Az első világháború végén, 1918 októberében a Habsburg- monarchia romjain a két vesztes utódállam (Ausztria és Magyarország) mellett két szláv túlsúlyú és jellegű mozaikállam is létrejött: a Szerb-Horvát-Szlovén királyság, illetve a cseh, szlovák, ruszin tartományokból kialakított Csehszlovákia. Jóllehet Csehszlovákia legnagyobb nemzeti közösségét a csehek alkották, 1921-ben az ország össznépességének alig 50 %-a vallotta magát cseh nemzetiségűnek.
     A Habsburg-monarchia osztrák részéhez tartozott történeti cseh tartományokat (Bohémia, Morávia, Szilézia) a cseh történeti jog, a történeti Magyarország kereteiből elkülönített Szlovákiát és Subcarpathiát viszont az úgynevezett természeti jog, illetve a ruszin nép "spontán önrendelkezési joga" alapján követelte az új csehszlovák állam számára a Tomás G. Masaryk és Edvard Benes vezette csehszlovák politikai emigráció 1918. évi területi programja, illetve a Benes vezette csehszlovák békedelegáció a párizsi békekonferencián 1919-ben.
     Az államjogi szempontból előzménytelen csehszlovák államalapítás kiindulópontját az egységes csehszlovák politikai nemzet fikciója, a csehszlovák nemzeti állameszmeként megfogalmazott úgynevezett csehszlovakizmus jelentette. Jóllehet külpolitikai meggondolásokból, a szlovák politikusok rövid életű Nemzeti Tanácsa alakuló ülésén 1918. október 30-án a szlovák nemzetet a "nyelvileg és kulturális szempontból is egységes csehszlovák nemzet részeként" definiálták, valójában a szlovák politikai reprezentáció nagy többsége kezdettől fogva a cseh és a szlovák nemzet egyenrangú szövetségi viszonyának kialakítását sürgette. Erre Masaryk, az első csehszlovák köztársasági elnök az amerikai szlovák emigrációval kötött pitthsburghi megállapodásban a csehszlovák viszony jövőbeni föderatív rendezését célul kitűzve, még az emigrációban kötelezettséget vállalt. Ezt a kötelezettséget azután a Csehszlovákia által aláírt versailles-i német, Saint Germain-i osztrák, illetve trianoni magyar békeszerződések már nem tartalmazták. A szlovák autonómiat-törekvésekről a békekonferencia egyedül az Andrej Hlinkia vezette titkos szlovák küldöttség által Párizsba eljuttatott szlovák memorandumból szerezhetett tudomást. A Hlinka-memorandum a csehszlovák békedelegáció közbelépésére nem került a nagyhatalmak elé.
     A csehszlovakizmusnak - hasonlóképpen a korabeli jugoszlavizmushoz - az államalapítás idején kétségkívül reális bel- és külpolitikai funkciója volt (pl. a békekonferencián az új államhoz került nem szláv kisebbségekkel szemben a többségi akarat prezentálása, illetve belpolitikai vonatkozásban a legnagyobb nemzeti közösség, a cseh társadalom önzetlen segítségnyújtásának megideologizálása stb.) Hamarosan azonban a cseh-szlovák viszony rendezésének egyik legnagyobb akadályává vált, miután a csehszlovakizmus egyre inkább a centralizált nemzeti egységállam doktrínája lett.
     A két világháború közti első Csehszlovák Köztársaságban a Hlinka-féle Szlovák Néppárt autonómiatervezeteit a prágai parlamentben sem sikerült keresztülvinni, így a hárommiliós csehországi német kisebbség, a realizáltan subcarpathiai autonómia problémája mellett húsz éven keresztül a cseh-szlovák viszony megoldatlansága jelentette a fiatal állam legsúlyosabb strukturális problémáját.
     Az első Köztársasággal ily módon elsősorban a csehek tudtak teljesen azonosulni; a szlovák társadalomban egyre nőtt azoknak a száma, akik a cseh dominanciát bírálva, a szlovák nemzeti érdekek autonomista reprezentációját követelték. Ehhez járult hozzá a csehországi ipar nyomasztó túlsúlya, amellyel szemben a szlovák ipar versenyképtelennek bizonyult. Ennek következtében a szlovákiai ipari termelés a harmincas évek végén az első világháború előtti színvonal 80 %-át sem érte el. A csehszlovák nemzetegységre alapozott állameszme jegyében az állami művelődéspolitika a két nemzet történetének sajátos egybeötvözését támogatta, az iskolarendszert és a társadalomtudományokat szintén a csehszlovakizmus ideológiájának megalapozására ösztönözte. Mindez a szlovák nemzeti értelmiség köreiben politikai pártállástól függetlenül negatív reakciókat váltott ki.
