Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 5.sz.
 Pintér Lajos
Tér és táj
 
 

Először az asztalon rakok rendet, hogy az írógép ideférjen. Kis számvetésre is jó, nézni, mi is van ezen az asztalon. Két színes repró, egyikről előbb már szóltam: Süli András (1896-1969) Rózsaszín és sárgarózsás csendélet.
     Benes Jóskával, a festővel épp tegnap futottunk össze a Süli-kiállításon, megcsodáltuk újra ezeket a naiv csendéleteket. A másik kép asztalomon: Kondor Béla Pléhkrisztus, Magyar Nemzeti Galéria.
     Pléhkrisztus - ez kötetcímnek is jó lenne. Csak azt hiszem, foglalt. Milyen jó lenne búvárkodni kicsit e cím körül, biztosan Juhász Gyulánál motívumok és Simonyi kötetcíme és - hirtelen nem tudom pontosan, de rémlik, e motívum Veress Miklósnál. Mi is volt a buszállomás neve, ahol gyerekkoromban le kellett szállni nagyanyámékhoz menet? Érdekes, hogy apró gyereket, egyedül elengedtek, ki a pusztába, kilométereket gyalogolni a királydinnyés homokon. De előbb még buszozás. De milyen keresztig is? Anyámat majd megkérdezem. Talán "fehérkereszt"? Az útszéli pléhkrisztus állványzatát mert időről-időre újrameszelték az asszonyok, innen volt a neve, a fehérkereszt, ott fürdött a mészben a jézuskánk. Egy naptár még asztalomon, apró firkálásokkal, bejegyzésekkel, "határidőkkel", melyeket meggyűlöl az ember, mert szorításukban él. Egy tolltartó bőredény még asztalomon: tollak, ceruzák, egy kvarcjáték: gyerekeim gyerekkorából emlék. Órája van és ébresztőórája is. Ennek zenéjére ébredek reggel fél hat tájban.
     S apró kincsek: évekkel ezelőtti disznóvágásról disznóköröm. Régi telekre emlékeztessen. Mellette megkövesedett csigahéj, mellette régi öngyújtó. Apósomé volt, halála után unokái megtalálták és magukkal hozták. Benzinbe lógó béllel, tűzkővel, aluminium dobozzal. Túlélte gazdáját ez az öreg öngyújtó. Szétnyitom aluminium foglalatát, a lángra lobbanó kóc már hiányzik. De a tűzkő még jó: kis kerekével, ahogy megforgatom, megannyi csillagot, szikrát hány. Szikrázó tűzkő az emlékezet.
     S egy óriás furcsa szeg még asztalomon. Mi lehet a neve pontosan, nem tudom. Nevezzük sín-szegnek. Szeg. Szög. Apósoméknál járták a gyerekek a határt, ők találták ezt az elrozsdásodott, tenyérnyi hosszúságú, körömnyi fejű "szöget". Vasút ment egykor a határban, itt ment a vonat Ausztriába, amíg a vasfüggöny le nem zárta az utat. Megette az idő a vasútat. Legelőbb a sínek, talpfák. Biztosan széthordták őket. De a vasúti sínből egy órmótlan szöget, sín-szeget még ma is találni. Itt van asztalomon. Érdekes, hogy Újvidéken, a Telepen is találtunk ilyen elhagyott vasúti pályaszakaszt. Tolnaiék Virág utcai háza mellett vezetett el egykor, s mára benőtte a gyom. Mint szeméttelepen, úgy bukdácsoltunk át rajta, ha mentünk a város felé. Az az elárult s elárvult kis vasút mit mivel köthetett össze egykoron, már nem tudom. Ahogy a gyerekeim, Tolnai Ottó is szeretett bóklászni e kisvasút mentén, biztosan ő is gyűjtött ott efféle szögeket.
     S pár kép még asztalomon: ezeket épp ma megnézem, s elteszem: múlt év végi költői estünk most elkészült képei. Itt volt Zalán, Géczi, Nagy Gazsi, Tolnai. Géczi bele is írta naplójába. A Cifrapalotában rendezett estet. Csak ő Cifra palotának írja, hisz nem él itt húsz éve, mint én. Húsz év, ennyi idő kell, hogy egy-egy épület nevét pontosan megnevezzük. A fotós bravúros fényképet csinált. A Cifrapalota pávás termében léptünk fel, s különleges képen: mi csak apró pontként az előtérben, s felettünk a mennyezeten a terem névadói, a plafonra festett lángoló, szecessziós pávák. Költő barátaimnak épp a napokban küldtem e képből, írtam nekik, hogy "fölszállott a páva".
