a csönd.
Kivételes
örömét akkor leli a fordításban, amikor Vitezslav Nezval könyvén dolgozik,
vagy amikor megtalálja Milan Rúfust, a szlovák hegyi holdtájak szigorú,
okos költőjét, akinek néhány versét s egy kötetnyi esszéjét ültette át
magyarra, s Dominik Tatarkát, aki a néma ellenállás oszlopa volt a husáki
időkben. Az utolsó fordítói korszak véletlen fölfedezése a modern vajdasági
szlovák líra. Munkássága e szakaszának legfontosabb hozadéka a Mélyföld.
A jugoszláviai szlovák költészet antológiája (1981) és a már említett
Pal'o Bohus Összegező (1985) című verseskötetének tolmácsolása.
Az antológia utószavából származik az a fél mondat, amelyet jegyzetlapjaim
fölé címként kiemeltem. Olyan folklorisztikus, hagyománymentő lírának gondolta
a vajdasági szlovák költészetet, amely tiszteletreméltó, de érdektelen,
telítve sok, "az esztétikum szempontjából másod-harmadlagos jellemvonással".
A kis nemzetek, etnikumok gyakran értékőrzésre rendezkednek be az értékteremtés
helyett: "Hogyne állna ez a vajdasági szlovákokra, gondoltam, ismétlem:
érthető, bár nem menthető módon, hiszen minden előítélet a szellem előzetes
kapitulációja, tehát az illető ponton csődje is.
Majdnem ötvenéves
volt, amikor újra pályát és sorsot változtatott, ismét kényszerből, bár
utólagos örömére. Ekkor siettek a segítségére a csallóközi község, Diósförgepatony
vezetői, akik megbízták falujuk és közösségük múltjának feltárásával. A
véletlen az oka, hogy pályafordulatáról az elsők között értesültem. Azt
találtam mondani akkor, hogy ebben az esetben néhány év múlva név szerint
fogjuk ismerni a honfoglalókat. A megjegyzést, bár magam is frappánsnak
találtam, nem bonmot-nak szántam; aligha volt kétségem afelől, hogy az,
amit megjósoltam, bekövetkezik. Rosszul esett hát, amikor Budapesten néhány
tudós kortársam értékelését hallottam e fordulatról, s a nem teljesen jóhiszemű
figyelmeztetést arról, hogy mindenki foglalkozzon azzal, amihez ért. Azóta
bizonyára módosították már a véleményüket. Tény, hogy Koncsol első, e tárgyban
írt füzetéből (1986) +,A Barátság kórus, A Dióspatonyi Csemadok-szervezet
és a községi Művelődési Központ vegyeskara 1971-1985 bár helyi jelentősége
nyilvánvaló, az adatok hézagos volta s a munka alkalmi ünnepi jellege miatt
nem fénylenek messzire a helytörténetírás távlatai. Koncsol ragaszkodása
mégis érthető e csoporthoz, nem csak annak eredményei, sikerei miatt, hanem
azért is, mert szerinte minden a tánccal és a dallal kezdődött az 1945
utáni kultúrában. Nemzedéke - köztük a költők - az Ifjú Szívek ének- és
tánckarában szerveződött közösséggé a pozsonyi egyetemi évek alatt. E kicsi
falvak is éppen az ének és a tánc révén nőhettek túl magukon. Az ifjúkori,
meghatározó élmény jelentkezik itt újra, a nemzedéktárs Tőzsér Árpád Férfikor
című verséből Koncsol által kibontott utalások a francia forradalom eszméire,
amelynek a költői szó, a dal és a tánc a fogalmi-képi megjelenítői.
A távlatok
apró lépésekben nyíltak meg, először Félegyháziné Gregosits Irén Öt
levél. Egy csallóközi tanítónő vallomásai (1931-1947) című emlékezésének
sajtó alá rendezésével és 1990-ben történt megjelenésével. Néhányan megmosolyogták
a túlméretezettnek ítélt apparátust - a könyv ötven százaléka jegyzet.
Pedig maga Koncsol már előre megokolta ezt, s elhárította a várható ironikus
megjegyzéseket: "Ha jegyzetanyagunkat az olvasó túlzottan bőségesnek, netán
hájfejűnek találná, kérjük, fontolja meg, hogy kiadványunkat nemcsak a
község mai, hanem majdani lakóinak, továbbá nemcsak nekik, hanem más falvak,
városok, régiók, sőt országok polgárainak - és nemcsak a mának, hanem a
jövőnek is szánjuk, s ami jó (vagy jó volna) minekünk, akik a múltat fürkésszük,
ugyanazt kell föltálalnunk nekik is: az elérhető legnagyobb ismeretanyagot
a választott tárgykör és időszakasz dolgairól. Voltaképpen nem is volna
szabad helytörténetírást emlegetnünk e munkák kapcsán - vagy még inkább:
le kellene bontanunk a szakma ezen ága köré szőtt előítéleteket -, hiszen
Koncsol köztörténetet ír, a levéltárakból és egyéb közgyűjteményekből
előbányászott anyag gyarapodásával jócskán tágította érdeklődése határait.