     Nem véletlen, hogy 1938 októberében, amikor a müncheni négyhatalmi szerződés, illetve a bécsi döntés nyomán a német, majd a lengyel és a magyar többségű területek különváltak, a Szlovák Néppárt is kihirdette az autonómiát. A mindössze öt hónapig fennálló második Cseh-Szlovák Köztársaságban tovább éleződtek a cseh-szlovák ellentétek, ami Csehország 1939. március 14-i német megszállása után az önálló Szlovák Köztársaság kikiáltásához vezetett.
     A második világháború éveiben a szlovák állam létezése, illetve a Benes vezette londoni csehszlovák emigráns kormány oroszbarát és szláv orientációjú politikája tovább bonyolította a két nemzet 20. századi kapcsolatrendszerét. Cseh részről az önálló szlovák állam kikiáltását árulásként értékelték, ami a londoni csehszlovák emigrációban is visszhangra talált. Benes például még Sztálinnak is felvetette a szlovákok háború utáni megbüntetésének lehetőségét. A Németország szövetségeseként a háborúba bekapcsolódott Szlovákia területén azonban 1944-ben németellenes nemzeti felkelés robbant ki.
     Ez a tény a második világháború után a cseh-szlovák viszony politikai újrarendezésében lehető-séget kínált a szlovák nemzeti törekvések részleges realizálására. Aszimmetrikus államjogi megoldással a prágai székhelyű csehszlovák állami intézmények mellett létrehozták Bratislavában a korlátozott jogkörű szlovák regionális kormányt, az úgynevezett megbízotti testületet. Ennek egyik vezetője az a Gustáv Husák lett, aki 1969-1989 között a csehszlovák kommunista párt vezetőjeként az ország legfőbb ura volt.
     Az 1948. évi kommunista hatalomátvételt követően a szlovák nemzeti autonómia-törekvéseket fokozatosan háttérbe szorították. A vezető szlovák kommunisták, köztük Gusztáv Husák ellen a "burzsoá nacionalizmus" vádjával koncepciós pereket indítottak és súlyos ítéletekkel kiiktatták őket a politikai életből. Az 1960. évi szocialista alkotmány életbelépése után a szlovák regionális kormányzatot is felszámolták. Az 1968. évi "prágai tavaszt" előkészítő csehszlovákiai belpolitikai mozgások közül éppen a szlovák nemzeti elégedetlenség megnyilatkozásai, a prágai centrum elleni nyílt fellépések voltak a legerőtelje- sebbek.
     Maga Alexander Dubcek, az 1968. évi csehszlovákiai reformkommunista kísérlet szimbolikus alakja 1967-68 telén a szlovákiai kommunista párt első titkáraként a szlovák-kérdés elhanyagolása miatt intézett támadást a csehszlovák kommunista vezetés ellen. A tíz éves börtönbüntetés után a közéletbe visszatérő Gustáv Husák szintén a szlovák-kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásaival vált ismét országos rangú politikussá.
     A csehszlovák föderáció 1969-1989 közötti története szerencsétlen módon egybeesett a Brezsnyev-doktrína jegyében a Szovjetunió által katonailag megszállt és ideológiai-politikai szempontból "gleichschaltolt" Csehszlovákia neosztalinista periódusával. Amint azt lejjebb részletesen bemutatjuk, ez a periódus nagy mértékben járult hozzá a két többségi nemzet közötti viszony megromlásához: szinte valamennyi cseh-szlovák heterosztereotípia új életre kelt. A csehszlovakizmus "burzsoá ideológiája" feletti győzelem az úgynevezett proletár internacionalizmus zsákutcájába terelte a cseh-szlovák viszonyt. A szembetűnően romló viszonnyal érdemben nem volt szabad foglalkozni, a két országrész gazdasági kiegyenlítődésének kétségkívül kimutatható eredményeivel próbálták az ellentéteket leplezni.
     Az 1989. évi kelet-közép-európai politikai földindulás teljesen felkészületlenül találta a csehszlovák kommunista elitet, s alig kevésbé a Charta '77 ellenzéki csoportosulás csekély számú hívét. Akárcsak a második világháború végén, 1989-ben is előbb szabadult fel Berlin, mint Prága, ami egyebek közt a csehszlovák kommunista rezsim viszonylag jelentős gazdasági és politikai tartalékait bizonyítja. Morálisan azonban a Husák-Jakes-rezsim ugyanúgy tarthatatlanná vált, mint a többi szatelitállam kommunista rendszere. S végsősoron ez bizonyult döntőnek 1989 novemberében.
