Többközpontú nyelvek - nyelvi központok

Az újabban terjedő szóhasználat szerint azokat a nyelveket, amelyek egynél több országban használatosak széleskörűen ún. emelkedett (E) funkciókban - vagyis az államigazgatás, az oktatás, a szakmák, a tömegtájékoztató eszközök, egyházi szertartások, a kulturális élet, a tudományos kutatás stb. nyelveként -, többközpontúnak nevezzük. Az új megnevezés új szemléletmódot takar: a más-más országokban beszélt nyelvváltozatokra nem mint az egyetlen elismert központ nyelvhasználatától elhajlókra, "deviánsakra" utal, hanem mint ugyanannak a nyelvnek elvben egyenrangú változataira.
     Egy-egy nyelvnek nemcsak az olyan országok lehetnek központjai, melyekben az - vagy jogilag is, vagy "csak" gyakorlatilag - államnyelvként használatos (pl. az angolnak Nagy-Britannia, az USA, Kanada, Ausztrália stb.), hanem az olyanok is, amelyben az illető nyelvet az ország valamely számszerű kisebbsége beszéli (pl. a svédnek Finnország, a magyarnak Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia), föltéve, ha a szóban forgó nyelv a fönt említett funkcióknak legalább egy részét huzamosabb ideje betölti.
     Az eltérő társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális stb. körülmények között való használat bizonyos nyelvi különbségek kialakulását is maga után vonja. Így pl. közismertek az angol nyelv nagy-britanniai, USA-beli, ausztráliai, dél-afrikai, új-zélandi stb. változatának sajátosságai, de jól felismerhetők a szlovákiai, erdélyi, kárpátalji és vajdasági magyar standardnak a magyarországitól való eltérései is. (Ilyenek Szlovákiában pl. a következők: alapiskola »általános iskola«, szaktanintézet »szakmunkásképző«, községi hivatal »polgármesteri hivatal«, munkahivatal »munkaügyi központ«, egészségügyi központ »rendelőintézet«, mezőgazdasági szövetkezet »termelőszövetkezet«, szakosító iskola »(kb.) post-secondary képzés«, iskolázás »tanfolyam«, születési szám »személyi szám«, átnevez »átkeresztel, nevét megváltoztatja«, kenő »különféle, kenyérre kenhető hidegkonyhai készítmények összefoglaló neve«).
     Ha a magyar nyelv Szlovákiában nem volna használatos E-funkciókban - ezen belül pedig hivatali és közéleti nyelvként -, a föntebb idézett szavak egy része létre sem jött volna, mert nem lenne rájuk szükség, hiszen hivatalos kontextusban csak a szlovák megfelelőiket volna a beszélőknek alkalmuk - szlovák nyelvű megnyilvánulásokban - használni; ami pedig a nem hivatalos, magyar nyelvű használatot, a mindennapi beszélt nyelvet illeti, abban e szavak, kifejezések egy része helyett általában a jelenlegi körülmények között is más szó használatos (a szaktanintézet helyett inasiskola, az egészségügyi központ helyett poliklinika, a mezőgazdasági szövetkezet helyett jéerdé vagy egyszerűen szövetkezet, a szakosító iskola helyett felépítményi iskola, a kenő helyett, ill. mellett a pomazánka stb.).
     A felsorolt mindennapi nyelvbeli szókészlettani elemeket - s az azokhoz hasonlókat - a formálisabb nyelvhasználat kerüli, ezek általában csak az ún. közönséges (K) funkciókban élnek; a tömegtájékoztató eszközökben, a magyar szervezetek (kulturális és más szövetségek, szakmai társaságok, politikai pártok és mozgalmak, alapítványok stb.) hivatalos dokumentumaiban, körleveleiben, magyar nyelvű írásos ügyvitelében stb. nem vagy csak alkalmilag, hibaképpen kapnak helyet. Annak, hogy ezeket az "emelkedett" nyelvhasználat nem fogadta be, leggyakrabban az az oka, hogy nagy részük közelebb áll a modellként szolgáló szlovák megnevezéshez, mint az E-funkciókban használt megfelelőjük. Így például az említettek közül a poliklinika és a pomazánka direkt kölcsönszó a szlovákból, ill. csehből, a jéerdé egy szlovák betűszó átvétele, a felépítményi iskola pedig eredetét tekintve magyar kontextusban némileg zavaró képzettársításokat keltő "szolgai" fordítás. Ami az inasiskolát illeti, az régebben Magyarországon is használatos volt; szlovákiai továbbélését nyilván az a tény segítette elő, hogy elemeinek jelentését tekintve hasonlít a mindennapi szlovák nyelvben használt ucnovská skola, ill. ucnovka formákra.
