Valószínűleg példátlan az a dicséretre érdemes buzgalom irodalomtörténetünkben, amellyel a honi kutatók Németh László életművére vetették magukat az utóbbi huszonöt esztendőben. Vekerdi Lászlónak az úttörés és az akkori idők minden nehézségét példamutató megalkuvásmentességgel vállaló 1970-es biográfiája óta - ha jól számoltam össze az én bizonnyal nem hiánytalan könyvespolcomon - vagy húsz olyan könyv jelent meg, amelynek minden mondata Németh Lászlóról beszél. Vigasztaló is lehet az értő kevesek tudósi serénysége, amely - mint Olasz Sándor friss könyve bizonyítja - nem látszik lankadni, én mégis érzek egy ordító hiányt. E döntő többségükben az életművet elismerő módon értékelő munkák ugyanis hogy, hogy nem: alig emlegetik az 1956 utáni Némethet. (Igaz lehet, de mentségnek kevés, hogy az idő 1989-ig nemigen biztathatott valós számvetésre e tárgykörben.) Az Irgalom című regényét és néhány ismertebb drámáját persze többen is részletesen méltatták, de annak a tanulságos folyamatnak az elemzéséről alig esett szó, amely arról vallhatna, milyen is volt az író viszonya a konszolidációsnak nevezett világhoz, s milyen e világ viszonya őhozzá. Aki nem az író morális elítélését vagy a létező szocializmus elfogadásának bizonygatását érezte feladatának, általában - mint például Füzi László egy még 1987-ben írt dolgozatában - csak néhány mondatot szánt e viszony Németh Lászlóra eső "részére", annak kompro- misszumkényszeres voltát emlegetve - sok okkal-joggal persze. Jómagam, elfogadva és továbbgondolva Lengyel András állítását, amely szerint Németh 1945 után "teljes személyiségével már soha többet nem vett részt (nem vehetett - N. P. J.) az irodalmi életben", úgy vélem, egy ilyen gondolatkísérlet nemcsak az életmű utolsó szakaszáról, de az egésznek a mostani sorsáról is vallhat, lévén, hogy akkor alakult ki az a bonyolult, de valójában pofonegyszerű logikára járó tudati és társadalompszichológiai viszonyrendszer, amely mai "értékválasztási" preferenciáinkat, így Németh László szellemi hagyatékához való viszonyunkat is meghatározza.
     Németh László 1956 után már sokat betegeskedett, s a politika történései sem mindig emelhették alkotó kedvét, mégis szinte példátlan már az a mennyiség is, amit ezekben az esztendőkben létrehozott, hozzá - Vekerdi László mondta el először ezt is - csak a harmincas évek elejének Németh Lászlója mérhető. Ez idő tájt, a népi mozgalom tempós ostorozásának idején jelent meg a párt "iránymutatását" néha túl is licitáló, éber voltáról jól ismert akkori Élet és Irodalomban egy ügyetlen tréfának is csupán jóindulattal nevezhető karikatúra. A rajz az író fejét ábrázolta, a teste helyén egy méretes rák terpeszkedett el, aminek minden lába töltőtollban végződött, s írt persze mindahány. Ez a viccnek gyenge szilveszteri kedvesség része lehetett már annak a dühösen lesajnáló folyamatnak, amelyből - különösen a politikai-szellemi érdekérvényesítés szférájába is tartozó publicisztikai oldalvágásokban - máig kijut Némethnek. Aki az ő munkásságát ugyanis már akkor sem szenvedhette, az se kiköpni se lenyelni nem tudja ma sem. Rendkívül kényelmetlen lehet ennek az embernek nem csak a fölényes műveltsége, de a hajlíthatatlansága is, s az, hogy ez a biológiai szervességgel építkező életmű néhanapi tagadhatatlan bicsaklásai ellenére sem kikezdhető, csupán belerúgni lehet az egészbe, esetleg mutatós fogalmakba csomagolt, mégis átlátszó dühösséggel.