     A Václav Havel vezette prágai "bársonyos forradalomhoz" azonnal csatlakoztak a szlovákiai ellenzéki megmozdulások. A prágai tüntetéseken rövidesen megjelent a prágai tavasz élő szimbóluma, a szlovák nemzetiségű Alexander Dubcek. A nemzeti megbékélés kormányának összeállításával Havelék azt a taktikát választották, amit a lengyelek már kipróbáltak: a kommunistákat a végrehajtó hatalomból fokozatosan távolították el. A szlovák nemzetiségű kommunista exminiszter, Márián Calfa vezette első fordulat utáni kormány kinevezését követően lemondott Gustáv Husák, az utolsó kommunista köztársasági elnök. Helyére a régi kommunista szövetségi parlament 1989. december 29-én egyhangúlag (!) Vaclav Havelt választotta meg.
     Ezzel kezdetét vette a csehek és szlovákok közös államának utolsó három esztendeje. Ennek során a politikai intézmény- rendszer demokratikus átalakításának, a piacgazdaság kiépítésének, az ország biztonságpolitikai, külpolitikai és külgazdasági orientációváltásának tengernyi gondja mellett a cseh-szlovák viszony demokratikus rendezését is meg kellett volna valósítani. E téren a kiindulópontot az 1968. évi cseh-szlovák föderációs törvénynek, illetve a husáki periódus gyakorlatának felülvizsgálata és átalakítása jelentette.
     A történelem a két nemzet viszonyát nemcsak abban az értelemben befolyásolta, ahogyan az a közös állam fennállása idején "megtörtént", hanem a két nemzet korábbi történeti különfejl-dése, az egymástól eltér- történeti értékek, ideálok révén a két nemzeti közösség számára más és mást jelent a nemzet, az állam valóságos történetisége. Erre nézve igen jellemző, hogy míg a csehek közül a 14-15. századi történelem európai jelentőségű csehországi eseményeit, illetve az 1918. évi csehszlovák államalapítást rangsorolták, a szlovákok számára a 19. századi szlovák "nemzeti ébredés" romantikus hőskora, illetve az 1968-1969. évi föderációs periódus kezdete jelentette a legdicsőbb történeti periódust.
     A cseh-szlovák viszonyt befolyásoló történelem másik megjelenési formájaként a történeti alapozású előítéleteket említhetjük. A két nemzet rendezetlen államjogi viszonya a vonatkozó vizsgálatok szerint a következő előítéletek hordozója, kiváltója lett: a szlovákok az autonómia ígéret be nem tartása miatt megbízhatatlannak és ravasznak tartják a cseheket, ezzel szemben az állam átalakítását szorgalmazó szlovákok nemzeti tulajdonságaként a csehek gyakran az intoleráns nacionalizmust és a követelőző magatartást emlegetik. A kölcsönös vádaskodás az 1969-1989 közötti két évtizedben a LKi fizet rá a másikra? kérdésben összesűrűsödő össznépi vitában koncentrálódott. A két nemzet eltérő történeti tapasztalatait, demográfiai súlyát, gazdasági teljesítményeit, a két országrész közös költségvetésből finanszírozott beruházásait, szociális ellátását stb. mindkét nemzet sérelmesnek találta.
 

A rendszerváltás hatása a cseh-szlovák viszonyra

A kelet-közép-európai fordulat hatása a térség etnikai viszonyaira különbözőképpen nyilvánult meg államjogilag. Az 1968. évi  kommunista föderáció dilemmái az 1989. novemberi csehszlovákiai fordulat után rövid időn belül megmutatkoztak. A  korábban nem érvényesülő nemzeti közösségek emancipációs törekvései a kelet-közép-európai demokratizálódás folyamatában szükségszerűen jelentkeztek. A nemzeti, illetve kisebbségi problémák megoldási kísérletei azonban a még kialakulatlan demokratikus intézményrendszer körülményei közt óhatatlanul újabb nacionalista konfliktusok gerjesztőivé váltak, s ilyetén- képpen az egész demokratizálódási folyamatot lefékezték. Jószerivel ez történt Csehszlovákiában is, ahol Václav Havel, köztársasági elnök javaslatára a szövetségi parlament törvényt alkotott a köztársaság új elnevezéséről, illetve a két nemzeti köztársaság és a föderáció intézményeinek jogköreiről és elkezdte az új alkotmány kidolgozását.
