Óriás jégcsappal szaladgálok. Mert a tél továbbra sem enged szorításából. Nem enged szorításából a tél; ez a kis köznyelvi metafora azt sugallja, mintha az évszak, vagy minden évszak, maga a természet hozzánk hasonló, emberi lenne. Nemcsak metaforikus a nyelvünk, hanem - íme - "antropomorfikus" is. Emberivé formál és emberfelettivé növeszt: íme a tél is, mintha egy óriás lenne, aki a tájat szigorú vasmarokkal szorítja össze.
     Óriás jégcsappal szaladgálok. Kiss Jenő színészbarátomnál vagyok este, ő kertes házban lakik, a tél jelenségeiből itt lehet, egy árnyalattal többet észlelünk. Kilépve a kertbe például az ereszről lecsüngő jégcsapot. Nem is egyet, egész jégcsap-sort. Egy méternyi hosszúak is talán, ahol legvastagabbak, ott pedig ökölnyi vastagságúak. Állok, mert lenyűgöz ez a hideg szépség. Ha ezt a gyerekeim látnák - mondom Jenőnek. Talán még nem is láttak ekkora jégcsapot! Akkor vidd el nekik - feleli ellentmondást nem tűrően, s a fagyos jégcsap-sorból a legnagyobbat egyetlen mozdulattal letöri, kezembe nyújtja. Mintha egy kardot ragadnék meg. Vastag kesztyűben: nem érzem roppant hidegségét.
     Távolabb parkoló autójához megyünk, azzal indulunk hozzánk. Ahogy botorkálunk a hófödte utcán, közös orvos ismerősünkkel találkozunk. Köszönünk, rövid beszélgetésbe kezdünk, én pedig ott állok kicsit zavarban, kezemben a jég-karddal. Ismerősünk nem kérdez semmit, de úgy érzem, magyarázattal tartozom. Komoly, felnőtt ember nem járkálhat egy órjás jégcsappal a kezében. Így érzem, magyarázattal tartozom, ezért mesélni kezdem neki: most törtük az ereszről, s visszük a gyerekeknek megmutatni. Jó, jó - mondja.
     Először ne hozzátok menjünk - mondja barátom, előbb beugrom a boltba. S autójával a bolt felé kanyarodik. Égeti testem a hideg autó, kiszállok belőle, várakozom a bolt előtt. Ott is kezemben a hatalmas jégcsap. Ki látja meg? És ki mit gondol?
     Otthon azután a fiúk gyorsan megoldják a problémát. Ahogy átnyújtom nekik, rögtön darabokra törik szét. A konyhában a mosogató széléhez vagdossák, s törik új és új darabra, törik szét, mint egy ledobott kristálypohár. Mit csináltok - kérdezem kicsit értetlenül. Miért? Mit kellett volna? - néznek rám. Csak letenni, mondom, például a fürdőkádba, s nézni, ahogy apránként olvad. Persze, lehet, hogy épp én vagyok tévedésben. "Nézni, ahogy apránként olvad - mit kezdjenek ezzel a felnőtt érveléssel. Nekik az volt a játék, ha darabokra ütik szét. Magamban rábólintok, így van rendjén.
     S utólag arra gondolok, lehet, hogy nem is nekik, lehet, nekem volt játék: jégcsap-karddal végighadonászni a várost!
     Ebben a naplóban mindig tél van. Ebben a naplóban mindig esik a hó. De hisz kint is, november óta, tehát - számolom - negyedik hónapja tart a tél. A buszon hallok egy félmondatot: "1941-ben volt ilyen". Szeretem ezeket az öreges félmondatokat, távoli emlékeket. Ki tudja, mi volt `41-ben? Én csak a történelemkönyvek évét ismerem, hóval kevert vér és sárral kevert vér évadát. Szerethetetlen félmúlt.