     Így a korban például szemforgató módon a fejére lehetett olvasni az 1959-es moszkvai pohárköszöntőt vagy az Utazás című drámát, de az igazán kellemetlen az volt, hogy miközben elismerő szót is ejtett a táguló szellemi égboltról, a megújulni látszó tanulásvágyról vagy a mezőszilasi termelőszövetkezet reményt is ígérő sikereiről, aki tudott pontosan olvasni, az észrevehette, hogy Németh László egészen jól átlátta a konszolidációs szocializmus sikersztorijának alapvetően hazugságra épülő voltát, s e hazugság várható következményeit. Németh László pontosan ezért nem lehetett a hatvanas évek Magyarországán sem az, aki korábban is szeretett volna lenni és korábban sem lehetett. "A magam írásai előtt általában minden kapu kinyílt, a terveim és a kitett szűröm mögött mind becsapódott. A mondat a forradalom előtti pezsgő szellemi légkörben keletkezett, de csak 1957 szeptemberében a Kortársban megjelent és rögvest erősen "helytelenített" Magyar Műhely című, egy távlatos programtervezet alapvetésének is beillő tanulmányból való. Pontosan jellemzi azt az egy tömbből faragott, a magyar történelem tragikus hasadékait átívelni szánó életműnek és magatartásnak a sorsát, amely - bármilyen furcsának tetszik is az állítás - a dolog velejét, az igazi hatáskeltés lehetőségeit tekintve nem került sokkal jobb helyzetbe a hatvanas években, mint volt az ötvenesekben. Mert az ekkor keletkezett írásainak döntő többsége általában megjelenhetett (az persze nem mérhető fel, hogyan is festhet - Domokos Mátyás szavát használva - az ő akkori leltárhiánya), s nemsokára virító külsejű - az életmű belső logikáját persze tökéletesen összekaszaboló - életműsorozata is elindulhatott, csak éppen annak a pár százaléknak volt muszáj hiányoznia több mint húsz esztendeig, ami, legyen bár vitatható, az író szerint is a legfontosabb lett volna. Az új hatalom látszólag nagyon megbecsülte Németh Lászlót, kitüntetések hullottak a mellére, meghívták még az MSZMP IX. kongresszusára is (sokan ügyelhettek arra, hogy közös fotó is készüljön Kádárral), Aczél György meg egyenesen a személyes véleményét kérte, mondja el, mit tenne, ha ő lenne a miniszter, hogy aztán száz oldalas, mindenre kiterjedő, lelkiismeretesen segíteni szánó válaszát menten elsüllyessze - állítólag példátlanul gazdag - kéziratgyűjteménye mélyére. Így is fogalmazhatnék: bárki szabadon fogyaszthatta az életmű felügyelő tapintattal megválogatott részét, mint valami köhögés elleni kanalas orvosságot, de éberen ügyeltek, nehogy véletlenül annak valódi hatóanyaga is fölszívódhassék.
     Véleményem szerint valahol itt kell keresni e munkásság hatvanas évekbeli sorsának a kulcsát, s talán a ma azt körülvevő szinte tökéletes érdektelenségét is. Mert hogy a Németh László-i életmű és magatartás etikuma nem "szívódott föl és nincs jelen a mai magyar társadalomban, ezt az öncsalásra hajló szenilitás alapos gyanúja nélkül nem lehet tagadni.