     A kötőjel-háborúként ismertté vált parlamenti névvitában kiderült, hogy a szlovák nemzeti emancipációs törekvések az 1989. évi fordulattal új lendületet kaptak. Szlovákiában főként azt kifogásolták, hogy Csehszlovákia hetvenéves fennállása a szlovák nemzetet, a szlovák teljesítményeket nem nevesítette: a világ minden csehszlovákiai eredményt, pozitívumot a cseheknek tulajdonít, a szlovákokról csak ritkán vesz tudomást. A kommunista rendszer pszeudoföderalista gyakorlatát szlovák részről a nemzeti köztársaságok jogköreinek minimalizálása miatt, illetve az egyoldalúan prágai központtal működő föderációs intézmények cseh túlsúlya miatt bírálták. A közös állam új nevének cseh-szlovákia féle kötőjeles megoldását a csehek és a szlovákok egyaránt sok kifogás merült fel, s végül a cseh és szlovák szövetségi köztársaság elnevezést kodifikálták. Még több vitát és ellentétet váltott ki az úgynevezett kompeten- ciatörvény előkészítése. Havel elnök a pszeudoföderáció felszámolását az úgynevezett autentikus föderáció alkotmányjogi megalapozásával tartotta egyedül elérhetőnek. Ennek érdekében az új alkotmány előkészítése keretében sürgősen tisztázni kellett a két tagköztársaság és a föderáció jogköreit. A parlamenti és közéleti vitákban a kiforratlan ideológiai profillal, differenciálatlan társadalmi bázissal rendelkező csehországi és szlovákiai politikai pártok heves vitákba bocsátkoztak, amelyekben a nacionalista érvek gyakran pótolták a racionális érvelést.
     Különösen Szlovákiában erősödött fel a nacionalista retorika. Erre először a szlovák történelem korábban tabuizált eseményei, személyiségei (a két világháború közötti szlovák autonomista mozgalom és a prágai centralizmus korabeli vezéralakja Andrej Hlinka, illetve az 1939-1945 közötti első Szlovák Köztársaság) és rehabilitációját szorgalmazó ünnepségek, tömegdemonstrációk adtak alkalmat. A szlovák nemzeti szimbólumok, az önálló szlovák alkotmány igénye mellett főként a szlovák hivatalos nyelvet kodifikáló nyelvtörvény radikális és kizárólagos változatának sürgetése heteken-hónapokon keresztül központi probléma lett, s utcai tüntetések okaként szolgált Szlovákiában. S mindennek 1990 nyarától kezdődően kimondott célja az önálló Szlovákia megteremtése volt. A gyorsan diferenciálódó szlovák pártpolitikában a Szlovák Nemzeti Párt átmeneti megerősödését, illetve a Nyilvánosság az Erőszak Ellen nevű szlovák mozgalom és a Kereszténydemokrata Párt kettéválását eredményezte. A parlamentben csatát vesztett nacionalista szlovák erők utcai politizálásának mélypontját alighanem az az incidens jelentette, amikor 1991 áprilisában a pozsonyi főtéren a szlovák önállóság mellett tüntető fiatalok tettleg bántalmazták Václav Havel köztársasági elnököt.
     Csehországban hasonló irányzatok egyedül az ország keleti részén voltak megfigyelhetőek. Morvaország és Szilézia tartományi autonómiáját, illetve a cseh-szlovák föderáció hármas alapozású szövetségi rendszerré változtatását követelő radikális morvaországi mozgalmak azonban csak a csehországi közigazgatási felosztás szempontjából jelentenek valódi problémát. Az új csehszlovákiai (a föderatív, a cseh és a szlovák) alkotmányok előkészítése mindenesetre teljesen elakadt a rendkívül heves alkotmányjogi vitákban. A Havel  elnök által 1991 februárjában-márciusában előterjesztett alkotmány- tervezetet a szlovák pártok egybehangzóan elfogadhatatlannak tartották. Az ugyanis a tagköztársaságok kompetenciáit a föderáció jogköreinek decentralizációjával teremtette volna meg. Ez az elképzelés kétségkívül meglehetősen életidegen volt, hiszen a pártpolitikai élet 1989 után alapvetően a két tagköztársaság keretei között bontakozott ki. A szociáldemokraták, a nemzeti kisebbségek Együttélés Politikai Mozgalma, valamint a zöldek kivételével egyetlen párt sem terjesztette ki működési területét az egész államra.
     Rövid időn belül megjelentek a Havel-féle alkotmánytervezet alternatívái: szlovák részről kezdetben a kereszténydemokraták által javasolt belső államszerződésben látták volna a megoldást, míg a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) néven saját pártot alapító Vladimír Meciar egyre inkább a konföderatív típusú megoldás felé hajlott. Cseh részről a szövetségi kormány pénzügyminisztereként ismertté vált Václav Klaus - aki az 1989-es fordulat meghatározó politikai támaszát jelentő Polgári Fórumból kivált Polgári Demokrata Párt (PDP) elnöke lett - az erős föderatív kompetenciák fenntartását tartotta szükségesnek és kizárta a konföderáció lehetőségét. A föderáció alternatíváiként, és egyre inkább annak tagadásaként szlovák részről felmerült a cseh-szlovák uniónak, illetve a két állam szabad társulásának az ötlete is.
