Pásztorok, Pásztorok Múzium-kertbe,
mért van, hogy ez jut eszembe,
a távolságosdi üveggolyók, akár
fényes szemek golyói, gurulnak
remegő gyermekszívek közepébe,
sietnek Jézushoz és a Nemecsekhez,
az emlékezet szabóműhelyébe
és a szamárszagú istállóba.
Pásztorok, Pásztorok, nyájasak,
vigyázók és gonosz-erősek, ahogy
képesek bárkit a víz alá, és
azt mondani, nekünk ezért nem jár
csokoládé. Nem örvendeznek,
köszöntést sem mondanak, ők is
szaladnak, a lépcsők előtt, talppal
magyar, szájuk széle remeg, remeg
ajkukon a régi ízű dalocska,
kiváltságot hozott, de kinek, kinek
hozott. Már alkonyodik, ezek az év
legsötétebb napjai.