     Az 1956-os sokk kábulatából ébredező vezetés akkor ugyanis, miután egy kisebb zsákra való párthatározattal és állásfoglalással igyekezett rendet teremteni a szerinte 1956 táján nagyon elkanászkodott szellemi-irodalmi életben, az évek múltával lassan mindent elkövetett, hogy többek közt a "helyére tett" Németh Lászlóval is kössön egy olyan "szövetséget", amely a társadalom és a külvilág számára jól láthatóan demonstrálja saját életrevalóságát és nyitottságát. Állandóan a munkás-paraszt szövetségről szónokolva amúgy sem lehetett volna nagyon megkerülni a népi irodalom akkor még nagyon is jelen való szellemi örökségét, de ennél sokkal zavaróbb lehetett az, hogy a forradalom leverése árán hatalomra segített régi-új rend még nyögvenyelősen sem beszélhetett a nemzeti és társadalmi legitimitást szikrájában sem tartalmazó hatalmának a geneziséről. Így hát nemcsak a hatalmas Németh László-i életmű megkerülhetetlen volta okán, hanem e rendkívül ingatag legitimáció fogyatékossága miatt is múlhatatlanul szükség volt a nemzeti tudat akkor még valamiféle reprezentánsainak tekintett, s az 1956-ban is felszínre tört függetlenségi tradíciót csupán jelenlétükkel is őrző népi írók nevesebbjei legalább hallgatólagos "egyetértésének" a kicsikarására. Része volt ez a hatalom oldaláról való törekvés a méltóságtudatában megalázott társadalom politikai értelemben vett neutralizálásának. Nem az volt a lényeges ugyanis, hogy Németh Lászlóék "egyetértése" valódi legyen (tudta a vezetés, hogy ez elérhetetlen), hanem az, hogy a nemzet annak érzékelje. Amikor ma kölcsönös vádaskodások hangzanak el arról, hogy a két leginkább karakterisztikus szellemi tradíció - a liberális és a népi-nemzeti - közül melyik szövetkezett inkább össze a hatalommal a másik ellenében, nem árt tán ezt a nagyon rafinált módon kiagyalt és működtetett látszatszövetségek és álkonfliktusok egymás ellen kijátszható viszonyrendszerét végiggondolni. Akkor az sem lesz oly rejtélyes, hogy az 1956 utáni terrort irányító hatalom - követve saját jól fölfogott érdekét - miért nem sújthatta személyes szabadságvesztéssel a népi írók reprezentatív alakjait. Nem azért, mert az ő "bűneiket" bocsánatosabbaknak tudta, vagy mert megegyeztek a színfalak mögött. A hatalom rettegett mindvégig - az általa sommássan nacionalizmusnak nevezett - függetlenségi tradíciótól, a népi írókra kimért esetleges börtön nem az erejét, csupán saját nemzetidegen voltát demonstrálta volna látványosan a társadalom szemében.
     Egy hosszabb távú stratégia részeként így aztán nemcsak a népiség tradíciójával tudottan emocionális viszonyban lévő, Németh László életművét egyébként kiválóan értő, a lehetőségekhez képest méltányoló - ugyanakkor a párt ideológiáját is magáénak tudó - Király Istvánt küldték állandóan az író nyakára, s nemcsak Aczél György szeretett később tüntetni az ő (s persze Illyés Gyula) barátságával, hanem az a Kádár János is fontosnak tartotta szót váltani vele 1957-ben, aki az értelmiséget mindig gyanús elemnek vélte, s a népiségből valószínűleg nem értett sokkal többet, minthogy "annak elvi kiindulópontja kimondva, vagy ki nem mondva szemben áll a munkásosztály vezető szerepével a társadalom életében, és ez semmiképpen nincs összhangban a szocialista társadalom építésével, amelynek vezetője a munkásosztály". Persze ezt még 1958 januárjában mondta, a népiekkel szembeni nagy szellemi rendteremtés kezdetén, de látni való volt, hogy már az állásfoglalás is magában hordozta annak a később kiterebélye- sedett koncepciónak a csíráját, amely úgy szólt, hogy a népi írókra igen nagy szüksége van a szocializmusnak, föltéve, ha leszámolnak káros ideológiai örökségükkel (ez körülbelül azt jelentette, hogy hallgatnak, vagy csak igen keveset és hangfogóval beszélnek az általuk legfontosabbnak vélt dolgokról), és ha nem alkotnak csoportosulást (magyarán szólva: ne akarjanak például saját folyóiratot, sőt ne nagyon gyülekezzenek egy már meglévő körül, mert annak következ- ménye lehet).