     A közös állam fennmaradásának szükségszerűségét is megkérdőjelező politikai viták - a sajtószabadság korlátlan lehetőségeit hosszú idő után ismét élvező cseh és szlovák tömegtájékoztatás, illetve a nacionalista bulvársajtó közvetítésével - az egész társadalomban rendkívül heves reakciókat váltottak ki. A cseh és szlovák közvélemény jelentős része egyre inkább hajlott arra, hogy bármi áron el kell érni az ország belső nyugalmát. Ez a minden mindegy hangulat a mértékadó cseh értelmiség egy részében olyan álláspontot eredményezett, amely az ország kettéválásától Csehország számára több előnyt, mint hátrányt vagy veszteséget remélt. Václav Vaculík, neves cseh publicista A mi szlovák-kérdésünk című esszéje a szlovák-kérdést legegyszerűbben az ország kettéválasztásával vélte elintézhetőnek. Az esszé váratlanul kedvező visszhangra talált a cseh közvélemény jelentős részében. Szlovákiában a Szlovák Értelmiség Kongresszusának 1992 tavaszán határozata abból kiindulva, hogy Szlovákia az 1989 utáni Csehszlovák politikában továbbra is idegen érdekek objektuma, és hatalmilag más nemzet uralja, elérkezettnek mondta az időt a természeti jog alapján való különválásra.
     A rendkívül gyorsan változó pártpolitikai erőviszonyok, közepette a Petr Pitthart cseh, illetve a Ján Carnogursky vezette szlovák kormány már nem rendelkezett olyan politikai és társadalmi támogatottsággal, amely lehetővé tette volna az egymást érő cseh-szlovák tárgyalások eredményeinek alkotmányjogi rögzítését. A föderáció fenntartására az utolsó nagyobb szabású alkotmányos kezdeményezést Havel 1991 októberében benyújtott népszavazás-törvényjavaslata jelentette. A köztársasági elnök referendum kiírásával próbálta az akkor még erősen föderációpárti többség támogatását megszervezni és az ellenérdekelt politikai pártok térnyerését megakadályozni. Jóllehet a népszavazásról szóló törvényt a szövetségi parlament elfogadta, Havel nem kapta meg a jogot a szükségessé vált rendkívüli intézkedések megtételére. Bár "A közös államért! - jelmondat jegyében  indított népi mozgalom impozáns nagygyűléseken követelte a kettéválást szorgalmazó erők elszigetelését, a megkezdett folyamatot már nem lehetett népi kezdeményezéssel megállítani. Az okok ugyanis igen összetettek voltak. A társadalom pedig megosztott volt a tekintetben, hogy érdemes-e vállalni az együttmaradás egyre fájdalmasabb politikai szembesüléseit, ha szlovák részről a közös államot a politikusok nagyobb része átmeneti állapotnak tekintette.
     A rendkívüli kritikussá vált csehszlovákiai alkotmányjogi helyzetben az eredetileg 1992 márciusára kiírt, de 1992 júniusában lebonyolított parlamenti választások hoztak döntő elmozdulást.
     Az 1992. júniusi parlamenti választások csehországi és szlovákiai győztesei, a Klaus vezette PDP, illetve a Meciar-féle Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) igen különböző politikai célokat vallottak. Klaus a korábbi kommunista gazdasági modell radikális felszámolását, a széleskörű privatizáción és külföldi tőkebevonáson alapuló gyorsütemű gazdasági reformot tekintette a legidőszerűbb feladatnak, Meciarék az átmeneti periódus szlovákiai sokkhatásainak, nehézségeinek enyhítését, az állam gazdasági és szociális szerepvállalásának felerősítését szorgalmazták. A két győztes párt politikai ideáljai közötti különbségek a júniusi választások után szinte eleve eldöntötték a föderáció további sorsáról rendezett párt- és kormányközi tárgyalások kimenetelét.
     Az egész ország közvéleményének felfokozott érdeklődése közepette a tárgyalásokat egyfajta politikai sakkjátszmaként lebonyolító választási győztesek igen rövid időn belül belátták: a kialakult helyzetben politikai képtelenség a föderáció fenntartása. Klaus eleve elutasított minden olyan szlovák javaslatot, amely az ország gazdasági reformfolyamatának sikerét veszélyeztette. De nem tartotta elfogadhatónak azt a kardinális szlovák követelést sem, amely Szlovákia teljes nemzetközi jogi szuverenitásával, önálló ENSZ-tagságával stb. számolt. Ezért Klausék egyre inkább hajlottak a kettéválás előkészítésének és gyors, terveszerű végrehajtásának gondolatára. Meciar a tisztes visszavonulás lehetőségét keveselve szintén egyre inkább a kettéválást, illetve az ebből következő önálló Szlovák Köztársaság megteremtését tekintette célnak.