     Ahogy a buszmegállóban toporgok, rég látott szomszédom- mal találkozom, a nyugdíjas kertésszel. A házunk körüli kis kertben négyen-öten szoktunk ténykedni, szöszmötölni. Ő az egyik. Gyula bácsi, az idén nem etetjük az ég madarait! - mondom neki. Pedig kellene - válaszolja, s azt is hozzáteszi: papagájoktól megmaradt madárelesége is van. Én pedig: megavasodott a szalonna a hűtőnkben, azt tudnám adni. Kora este keresem meg újra. Viszem le neki a nagy darab avas szalonnát; ő bizonyára nagyobb szakértelemmel akasztja majd ki az ágakra. A konyhában találom, s magamban mosolygok is ténykedésén, vagy inkább nevettetően jóleső érzés tölt el. Ócska banános ládát eszkábál - a zöldségestől hozhatta el. S apró átalakítással ebből a banános ládából készít épp a konyhaasztalon madáretetőt. Maga a szerkezet már kész, a zsineg, a tartója kerül rá, amikor én érkezem. A madáreleség is előkészítve már.
     A feketerigók már egészen urbanizálódtak - mondja. "Urbanizálódtak" - ezt a kicsit fontoskodó szót mosolyogva mondja, ő maga is idézőjelbe teszi beszéd közben. Nem jelent ez mást, mint hogy a feketerigók már oly szabályosan itt élnek a városban velünk. Ha a járdán ellépünk mellettük, arrébb sem röppennek. Magam is figyelem őket, de látom, lemaradtam az öreg mellett a megfigyelésükben. Ő ugyanis hozzáteszi, az idén télen már a negyediket találom, amelyik elpusztult. A hidegtől? - kérdezem. Nem, nagy üvegtáblákkal vannak üvegezve a lépcsőházi bejárók, nagy átlátszó üvegtáblákkal. Azt nem veszik észre, át akarnak repülni rajta. Egy éppen a szemem előtt röpült üvegnek, s máris lehullott - feleli.
     A fenyőrigók megfigyelésében - ennek titkon nagyon örülök - viszont én járok előbb! Már tudom, hogy fenyőrigó az a csapatnyi madár, amelyik megjelent kertünkben, mégis rákérdezek: mifélék, s ő látta-e csapatukat? Akkorák, mint a feketerigók - mondom, nagy csapatban érkeztek, s szürkék, mint a verebek. Fenyőrigók - mondja az öreg, de ő még nem fedezte fel őket.
     Egy újabb nagy hidegfront és havazás előtt érkeztek, dél tájban. Ritka nagy madársereg. Talán száz vagy több száz madár egy csapatban. A házunk előtti berkenyefákra szálltak; egészen beleroskadt a fa, ahogy himbálóztak az ágakon. A berkenye piros bogyóit, amelyek dacoltak a téllel, és februárban is a fákon voltak még, ez a madársereg himbálózva verte a földre. Utána napokig, hetekig szedték a földről, a hóból a kis piros berkenye-termést, ez lett a télvégi étkük.
     Jöttükre kutakodási lázba esem én is... madárfilológia. Nevezhetjük annak? Sok régi, gyerekkori könyv: madarakról, állatokról, növényhatározók. A sokszori átrendezés során maradt-e belőlük, most erre is kiváncsi vagyok, amikor a könyvespolchoz megyek. Örömömre hirtelenjében hármat is találok. A Kriterion "Kiskalauz" nevű könyvsorozat kötetét veszem le, Madaraskönyv a címe. Itt keresem a "verébszürke feketerigókat", s innen véglegesítem, hogy fenyőrigók ők. A tűlevelű erdők madarainál találom. Mint egy vers, oly szép a tűlevelű erdők madarainak felsorolása, hadd írom ide: Nyírfajd, Siketfajd, Fekete harkály, Fenyőszajkó, Fakúsz, Búbos cinke, Fenyvescinke, Fenyőrigó, Léprigó, Sárgafejű királyka, Csíz, Keresztcsőrű, Süvöltő.