     A stratégia leginkább látványosnak szánt pontjaként 1959-ben rábeszélték Németh Lászlót egy öthetes szovjet útra - magától a "rábeszélőtől" és kísérőtől, Király Istvántól tudom, hogy nem ment ez könnyen -, meg egy Moszkvában - szerintem emberi tisztességgel és a helyzet pikáns voltát elképzelve, bravúros semmitmondással - elmondott pohárköszöntőre. (Ami érdemleges volt benne, azt az orosz kultúrához fűződő bennsőséges viszonyáról mondta.) Aztán már elégedetten dörzsölhették tenyerüket az illetékesek, hogy az itthon, emlékezetből újrafogalmazott beszéd - nyilván hatásosnak szánt társadalom- és értelmiségpedagógiai "célzatból" - éppen október 23-án megjelent, ama hat(!) írás egyikeként, amit az Élet és Irodalom 1965-ig - bevallottan dolgos koráig - közölt Németh Lászlótól. Két év múltán örülni lehetett még - a valójában a manipulátorok által irányított viszonyrendszerben való vergődésről inkább szóló - az Utazás című drámának, meg annak, hogy az író dicsérő szavakat is mondott a Ha most lennék fiatal című esszéjében a táguló szellemi lehetőségekről, vagy még későbben a mezőgazdaság apróbb sikereiről. Jól jöttek ezek az egyébként nem alkus kényszerből, hanem a társadalom növekvő mozgáslehetőségét megbecsülni tudó örömmel tett "gesztusok" a hatalomnak, amelyeket aztán igyekezett beépíteni immáron lombosodó elképzelésébe: Némethet vagy általában a népi írókat az állandóan hangoztatott megbecsülés és elismerés hangján arra a helyre kell szorítani, ahol a munkáikban lévő esetleges gyúanyag már hatástalan. (Ennek klasszikus példája volt magának Kádár Jánosnak többször idézett "egyrészt-másrészt" való elismerése Veres Péter halála után.) Ez a szemforgatós törekvés aztán az oktatás, a könyvkiadás és a tömegkommunikáció jól összehangolt ritmusváltásaival szinte tökéletes eredményt ért el. Éppen ezért például hiába sorolta föl évekkel ezelőtt a televízióban Szinetár Miklós egy cetliről, hogy hány Németh László regény és dráma - többnyire nem túl jól sikerült - televíziós adaptációját mutatták be az évek folyamán, listája csupán az emlegetett manipulatív látszatmegbecsülést igazolta, hiszen hasznosabb - de a hatalom számára elviselhetetlenebb - lett volna például egy másfél-két órás életútinterjú, ahol az író szabadon elmondhatta volna valóban lényeges gondolatait, s amelyet esetleg ma is megnézhetnénk - videomagnón persze. Németh Lászlót a hatalom - támaszkodva hátsó gondolatok nélküli segítőkészségére - saját legitimációs bázisának a megteremtésére és növelésére óhajtotta használni, tudván, hogy az "igazi" Németh László jelenléte éppen e vágyott legitimációt kezdené ki.
     A vita persze máig tart - vádaskodás vagy e vádaskodás elutasításának formájában - arról, hogy miért mentek bele ebbe a "duplafenekű" alkuba Némethék. Gyávák voltak, rövidlátó módon balekok, esetleg föl is adták autonómiájukat? Vagy éppen ellenkezőleg: segítve a társadalomnak, ahogy lehet, értékőrzésre és értékátmentésre berendezkedve csupán a nemzet tudati állapotának lehetséges épen tartását vélték a feladatuknak, és semminemű elvföladó alkut nem kötöttek? Egy biztos: az önmagában abszolút értéksemleges viszony meglétének a ténye, ám ennek leírási kísérlete nem kapcsolódhat etikai értékítélethez, ugyanis a népiek viszonya a hatalomhoz nem morális indíttatású volt (nem a szeretem-nem szeretem dimenzióban mozgott), abban a társadalom értelmesebb berendezésére és a politikai taktikára vonatkozó, nemegyszer kényszerből fakadt elképzelések keveredtek. Morális eredetű kapcsolatuk - tradíciójuknak megfelelően - a társadalomhoz, a nemzethez volt.