     Az egész cseh-szlovák kettéválási folyamat kulcsfontosságú felismerése a júniusi választásokat követő negyedik és ötödik Klaus-Meciar találkozón, 1992. július 23-án Pozsonyban fogalmazódott meg. Eszerint mindkét ország többet nyer azáltal, ha végleg megszabadul a jugoszláv típusú belső konfliktus kialakulásának veszélyétől. A kettéválás veszteségeit pedig egyrészt a folyamat maximális kormányzati és parlamenti ellenőrzésével, törvényes szabályozásával, illetve a különválás utáni állapotok meghatározásával igyekeztek csökkenteni. Ez utóbbi törekvés kétségkívül legmegnyugtatóbb közös eredménye a valuta- és vámunió kialakításának közös szándéka volt.
     A kettéválásból származó további előnyökről mindkét fél igyekezett meggyőzni saját közvéleményét. Ezt az önálló állam kialakítását indokló, kiegészítő argumentáció volt hivatva alátámasztani. Cseh részről az instabil délkelet-európai, illetve kelet-európai térségtől való eltávolodásban, s ezáltal a biztosabb nyugat-európai integrációs lehetőségekben, valamint a Szlovákia nélkül tovább gyorsítható gazdasági átmenet nagyobb sikerében látták a kettéválás valószínűsíthető és sokak által remélt cseh többleteredményeit. Szlovák részről a szovjet hatalmi szféra nyomán kialakult kelet-közép-európai nagyhatalmi vákuum körülményeit vissza nem térő alkalomnak tekintették az önálló szlovák állam megteremtésére, ami ily módon egy közel másfélszáz éves államjogi törekvés megvalósítását jelentette. Az önálló államot a szlovák politikai pártok mindegyike az európai integrációs folyamatba való bekapcsolódás szempontjából nélkülözhetetlen feltételnek tekintette. Ebből a szempontból a konföderatív vagy más típusú közös csehszlovák államot a szlovák pártok hátrányos politikai keretnek fogták fel. Gazdasági szempontból a függetlenség előnyeit a szlovák pártok többsége szintén nagyobb előnynek tartotta, mint a csehektől való "félfüggőséget", illetve a "prágai centralizmust".
     A kettéválást végsősoron a Szlovák Nemzeti Tanács, azaz a szlovák parlament egyoldalú határozatai tették elkerülhetetlenné: 1992. július 17-én a szlovák törvényhozás határozatot fogadott el a Szlovák Köztársaság szuverenitásáról, amely a szlovák nemzet ezeréves törekvésére, valamint az érvényes nemzetközi jogi dokumentumokra utalva bejelentette a szlovák nemzet önrendelkezését: a nyilatkozat szerint a "Szlovák Köztársaság szuverenitása a szlovák nemzet szuverén államának alapja". A deklaráció elfogadását követő órában Václav Havel lemondott elnöki tisztségéről. Ezzel kezdetét vette a csehszlovák föderáció fél évig tartó agóniája. Az 1990-től rendszeressé vált politikai közvéleménykutatások egyértelműen jelezték, hogy mindkét országrészben megnőtt azoknak a száma, akik saját nemzeti kormányunkban jobban bíztak, mint a föderatív intézményekben. 1992 tavaszára a szövetségi kormány és a parlament iránti bizalom mindkét tagköztársaságban 50 % alá süllyedt.
 

A kettéválás legfőbb okai és hatásai

A csehek és szlovákok közös államának megszűnéséhez vezető okokat mérlegelve az első helyen a csehszlovák állameszme alapvető ellentmondását, a cseh-szlovák alkotmányjogi viszony tisztázatlanságát említhetjük. Az egységes "csehszlovák" nemzettel csak azok a csehek tudtak azonosulni, akik a szlovákokat nem tekintették külön nemzetnek. A csehszlovák politikai nemzet eszméjét nem sikerült föderatív tartalommal megtölteni és a két világháború közt a szlovákoknál is nagyobb, hárommiliós német kisebbségre, a félmilliós magyar népcsoportra is kiterjeszteni. Az egységes csehszlovák állammal szemben a szlovákok minden krízishelyzetben saját emancipációs törekvéseiket állították szembe. Az 1989. évi fordulat további súlyos belső ellentmondásokat is felszínre hozott: a két nemzet különbözőképpen élte meg az egész 20. századi csehszlovák történelmet, s mást jelentett számára a második világháborús periódus, mást 1968 és megint mást a Husák-rendszer neosztalinista periódusa. A modernizációs kísérletek szempont- jából a szovjet típusú csehszlovák föderáció 1969-1989 közötti szakasza Csehország számára a fokozatos lemaradást, Szlovákia számára igen jelentős előrelépést jelentett: a két országrész gazdasági-szociális szempontból közel azonos szintere került. Igaz, eközben az egész ország elveszítette vezető gazdasági helyét Kelet-Közép-Európában.
