|
Kemény István
Tata-napló '95
Hétfő.
Dél. Még nagyon otthon. Telefon: Beck András. Határozottan figyelmeztet
korábbi ígéretünkre, miszerint ugye visszük Tatára a csocsót?! Hogyne!
- hazudom - Emlékszem én jól. (Beck és Takáts egyszer eljött a saját otthonunkba,
és ezen a csocsón döngölte sárba a mi és fél baráti körünk önnön csocsózóművészetébe
vetett hitét. Tatán ők ketten egymással akarnak majd dűlőre jutni, ki a
jobb.)
A telefon
kiemel az otthoni gondok közül, és helyettük behozza az ún. "Tata-érzést".
A Tata-érzés vegyes érzés. Emlékek tolulnak elő. 92, 93, 94! Tata mint
a művészet, a mámor, a sport és a szépség városa, igen, de Tatához tapad
még egyfajta ősi, leküzdhetetlen, tragikus linkség képzete és gyakorlata
is. Ez utóbbitól válnak a Tatára indulások nyomasztó emlékké, a megérkezések,
azaz az első részeg író megpillantása pedig pláne. Pár éve e tárgykörön
belül reveláció-értékű motorostalálkozó történt ugyanitt, egyidőben az
írótáborral. Míg a motorosok napról napra, arcukon boldog vigyorral együtt
motoroztak a sétányon, mivelhogy azért jöttek, addig az őket bámuló írók
is együtt voltak a kerthelyiségekben, és nem írtak.
Tehát hétfő
délután beáll a Tata-érzés.
Tata-naplót
írok az idén. Ez elviselhetetlenül idegesített volna egész nyáron, ezért
jó, hogy valahogy sikerült jegelnem ezt a gondot. De most rámzuhan. Rettegés
és bizonytalanság lesz úrrá rajtam.
Kedd. Este hat. Megérkezünk.
Az első részeg író megpillantása. (Pontosabban háromé.) Majd Ági és a két
gyerek (Lili és Zsófi) marad a kocsiban, én bemegyek a portára szállást
szerezni. Szoba nincs. Már nincs. A portán tumultuózus jelenetek. Férfiak
majdnem káromkodnak, nők majdnem sikoltoznak, gyerekek majdnem sírnak,
Csontos Erika majdnem intézkedik, a JAK elnöke majdnem agyvérzést kap.
Legalábbis nem ismer meg. Vissza az autóhoz valami halvány ígérettel. Komolyan
felmerül a hazautazás lehetősége. Közben begördül mögénk a másik naplóíró
autója, benne a rendíthetetlen nyugalom. Gyors tanácskozás a naplóírásról,
megállapodunk, mindenki ír amit tud, aztán majd csak lesz valahogy. Most
Ági megy be a portára. Neki sikerül. Szállást szerez! Heten fogunk lakni
egy négyágyas szobában, együtt a Zilahy-családdal. Pompás. Hatan fognak
tehát majd engem békénhagyni naplóírás közben, este pedig három alvó kislány
mellett gépelhetek kedvemre. Felhurcolkodunk
a másodikra.
Lemegyek körülnézni.
Lent közben mindenkinek rendeződött valahogy a sorsa. A kedélyek megnyugszanak,
az emberek elkezdenek ráérni arra, hogy velem foglalkozzanak. Amennyire
nem tudtuk tavaly, hogy Németh Gábor meg Garaczi Laci naplót vezet, sőt,
hogy egyáltalán vezet itt valaki naplót, és minek, szóval most annyira
van mindenki tisztában ezzel a kérdéssel. Jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb
témákkal, rossz poénokkal, minősíthetetlen szóviccekkel üldöznek, mindenki
bele akar kerülni a Tata-naplóba, fél óra alatt ihatnám padlóra magamat
a név szerinti és pozitív szövegkörnyezetben való megemlítésért felkínált
italoktól. Megvesztegethetetlen vagyok. Robespierre hozzám képest egy tisztakezű
román vámos volt. Önerőből vodkázom.
Ma élek, végigélem
az estét, és mivel ezt nem ma írom, hanem holnap, már most nyolckor tudom
előre, mi lesz ma. Ma este nagy esemény lesz a kikötőnél, affér két asztal
között, kár, hogy a napló felolvasásakor, szombaton már talán senki nem
lesz itt a kedd estiek közül, akik még tudtak élni. Kik tudtak tehát élni?