     Nyilvánvalóan más társadalmi és főleg a létezőtől eltérő hatalomgyakorlási elképzelések igézetében élve miért volt meg hát e kapcsolat? Tévesnek vélem azt a pusztán filozófia- és eszmetörténetileg első pillantásra elegánsnak tűnő fölvetést - például Ungvári Tamásét, de ez látensen ott kószál Lengyel András kitűnő tanulmányainak értékrendje mögött is -, amely szerint a népieket és a kommunistákat leginkább az antiliberális szellemi indíttatás fűzte össze. Az adott történeti szituáció konkrét értékű és érdekviszonyainak elemzése nélkül ugyanis ez az állítás csupán annyi jelentéssel bír, mint ama másik, amely arról beszél: a dolog inkább úgy áll, hogy a liberálisokat és a kommunistákat az értékként tételezett nemzettudattal szemben álló kozmopolitizmus vagy univerzalizmus tartja mindig is egy táborban. Felszíni - esetleg célzatosan családi kapcsolatokra utaló - érveket találni mindkettőre, csak nem-igen érdemes.
     Fontos, de kevés lehet az a több helyen olvasható magyarázat, hogy a közösségi szolidaritásra épülő társadalommal és a szocialisztikus értékekkel önmagában sem Illyésnek, sem Veres Péternek, sem Németh Lászlónak nemigen volt vitája. Ugyancsak súlyos része lehetett a történéseknek az is, hogy például Németh a Szovjetunióba való utazáskor tudomásul vett bizonyos, akkor egyértelműen mozdíthatatlan világ- és geopolitikai realitásokat, ugyanúgy mint Illyés, amikor későbben valamiféle "szélárnyék" lehetőségéről beszélt. Azt hiszem, hogy a magyarázat lényege egy - ma már, a személyes érdekérvényesítést, a karrier építését hangosan bevallva is mindennél fontosabbnak vélő világban egyszerűen nevetségesen élhetetlennek és érthetetlenül hiteltelennek látszó - magatartás fogalmilag aligha körülírható etikájában keresendő. Arról lehet szó, amit Németh László még magától értetődő módon úgy nevezett, hogy a "jó" nem más, mint egy "ügy" szolgálatában leélt élet, s aminek "módszerét" Szabó Pál így fogalmazta regénycímmé: Ahogy lehet. (Nehéz erről ma már hitelt érdemlő módon írni, mivel a Németh által használt szavakat tartalommal telítő élet- és emocionális közeg eltűntével e kifejezések leginkább valaminő idegesítően avítt dolgot juttatnak a mai olvasó eszébe.) Ezen etikai magatartás irányultsága abszolút értelemben közösségi, a személy - mivel az individuális érdekérvényesítés preferálhatóságának gondolatát nem fogadja el, sőt azt tudattorzítóan antiszolidáris következményűnek tudja - nem saját folttalanságára vigyáz rigorózus módon, a munkájához legalapvetőbben szükséges tényezők előteremtésén túl anyagi és egzisztenciális "előmenetele" sem érdekli. Németh László végül azért ment el Moszkvába, s azért küldte el könyveit szíves dedikációkkal Aczél Györgynek (a közöttük esetleg létezett[?] személyes rokonszenv ebből a szempontból sokadrangú), mert úgy vélte, Magyarország akkori helyzetében többet használ azzal a harapófogóba szorított társadalomnak, ha megteszi, mintha nem. Eme sajátos "alkunak" a reprezentatív figurája persze nem elsősorban ő, hanem Illyés Gyula lett, de jellemző, hogy éppen az az etikai tartásában aztán végképp megkérdőjelezhetetlen jellemű Bibó István mondta el, hogy erre a szerepre föltétlenül szükség volt az akkori Magyarországon arra alkatilag alkalmas, szellemileg és erkölcsileg a nemzet előtt hiteles ember személyében, aki ezt az "alkut" azért nem kötötte meg, mert az ő "megegyezése" semmi hasznot nem hozott volna a társadalom számára. S ha belegondolunk, hogy Bibó sem Illyéssel, sem Németh Lászlóval szemben nem viseltetett ezért fenntartásokkal, azt is megérthetjük, hogy minden, az "ingadozással" kapcsolatos kétoldalú vád ellenére miért volt Illyés és Németh "ügyképviselete" tökéletesen konzekvens. Németh László pontosan azt igyekezett tenni a hatvanas években is amit korábban. Kereste - mikor mennyire hagyták - a "nemzetragasztás" lehetséges módozatait.