     A magyar nyelvnek többközpontúként való felfogása meglehetősen újkeletű, s megjelenése után vegyes fogadtatásra talált. Míg például a szlovákiai magyar nyelvművelés élő klasszikusa, Jakab István A szlovákiai magyar nyelvhasználat és nyelvművelés időszerű kérdései című, több helyen (egyebek közt a Valóság 1995. évfolyamának 7. számában) közzétett írásában e koncepció elfogadását "kész öngyilkosság"-nak tartja (87. o.), addig a magyar nyelv védelmében 1995. július 27-én tartott, Kárpát-medencei hatósugarú debreceni nagygyűlés résztvevői ünnepélyes nyilatkozatukban magától értetődő természetességgel beszélnek a "több központú magyar műveltség és anyanyelv" intézményes védelmének szükségességéről (Magyar Figyelő, 1995, 5. sz. 29. o.).
     Azok, akik tagadják nyelvünk többközpontúságának tényét, nem veszik figyelembe, hogy a többközpontúság "elismerése" definíció, nem pedig felfogás (még kevésbé tetszés/nemtetszés) kérdése. Minden olyan nyelv, amelyet több országban használnak "emelkedett" funkciókban, per definitionem többközpontú. Mivel a magyar nyelv kétségtelenül használatos ilyen funkciókban, legalább Dél-Szlovákiában, Kárpátalja magyarlakta területein, Erdély jelentős részén és a Vajdaságban (erre l. Lanstyák István: A magyar nyelv központjai. Magyar Tudomány, 1995. 10. sz. 1170-1185), többközpontúságát nem lehet kétségbe vonni. (Aki ezt teszi, az voltaképpen azt a könnyen ellenőrizhető tényt kérdőjelezi meg, hogy a magyar nyelv valóban használatos E-funkciókban az említett országokban.) Ami megtámadható, az legföljebb magának a fogalomnak, a többközpontúságnak a hasznossága, ill. az, hogy a többközpontú(ság) műszónak mennyire célszerű ilyen tág jelentést adni. Mivel azonban olyan fogalomról van szó, melynek hasznosságát nem lehet csupán egyetlen nyelv, a magyar szempontjából megítélni, a szó nemzetközileg megállapodott jelentését aligha volna célszerű megbolygatni. Vitatkozni csak azon érdemes (sőt kell is), hogy nyelvünk többközpontúságának tényét mennyire célszerű szélesebb körben népszerűsíteni, ill. milyen nyelvtervezési lépések szükségesek az ezzel elválaszthatatlanul együttjáró nyelvi szétfejlődés "mederben tartására". (A többközpontúság kérdéseire l. még Lanstyák István: A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről [különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre]. Magyar Nyelvőr 1995.3.sz., 213-236. A koncepció elutasítására l. Deme László: Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez [tekintettel a mai történelmi helyzetre]. Magyar Nyelvőr, 1995. 4. sz. 357-365.)
     A nyelvhalált emlegetők főként attól tartanak, hogy nyelvünk többközpontúságának nyílt elismerése hozzájárulhat az egyes országokban beszélt állami változatok nyelvi önállósulásához. Mivel a világ nyelvei közt nem nehéz olyanokat találni, amelyek egy másik nyelv "dezintegrálódásával" keletkeztek (pl. az újlatin nyelvek a latin felbomlásával, a mai szláv nyelvek az ősszláv szétfejlődésével) vagy pedig egy nagyobb nyelvről leválva önállósultak (pl. a szlovák a csehről, az ukrán az oroszról, s újabban a ruszin az ukránról), valóban szükséges megvizsgálni, hogy nyelvünk többközpontúságának (vigyázat nem nyelvünk többközpontúsága elismerésének!) milyen következményei lehetnek jövőbeli sorsára nézve.
     Egy-egy nyelv többközpontúsága vagy megszűnik egy idő után, vagy pedig hosszabb távon is megmarad. Megszűnése kétféleképpen képzelhető el: egyrészt úgy, hogy az eredmény újra egyetlen standard lesz, másrészt pedig úgy, hogy két, esetenként több önálló nyelv jön létre. Az első esetben a másodlagos központ(ok) állami változata(i) beleolvad(nak) a standardnak az elsődleges központban (esetleg egy másik központban) beszélt változatába. A második esetben az eredeti nyelv vagy teljesen megszűnik (ilyen a fönt említett latin, ill. ősszláv esete), vagy pedig egy(es) központ(ok)ban megmarad ugyan, máshol azonban az állami változat(ok)ból ún. Ausbau-nyelv(ek) jön(nek) létre (ilyen pl. az említett szlovák és az ukrán, s ezen az úton van a ruszin is). - Ám a többköz- pontúság akár hosszú évszázadokig is fennmaradhat (ezt látjuk pl. az arab, a német, az angol, a spanyol nyelv egyes standard változatainak esetében), ha azt sikerül valamilyen módon stabilizálni.