Kik vannak most, azaz kedd este nyolc előtt a büfénél? Nézzük sorra. A
felolvasóest résztvevői (később említendők), aztán mindenekelőtt itt van
Kéri Piroska, itt van Kukorelly, természetesen maga Ficsku Pál, a néptelen
író, itt van a JAK előző elnöke családjával, itt van Térey éppúgy mint
a Péterfy-házaspár vagy Farkas Zsolt vagy Poós Zoli, itt van még sok ismeretlen
és ismerős, és itt van, bizony itt van Peer Krisztián. Félre is húz, és
jelentőségteljes arccal közli, hogy csak két napja jött meg Amszterdamból.
Értek a szóból. Alakul az este. Itt van Garaczi. Jé, itt van Garaczi! Tegnapelőtt
még New Yorkban volt, tegnap már Pesten, ma itt. Meddig süllyedhet egy
ember? (Jut eszembe, idénnel ellentétben tavaly ő nem csak, hogy család
nélkül jött, de külön szobát kapott naplót írni!) A látszat ugyan csal,
de látszólag akkor is mindenki itt van. Soha ennyien nem voltak még Tatán.
Ja, és itt van Takáts. Várja Becket.
Mihelyt a
Ki, ha én nem?! - felolvasás kezdetét veszi, számomra el is vész.
Feladatom az altatás lesz, mégpedig idegen szobában. Felmegyünk a gyerekekkel.
Ági Zsófit szoptatja, én Lilinek a Piroska és a farkast mesélem.
Olcsó poén, de hát mégiscsak az jár az eszemben, hogy ki van most lent,
ha én nem?! (Pl. Piroska igen, és pl. Farkas Zsolt is.)
Kornisra azért
bejutok. Először felolvas. Hát rejtély az az ember! Az, amit felolvas,
árasztja az ezredvégi semmit, sokat röhögünk rajta; na de az, ahogy előadja!
Az olyan életigenlés, mintha az idősebb Bruegel olvasná fel valamelyik
művét. Egyszerűen ragyog az egész író. Boldog. Azt a hihetetlenül sok nyelvi
szemetet, amit összegyűjtött, átlényegíti, valahogy úgy írta meg, azt pedig
úgy olvassa vissza, mintha visszafelé emésztene. Egy csodálatos, reneszánsz
vacsora gördül ki az ajkain. Később abbahagyja, és jön Németh Gábor, és
kérdezi. Kérdéseinél ügyel arra, hogy Kornis még ha akarna, se tudjon semmi
bíztatót mondani. Katasztrófa van, válaszolja Kornis, a kilencvenes évek
a gonoszé (kisbetűvel mondja). És, hogy ez a korosztály (0-50 évesig) micsoda
hihetetlenül tehetségtelen. Mondja Kornis. Ezen belül még ostobák is. Mondja
Kornis olyan rafináltan, hogy csak a legvájtfülűbbek veszik észre: egyszerűen
csak a mai fiatalokat szidja. McDonalds, bowling-center, techno-disco (Poós
és Térey elpirul). Saját magát sem hagyja ki persze: "annál jelenték- telenebb,
amit én csinálok, nincsen. Mondja Kornis. Na de akkor miért írsz? - teszi
fel a jogos kérdést Gábor. "Írói képességeim teljes kibontakoztatásért
folytatott harc az életem. Ez legalább egy tiszta viszony. Ez még a nőknél
is jobban érdekel. Hát igen, ez is egy jogos válasz.
Ez volt a
kedd este utolsó hivatalos programja. Ekkor még nem tudom, hogy másnap
reggel Hévizi Ottó ugyanannak örök visszatéréséről fog beszélni, mégis
érzem Nietzsche igazát: Tata visszatért, visszatértünk Tatára, sőt a tavalyi
tábor slágeritala, az ún. rettenetes pálinka is ott vár minket a kikötő
legjobb kocsmájában. A kertben ülünk le. Van a mi asztalunk, meg van má
az igazi életnek. Az, ami most, itt a kikötői kocsmában történni fog mellettünk,
az a különös esemény - mondhatni verekedés -, ami jobb híján majd a 95-ös
tatai JAK-tábor első estéjének legkiemelkedőbb magánakciójává válik, és
a holnapi nap folyamán majd jobb híján hajmeresztő pletykákat szül, ez
a jelentéktelen, és ráadásul teljes egészében félreértésen alapuló esemény,
melyről még annyit fogok megjegyezni három mondat múlva, hogy most!,
nos, ez az affér Kingát, Gábort, Karcsit és Leventét sem ma, sem holnap
nem hozza lázba, mert ez semmi azokhoz a kolozsvári éjszakákhoz képest,
melyeket ők, remélem, már írnak...