     Jóllehet a kettéválás politikai szereplői csak ritkán emlegették, az egész folyamatban fontos szerepet játszott az 1989. évi kelet-közép-európai fordulat nemzetközi kontextusa. A nagyhatalmi vákuum, amely a Szovjetunió felbomlása és a szovjet katonaság  kivonása után e térségben kétségkívül kialakult, kedvezett a partikuláris nemzeti érdekek érvényesítésének. Ez pozitív megfogalmazásban úgy hangzott, hogy az 1918-ban kialakult összetett, többnemzetiségű államok igazodnak az európai nemzetállamok gyakorlatához, ami különösen az európai integráció szempontjából fontos. Ebben a folyamatban minden nemzet egyenjogú szereplőként kíván részt venni, s ezt a lehetőséget sem Jugoszlávia, sem a Szovjetunió, sem pedig Csehszlovákia nem biztosította a területén élő minden nemzetnek egyformán.
     A gyors kettéválást egészen bizonyosan nagy mértékben az is befolyásolta, hogy a többi kelet-közép-európai új demokráciához hasonlóan, a csehszlovákiai politikai osztály is hajlott az infantilizálódásra, a konfliktusok végletes kezelésére, a hiszterikus és teátrális megoldásokra. Havel elnök megfontolt, de elszigetelt és nem mindig a kívánt hatást kiváltó országmentő lépései mutatják, hogy az alkotmányos tényezők összehan- goltabb tevékenységével az egész kettéválást meg lehetett volna előzni. Ennek természetesen az volt az elemi feltétele, hogy sikerül a föderációnak olyan új politikai kereteket találni, amely mindkét nemzet számára elfogadható. Minthogy azonban a csehszlovák bársonyos forradalom vezető garnitúrájának ilyen pozitív programja nem volt, a gyorsan differenciálódó cseh és szlovák társadalmi és politikai életben a rendelkezésre álló rövid három év alatt nem sikerült a konszenzust kialakítani.
     Ennek alapján tehát jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy a kettéválás közvetlen okát valójában azoknak a csoport- érdekeknek az érvényesülésében jelölhetjük meg, amelyek a közös állam helyett a külön nemzeti államoktól remélték csoportjaik súlyának megerősödését. E csoportok indentifikációja persze fölöttébb nehéz feladat, hiszen az informális nemzeti orientációjú csoportok nem csupán az egyes pártokban voltak jelen (szinte valmennyi cseh és szlovák pártban kialakultak nemzeti elkötelezettségű frakciók, alkalmi társulások), hanem a közélet szinte minden területén. Jellemző adalék, hogy még a csehszlovák hadseregen belül is létrejött a szlovák katonák szövetsége, amely radikális önállósulási programjával többször is képes volt politikai pánikhangulatot kelteni. Tény, hogy az 1992. évi parlamenti választások előtt egyetlen politikai párt, a Szlovák Nemzeti Párt volt nyíltan híve a kettéválásnak.
     Az is bizonyos azonban, hogy a nemzeti orientációjú radikális csoportok fellépése önmagában kevés lett volna a kettéváláshoz. Az 1992. évi választásokon győztes politikai erők jórészt éppen a jugoszláviai háborús konfliktushoz hasonló nemzetközi megítélés elkerülése miatt döntöttek úgy, hogy a hosszadalmas és meddőnek bizonyult föderatív egyeztetés helyett az ország ketté- választásával oldják meg a vitákat.
 

A kettéválás utáni helyzet tapasztalatai

A két önálló állam létrejöttének eltérő okaival magyarázható, hogy a kettéválást követő első két év alatt több olyan konfliktushelyzet is kialakult, amely a kettéválás hiányosságaira volt visszavezethető. Ezek közé tartozik: a valutaunió igen rövid ideig való fennmaradása, a technikai jellegű határpontosítás szimbolikus - illetve 1996. áprilisi-májusi valóságos -, politikai vitái, a valutaunió kezdetben cseh, utóbb szlovák aktívumot kimutató működése, az egyoldalú szlovák vámtechnikai rendelkezések, a korábbi közös privatizációból adódó ellentmondások és az erősebb cseh fél nem titkoltan politikai célzatú pressziós lépései e területen stb. Ezzel együtt a két állam kapcsolata rendezettnek mondható. A nemzetközi politikában Csehország gyakori különutas lépései ellenére a két diplomácia szorosan együttműködik az európai és a regionális szerveze- tekben, nem utolsó sorban a kisebbségi jogok széleskörű nemzetközi szabályozásának lelassítása érdekében, ami egyértelműen a szlovák igények cseh támogatását mutatja.
     Szlovákia megpróbál Csehországhoz tapadva együtt menetelni a nemzetközi politikában, ami például az Európa Tanácsban való külön tagság megújításában sikerrel is járt. Ennek ellentmondani látszik, hogy Szlovákiának Magyaror- szágon kívül a legtöbb potenciális konfliktusa éppen Csehországgal van. Emellett a kettéválásban is komoly szerepet játszó cseh önzés, immár egyfajta cseh elhivatottság-tudattal párosulva igyekszik Szlovákiát leszakítani magáról, hogy annál könyebben tudjon haladni a maga különútján.