 

Visszaalakulás

Az állami változat sikeres megszüntetésére főképp onnan vannak példáink, ahol maga az állam szűnik meg, pl. az egykori Német Demokratikus Köztársaság. Az általunk ismeretes "pozitív példák egyikeként megemlíthetjük az angol nyelv skót változatát is, amely egykor standard jellegű volt, mára azonban beolvadt a brit standardba, s elemei csupán a nem standard beszédben élnek tovább (a művelt beszélők körében is). Találtunk utalást arra is, hogy az arab nyelv különféle állami változatai is közelednének egymáshoz, kérdés azonban, hogy itt nem a vágyaknak a valóságra vetítéséről van-e szó.
     Világos, hogy a magyar nyelv Kárpát-medencei beszélői számára is az volna a legjobb megoldás, ha megszűnne politikai elválasztottságuk, ha tehát pl. a magyar tömbök határkiigazítások útján visszakerülnének az anyaországhoz, vagy pedig egy nagyobb államközösség révén megszűnnének a magyar etnikai területeket szétválasztó határvonalak (és persze az eltérő politikai, gazdasági, társadalmi stb. struktúrák). Ilyen esetben szinte minden erőfeszítés nélkül, spontán módon eltűnnének vagy pedig szubstandard szintre süllyednének az egykori másodlagos központok sajátosságai. Amíg ilyen politikai fejlemények be nem következnek, aligha lehet azzal számolni, hogy akár a legtudatosabb és legelszántabb nyelvtervezés is képes volna teljes mértékben "visszaterelni" a magyar nyelv Magyarországon kívüli standard változatait a magyarországi standard "fennhatósága" alá.
 

Stabilizál(ód)ás

1. Egyetemes magyar standard

A jelenlegi politikai realitásokat figyelembe véve a legjobb megoldás bizonyára az volna, ha az egyes központok nyelvtervezői az egyetemes magyarnak tekintett magyarországi központi nyelvváltozat erőltetése helyett egy új, kompro- misszumos standard létrehozásán fáradoznának, amely - több alakváltozat kodifikálásával - a maga rugalmassága folytán képes lenne magába fogadni a mostani állami változatok legfontosabb eltéréseit. A szókészletben így létrejövő "szinonímasorok" tagjai közül - melyek egyformán standardnak minősülnének - az egyes központok beszélői a maguk szükségletei szerint válogatnának. Az állami változatok ezáltal nem szűnnének ugyan meg, ám eltéréseik így - legalábbis elméletileg - statisztikai, gyakorisági eltérésekké válnának.
     Ezzel az eljárással nemcsak az volna elkerülhető, hogy a másodlagos központok standardjainak eltérései hibának minősüljenek s ezáltal ezek az állami változatok a beszélők szemében megbélyegzetté váljanak, hanem az is, hogy a "több magyar nyelv" rémképe járja be újra meg újra kísértetként a Kárpát-medencét. Az ilyen megoldás semmiképpen sem jelentené "a hosszú évszázadok során kikristályosodott standard" fellazítását, már csak azért sem, mert az érintett szavak és kifejezések nem tartoznak a szókészletnek viszonylag állandósult magvához, hanem inkább a kevésbé megállapodott, minden politikai változásra érzékenyen reagáló hivatali, politikai, publicisztikai stb. regiszterekhez kötődnek.
     Kívánatos volna, hogy az egyetemes magyar standardba így bekerülő szavaknak, kifejezéseknek, ill. nyelvtani jelenségek közül minél több (mindenekelőtt azok, amelyek nem kötődnek szorosan az egyes központok állami intézményeihez) a magyarországi standardba, ill. a többi állami változatba is fokozatosan beszivárogjon. Ennek nemcsak azért örülnénk, mert ezáltal az egyes állami változatok közötti különbségek csökken- nének, hanem azért is, mert az új szókészleti elemek, ill. nyelvtani formák befogadásával az egész magyar standard gazdagodna. Ha a prágai nyelvészeti iskola irodalmi- nyelv-elméletének egyik közkeletűvé vált fogalmával kívánnánk élni, azt mondhatnánk: a cél az volna, hogy az egyetemes magyar standard nyelvváltozat normája a többközpontúság sajátos körülményei között is megőrizze rugalmas stabilitását. Az ilyen törekvés összhangban volna a modern nyelvközösségek fejlett, megállapodott standard nyelvváltozatainak állandó funkcionális differenciálódásával, létrehozva ennek sajátos, "többközpontúsági körülmények közt érvényesül" módozatát.
