Sok éve különülnek el alkotótelepekre, a felhasználható és a felkínált anyagok, technikák köré csoportosulva a művészek. Mint a szobrászok: a fa, a kő, a vasmegmunkálás, vagy a viaszöntés eljárása szerint. A festők eddig kevéssé tettek hasonlóan; ők inkább tájegységekként szerveződtek. A festészeti ágazatot vizsgálva csak a kecskeméti zománcműhelyt említhetjük, bár ez sem kizárólagosan festőművészek munkálkodásával épül. Festőművészetünk eddig nem az anyagfelhasználás elve szerint tagolódott törekvéseiben. A műfajt védő kezdeményezésként az egri akvarell biennálék jöttek létre - sikeresen. A második pasztell biennálé itt, Esztergomban szintén sikeresnek ígérkezik. A kiállító művészek részvételét, számát tekintve ez szemmel látható. E tárlat felhívja a figyelmet egy művészi eljárásra, egy technikára - és ez a mozgalom jó a festészet műfajának. Ha meggondoljuk, ebben az esetben a legősibb festészeti technika tudatos műveléséről, művelőinek együttműködéséről van szó. A támogató, a mecénás szinte így többet tesz, mint csak támogat: továbbéltet egy mély hagyományt.
     Nemrég az Élet és Tudomány című folyóirat cikket közölt egy új franciaországi rajzsorozatról, amelyre egy újonnan felfedezett barlangban leltek. A cikk szerzője értelmezni is próbálta e kezdeti műveket: az írás, a gondolat- vagy tényközlés első jelenségeként minősítette a rajzokat. Egyúttal párhuzamot vont a Kárpátok ölén e korban jellemző hiánnyal, vagyis hogy itt barlangrajzok sehol sem találhatók. A cikk okfejtése szerint itt nehezebb volt az élet, s a barlangrajzolás csak mint foglalkozás, kereső foglalkozás jöhetett létre és maradhatott fennj. Vagyis támogatással, mecenatúrával. Itt bizony nem futotta erre, mint az akkor is gazdagabb Nyugaton. Ha nem a papírt tekintjük lényegének, hanem a festékanyag száraz felhordását, s a festék szemcséinek a befogadó és megtartó érdes felülettel való egyesülését vizsgáljuk, akkor elmondhatjuk: pasztell volt a barlangrajz is. Tehát az ősmecenatúra az ősfestőt támogatta az őspasztell készítésében. Az új mecenatúra támogatja immár a nehezebb életű Kárpát-völgyieket is.
     A művészettörténet, ha jól tudom, a rokokó pasztell-kompozícióit említi, mint legkorábbiakat, XV. Lajos korából; Maurice Quentin de Latour 18. századi alkotásait. (Nehogy a nagyobb festő, nem is pasztelles Georges de la Tour-ra gondoljunk, aki a 17. században működött.) Ha itt, az esztergomi biennálén körültekintve a képek hihetetlen változatosságát látjuk, önkéntelenül is felmerül a kérdés, e művek hogyan is festenének együtt Maurice mester egykori merész alkotásai, vagy Henri de Toulouse-Lautrec ugyancsak korszakalkotó pasztelljei mellett. Most, hogy az ünnepélyes meggnyitón felszólalok, erre egyetlen jogcímem lehet: hogy Ferenczy Béni egy akvarellel színezett rajzán kívül még egy festmény van lakásom falán, egy Nagy István-pasztell-tájkép, egy vagy másfél araszos kompozíció. Titokzatos tájrészlet, ég és láthatár nélkül. Nem azon "izmus" nélkül is konstruktívnak tartható korszakából, ami, úgy mondják, Barcsayra is hatott. Bárha lenne egy Rippl-Rónaim is. Egy akármilyen pasztell - milyen jól jellemeznék egymást, egymás mellett.
     Itt is jellemzik egymást a művek, nem csak önmagukat. Ez a közös kiállítások hátránya és előnye. Érdekessége és a néző gondolatainak mozgatója. Jó a sok-sok mű. Az 1967-ben, oly korán elhunyt, nagyszerű szobrász, Megyeri Barna mondogatta: csak a sok művész sok munkájából kerül majd ki az igazi, kerülnek ki az igaziak. Amíg nem zárjuk le az utat a jelentkezők elől, addig nem zárjuk el a lehetőséget sem a nem ismert, a fel nem ismert, vagy a félreismert előtt sem.
     Hány mázsa pasztellkrétát, festéket gyártottak a festékgyárak? Ugyan hány százaléka él e tömegnek tovább, művészetté átlényegülve? Ezt azonban már nem az én tisztem megítélni: remélem, jönnek majd a kritikusok, és tárgyilagosan mérlegre helyezik, minősítik az esztergomi biennálé anyagát.
 

* Elhangzott 1995. október 5-én az esztergomi Balassa Bálint Múzeumban, a II. Országos Pasztell Biennálé megnyitóján.