     A cseh-szlovák kettéválás idején a közeli szlovák gazdasági összeomlást jósló vagy attól tartó prognózisok nem váltak be. Ebben számos tényező játszott közre. A csehszlovák föderáció vagyonának felosztása alapján keletkezett szlovák állami alap jelentős pénzügyi forrást jelentett és a kettéválás útján is folytatódó restrikciós pénzügyi politika igyekszik az állami eszközökkel takarékosan és hatékonyan bánni. Ebben komoly politikai és szakértői segítséget kapott a Nemzetközi Valutaalaptól, amellyel Szlovákia már 1992 őszén felvette a kapcsolatot és azóta is felismerve az IMF rendkívüli jelentőségét igyekszik igen magas szinten folyamatos kontaktusban maradni a Valutaalap vezérkarával. A Meciar-kormány gazdaságpolitikai rugalmasságát jelzi, hogy eredeti  politikai szándékain felülemelkedve tisztázta az ország valóságos lehetőségeit. Vállalja a bércsökkentésekkel sújtott alkalmazotti és más rétegek elégedetlenségéből fakadó kockázatokat. Ugyanakkor makacsul ragaszkodik a cseh transzformációs modelltől eltérő, szociálisabban érzékeny szlovákiai variáns kidolgozásához, illetve kipróbálásához. Az 1992. október 22-én a cseh és szlovák kormány között létrejött vámuniós megállapodás alapvetően a két ország közti szabad áruforgalom és munkaerő biztosítását volt hivatott elérni. Minthogy azonban az eleve átmeneti időre tervezett cseh-szlovák valutaunió a vártnál gyorsabban, már 1993. február 7-én megszűnt, a vámunió a nehézkes adminisztráción, az egyre szigorúbb cseh-szlovák határellen- őrzésen és ezeknek az áruforgalmat lassító és körülményessé tevő mellékhatásain túl, immár a két nemzeti valuta közötti árfolyamváltozásokkal és ezek árakra gyakorolt hatásával, végsősoron a két ország termékei iránti kölcsönös keresletben bekövetkező változásokkal is számolni kell. Sokan máris úgy látják, hogy a relatíve olcsóbb szlovák termékek iránti csehországi kereslet, illetve a dráguló csehországi termékek fokozatos szlovákiai kiszorulása hosszú távon a vámunió létét is fenyegetheti, kivált ha ehhez a gazdasági átalakulás egészen eltérő ütemezése és filozófiája is társul. Valójában azonban ez egyik államnak sem lehet érdeke, de különösen nem Szlovákiá- nak, hiszen a cseh piacok elvesztése, a vámunióból származó előnyök elmaradása igen súlyos csapást jelentene a csehországi és a szlovákiai gazdaságra.
     Csehország, de még inkább Szlovákia európai elhelyez- kedésének alakulását tehát alapvetően a térség gazdasági átalakulásának sikeressége, illetve a még mindig kísértő esetleges kudarca, valamint az európai integrációs folyamat globálisan ható következményei határozzák meg. A két új állam belpolitikai sajátosságai nem jelentenek jelenleg a szokásosnál nagyobb kockázati tényezőt ebben a tekintetben. Magyarország és Csehország felelőssége a szlovák magatartás alakulásában ezzel együtt jóval nagyobb a többi európai államénál, mert jól megválasztott lépésekkel, e lépések helyes sorrendjével igen jelentős mértékben képesek a szlovák kormányzat regionális politikáját befolyásolni.
     A Cseh Köztársaság külpolitikai doktrínája az eddigi megnyilatkozások alapján egyértelműen a nyugat-európai felzárkózás feltétlen prioritásán alapul. Ezt kezdetben Václav Klaus miniszterelnök és Jozef Zielenec, cseh külügyminiszter is úgy fogalmazta meg, hogy Csehország vissza kíván térni abba a hagyományos geopolitikai térbe, amely fejlődését évszázadokon keresztül meghatározta. A német dominanciájú geopolitikai tér felemlegetése természetesen sok cseh számára nem hangzott éppen kellemesen, de az európai integrációs folyamathoz való csatlakozás szinonímájaként végül is elfogadhatónak tűnt. Az a tény viszont, hogy az európai integrációs folyamat valóban a cseh-német szomszédság rendbetételével kezdődik Csehország számára, már lényegesen több fejtörést okoz a cseh politikai életben. A cseh külpolitika prioritásai közt a fentieknek megfelelően a dunai térség egyedül Szlovákia és Ausztria vonatkozásában szerepel. Igaz Szlovákia esetében elsősorban a biztos gazdasági hátország elképzelése játszik közre, és persze a hét évtizedes államközösség egyéb közös külpolitikai érdekeltségeinek ápolása.