     E folyamat eredményeképpen az egyetemes magyar nyelvváltozat differenciáltsága egy újabb dimenzióval gazdagodna, melynek révén a standard képessé válna több, egymástól államhatárokkal elválasztott beszélőközösség sajátos nyelvi igényeinek egyidejű kielégítésére. Mindezt a norma variabilitása tenné lehetővé, amely a prágai iskola felfogásában a standard nyelvváltozat egyik alapvető jellemzője. A standard normáján belüli változatok erőteljesebb érvényesülése az egyik szerző, Alois Jedlicka szerint a nyelvek fejlődésének jelenlegi szakaszára különösen jellemz- (Spisovny jazyk v soucasné komunikaci. Praha, 1974, 72. o. Universita Karlova) Épp a kodifikált nyelvi variabilitás az, ami a standard nyelvváltozat normájának (szerencsés esetben) rugalmasságot  kölcsönözhet: kodifikáltsága stabillá, az egyes állami változatokban létrejött különféle - bár jól megválogatott - változatok egyidejű elfogadása pedig rugalmassá tenné az egyetemes magyar standardot.
     Ez a folyamat szerencsés esetben nyelvünk történetének második nyelvújításává nőhetné ki magát. A kétszáz évvel ezelőtti nyelvfejlesztő mozgalomnak témánk szempontjából két legfontosabb eredménye, hogy olyan színterekre terjesztette ki nyelvünk funkcionális hatókörét, amelyeken addig más nyelvek (a latin és a német) voltak használatosak, az addig is meglévő regiszterekben pedig megteremtette a korábbinál árnyaltabb, differenciáltabb nyelvhasználat lehetőségét. E második nyelvújításunk - ha sikerrel járna - képessé tenné nyelvünket arra, hogy az a trianoni katasztrófa következtében létrejött nehéz helyzetben, több államban is képes legyen maradéktalanul betölteni minden szükséges funkcióját (az adott ország nyelvpolitikájának függvényében), rugalmasan alkalmazkodva az országonként eltérő körülményekhez anélkül, hogy dezinteg- rálódna vagy normái követhetetlenné válnának. Sőt ez a nyelv(változat) ily módon kifejezőeszközeinek - kényszerű - gazdagodása révén tovább árnyalódna, differenciálódna, s ezzel legalább részlegesen javára fordítaná a kezdődő szétkülönbözés eddig "romlás"-ként/"bomlás"-ként megélt következményeit.
     Hasonlóképpen látja a magyar nyelv többközpontúságából fakadó nyelvi problémák kezelésének optimális módját az erdélyi Péntek János is: "Valóban azt tartom az egyetlen járható útnak, hogy mind az egyetemes magyar standard rugalmasabb kezelésével, mind az egyes régiók nyelvének bekapcsolásával a nemzeti nyelv vérkeringésébe (iskola, műholdas tévé, rádió stb.), a közmagyar nyelv a nemzet minden tagja számára elérhető legyen, elérhető, érthető és használható. Semmiképpen nem lehet lemondani erről mindaddig, amíg nem használtunk ki minden lehetőséget a nemzeti nyelv relatív egységének erősítésére. (A magyar nyelv az országhatáron túl. (Grétsy László szerk.), In.: Biztonságunk záloga, a nyelv. Budapest, 1994, TIT 64. o.)
Még egyértelműbben fogalmaz Péntek János 1994. november 15-i keltezésű, ez írás szerzőjének írt levelében: "Tulajdonképpen én nem tartanám teljesen elképzelhetetlennek, hogy a kisebbségi K-változat (egyáltalán a kisebbségi régiók nyelve) továbbra is hasson az E-re, az anyaországiak nyelvhasználatára is (ilyen jelnek tekintem éppen a kell menjek elfogadását, a ment volt helyenkénti használtát; ezek között akár kontaktusjelenségek is lehetnek). Tehát én az egyetemes standard kiterjedését tartanám ideálisnak (talán még nem álom), nem a kisebbségi standardok különfejlődését. Erre talán új esély nyílt azzal, hogy megélénkült a mozgás és a kommunikáció, a műholdas adás is új dolog, és ebben gyakran szerepelnek a régiók; az egyházak nyüzsége is új - szóval mindez erősítheti az egyetemes standardot, és ellene dolgozhat mind a kisebbségi standardok eltávolodásának, mind a kisebbségi K-változatok lemaradásának.
 

2. Standard állami változatok

Ha a fenti út valami miatt mégsem bizonyulna járhatónak, nem maradna más ésszerű megoldás, mint az állami változatok egyes eltéréseinek külön-külön való kodifikálása. A kodifikáció csak a valóban nélkülözhetetlen, legszükségesebb elemeket érintené, hogy az egyes állami változatok közötti különbségek minél csekélyebbek maradjanak. A kodifikációs folyamat eredményeként a Magyarországon kiadott szótárak, kézikönyvek, nyelvtanok e változatokkal is számolnának.
