Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 1996. 2.sz.
 Mohai V. Lajos
Hontalan pálya, emigrációs hullámhossz
(Csiky Ágnes Mária lírájáról)

 

Hosszúra nyúlt hontalanságra kevés enyhületet ad a kései, de biztos visszatérés - az újrafelfedezés öröme sem feledtetheti azonban a csúfos bizonyítványt: volt idő, amikor idehaza még a szakmai információállományból is kimaradt Csiky Ágnes Mária költészete és kiterjedt írói életműve, amelyhez pedig magától értetődő módon odatartozott az emigráció irodalmi életének szervezése, organizálása is. Tény, hogy őt is csak Nyugatra szakadt honfitársaink önzetlensége őrizte meg publikáló költőként, és nekik köszönhető, hogy jelentékeny drámáiban volt kihez szólnia ama nagyobb, az anyaországbeli közönség helyett. E kényszerű állapot mintegy karakterizálja munkásságát, szép példáját nyújtva az emigrációs irodalom egyik lehetséges formájának. Többek mellett: épp Csiky Ágnes Mária művészetét látva, róla hallva erősödhetik föl bennünk a veszteségérzet, amit az önkényuralmi korszak gyatra urai okoztak nekünk, vasfüggönyön innen rekedteknek. Nem szerencsés politikai fogalmak használata irodalmat taglaló dolgozatban; csakhogy itt ez elkerülhetetlen, s az is marad az ún. "emigráció" irodalomtörténetének föltárásakor. Erről legkevésbé az írók tehetnek; sokkal inkább a politika minden időben provinciális szemfényvesztői.
     Hogyan tehetem jóvá a magam mulasztását? Így, ha megpróbálok olvasóként elmélyedni Csiky Ágnes Mária Álomnyelven című, immáron idehaza napvilágot látott válogatott verseskötetében. A könyv a rendszerváltozás után jelent meg a Bethlen Gábor Könyvkiadónál - ezután ha elemzést keveset is, rövid méltatást és helykijelölő besorolást kapott a csaknem fél évszázados alkotói múltra visszatekintő, Kölnben élő írónő. Nyilvánvaló, hogy nem esztétikai jelentőségének, tematikai gazdagságának megfelelőt.
     Meglátszik-e Csiky Ágnes Mária költészetén a magyar lírától való földrajzi elszigeteltség, az, hogy nem anyanyelvi környezetben születtek versei, és a költő csak kisszámú olvasóközönségtől várhatott visszajelzést? Az efféle kérdések még szaporíthatók is az emigrációs irodalom esetében; megkerülésük szinte lehetetlen. Emiatt rövid, eligazító előszavát így kezdi Csiky: "Ez a válogatás szeretné nemcsak a lírikus, de a hontalan-pályát is bemutatni; annak is megvannak a maga megtorpanásai, vélt vagy valódi megoldásai." Így a kötet óhatatlanul önarcképpé formálódik, benne a költő pályájának alakulástörténetét demonstrálja; nincs is más módja, mint hogy szélesre tárja a kaput az itthoni olvasó előtt, tudván tudva: hangja legteljesebben az emigrációs hullámhosszon szólal meg. E hullámhossz széles skáláját nyújtja a költői megszólalásnak, magatartásnak, stílusnak és hangnemnek. Az emigrációs hullámhossz éppúgy magába fogadhat nagy érzelmi töltetet és kisülést, mint tétovaságot, halk elő és visszavágyódást, máskor meg káromlást és ostorozást. Csiky Ágnes Mária hangulati költészetének legkedvesebb és legbensőségesebb témája a táj, az életkép, vagyis a már-már kézzel érinthető látvány, amely azonban csak a képzeletben hívható elő az emlékekből:
 

A járdaszélre írom e szavakat
és a sínek feszülő fényébe
és írom ásító kapuk alatt
a vágyamat Budapest szívébe.
Budapest az enyém maradt.
              (Budapest az enyém maradt)

     A fölidéző gesztus az emigrációs állapot ismérve; Csiky Ágnes Mária lírája szinte az első betűtúl az utolsóig úgy jött létre, hogy alkotója fölidézett, visszatekintett, emlékezett és emlékképekre bízta magát.
     "Aki maga emelte városát a kőből rakott városok / megsebzik - a földrajzi messzeségből fájdalmasan következik, hogy az emigrációban alkotó magányosan építkezzék emlékeiből, de Csiky Ágnes Mária számára a hagyományhoz való kapcsolódásnak a jelenlétnél fontosabb formája a szellemi idetartozás, a magyar irodalommal való vér szerinti rokonság. Az emigrációs életélmény ambivalenciája ez is.
     Csiky idegen nyelvi környezetben alkot, de elemi erővel teszi önmaga és olvasói számára evidenssé, hogy magyar költő. Ezt szolgálják a minduntalan fölidézett emlékek: a táj a költő önazonosságának megjelenítője, sőt hirdetője. Kivételesen jó példája ennek a Nemes Nagy Ágnest megszólító vers, A Déli. A költői önazonosítás kényszere nem azért munkál Csikyben, mert fél, hogy elveszti azt, amije van, hanem mert magamagának keres támasztékot a tradícióban.
     A tradícióhoz kötődik Csiky drámaíró-munkásságának három ékessége: a Medvetánc, a Titkos krónika és a Mónár Anna. A színpadra hangszerelt erdélyi folklór megejtő természetességű, arányos feldolgozása, vagyis egy mélyen átélt és művészileg átgondolt kulturális örökség "használatba vétele" - a tehetség csalhatatlan ösztönével és valami józan ésszerűséggel. E színművek bemutatására - úgy tetszik - nem számíthatunk hazai színpadokon, a "hontalan-pálya" tehát e tekintetben folytatódik, s egyre késedelmesebb a recepció. Pedig a Medvetánc müncheni premierje még a hatvanas évek elején volt; sikeréhez az akkori német színjátszás legjobbjai járultak hozzá.
     Csiky Ágnes Mária lírai világának középpontjában a magyar költészet áll. De melyik komponense e gazdag lírának? Hol áll Csiky e széles és változatos mezőn, élmény- és hangulatlírája kikkel rokonítja? Ha rá mint Budapest elégikus költőjére gondolok, aki fölmutatja a képemlékekbe merülő magányos lelket is, akkor feltétlenül gondolni kell a téma nagy elővarázslóira, Jékelyre, Vas Istvánra, Nemes Nagyra. A Déli című versről már esett szó. Ebből a költeményből a bensőségesség ragadható meg, mely finoman árnyalt hangulataival és érzésvilágával megejtő. Más a formája, mint a korai tájleíró verseknek, de talán más a lírai pillanat is, amely megszüli, mert nemcsak fölidéz és megjelenít, hanem reflektál is a fölbukkannó, elővillanó képekre: magyaráz, párbeszédet folytat múlt és múlt, múlt és jelen között. Amíg az egyszerű tájleíró költeményekben kép és gondolat egyidejűleg jut nyugvópontra, e drámai párbeszéd során kép és gondolat egymás ellen feszülve egymásba kapaszkodik, egymásra fonódik.
     "Barátaim / túl gyorsan csúsztam le a kor / torkán - mondja őszikékszerű pályaszakaszának egyik önirónikus epilógjában, a maga és a világ kapcsolatában a kiszolgáltatottságát láttatva, és az idegenkedést.
     A "hontalan-pályát" bejárva hogyan is történhetett volna másként?