     Pedig pontosan tudta, hogy terveit most is gáncsolják, hogy igazi szándékai nem érhetnek célt. Nem foglalkozott ő még politológiával, nem próbálta leírni a rendszer struktúrájának átfogó bírálatát, de jól érzékelte és kételyeiben meg is fogalmazta annak tudattorzító következményeit. Érdemes ezért elolvasni például a Kiadatlan tanulmányok "Sorskérdések" címen összefogott írásait. (Az alcímet az indokolhatta, hogy az akkor már általa megszerkesztett Sorskérdések az életműsorozatban nem jelenhetett meg.) Elsők között szólt súllyal a népességfogyásról, a megcsappanó munkakedvről és munkamorálról, arról, hogy "az emberek többsége áttért a kötelesség-vallásról az élvezet-vallásra" (Bezáruló méhek), s a megnyílt tájékozódási lehetőségek vadhajtásairól. Beszédes lehet, hogy rövid időn belül két cikkben is újra felidézte az életére tán legnagyobb hatást tett Ady-vers (A szétszóródás előtt) sorsait. "S fölolvaszt a világ kohója / S elveszünk mert elvesztettük magunkat." A nemzet legfontosabbnak tudott ügyeinek képviseleti lehetetlenségeiről pedig ezt írta már 1967 elején: "A magyarság szétverése az utóbbi években meggyorsult. Gyengül a vonzáscentrum, amely a határokon túlrekedt, a világban szétszóródott magyarokat ide kösse; - fogyó ellenállással zuhannak más, erősebb központok felé. De gyengül a magyarság kohéziója idebenn is; a legesztelenebb, magunktól elidegenítő divatnak is gyorsan tábora nő, ami magyarságunkra emlékeztet - ha múlt az, ha szokás, ha irodalom: ellenszenvessé lesz. A legnagyobb baj, hogy e folyamat ellen védekezni sem szabad. Fennmaradásunk gondjaitól szenvedni, azokra célozni is: nacionalizmus. A nacionalizmus szóval olyan visszaélés folyik, mely fölér egy nemzeti idegbénulással. (Levél a nacionalizmusról)
     Ismerősnek tűnhetnek ezek a szavak s ismerősnek a nyomukban megfogalmazott vádak akár a jelen időből is, sietek hát megjegyezni, hogy Németh László nem valamiféle búsmagyarkodó, konzervatív, modernizációellenes nótát fújt, ő zsigereiben is reformokat, ha tetszik társadalmi és nemzeti modernizációt akart mindig. Igaz, nem csupán saját szűken vett eszmetársainak akart hasznot és sikereket hozó változásokat, hanem azt akarta, hogy a kiszámítható irányú és következményű átalakulás erkölcsi-tudati alapja is meglegyen, hogy "a nemzeti tudat egyben a legfrissebb orientációjú emberi tudat is legyen" (A magyar tanulmányírásról), mivel ennek híján inkább csak a vágyott modernizáció személyiség- és társadalomporlasztó vadhajtásai szaporodhatnak el. Ezért szorgalmazta egész életében a sokak által félremagyarázott emberi minőség forradalmát. Tudta, hogy egy hazug viszonyrendszer önáltatóan gyarló elfogadására épült viszonylagos jólét - éppen a társadalom erkölcsi-mentális teherbírásának ingatagsága miatt - rettenetesen törékeny. Mondhatjuk persze, hogy megint csak egy utópiát hajszolt. Így van, azt is, mivel neki Tolsztoj, Gandhi és Albert Schweitzer voltak a vezércsillagai; a hatalmat gyakorlóknak és az örökösen győztes "sikerember" pozíciójára törekvőknek pedig, mint tudjuk, soha nem ők (de beláthatnánk már, hogy Némethet nem a civilizatorikus fejlődés tárgyi és szellemi hozadékai zavarták). Németh László is azt érzékelte