     Ebben a helyzetben a határon túli az anyanyelvi nevelés egyik legfontosabb célja elvben az illető központ magyar standardjának megismertetése volna ugyan, ez azonban a gyakorlatban - a két változat nagyfokú azonosságából következően - nagyrészt a magyarországi standard szókincsének tanítását jelentené, különös tekintettel azokra az elemekre, melyeket az illető központ legtöbb beszélője a mindennapi élethelyzetekben nem vagy ritkán használ, hanem helyette direkt vagy indirekt kölcsönszóval, esetleg sajátos helyi kifejezéssel él (itt olyan elemekről van szó, melyek nem részei az illető standardnak, azaz köznyelviek vagy szubstandardok; ezekből összehasonlíthatatlanul több van, mint a standard rétegbe tartozó, s ezért kodifikálandó szavakból és kifejezésekből). - Ezenkívül a tananyag szerves részét képeznék a magyarországi standard eltérő jelenségei is, melyeknek legalább passzív ismerete már alapfokon is elvárható volna a diákoktól. Középfokon pedig hasznos volna a magyar standard többi állami változatának bemutatása is. Hasonlóképpen szükséges volna, hogy a magyarországi tankönyvek is foglalkozzanak - ugyancsak informatív jelleggel - az egyes állami változatok jellegzetességeivel.
 

3. Diglosszia

Akár az egyik, akár a másik utat választanánk, a standardizálás, ill. kodifikálás véghezvitele s az új változat (vagy változatok) elterjesztése után, ill. azzal párhuzamosan szükség volna az elért eredmények megszilárdítására. Ezt az ún. diglossziás elrendeződés véglegesítése révén tartom lehetségesnek. A szó eredeti értelmében akkor beszélünk diglossziáról, ha egy nyelvben az E-funkciókban használt "emelkedett" változat (lényegében a nemzeti standard) viszonylag élesen elkülönül a K-funkciókban használt "közönséges" változat(ok)tól. Ez az elkülönültség nyelvileg abban nyilvánul meg, hogy ritkán jönnek létre a két változat elemeit ötvöző átmeneti, közveleges nyelvváltozatok. Ennek több nyelven kívüli oka is van, többek között az, hogy a két változat a nyelvhasználat gyakorlatában szigorúan elkülönül egymástól: a beszédhelyzetek egy részében az emelkedett, más részükben a közönséges nyelvváltozat használatos meglehetős következetességgel. Az E- változat például annyira szigorúan kötődik a mindennapi élethelyzetektől idegen színterekhez, hogy a társadalomnk nincs olyan rétege, melynek  tagjai az E-t sajátítanák el anyanyelvként (hiszen a gyermekkori nyelvelsajátítás a mindennapi élethelyzetekben történik); az E-változattal a gyermekek az iskolában ismerkednek meg, s félig-meddig idegen nyelvként tanulják (pl. az arabok a klasszikus arab modernizált változatát, vagy a csehek a cseh irodalmi nyelvet). Ebben a diglosszia feltűnően különbözik a szokásos, a standard és a nemstandard változatok együttélésével jellemezhető ún. kettősnyelvűségtől (melynek közvelegességére az ún. regionális köznyelvek fogalmával szoktak utalni). A magyar, a szlovák, az angol stb. beszélők esetében vannak olyan társadalmi rétegek, amelyek a nemzeti standardot - annak beszélt nyelvi változatát, - a mindennapi élethelyzetekben is használják, miután ezt sajátították el gyermekkorukban anyanyelvként.
     Ha az E-funkciókban használatos (egyetemes vagy "állami") standard és a mindennapi életben (K-funkciókban) érvényesülő beszélt nyelvi változatok viszonyát nem diglossziának fogjuk föl, vagyis a standard használatát a mindennapi érintkezésben is szorgalmazni fogjuk (ahogy azt eddig tettük), akkor a standard nem távolodhat el túlságosan a kollokviális regiszterektől, s ezért a kodifikációnak követnie kell a beszélt nyelvben bekövetkező változásokat. Ez a gyakorlatban egyre több kontaktusjelenség kodifikálását jelentheti, különösen ha növekszik a másodnyelv ismertsége.
     Nyilvánvaló azonban, hogy sem az egyetemes standard, sem pedig az egyes állami változatok saját standardjai nem fogadhatnak be korlátlan mennyiségben újabb alakváltozatokat. Az előbbi azért nem, mert ezzel elveszítené szükséges stabilitását, kaotikus állapotokat eredményezve, az utóbbiak pedig azért nem, mert ez az egyes állami változatok egymástól való túlságos eltávolodását eredményezné, fiktívvé téve nyelvünk egységét. Ha viszont a nyelvtervezés elzárkózna az újabb jelenségek kodifikálásától, a jelenlegihez hasonló helyzet állna be: a standard normája a Mgyarországon kívüli központok beszélői számára követhetetlenné válna; és nemcsak akkor, ha egyetlen, egyetemes magyar standardként valósulna  meg, hanem akkor is, ha több, némileg eltérő állami változatként létezne.