     S pótlólag megint kaptam pár képet e novemberi költői estről: egyiken Tolnaival, Nagy Gazsival ülünk, Szekér Bandi a képen, Buda Feri meg a kép szélen. Az asztalon bor, pogácsa, mintha béke lenne. Fölöttünk a falon egy Tóth Menyhért-kép. Csendélet, órával. Az órán nem látni az Időt. Biztosan mutatja, de nem látjuk a Tóth Menyhért-i időt.
     Éváról, feleségemről egy kép, ő is előkerült e költői forgatagban. Egy kép Benes Jóskával, a festővel. Jóska átkarol épp, én pedig hüvelykujjamat föltartva mondok valamit, mint aki részeg. Érdekes, az én karomon is óra, még mutatóit is látni, de nem látni a pontos időt. Nem engedi magát látszani az Idő.
     S megint egy kép a pávás teremből, ez már a költői esten: épp én beszélek (ezt majd egyszer megírni, Kondor Béla elárvult műterméről beszéltem, ahol többször jártam húsz?, huszonöt? évvel ezelőtt, ezt majd egyszer megírni). Buda Feri, Vári Fábián Laci, Zalán, Tolnai a képen.
     Karácsonyra megjelent egy gyerekvers-kötetem a Móra Kiadónál. Graffiti a címe, s Tóth Menyhért kiadatlan rajzai "illusztrálják". Kvázi illusztrációk, a hagyatékban maradt többszáz rajzból a művészettörténész úgy válogatott, mintha illusztrációk lennének. A televízió itt, a Cifrapalotában, itt a Tóth Menyhért-gyűjteményben forgat a kötetről. Én hónapok óta nem voltam a Tóth Menyhért-képek között, állok megilletődötten. Bóklászok kedves feső-m képei között. A riporter Bánszky Palit, a művészettörténészt kérdezi, aki a képanyagot válogatta. Pali Tóth Menyhért életéről beszél, rajzairól, jegyzetfüzeteiről, melyeket kezünkben is tartunk: firkálások, vázlatok, festői jegyzetek. Ahogy mi a naptárunkba írunk pár szót. A festő szavak helyett még a mappájába is formákkal, vonalakkal jegyzetel. És érteni fogják ezeket a rajzokat a gyerekek? - kérdezi aggályoskodón a riporter. "Ők fogják csak érteni igazán! - hallik a művészettörténész válasza. Én csak messziről hallgatózom a tévéfelvétel e részénél, de szíven üt, fölemel e válasz.
     Arról beszélek, hogy ezek a gyerekversek nem igazi gyerekversek. Felnőtt verseim közül válogattam. S arról még, Kormos István bíztatott erre először: verseimből gyerekeknek ő adott ki válogatást először. S arról még: az utóbbi években pedig a Kincskeresőnél Baka Pista közölte mindig újra a verseimet. Ha valahol folyóiratban, kötetben megjelent versem, s Baka Pista a Kincskeresőben újraközölte, akkor az "gyerekverssé" lett.
     A végén pedig a Cifrapalotára terelődik a szó. Mikor építették, a szecesszió idején, a századfordulón, az építés vezetője már sokadszor rakatta újra a tetőt. A tető festett, égetett cserepeit. A tetőfedők újrarakták, és újrarakták, s mikor sokadszor rakták újra, akkor megúnták, s az építésvezetőnek dühödten mondták: minek ezt újrarakni, hisz úgysem látják mások, csak a madarak. Hisz valóban, ki látja a többemeletes épület tetejét, cserepei rendjét?! "De mi a madaraknak építkezünk - mondotta az építésvezető.
     Ezt a jelképes történetet mesélem el a forgatás végén.
     Baka Pistáról kellene írni. Csak van az irodalomnak valami kohéziója, mert épp Géczi Jancsival is átfedések a két naplóban: például a Cifrapalota. Vulkánfíber című esszémre Tolnai a napokban üzen az ÉS-ben. Vulkánkoffer címmel ír jegyzetet. És Baka Pista megkerülhetetlen személye. Ez a naplófejezet az övé lenne, de épp most dolgozunk a Forrásban egy Baka-összeállításon, nem volna jó, ha ennek egy-egy mondatát előbb közölném itt a naplóban, mint a Forrásban. Tehát majd a következő hónapban Pistáról. De így igaz, Pista arcának emlékével indult az 1996-os év. ("Baka István szenvedéstől szétdúlt arca jelenik meg előttem azóta mindenhol, amióta eltemettük belőle Szekszárdon azt, ami az ember volt.")