Közben csendesen
járja alattomos köreit két-három cigaretta, testükben valami, ami több
mint dohány és Krisztiánnal utazott ide Amszterdamból. Gergő és Faragó
magyar nótákat énekel, Térey kétségbesett kísérleteket tesz, hogy a két
nagytestű embert lebeszélje erről. Rettenetes pálinkáimat már megittam,
és nem valószerűen, hanem sokkal inkább meseszerűen látom két méterre azt
az affért, amiről annyit beszél fölöslegesen mindenki később: most!
Eljövünk.
Már jön szembe Ficsku, hogy hallja, verik az írókat. Mondjuk neki, mi vagyunk
azok. De ő ezt nem veszi figyelembe, ő a becsület mezején imbolyog el,
hogy megvédje íróbarátait.
Bent a büfénél
még nagy az élet. Hajmeresztő variánsai a csatának. Állítólag három lány
hozta az íróverés hírét. Senki nem látta személyesen őket, sőt, akárhogy
számoljuk, előbb voltak itt, mint maga az esemény ott.
Úgy tűnik,
az idővel lehet itt valami. Ahogy a Varázshegy első fele is az első
három hétről szól, s a második a többi tizennégy évről, úgy Te is, kedves
Naplóm, kedd estére elérted kiterjedésed harmadát.
Aluszka. Mondja
Térey.
Szerda. Aki éjjel részeg, legyen
részeg nappal is. Sör, kávé, kóla reggeli előtt. A büfénél többen békülnek.
Reggeli, újabb sör. Hévizi-előadás. Nietzsche. Érdekelne, de vár a napló.
Másodszor is elhangzik ugyanannak örök visszatérése, itt rájövök, hogy
én vagyok Ugyanaz, és visszatérek a szobába. Ágiék sétálnak, Zilahyék sincsenek
sehol. Gépelek. (És jön Zilahy, meglát, fogja a fejét, hogy íme, az ember,
vagyis ő, nem lehet szabad, pont a naplóíróval kellett egy szobába kerülnie,
és hogy én majd beleírom a naplóba, bármit mond. Igaza van. El. Zilahy
egyébként most volt Tibetben, és látott igazi jakot.) Gépelek. Nyitok egy
napi rovatot Panaszaim a körülményekre címmel. Mai témám: a menza.
A menza szidása kötelező kelléke minden tábori naplónak, és egyidős a menzával.
Hogy melyik hívta elő a másikat? Valószínű, hogy a világ legelső menzájának
legelső reggelije indukálta az első jogos kritikát, így a menzakritika
követő jellegű tudománynak minősíthető. - Egyes legújabb elméletek azonban
előznek. A mai ebéd tűrhető, de kevés. A vacsora ezzel szemben sok, ám
olyan arcátlan heterogenitást mutat, elemei mind külsejüket, mind ízüket,
mind pedig korukat tekintve akkora szórást mutatnak, hogy alkalmi együttesük
(konstellációjuk) sztomatikusan (gyomorból) reflexszerű dekonstrukciós
mozgásokat indukál. (A róka az róka az róka az róka - hangzott el tavaly
Tatán.) Maguk a konyhások modortalanok, sőt ellenségesek. A konyhafőnök
ajánlata nem konyhakész.
Délután. Rövid
látogatás Vörös István és Ági Viewegh- szemináriumán. Az érdeklődés mérsékelt.
Pedig a könyv jó. Maga a fiatal cseh szerző majdnem eljött Tatára, de mégse.