     Ha viszont elfogadjuk, hogy a magyar standard helyi változatának és a beszélt nyelvi változatoknak a viszonya a határokon túl diglosszia jellegű, nem szükséges, hogy a kodifikáció lépést tartson a beszélt nyelv változásával. A magyar standard (helyi változatának) mint E-kódnak ugyanis nem kell anyanyelvi beszélőkkel rendelkeznie; elsajátításának feladata teljes mértékben áthárítható az iskolára. Az sem elengedhetetlen, hogy ez a standard széleskörűen használt beszélt nyelvválto- zatként is éljen; elegendő, ha csak bizonyos E-funkciókban használatos. Így tehát mind a "rugalmasan stabil egyetemes magyar standard létrehozása, mind pedig az állami változatok kodifikálása esetében az egyes állami változatoknak egymáshoz való rendkívüli közelsége akár nagyon hosszú ideig is megőrizhető.
     Természetesen mindez együtt kellene járjon a viszonylag sok kontaktusjelenséget tartalmazó beszélt nyelvi regiszterek használatának teljes legitimálásával. Ezeket "hivatalosan nem érhetné semmiféle megbélyegzés - hiszen ezek volnának minden társadalmi réteg számára mindennapi beszédhelyzetekben a kommunikáció egyedüli eszközei (aminthogy sokak számára már ma is azok), elsősorban ezek lennének valamennyi kisebbségi beszélő - édes anyanyelv-e. (E kérdésekkel az alábbi munkákban részletesebben is foglalkoztam: Diglosszia és kettősnyelvűség. Kétnyelvűség, 1993, 1. sz. 5-21. A magyar-magyar diglosszia néhány kérdéséről. Kétnyelvűség, 1994. 2. sz. 17-28. L. még Fenyvesi Anna: Magyar diglosszia Szlovákiában. BUKSZ, 1995. 2. sz. 232-234.)
 

Önállósodás

A másik standardizálási megoldás (az egyes állami változatok kodifikálása) fölveti azt a nyugtalanító kérdést, mennyire reális veszély az állami változatok önálló nyelvekké fejlődése. Így  vélem, ez a veszély minimális. Új nyelv létrejöttének ugyanis közvetlenül nem a nyelvi, hanem a nemzeti különfejlődés az oka. Vagyis még a nagyon jelentős nyelvi eltérések is csak akkor idézik elő egy-egy közösségben az illető standard nyelvváltozat önállósodását, ha az azt beszélők tudatilag elhatárolódnak az anyanemzettől, önálló etnikumnak kezdik tekinteni magukat. Amennyiben egy közösségben erős a nemzeti összetartozás tudata, még a megértést súlyosan gátló, nagyfokú nyelvi eltérések is megférnek egy nyelven belül; ilyenkor a formális és informális helyzetekben használt fő változatok sajátos módon rendeződhetnek el, a fenti értelemben vett diglossziát eredményezve. Erre a legjellemzőbb példa talán az araboké, akik az óriási földrajzi és nyelvi távolságok ellenére a szoros etnikai, de még inkább vallási összetartozás miatt nem hajlandóak még csak a gondolatát sem megengedni annak, hogy nyelvüknek egyes állami változatai önállósodjanak.
     Nemcsak a nemzeti, hanem még a puszta nyelvi összetartozás tudata is gátolhatja, lassíthatja magát a nyelvi különfejlődést is. Pl. a német nyelv nemzeti változtairól, a "bundesnémetről", osztrákról és svájciról feltételezik, hogy nyelvi szétfejlődésükben fékező szerepet játszik az a tény, hogy beszélőik ugyanahhoz a nyelvközösséghez tartozónak érzik magukat, még akkor is, ha más-más nemzetnek a tagjai.
     Ez utóbbi esetben azonban, amikor a két közösség két külön nemzetet alkot, immár nem magától értetődő a közös nyelv megőrzésére való törekvés létjogosultsága; a kérdés mérlegelés tárgyává tehető, s végeredményben az "eredeti" nyelvhez való tartozás viszonylagos előnyei és hátrányai döntik el, megmarad-e a nyelvi egység vagy sem.
     A közös nyelvhez való ragaszkodás mellett szólhatnak azok a gazdasági, kulturális és egyéb előnyök, amelyek egy nagyobb, régebbi, tekintélyesebb nyelvközösséghez való tartozásból, a nyelvi kapcsolattartás zökkenőmentességéből, a nyelv által közvetített kulturális termékek szélesebb körben való fogyaszthatóságából következnek. Negatív oldaláról nézve ilyen irányba hathat az elszigetelődéstől, bezártságtól való félelem is.