hajszálpontosan, hogy egy társadalom tudata, önreflexiós képessége nem attól billen meg szinte jóvátehetetlenül, ha történelmi értelemben nagyon rövid időn belül rengeteg új életformaváltásbéli, magatartásbéli, gondolkozásbéli jelenséggel találkozik (miként történt ez a magyar társadalommal a hatvanas években több szinten is). Hanem attól, ha a sok, több esetben múlhatatlanul fontos új szellemi és dologi tény egy éppen önnön tradíciói elveszítésének végső fázisát öntudatlanul megélő, így - eligazító tudati és etikai koordinátarendszer nélküli - hagyományfosztottá váló társadalomra ömlik rá keveredve és megemésztethetetlenül, alkalmat adva felületes utánzásoknak, kétes értékű divatok és magatartásformák értékként való elfogadásának vagy elfogadtatásának is. Németh szellemi hagyatékának sokszor emlegetett "összekötő" mozzanatai (magyarság és Európa, nyugati és keleti kultúra, archaikus és magas műveltség szintézise stb.) közé ezért nem árt még egyet elhelyezni. Tradícióőrzés és modernizáció egymásrautaltságáról is hangsúllyal van szó az életművében, tudatván, hogy ezeknek kettészakadása, szembekerülése végzetes lehet. Ha a mindenáron való, változásra képtelen tradícióőrzés akadályozza a modernizációt, abból csak önmaga körül forgó szellemi pogányság, zárt, intoleranciát sugalló szokásrend, politikai értelemben antidemokratikus viszonyrendszer lehet. A tradíció teljes tagadására, mint valami haladást gátló akadály lebontására építeni szánó modernizáció viszont csak etikai relativizmushoz, a társadalmi szolidaritás teljes hiányában, redukált lelkű és tudatú egyedek elburjánzá- sához, végső soron egy szűk, anyagi és információs hatalmára építő elit "demokráciájához" vezet. (Ma az utóbbi felé robogunk meglehetős sebességgel, mert a Kádár-rendszer megteremtette és bebetonozta ennek a tudati alapját. Ha tetszik, ez a legnagyobb történelmi bűne.)
     Az ötvenes években megnyomorított, de értéktudatát még őrző magyar társadalom ugyanis fölemelte még a fejét 1956 kegyelmi pillanatában, de a fizikai és a szellemi megtorlás az erején felül mintha a maradék méltóságát is elszívta volna. A közelmúltról s a jelen viszonyairól való hallgatás ellenértékeként elindított, jórészt fedezet nélkülinek bizonyult "életszínvonalpolitika" nyomán adódott lassú, de biztos anyagi gyarapodás lehetősége amnéziába ringatta a korábban megfélemlített országot, s "cserében" ezekben az esztendőkben veretett ki végképp (börtönnel és pártállásfoglalással, "határozott" téesz-szervezéssel és országos méretű "etetéssel") a nemzet tudatából mindaz, amit Ottlik Géza "másik Magyarországnak" nevezett egykor. Nagy László pusztuló Zöld Angyalának helyén fölnőhetett a Menyegzőben megírt országos méretű csalás. Joggal mondhatja bárki, hogy voltak persze jó lehetőségek és eredmények a termelőszövetkezetekben meg a háztájiban (egyébként az is "népi" találmány volt nagyrészt), de ennek az országnak a tudata kissé hosszabb távon végül is az ekkor rögzült összekacsintósan hazug állapotra ment rá. E folyamat kezdetének önveszélyesen gyarló emberi jelenségei, a majdnem önelégült öntudatvesztés állapota keserítette és dühítette akkor a népi írókat, s nem a megszerezhető televízió vagy