A kutatás már az egész Csallóközre és Pozsonyra is kiterjed, az egész kistájra,
amely felé Dióspatonyból tartós és fontos szálak vezetnek. Célja már egy
egész régió múltjának a lehető legpontosabb rekonstruálása. A következő
állomás a Diósförgepatony című, kétkötetes művelődéstörténeti szemelvény-
vagy dokumentumgyűjtemény - Koncsol ötven oldalas falutörténeti vázlatával
-, majd 1993-tól a Kalligram Kiadónál megjelenő Csallóközi Kiskönyvtár
című sorozat.
Történelmi
forrásszövegek (Ipolyi Arnold Csallóközi uti-képek, illetve Csallóköz
műemlékei, Fényes Elek Komárom vármegye leírása, Bél Mátyás
Komárom megye), a két világháború közötti csehszlovákiai magyar
tudományos monográfiák (Kúr Géza A komáromi Református Egyházmegye,
Machnyik Andor Csallóköz, Alapy Gyula A csallóközi halászat története)
és egy adoma, illetve karcolatkötet (Földes György Kukkónia lelke
című, a két világháború között igen népszerű könyve), s friss, eddig publikálatlan
tudományos munkák (Sill Ferencnek, a Magyarországon szolgáló katolikus
papnak szülőfalujáról írt monográfiája, Csütörtök mezőváros históriája),
meg egy először Izraelben kiadott kötet (Engel Alfréd A dunaszerdahelyi
zsidó hitközség emlékkönyve) a sorozat eddig megjelent darabjai. A
tervben mindegyik csallóközi egyház, mindegyik társadalmi réteg történetét
feltáró nyomdakész vagy még megíratlan munkák szerepelnek. E nyitottságot
a sorozatszerkesztő Koncsol kisebb, elszórtan publikált, a tárgyhoz kapcsolódó
szövegei is bizonyítják, például a Villanások a Diósförgepatonyi zsidók
történetéből, ez a kopogó adatokat soroló, el-elcsukló protestáns káddis
a máglyahalálra ítéltekért, A dunaszerdahelyi zsidóság tragédiája című
konferencia anyagát tartalmazó Akire emlékeznek, az él című füzetben.
A valódi szándék azonban már a Kacsa, kacsa, boszorkány vagy! Régi csallóközi
bűnügyek (1992) című könyvecskéből kibontható. Vitán felül olvasmányos
munkát kínál, bár nem rejtélyes gyilkosságok kibogozására vállalkozik:
mindegyik bűnügy történeti vagy szociológiai tényekbe ágyazódik, s Koncsolt
e tények foglalkoztatják igazán. A boszorkányperek alkalmat adnak a hagyományos
világ ellentmondásainak, negatívumainak, a tanúk alacsony érdekeinek feltárására,
a hodosi titkos kálvinista tanítók története a vallási intolerancia okozta
régi állapotokat vázolja, s az egyházhoz kötődő oktatás-nevelés múltjában
igazít el. Mintha minden csak akkor lenne fontos, ha a világ minél több
adatra támaszkodó, s minél koncepciózusabb értelmezését szolgálná. A történelem,
mint az emberi szellem egyetlen igazi megnyilvánulási tere és formája -
ez a diósförgepatonyi (s tágabban a csallóközi) kutatások tárgya. Diósförgepatonynak
nincs egyetemes rangú szülötte, nem zajlott ott országos jelentőségű történelmi
esemény. (A történetírást sokáig csak ezek érdekelték.) A fölismert tanulságok
így válnak általánossá, hiszen a mentalitás-, viselkedés-, életmódtörténeti
adatokból végül kirajzolódó történeti kép számos vonásában az egész magyar
nyelvterületre érvényes lesz majd. A szemünk előtt esznek, dolgoznak, ölelkeznek
azok, akikből lettünk. S úgy gondolom, Koncsol azért is különös örömét
találja e tevékenységben, mert szűkebb szülőtája, az Ung-vidék és a Bodrogköz
történetéből is sok minden feltárul e csallóközi múltkutatásban. A pedagógus
s a kiadói szakember pedig akkor elégedne meg, ha a kiadványok elő- és
utószavának megírását, jegyzeteinek összeállítását a fiatalokra bízhatná.
A vállalkozás önmagában is alkalmas volna ugyanis egy új történészgeneráció
tagjainak fölnevelésére. Reméljük, színre lépnek majd. |
|