     Arra, hogy az óriási földrajzi és kulturális távolság, eltérő identitás és politikai elválasztottság sem eredményezi föltétlenül egy nyelv felbomlását, az egyik legjobb példát a több mint húsz országban beszélt spanyol nyelv szolgáltatja. Ennek egyes állami változatai standard formájukban nem különböznek jelentősen egymástól annak ellenére, hogy a szubstandard változatokban sokszor a kölcsönös érthetőség sincsen meg. - Ezt illusztrálandó érdemes utalni egy perui nyelvész, Alberto Escobar esetére, ahogyan azt R. W. Thompson örökítette meg Spanish as a pluricentric language c. tanulmányának 55. oldalán (Michael Clyne szerk., Pluricentric Languages. Mouton de Gruyter, Berlin-New York.). Escobar 1975-ben repülővel utazva megállt öt latin-amerikai ország fővárosában, valamint az USA egyik spanyol lakosságú településén. Minden városban egy helyi, spanyol anyanyelvű kollégája fogadta és látta vendégül. Az út addigi tapasztalatai alapján bátran kijelenthette: a spanyol valóban egyetlen nyelv, hiszen tökéletesen megértette magát rajta minden kollégájával, az apróbb hang-, szókészletű és mondattani különbségek ellenére. Hazafelé menet Escobar ugyanazokban a városokban állt meg, mint korábban, ám ez alkalommal idegenvezető nélkül, maga sétálta végig a munkások lakta külvárosi negyedeket, a hagyományos piacokat, olcsó szállodákban keresve szállást, a "prolik" által látogatott kávéházakban és éttermekben étkezve. Hazaérkezvén megállapította: könnyű lett volna elhinnie, hogy a meglátogatott hét országban (saját hazáját is beleszámítva) más-más nyelvet beszélnek, amelyek nem is érthetők egymás számára.
     A közös nyelv megőrzésének előnyei mellett a hátrányokról is beszélni kell. A standard és a mindennapi nyelvváltozatok között fönnálló számottevő nyelvi távolság miatt a standard elsajátíttatása ilyen helyzetben nemegyszer súlyos nehézségeket okoz, túlontúl megterheli a diákokat, de még a felnőtt nyelvhasználókat is. Mindez gátolja a hatékony ismeretszerzést, s az egész közművelődés színvonalára kihat. - Ez a tényező fontos szerepet játszott többek között a Dél-Afrikában beszélt holland nyelvnek, az afrikansznak az európai hollandtól való elszakadásában, hasonlóképpen a Haitiban kialakult francia alapú kreolnak önálló nyelvvé válásában. Ugyanakkor hasonló mértékű nyelvi, oktatási nehézségek nem vezettek - amint fentebb említettük - az arab nyelv egységének megszűnéséhez, egyes állami változatainak kodifikálásához, mivel ezeket a nehézségeket az egy vallási és nemzeti-kulturális közösséghez való tartozás tudata, valamint a klasszikus arabnak mint "szent", "Allahtól származó" nyelvnek a tekintélye kellően ellensúlyozta.
     A nyelvi önállósodás elfogadásában vagy elvetésében politikai szempontok is fontos szerepet játszhatnak. Az például, hogy a moldován valóban önálló nyelv lesz-e vagy megmarad a román egyik regionális változatának, nem nyelvi tényezőktől függ, hanem attól, hogy Moldávia merrefelé kíván a jövőben orientálódni. Az a tény, hogy az ország új alkotmánya a moldovánt határozta meg nemzeti nyelvként, arra utal, hogy Moldávia a jövőben nem kíván erőteljesebben kötődni Romániához, az egykori anyaországhoz. (Egy nemrégiben megjelent publikáció még azt jósolgatja, hogy a SZU-tól való függetlenség következtében a román és moldován közötti nyelvi különbségek csökkennek, s a moldován visszaintegrálódik a román nyelv egy változatává. (L. Michael Clyne: The German language after unification: adapting assumptions and methodologies to the 'new world order'. International Journal of the Sociology of Language 1993. 101. sz. 24. o.)
     Hasonló politikai megfontolások húzódnak meg a németről levált új Ausbau-nyelv, a luxemburgi hivatalos elismerése mögött is. Luxemburgban a náci megszállás óta kínosan ügyeltek arra, hogy a német nyelvet semmi olyan funkcióban ne használják, amelynek köze van a nemzeti vagy személyes identitáshoz (pl. útjelzőtáblák, közfeliratok, sírkövek) - ezt persze nagyban megkönnyítette az a tény, hogy az e közösségben érvényesülő triglosszia következtében a beszélőknek egy további standard nyelv is rendelkezésükre állt, amelyet ilyen funkciókban (vagy azok egy részében) használhattak: a francia. Ám még ez a lehetőség sem tudta megakadályozni egy új standard nyelvnek, a luxemburginak a létrejöttét a helyi német nyelvjárásokból: 1975-ben kormányrendelet útján új helyesírási rendszer lépett érvénybe, 1984-ben pedig nyelvtörvény által a luxemburgi nyelv - a francia és a német mellett - Luxemburg hivatalos nyelvévé lépett elő.