     Az irodalom kohéziója jó dolog, éltető erő. Ha nem lennének "áthallások", "átfedések", "átsúgások", barátságok, rokonságok, akkor nem lenne semmi. Megkövülne maga az irodalom élete is.
     Március közepe van, s nem akar véget érni az ötödik hónapja tartó tél. Még mindenütt hókupacok az utcán, még a házunk előtti tó is befagyva. A múlt években csak egy-egy jégtömb képződött rajta, s a jég éles tömbjei között vidáman cikáztak az idetévedt vadkacsák, téli vendégeink. De a tó most hónapok óta összefüggően befagyva. Hol találhattak menedékre vadkacsáink?
     Március 15-ét is nagykabátban ünnepeljük. Összefutok a házmesterrel és igyekszem udvariaskodni vele, nehogy megsértsem, úgy kérem, úgy figyelmeztetem mulasztására: nem tette ki a lépcsőházakra a nemzeti zászlót. Egyet látok csak; azt is elkoszolódva, elsárgulva, vasalatlanul elrongyolódva. Mondom neki óvatosan: ki kellene tenni az ünnepre a zászlót. Ellopták mind az éjszaka - feleli, este én kitettem, reggelre ellopták. Kérem, hogy ezt az egyet adja ide legalább: kimosni, kivasalni, az legalább büszkén lengedezzen.
     Gyerekek kerülnek elő, és kora délelőtti fúvósszerenádot adnak. Melyik iskolából kerültek ide a lakótelepre? Megható ez a gyermeki pattogó ritmus, ez a márciusi szerenád az ünnepi, csendes utcán. Kukásautó jön, de nem várakozik koncertjük végeztéig, dudálva közébük hajt. Egy dalnyi időt kellett volna csak várnia, de nem várt. A gyerekek összeszedik hangszereiket, s megbántottan továbbállnak. Lesz-e még nekik hol zenélni?
     Állok a konyhai ablakban e nemzeti ünnepen: nézem a lopott zászlók hűlt helyét, nézem a szemeteskuka szétkergette gyermeki zenekart. S aki örök: nézem a kukázókat. Érkeznek ők is örök rendben. Kiskocsijukba, biciklijükre gyűjtögetnek az útszéli szeméttárolóból. Egyikük ma a kukába bele is áll, egyik kezével feszíti a kuka tetejét, hogy reá ne csukódjon, másik kezével pedig almákat szedeget ki belőle, s egyenként biciklijén csüngő táskájába rakja. Végez, ruganyos mozdulattal ugrik ki a kukából, indul tovább, de addigra már érkezik is helyébe a társa. Kesztyűben, bottal lökdösi a szemetet, keres. Ez volt március idusa, ez ám, hazám.
     Beszélgetésre hív a Magyar Nemzet munkatársa, újságjának készülne riport. Így beszéljük meg, hogy Pesten, a József Attila Színház társalgójában találkozunk, én a színházban játszó barátommal majd fölmegyek, s míg tart az előadás, mi beszélgetünk. Jó kérdései vannak, lehet rájuk felelni. Először is az új Irodalmi Lexikont szidja, ami engem illet, tévesen s hiányosan informálta. Majd azt kérdezi: szegedi létemre hogyan is kerültem én a pesti egyetemre. Megtelepült pesti létemre hogyan kerültem a Forráshoz, Kecskemétre. S szegedi-kecs- keméti lévén talán legfontosabb versciklusomat miért és miképp írtam az Istenhegyről. Igen, ezek jó kérdések, hiszen ezek: szinte a teljes életem. Hazajövet előveszem egy naplóbejegyzésemet, s újraolvasom. Ezt akkor írtam, amikor a Lépcsők az Istenhegyen című kötetem 1994 Könyvhetére megjelent. (Akkor írtam, 1994 márciusában, áprilisában.) Most a beszélgetés után újraolvasom s ide is idemásolom.