hűtőszekrény szúrta például a dohogásaiért sokszor lemosolygott Veres Péter szemét. Inkább az, hogy csak tévé és csak hűtőszekrény lesz, s hogy ez az önmaguk erejét egyre jobban kizsigerelő (elterjedt szóhasználattal: törekvő) embereknek akár értékteremtésnek hitt életcélul is elég. Németh László önámítás nélkül látta saját minőséggondolatának mellékvágányra kényszerítését, s félt, hogy a konkollyal teli bő vetés beérik. Mára tökéletesen beérett, láthatja bárki. Nemcsak a virulens értékű és magatartászavarok, a széttört - korábban az életet még szervezni képes - morális evidenciák a példák erre, hanem az is, hogy tájékozódási pontjaink elveszítésével például bármekkora szélhámosságot magunk emelünk nemegyszer a tudomány vagy a művészet rangjára, mert újként hat és mutatósan csomagolják, s aztán futunk utána, úgy viselkedünk, mintha nagyon értenénk, nehogy maradi embernek nézzenek. A tökéletes manipulálhatóság és kijátszhatóság állapotában vegetálva, ki-kihagyó emlékezettel összevissza szavazgatunk négy évenként, kapkodva igyekezünk fönnmaradni, s még azt sem vesszük észre, hogy a Kádár-Aczél rendszer a maga agyafúrt módján többek között a lassan már bekövetkezni látszó összeomlásra jóelőre figyelmeztető Németh László-i életművel szembeni elég vaskos mai süketségünket is tartósan megalapozta. Ezért vélem találónak Vekerdi László ama meglátását, hogy a betiltott Sorskérdések kötet egykoron nagyobb hatással lehetett, mint az, amelyik 1989-ben megjelent. Emlékezhetünk: az életmű sorsát hűséggel kísérők elmondták róla ugyan a magukét, de egyébként a kutya sem igen ugatta meg a vastag lila könyvet.
     A legnagyobb veszélynek én ezt látom. Emlékezetvesztetten téblábolva a sűrűn változó irányú csodavárással is terhelt "örök" jelenben, történelmünkről való folyamatos - önmagunkra reflektálni tudó - gondolkodási képességünk megmagyarázásával a történelemről való gondolkodást az életművének centrumába állító Németh László befogadásának a lehetősége is megfakult. Ezért aztán az író hagyatéka mellett kiálló megszállott értékőrzők gyülekezete (természetesen nem a hangosan handabandázókról van szó!) félő, hogy lassan apró zárványokká változik. Összejövünk emlékezni újra és újra, mindahányan régi ismerősökként üdvözöljük egymást, meghallgatjuk Németh fölidézett gondolatait, akár egy régről ismert prédikációt, s még az sem jut az eszünkbe, hogy szavaink s az író szavai csak olyan embereket tudnak "meggyőzni", akiket már rég nem kell meggyőzni. Egymásnak írunk, egymásnak beszélünk ebben az országos együgyűségben.
     A rokonlelkűek egymást biztató tanúságtétele persze szükséges lehet, de ki kellene találni valami egyebet is, mert mély fájdalommal ugyan, de oktatói tapasztalatokkal is megverten az a gyanúm, hogy - tisztelet a szerencsére mindig létező kevés számú kivételnek - a mai húszévesekkel legföljebb Németh László egy-két regényét lehet elfogadtatni. Ez nem a század egyik legjelentősebb életművének a sorsára nézvést szomorú - tudjuk: az aranyat és a cserepet egyként kiveti a föld -; rólunk van szó. A tanulást ezúttal az önmagunkkal - tunya észjárásunkkal, szétzüllött érzékenységünkkel, megrekedt fogalmi készletünkkel - való szembenézésen kell kezdeni.