Ő ugyanis otthon ír. Schein Gáborra is bemegyek. Illetve ki, mert mostantól
a kánikula is kibírhatatlan odabent. Donhauser: Kérvény a réthez,
ez a téma. Gábor elmondja, hogy az osztrák költőket zavarja a nyelv. Ingeborg
Bachmann például már az ötvenes évek elején abbahagyta a költészetet, később
kishíján Donhauser is. A költészettel az a baj, hogy a szó sajnos - köztünk
szólva - soha nem csak szó. És milyen jó lenne, ha csak szó lenne. Dehát
nem az. Így viszont, ebben a metafizikus különállásban a költészet megerőszakolja
a dolgokat, mondja majdnem szó szerint Gábor. (A róka az róka, az róka
stb. A költészet Magyarországon is küzdelem a rókával.) Megint csak a világ
magatehetetlen, végső állapota. Rossz hallgatni, itt baj lesz.
Megint, sokadszor
futunk össze Balázs Attilával. Ő is óráról jön. Némán, megértően bólintunk.
Kóválygunk tovább. Olyanok vagyunk, mint a felvirágozott kosok, akiket
majd szombat este feláldoznak.
Az első foci.
Hatkor játszik a Fradi, azt nézni akarjuk, nekünk addig kell játszanunk.
Takáts megsebesül. Itt ő már többet nem fog focizni. Mostantól még sóvárabban
várja nagy csocsópartnerét, Becket. Fradi: Anderlecht 1:1. Tíz perc van
hátra. Jönnek a belgák. Kilenc éve nem izgultam így meccsen. Vermesser
sem. Kettesével szívja a cigarettákat. Csejdy alatt összeroskad a műanyagszék,
aztán lefejeli a napernyőt. És ez csak két belga helyzet. Aztán továbbjutás.
Felolvasás.
Most benn vagyok. Szegény Lilikének nem mesélek ma. Péterfy, Berta Péter,
Kukorelly, Méhes, Simon Balázs, Parti Nagy. Érdekes, hogy mindenki magáról,
legfeljebb az emlékeiről ír, egyes szám első személyben - kezdi Vermesser,
utána. Nekem is feltűnt. És valahogy itt most mindenki szomorú, alig-alig
ironikus. Parti Nagy az utolsó. Ráadásul ő olyan furcsán, édesen szomorú.
Mondhatjuk, meghatóan. A tegnapi Kornis-beszélgetésbe - folytatja Levente
- bizony bele kellett volna szólni, ugyanis, ha valóban a Nagygonosz uralma
tart is: mi van a jóval? Hol van szerinted a jó? - kellett volna kérdezni
tegnap Kornis mestertől. Egyetértek, és vadászni kezdünk Kornisra. Még
itt van valahol.
Ma az utolsó
Karátson Gábor. Őrá nem elég egy kérdező: Márton és Szántó F. faggatják
két oldalról. Hátul, középen ülök egyvonalban Németh Gáborral és Karátsonnal:
az én látószögemből a hajuk összekeveredik: ugyanaz az angyalszürke. Van
köztük vagy húsz év. Karátson a változatosság kedvéért világkatasztrófára
utal, ami tart. Ez elhihető, őneki pláne. És mégis berzenkedik a szív.
Megtaláljuk
Kornist. Vigyorog, jól van fiúk, megsimogatja a fejünket, majd ősszel keressetek
meg, és dumálunk a gonoszról. Eltűnik a sokaságban.
Valahogy valami
nincs itt a helyén. Tata szereplői kétarcú lények. (Karátson maga, vagy
Vörös István a ritka, nagy kivétel.) Tata szereplője nappal beszélget,
nevetgél, focizik, este iszik, féktelenkedik. De mindig eljön a pillanat,
az ő pillanata, mikor ő olvas fel, őt kérdezik, ő válaszol, ő kérdez stb.
És akkor hirtelen átváltozik. Felölti hivatalos arcát, kivillan foga sötétje.
Katasztrófa van - szól. A világ végső stádiumát éli, az irodalom szükségtelen.
Éppen annyi öniróniával mondja, amit mond, hogy nem lehet nem komolyan
venni.
Kedves Naplóm,
én is ilyen vagyok?
Csütörtök. Némiképp váratlan,
ám indokolt másnaposság. Ágoston Zoli villányi bora három szívélyes pohárral
sok volt a sör közé. Hallomásból értesülök a reggeliről. Karádi Éva ma
megtanította Lilit kiflit kenni.