 

Lépcsők az Istenhegyen

Lépcsők. Az Istenhegy kedves tájam. Évtizedek óta. 1963 táján - pontosan mikor is? Oly mindegy, amikor Hruscsov Magyarországon járt - már ott bandukoltam a Béla király úton. Jött a nagy Csajka autó - vagy Volga, már ki emlékszik -, s arrébb tereltek engem is. Oly mindegy, véletlen és használhatatlan emlék. Az én kedves tájam más volt: én talán az "istenhegyi kert"-et kerestem. Radnótit az eltűnő tájban. Szépen be is jártam útjait, lejtőit, lépcsőit, gesztenyék sorfala között vezető ösvényeit. Persze, nem volt térkép e táj. Kötetem címe: Lépcsők az Istenhegyen. Ez is egy útvonal: az Istenhegyi lépcsők. Egy meredek utcácska. Le s föl, hányszor arra jártam. Most, hogy nevét kicsit megváltoztattam, hogy a szavak és dolgok más helyre kerültek, ugye mást is jelentenek s jeleznek. Egész pontos megfeleléseket is találhatsz. A zöldségárust ott keresd, ahová írtam. Máskor meg precíz megfeleléseket ne keress, lehet, csak kitaláltam. S benépesült e Radnóti Miklós-i táj. József Attila is itt járt, talán tudom a házat is, ahol a rokonságot kereste. S régebbről: Jókai, Eötvös. Persze: Mór és József. Itt is tudom a házakat. A Jókai-házat és kertet hányszor bejártam. Jókai innen még - kőasztalától - rálátott az egész ébredő Budára s Pestre. Házak s falak kőrései között mi már csak éppen kilátunk. Eldobott ezüstszalag a Duna. Ez istenhegyi portán Jókai szüreti mulatságot rendezett. Van ennek szakirodalma? Olvastam volna róla? Van ennek legendája, azt hallottam? - már magam sem tudom. Már nem is tudom ellenőrizni magamban versemet, a Szüret az Istenhegyent.
     S most hódolok a grafikusnak, a rajzoló és kalapgyűjtő úrnak, Schéner Mihálynak. Az ő rajza lopakodott kötetem címlapjára. Vázlatai, variációi között leltem rá. Aprócska rajzok ezek. Firkák? Ujjgyakorlatok? Az egyiken bohóc - hajában virággal. Erőművész? Nem látni pontosan a vonalat, az elnagyolt rajzot, de mintha súlyemelő bohóc lenne, mintha kezében ott lenne a súlyzó. S van e rajznak két "variációja" is. Ezeken már kezét fölemeli, a bohóc a nehéz súlyt már megemeli (ezeket a rajzokat a belső borítón keresd), de akkor meg már nincsen a hajában virág.
     Radnóti, a költő, a "szegedi fiatalok" költője hányszor előhívta bennem a szegedi s Szeged környéki tájat: a folyót, árterét s holtágait, rétjeit. Gyerekkorom színtereit. Nagyanyám itt nevelt, itt neveltek a nagymamaarcú tanyák. A napokban halt meg, épp csak eltemettem a nagymamámat. Húsvétra majd hazamegyek, s megnézem, milyen otromba kőlapot hengerítettek sírjára a sírkövesek. S megnézem a házat, ahol élt. Megnézem, hogy gazdájuk nélkül virágoznak-e vadul a fák? Teremni készülnek-e? Vele hal, elburjánzik-elvadul vagy él tovább nélküle, ami volt?
     Túl vagyok egy irodalmi konferencián, egyetlen mondata ragadt meg bennem. Egy felszólaló mondta - milyen érdekes, fölszólalni szeret, hangját hallatni szereti, csak épp nem ír. Fölszólalni könnyű. Írni nehéz. Ha emeled a súlyt, vigyázz, ki ne hulljon hajadból a virág. És így tovább. Tehát e konferencián hallottam, hogy mi tájról, tájakról ne álmodozzunk. A régiek éltek "táj"-ban, s az újak már "tér"-ben élnek. Rábólintok, van benne igazság. Nézem, ahogy tájam térré négyszögült.