     Luxemburggal ellentétben a svájciak nem mentek el ilyen messze a Németországtól való elhatárolódásban, bár ott is fölmerült - már 1936-ban - a nyelvi önállósodás gondolata, melynek egyik kiváltója szintén az azonos nyelvet beszélő félelmetes északi szomszéd, Németország volt. A nyelvi elszakadás támogatói úgy vélték, hogy az önálló nemzeti identitás saját nyelvvel párosulva kellő ellensúlya lehet a nagynémet törekvéseknek. Bár ez a nyelvi önállósodási kísérlet nem járt sikerrel, a mögötte meghúzódó attitűdök szerepet játszottak a svájci nyelvjárásoknak (a német nyelven belül maradó) standardizálásában.
     Svájchoz hasonlóan elmaradt a nyelvi önállósodás a flamandok esetében is; itt azonban a fenyegetettségérzést nem a lényegileg azonos nyelvet beszélő hollandok, hanem a Belgiumban domináns szerepet játszó vallonok váltották ki. Flandriában azért győztek a holland nyelvvel való összetartozás mellett síkra szálló ún. integracionalisták a helyi sajátságokat hangsúlyozó, azokat kodifikálni akaró partikularistákkal szemben, mert a flamandok így remélték, hogy nyelvük kellő ellensúly lesz a francia nyelv rájuk nehezedő nyomásával szemben.
     Lehet-e mégis valamilyen szerepet tulajdonítani a nyelvi különbségeknek a nyelvi önállósodásban? Úgy vélem, annak ellenére, hogy a mai viszonyok közt a nyelvi eltérések közvetlenül nem idézik elő új nyelvek keletkezését, ehhez közvetve mégis hozzájárulhatnak, mégpedig azáltal, hogy a beszélőknek erősítik a másság, az anyanemzettől való különbözés tudatát. Vagyis hozzájárulhatnak egy új nemzettudat kialakításához, ez pedig - amint láttuk - valóban vezethet az addigi állami változat teljes nyelvi önállósításához. Mivel azonban az ilyen önállósodás ma már, a nemzeti standardok korszakában nem spontán, önkéntelen folyamat, hanem tudatos erőfeszítést (nyelvtervezést, ezen belül kodifikációs tevékenységet) igényel, a beszélőkön - főként azok társadalmi, politikai, műveltségi stb. elitjén - múlik, önálló nyelvvé fejlesztik-e saját standardjukat vagy sem.
     Ismerve a nyelvünk Magyarországon kívüli központjaiban élő tömbmagyarság erős nemzettudatát, az ilyen tudatos szétfejlesztési törekvések jelentkezésének nálunk minimális a valószínűsége. Ha egy nemzet önállósulni és "emancipálódni" kíván, a legcsekélyebb nyelvi különbségekbe is "belekapaszkodhat, hogy sajátszerűségét nyelvileg is demonstrálja; ha viszont egy nemzetrész nem kíván leszakadni a nemzettestről, a legnagyobb nyelvi különbségeken is készségesen túlteszi magát. Ezért a magyar nyelv esetében nem kell attól tartani, hogy az egyes állami változatok csekélyke különbségei akár közvetve is "nemzetbomlást" idéznének elő.
     Ami pedig az alapkérdést, a nyelvi szétfejlődés veszélyét illeti, a fentiek alapján bízvást állíthatjuk, hogy ha a stabil magyar-magyar diglossziát eredményező átgondolt nyelvtervezés, ennek részeként pedig ésszerű kodifikáció és hatékony anyanyelvi nevelés segítségével sikerül egy valóban egyetemes standard magyar nyelvváltozatot létrehozni, vagy pedig - e törekvés esetleges meghiúsulása esetén - a már többé-kevésbé kialakult állami változatok normáinak eltéréseit rögzíteni, a magyar nyelv egységét nyelvi tényezők hosszú távon sem fogják veszélyeztetni. A "nyelvi önállósodás" mondvacsinált veszélyénél sokkal nagyobb és reálisabb fenyegetést jelent a nyelvvisszaszorítás és az ennek következtében föllépő nyelvleépülés, ill. nyelvvesztés lehetősége. Ennek meggátolása azonban még inkább a nyelvpolitika milyenségén múlik, nem pedig azon, miként alakul az egyes állami változatok kodifikációja.