Élő cáfolat
a katasztrofistákra: Géher István. Maga az élet, maga a költészetbe vetett
hit, maga az angolszász derű. Van egy utánozhatatlan hangsúlya, amit csakis
nagy tapasztalatú, hímnemű műfordítótól hallhat az ember. Egy angol költőnő
verseit mutatták meg neki, megtetszett, és - mondom, a hangsúly bölcs szexualitása
visszaadhatatlan! - azt mondta: "Ezt a nőt meg fogjuk szólaltatni!" (Egyébként
Ági Géhert a tópartjon látja sétálni reggel 7-kor. Áginál ezt a lehetetlen
időpontot még csak indokolják a gyerekek, de Géhert saját ittlévő gyermeke
már nem menti.)
Utána Margócsy
is - bár biztos érzékkel kerüli a konkrétumokat a fiatal magyar költészet
kapcsán - csöpögtet némi reményt: szerinte a magyar értelmiségi létnek
még ma is attributuma, hogy vers - van! (Legföljebb nem olvassák. De van.)
Gonoszkodik egy kicsit, nem tetszik neki a Csipesz-könyv, vad, megsemmisítő
támadásokat reklamál önnön nemzedéke ellen.
Stábok rajzanak
a táborban. A rádió rezzenéstelen arcú követét a sarokban még csak-csak
felismerjük, de a tévések megszámlálására, szortírozására senki nem vállalkozik.
Egy stáb, két stáb, sok stáb, a műsorok vagy műsor címe talán örök titok
marad. (Bár Keresztury azért kell, hogy tudjon valamit...)
Csúcsforgalom
a szobában. Masszív fejfájás. Nem írok én ma naplót, egy sort sem. Szorgalmas
leszek inkább, órákra járok. Figyelek, jegyzetelek. Vagy naplót ír az ember,
vagy él. Öt nap kevés a helyes arány megtalálásához.
Pokolian zsúfolt
program. Nyomasztó hír terjed el: az Éneklő Borz már tényleg csak holnap
éjfélre fért be. Terjed az is, hogy reggel állítólag egy takarítónő kiabált,
hogy már megint kioltotta valaki a jelentést.
Kicsit kiülök
a fűbe egyedül. Gondolkozom a naplón. A kezem remeg. Esküszöm, nem szokott.
Negyven méteres körzetben több szeminárium is zajlik, nincs erőm, hogy
odavánszorogjak, és elmerüljek valamelyikben. Elhatározom, hogy mostantól
semmire nem megyek be, csak a naplóírásra koncentrálom erőimet. Aztán ezt
elvetem. Csönd van. Egyszercsak valahonnan (talán a fák szűrik így a műút
zaját?) szűnni nem akaró, erőszakos tapsvihart hallok. (Ez pénteken különben
meg is ismétlődik majd.)
Azt hiszem,
ezt hívják jelenésnek. Mostantól tudom, mi a dolgom. Felállok, és acélos
léptekkel elindulok a Babarczy-Beck páros Nem félünk a Farkastól
c. előadására. Vitadélután. Tömeg. A média tombol: teljesen belerágja magát
az embersűrűségbe, kameráz, mikrofonoz, kérdez, önnön kábeleivel laokonizál.
Hatalmas érdeklődés, állítólag már ki van jelölve a fa, amelyre a program
után Zsoltot felhúzzuk. És tényleg: fenyegető Rortyk, Lacanok, Lyotardok,
Foucault-k inganak, röpködnek. Beck: Farkas Tandori-cikke együgyű. Babarczy:
Előbb olvasd el Rortyt, és csak aztán a Zsoltit. Ágoston Zoli üdítő aforizmája:
"A határsértőkből nem lesznek hadseregek." Mikola: ő messze ül, csak főbb
szitokszavai hallatszanak el idáig. Isten: vihart támaszt. Dörög, villámlik,
szélvihar. A JAK elnöke megsemmisítően néz az égre. Neki senki se jó. Farkas
Zsolt: szeretnek? - nem szeretnek? - szeretnek? - nem szeretnek?
Felhőszakadás.
Közben agitáció, hogy akkor is focizzunk. Valahogy összegyűlik tíz ember
az uszodává változott pályán. A nemesebb fajtából. Galántai Zoli kifejezése,
a "futballhiéna" soha nem volt még találóbb mint a most távolmaradókra,
akik persze majd özönlenek holnap, ha szépen süt megint a nap.