     Persze, mi nem a "tűlevelű erdők" vidéke vagyunk, lapozom a könyvet, hanem az "Emberközelben" fejezet. (Gólya, Balkáni gerle, Gyöngybagoly stb., nem írom végig.) A hideg, az élelem hiánya űzte ide őket, gondolom északi fenyőerdőkből. Milyen jó lenne velük menni tavasszal, s tájaikon elkóborolni.
     Ahogy 1996-ra lapoztuk a naptárat, tudtam, észben tartottam, hogy centenáriumi év is ez. Persze, kinek miért az. Hiszen többféle évfordulók vannak. De aki otthonos a Naiv Művészek Múzeumában, az számolgatja már, hogy száz éve született a legnagyobb naiv festő közöttük, Süli András. A Forrásba összeállítást szervezek s szerkesztek ez alkalomra. Engem pedig felkérés ér, hogy a múzeumban nyissam meg a jubileumi kiállítását.
     A szerkesztőségben egy nyugodtabb késő délelőttön írógéphez ülök, s egy lendületből megírom a megnyitó tervezett szövegét.
     Megírom, mert nem szeretem az élőszóban rögtönzött bevezetőket. Megfigyeltem: aki rögtönözve beszél, az hosszan beszél. Az írás formát ad, keretet ad, fegyelmez. Persze: szerencsés esetben.
     Orosz László, a kecskeméti irodalomtörténész, Katona-monográfus, s nyugdíjas tanár érkezik a szerkesztőségbe. Kéziratot hoz, tréfálkozva mondja, hogy elromlott az írógépe, szalagjának fekete része, s ezért az írást pirossal írta. Nézem a pirossal gépelt kéziratot Kölcsey  Himnuszáról. Egy alkalmi előadásom volt ez - mondja, de a biztonság kedvéért megírtam mégis. Előveszem ezt az épp említett gondolatsoromat, hogy jó is megírni az előadást, mert aki fejből beszél, rögtönözve beszél, akaratlanul is hosszabban beszél. Vettem észre magamon - vág közbe Laci bácsi -, "mert a negyvenöt perces órát mindig csak ötven perc alatt tudtam befejezni". Legendás tanár, kívánnám én ma is a gyermekeim- nek ezeket a kicsöngetésen is túlcsorduló egykori magyarórákat!
     Vissza Sülihez, a legnagyobb naivhoz, idemásolom a megnyitó másfél-két flekkjét.

Egy nagyon rossz novellát olvastam a minap, egyetlen jó mondatot találtam benne. Az a mondat azonban fölfénylett. Picasso ecsetéről volt benne szó. "Az újságpapír arra való, hogy Picasso beletörölje az ecsetét" - szólt a mondat.
     Mindennapjaink relativitásának mondata ez, hogy az újságok, napi hírek, újdonságok, divatok, szenzációk mily gyorsan elzúgnak fölöttünk, mily gyorsan inflálódnak, devalválódnak. A törékeny, sokszor ódonnak tetsző, sokszor nemtetszőnek tetsző művészet pedig örök!
     Picasso ecsetjéről jut eszembe Süli András ecsetje. Azért, mert ez az ecset is túlélt sok múló szenzációcskát, túlélte hírek, ízlések, évszakok, rendszerek fordulását. Ez az ecset is örök!
     Én Süli Andrásról magáról oly keveset tudok, élete epizódjainak nem akartam utánaolvasni, hiszen képein, képeivel elmond úgyis mindent. A naiv művészethez útjelzőt sem kerestem. Azért, mert úgysem találtam volna. Hogy mi a naiv művészet, próbálkozhatsz ezt szociológiai értelemben megfogalmazni, próbálkozhatsz esztétikai értelemben megfogalmazni. Kereshetsz benne másságot, kereshetsz rokonságot. A teljes igazságot úgysem találod.
     Süli Picassónak is rokona - rendben. Hisz azonos az ecsetkezelésük. (Ecsetjüket hiszen újságpapírba törlik mindketten...) A drága Juhász Gyulának is rokona - rendben. Szeged és Tápé környéki földije és kortársa. S egy-egy népdalban, a tárgyi néprajz egy-egy ábrázolásában, egy-egy ábrándjában is ott a rokon vonás - ez is rendben. Hisz a naiv művészet majdhogynem "népművészet". De ezzel is csak közelebb kerültünk az igazsághoz. A teljes igazság boldog szív-dobbanásáig el nem érhettünk.