     Tudom pontosan a dátumot, ezt a dátumot, ezt a dátumot tudom pontosan: 1976. szeptember 21. Több napig jártuk a várost, Belgrádot Danilo Kissel, ültünk az ottani írószövetség klubjában, kocsmájában. Elfogyott a pénzem, elfogyott az ő pénze is: akkor taxit hívott és taxival robogtunk lakására az újabb dínárokért. Akkor kaptam tőle egy könyvet: Danilo Kis: Grobnica za Borisa Davidova. Ennek dedikációjából tudom a dátumot: "Pinteréknek (sic) szeretettel Danilo Kis (sic) Belgrádban (az Íróklubban), 1976. szept. 21-én. 1976 óta nem, de 1989 óta igen - igen, azóta hordozok magammal egy Danilo Kis-idézetet: "Közép-európai költészethez való tartozásunk, ez mindenekfelett a kultúra immanens jelenléte, allúziók, reminiszcenciák és a teljes európai örökségből vett idézetek képében: a mű tudatossága[...] Ez nem sok. Ez minden". `89 óta évről évre fölírtam a naptáraim valamely rejtett zugába. Most már nem írom tovább, most már ráírtam a kötet borítójára, vallomásként. Mennyi ideig még - ki tudja -, az "ez nem sok" és "ez minden" határán még magam is elegyensúlyozgatok. Súlyemelő bohóc.

*

Pár dolog érdekes számomra, így újraolvasva. 1963. Az mostanra biztos. Valahol azóta láttam leírván. A "tér és táj", mostani naplóm címe, nicsak itt tűnik föl. Itt sejlik föl először.
     Azt hiszem, a vártnál egyszerűbb válaszokat adok végül is az újságírói kérdésekre. Hogy én nem vagyok szegedi. Csak épp Szegeden születtem, a Klinikán, de egész gyerekkoromat és iskolás koromat Csongrádon töltöttem. De mégis örülök szegediségemnek, mert voltak a Szegedi Fiatalok, volt Juhász Gyula, s jelenti ez a Tisza táját s a Tiszatájat. A pesti egyetemről pedig 1976-ban Kecskemétre, a Forráshoz a szabadság nagyobb fokáért jöttem. S ebben talán nem is csalódtam; évekig itt többet tehettem. Minden egyéb ellene szólt költözésemnek. Az Istenhegy pedig a múzsám, második szülőföldem, fogadott földem. Bár nem ott élek, de hónapokat tanyázom ott, elsősorban májusban, szeptemberben. Ha összeadnám: vagy két évnyi hegyi élet kijönne e hónapokból. S hát nem olyan nagy ez az ország, hogy ne lakhatnánk be minden pontját. Engem e szerelmes földrajz a tiszai tájhoz s az Istenhegyhez egyaránt odaköt. Ez volt a beszélgetésünk.
     Anekdotaként elmondom még, hogy születésemkor Csongrád határában frissen sült kenyérrel várták anyámat s vártak engem az ismerősök és rokonok. Kenyérrel kell várni az újszülöttet, hogy jó szívű legyen - mondották. Én gondolom, hogy még metaforikusabb volt ez az ajándék: kenyérrel, azaz "élettel" köszönteni az életet. S elmondtam, úgy szeretném, e gesztushoz én ne legyek hűtlen. S elmondtam még anekdotikus mozzanatként, hogy Kormos Pistával pesti éveink alatt mi mindent megbeszéltünk, sok mindenben tanácsát kértem, és tanácsait mindig meg is fogadtam. Tanácsai ellenére csak kétszer cselekedtem: egyik épp ez volt, ez hogy a pesti egyetemi éveim után Kecskemétre jöttem.
     A színházi előadás közben véget ér, minden ajtót bezárnak, minden villanyt leoltanak. Kongó lépteket hallok, és távoli kiáltozást a nézőtérről: színész barátunk a bezárt színházban hangos kiabálással keres bennünket, botorkálunk ki a sötét büféből, homályos-koszos öltözőkben vetkőződnek még az előbb ünnepelt csillagok. A színház belülről és hátulról: mintha padláson, pincében, raktárhelyiségekben mennénk. Szeretem ezeket a sötét, titkos utakat.
     Ezeken a sötét utakon bukdácsolunk ki az alvó színházból, a tapsból már csak a taps csöndje maradt.
     Itthon kupacban állnak az újságok, folyóiratok asztalom körül. Kortárs, Tiszatáj, Kincskereső, Forrás, Új Forrás. Az Új Forrás egy kupacban, külön kupacban a másik, a régi Látóhatár, a Hitel, a Holmi, a Műhely folyóiratpolcomon.
     Az Új Forrás vékony folyóiratborítója fölhajlik. Az Új Forrás folyóiratborítója "szamárfüles". Igazgatom napokig, nem tudom eldönteni, miként segítsek rajta.
     Végül az asztalról leveszem s a folyóiratok tetejére teszem a vasútról hozott nehéz, rozsdás szöget. Az lesz a nehezéke.

1996. március 15.