Megjött Wirth
Imre, Ungváry Renáta, Komáromy Gábor. Utóbbi Dallasból egyenesen. Közben
kiderült, hogy Varró Dani, az idei sárvári győztes költő is Amerikából
jött. Tata mint egy mágnes vonzza az embert.
Schein meghívottjai
a színpadon este: Borbély Szilárd, G. István László, Márton, Ménes, Szabó
T. Anna, Varga Mátyás, Szijj. Mostanra teljesen kialakult harmóniaigényemet
többen is kielégítik. Főleg versekkel, afféle klasszikusan szépekkel. Valószínűleg
Szilárd is, de nem lehet hallani. Persze, már megint hátul ülök. Márton
drámarészletében a mellettem ülő Zilahyval az első sorok után felismerjük
a Frédi és Béni rímképletét, s ez derültségünket fokozza.
Másik oldalamon
parázs vita. Lengyel Péter azt állította, hogy úgy kell írni, hogy csak
egyszer kelljen elolvasni. Ezzel többeket komolyan megbotránkoztatott.
(Az ő és Parti Nagy szemináriu- main nem voltam egyszer sem, de felment
ez alól, hogy a program az illetékteleneket durva szavakkal riasztotta
el ezekről a titokzatos szeánszokról.)
A következő
program: beszélgetés az erdélyi irodalom polgári hagyományairól. Balról
jobbra: Mészáros, Láng Zsolt, Szőcs, Visky, Márton. Ülnek, és néznek maguk
elé. Olyanok mint két és fél, egymást megúnt, egynemű házaspár. Nincs már
mit mondaniuk egymásnak.
Utána Szűcs
marad középen. Százhúsz kiló, nehéz lenne onnan kirobbantani. Cserélődnek
körülötte a kérdezők. Visky átült a másik oldalára, Gács Anna penderült
ki mellé. Záporoznak a kérdések. A költő kérdez, az üzletember válaszol.
A kritikus kérdez, a politikus válaszol. Deréky Pali kérdez, de a költő
csak nem válaszol.
A nap vége
összeomlás. Négyen ültek a pingpongasztal keleti felén. Egyszer csak az
építmény méltóságteljesen összeomlik. Személyi sérülés nem történik, de
a rajta volt nagy mennyiségű szeszes ital kárbavész. A résztvevők maradjanak
homályban.
Ma pihentem,
holnap csak veled leszek, kedves Naplóm.
Péntek. Ági ma is mesél a reggeliről.
De el is hozza az adagomat. Kár, hogy Zilahy felébred, és a kiflim felét
nekiadjuk. Pedig azt állítja, horkolok. Ági további híre az Éneklő Borz-meglepetés:
a reggelizni indulóknak álltak a fiúk díszsorfalat, és úgy szavaltak. Valahogy
elkezdem sajnálni, hogy ezt nem láttam.
És nem látok semmi mást sem. Nem hallom
Perneczky Gézát, nem hallom Szilágyi Ákost, ma naplóírás van. Zilahy megette
a fél kiflimet, a falnak fordult, és alszik. Nincs szívem gépelni. Kézzel
dolgozom. Amit szerdán írtam, kritikán aluli. Előlről kezdem. Ígyhogy ez
a napló inkább memoár.
Ebéd után
megjönnek a gyerekeim aludni. Amíg én bent vagyok, Lili el nem aludna,
ezért elmenekülök, rejtekhelyre vonulok. A JAK-közgyűlésen sem veszek részt.
De azt jól tudom, hogy ma is megtörtént ott minden, ami egy ilyen helyen
megtörténhet.
Háromkor ismét
támadásba lendül a média. Most azt találták ki, hogy olvassák föl bonyolult
módon kiválasztott emberek egymás bonyolult módon kiválasztott írásait.
Soha nem képzeltem volna magamról, hogy a rámszegeződő kamerák össztüzében
úgy sörözzek és cigarettázzak egyszer, mint Bruce Willis. Tartok tőle,
hogy ez még most sem sikerült egészen. Dér Andrásék mindenesetre hihetetlen
buzgalommal (hogy ne mondjam: szeretettel) dolgoznak rajtunk. (Judit híre:
Csaba, a hangmérnök rádiótelefonostul beleesett a tóba.)