     Ez az életrajzi jegyzet, amit most idézőjelbe teszek és idemásolok, ez is út az igazsághoz. "Bizonyos Fehér Ignác nevű tanítója emlegette, hogy jó diák volt, szépen rajzolt, de nem került arra sor, hogy tovább járjon iskolába. Hisz minden naiv életrajz, ön-életrajz így kezdődik. Kivéve ami nem.
     Nem keresek tehát tovább teljes igazságokat itt sem. Annyit mondok csak: nekem Süli András két képe: a Vasútállomás, 1935 és az Algyői vasútállomás, 1936, ez a két kép, nekem ez az "úgynevezett" naív festészet arkhimédeszi pontja. Viszonyítási pontja. Mindent ezekhez mérek, mint állandó, nagy értékekhez.
     Így van már húsz éve, amióta a Naiv Múzeumben ezekkel megismerkedtem.
     Ez a tizenhét?, ez a húsz kép - ez lenne az életmű? Igen ez. S igaz az a legenda, hogy azért csak ennyi, mert életében - sikertelenségében, meg-nem-értettségében kazalba rakván égette is el képeit? Biztos igaz. De nem lehet igaz. Hiszen már minden bizonytalan, minden relatív. De a festmény meg nem éghet: ez bizonyosság. Csak az újságpapír ég el, mondottam - amibe festőnk megtörli az ecsetét. Az a papír boldogan ég el.

Pár napig magamnál hordom a szöveget, itt-ott igazítgatok rajta. Egy mondat nem találja a helyét, ez: Én Süli Andrásról magáról oly keveset tudok, életének nem akartam utánaolvasni... s tovább. Nem tudtam, mi a hiba, gyanakodtam az egyszerű szerkezetre. Utánaolvas valaminek. Publikus, de rossznak nem rossz, hiszen az igazságot mégis szó szerint segít elmondani: utánanézünk, utánakeresünk, utánaolvasunk a dolgoknak. Egyszerre megérzem, hol a hiba, "az életnek" nem lehet utánaolvasni. Innen hiányzik valami, s kis beszúrással "élete epizódjai"-ra változtatom. Aztán az epizód is zavar kicsit. Eseményeinek? Történéseinek? Izlelgetem, de végül maradok az eredetinél. Élete epizódjainak nem akartam utánaolvasni... most már leírtam, fixáltam, ne üssetek érte agyon.
     Kis hazugság is az írásban. Hisz már nem a nagy "tablók" érdekelnek, amelyek láttán rájöttem, hogy Süli a legnagyobb, nem az idézett Állomás-képek. (Élete állomásainak nem akartam utánakérdezni... lehet, hogy így kellett volna, ötlik fel bennem mégis.) Most, ahogy a festővel, élete epizódjaival babrálgatok, előjönnek gyönyörű csendéletei! Ez is jó, ez a rend-bontás, hisz a csendélet nem klasszikusan naiv műfaj. Asztalomon is ez áll most egy színes képeslapon: Rózsaszín és sárgarózsás csendélet, 1934. A Forrásban is, bár nem színesben, de egész oldalon ezt közöljük majd.
     A legenda különben igaz, ahogy járok-kelek a városban, táskámban a kiállítási megnyitóval, kezemben kardforma jégcsappal, megtudom: tehát a legenda igaz, égette is el képeit. Ez a tizenhét, ez a húsz kép maradt. Ez a valódi életmű.
Felállok az írógéptől, az ablakhoz megyek, érzem, hogy naplóm e havi fejezetének valahol itt a vége. Esetleg egy mondatot keresek még, járkálás közben. Felállok az írógéptől, az ablakhoz megyek. Látom, ahogy a télvégi kertben a verebek és szívem madarai, a cinkék verekednek a madáretetőnél.

1996. február 15.