Gyülekeznek
a mi estünk résztvevői.
Megjön Bartis
Attila.
Megjön Trenka
Csaba.
Megjön Bodor
Béla. Ja, ő már tegnap.
Megjön egy
dzsoggingos úr. De ő nem velünk olvas majd fel. Ő Mészöly Miklós.
Elmegy Lilike.
Érte jöttek a nagyszülei. Zsófika marad. Ő a tábor egyik legnépszerűbb
résztvevője. Szilasiék, akik nem hozták a saját kisbabájukat, rájárnak.
Pótszernek használják. Jön Erika, megpuszilja Zsófit, elmegy. Jön Szilasi,
megszagolja Zsófit, elmegy. Jönnek mind a ketten, megpuszilják, megszagolják,
sóhajtoznak. Ez is Ági története, mert én már megint eltűntem írni. Ilyen
gyereknyüzsgés sem volt még Tatán. Mészáros Jutka és Poti egész este járja
a folyosókat, behallgatóznak a szobákba, és ha sírást hallanak, nyugtatgatnak,
majd lemennek, és a tömegből kihalásszák az illetékes lelketlen anyát.
Jutka másik
gyereke, Ábel csillog a pályán, még délután. Az ő beadásából szerzem első
fejesgólomat a kilencvenes évek során. Horkay Hörcher gyerekei szűnni nem
akaró "Hajrá Apu!"-kiáltásokkal bíztatják csapatunkat. Csapatunk utcahosszal
nyeri a bajnokságot. (Merthogy bajnokságot kellett rendezni, négy csapat
telt ki belőlünk: a napsütés ma a futballhiénákat is kicsalta.)
Valahol, valamikor
a nap folyamán találkozom Garaczival. Azt mondja, írjak róla valami szépet.
Töröm a fejem.
Megjön Marno,
megjön Galántai, megjön Háy Janó. Teljes a létszámunk a felolvasásra. Címe:
Menekülő hadsereg. Wirth szervezte, magát kihagyta belőle. De a
siker óriási.
A nap hagyományainak
megfelelően a Vidovszky- Wéber-előadásra sem megyek be. Ezt már nem csak
sajnálom, szégyellem is. De írok. Nincs: üres szoba, terem, bokor. Felülök
a lépcsőre. Dér András (igaz, megbeszéltük) kamerával settenkedik körülöttem.
Éjszaka Trenka
és Komáromy perverz jelenetekkel szórakoztatják egymást japán és angolszász,
általam tökéletesen ismeretlen regényekből és filmekből. Rájönnek, hogy
közös az érdeklődési körük. Jön Kinga, és harsány "Tömjén István! Ha férfi
vagy, kijössz velünk!" kiáltást hallat. Később moldvai népdalokat és örökzöld
dzsesszmelódiákat ad elő, melyeket a két perverz érdeklődésű fiatalemberrel
együtt áhítattal hallgatok.
Fél négy.
Mi lesz veled, kedves Naplóm?
Szombat. A mezőn elszabadul a
pokol. Diszkóra ébredünk, ez tartósnak ígérkezik. Valóban: egész nap ez
akadályoz a leginkább a napló legépelésében. Reggel a büfépultnál kávéra
várva sóhajtok, és a büfés magára veszi. Magamnak sóhajtottam - mondom.
Réz Pált még meghallgatom, aztán fel a szobába. Innentől kezdve nem érdekel,
mi történik a táborban, gépelek, gépelek.
Adósságaim
törlesztése van hátra; hitelezőim nem bízzák a véletlenre a dolgot. Bejön
Garaczi: írtál már rólam szépet? Megállapodunk a "Garaczi egyre szebb!"
mondatban. Íme. Meg okos is - fordul vissza. Zilahy megelégszik azzal,
hogy szeretem.
Tíz perc ebéd,
tíz vacsora. Ennyi fér még bele a napba. Este 3/4 7-kor Both Gabi végre
egyértelmű igent mond, azaz fog énekelni most itt nekünk. Két perc múlva
pedig - az élet kezdte el, és fejezi be ezt a naplót - visszakapom a csocsógolyót
Takátséktól.
Mi van még
hátra? Negyed nyolc múlt öt perccel. Jön Ági, hozza Zsófit. Zsófika gügyög.
Azt mondja: Ta-ta. |
|