Péntek Imre első versei 1967-ben jelentek meg az Új Írásban. Ez idő óta, az eltelt évtizedek során fokozódó rokonszenvvel figyeltem kor- és pályatársam (születési évünk is hajszálra egyezik) költői pályafutását. Már az említett első bemutatkozása is igéretes tehetségre, markánsan eredeti költőkarakterre vallott. De Péntek költői profilja valójában csak a Kilenceknek nevezett fiatal költőcsoport Nagy László szárnyrabocsátó szavaival jegyzett Elérhetetlen föld című antológiában rajzolódott ki határozottabban, árnyaltabban. E gyűjteményben helyet kapott bő ciklusnyi verse olvastán bizonyára sokan érezték úgy velem együtt, hogy Péntek költői pályája nem szokványos, a hagyományos költői szerepvállalásokhoz igazodó folytatást ígér. Már ezekben a versekben érezhető volt költőjük nyitottsága minden újfajta költői kísérlet irányában, a merev sablonokat, bevett esztétikai-poétikai recepteket figyelmen kívül hagyó önállóságra törekvése, rokonszenve az avantgárd törekvések nyelvet, formát megújítani szándékozó európai és magyar alkotói iránt. Jellemző karaktervonása volt Péntek lírájának kezdettől fogva egyfajta filozofikus-groteszk hangvétel, a meditációra való hajlam mellett az ironikus, szatirikus, sőt, szarkasztikus elemeket alkalmazó költői beszédmód, az érzelmességtől elidegenítő effektusok szándékoltan tudatos felhasználása. Péntek költészetének ez a sajátságos alaphangja mintegy negyedszázados költői pályafutása során lényegében nem változott, költői eszköztárának bővülésével, gazdagodásával azonban időközben fokról-fokra módosult, árnyaltabbá, összetettebbé vált.
     Nemrég megjelent, válogatott és új verseket tartalmazó kötete, a Kényszer & képzetek fülszövegében Péntek Imre ugyan bizonyos rezignációval vet számot eddigi pályájának végső eredményével, mi, olvasói azonban nem osztjuk a költő csalódottságát e tekintetben, csupán regisztrálhatjuk összbenyomásunkat: Péntek Imre költészetének kiteljesedettségét, kísérletezésének leszűrt, megállapodott (de nem lezárt) eredményeit, azzal a jóérzéssel, hogy mai líránk jelentős értéke az ő költészete, akár csak vele indult s azóta rangot kivívott jeles pályatársaié. E költészet tematikai, formai gazdagságát, változatosságát határozott, a konformizmus kísértéseit mindvégig keményen elutasító, szuverén költői karakter aranyfedezete hitelesíti. A mindannyiunk által megtapasztalt közelmúlt és a jelenkor kétségeit, csalódásait, társadalmi-közéleti fonákságait megfogalmazó költő-kortársunké, aki emberi-költői tartásával, meg nem alkuvó következetességével éppúgy kivívja olvasói rokonszenvét, mint az Árgus folyóirat főszerkesztőjeként fiatal tehetségeket fölkaroló, támogató önzetlenségével és lelkiismeretességével.
     A két és félszáz oldalnyi válogatott kötet első darabja a gyermekkori tyúkudvar látszólag hagyományos költői eszközökkel megformált zsánerképének tűnik. A realisztikus mozzanatokban gazdag impressziókat azonban újszerű nézőpontból szemlélve leltározza a költő: első olvasásra is nyilvánvaló, hogy itt a baromfiudvar bemutatása ürügyén - akár La Fontaine, Krilov állatmeséiben - valami mást, sokkal többet: emberiesített lélek- és állapotrajzot kapunk. A szűkös határok közé beszorított lét ábrázolását, a nyomasztó társadalmi közérzet, s az abból való elvágyódás ellenpontozott érzékeltetésével, mely az utolsó versszakban nem nélkülöz némi tragikai elemet sem. A kiszolgáltatottság, a halálraítéltség végzetes determináltságát:
 

Egy jércének kazal fölötti
magasságokba száll a lelke.

Egy ostoba a kerítéshez
tántorog, kinéz a résen.
Elképzeli a szerencsétlen,
a kinti élet más egészen.
......................................
Mielőtt még észrevennék,
hatalmasan belép a gazda,
elviszi valaki testét
vérbenázva, megkopasztva.
 
                (Borzong a vén tyúk)

A hagyományos zsánerkép műfaja ekként válik jelképi erejűvé, korjellemző helyzet- és állapotrajzzá. A műfajt Péntek a tárgyias-objektív líra versalkotó módszerével telíti meg új elemekkel, s teszi ezáltal korszerűvé. A tényszerű konkrétumokhoz nem fűz reflexiókat, mert azok önmagukért beszélnek. A mondandót nem direkt módon, retorikusan fejti ki, ahogy a régi költészetben megszokottá vált, hanem a szavak mögül, szinte a szóközökben elbújtatottan, sugallja csupán, szabad teret nyitva az olvasó képzeletének, mozgósítva emócióit. Talán Nemes Nagy Ágnes szavaival jellemezhetnénk legtalálóbban ezt a fajta verstípust: "nem szabad azt hinnünk, hogy egy vers okvetlenül azt jelenti, amit jelenteni látszik, amit szavai jelentenek. A vers nagyobb tartománya a szavak mögött terül el, az jelzi magát a szavakon át, illetve fojtódik el, kanyarodik el a szavak által". Sok szempontból jellemző ez a korai költemény, mindenképpen tipikusnak mondható a tekintetben - s ez főként a költő pályájának első felére jellemző inkább, bár később is észlelhetjük több költeményében -, hogy mennyire biztonságosan mozog Péntek a kötött forma keretei közt, mennyire pontos, választékos rímekkel él, s hogy a nehéz szonettformát (Bosszús induló, Csapda) éppoly könnyedén és fölényes formatudással műveli, mint a klasszikus időmértékes versformákat. Mindez azért is érdekes és figyelemre méltó, mert azt tanúsítja, hogy a költő mielőtt a lazább struktúrájú szabadvers különböző változataival kísérletezni kezdett, a hagyomány által szentesített költői mesterséget is alaposan elsajátította, tudva-tudván, hogy az új formai kísérletek felé a hagyományos formai eszközök elsajátításán keresztül vezet az út.
     A többnyire ünnepélyes hangulatot sugalló klasszikus versforma azonban némely versében sajátos ellentétet alkot a fanyarang roteszk mondandóval, s ezáltal a tartalom és forma között olyanfokú feszültség indukálódik, melynek révén a költő megsemmisítő erővel állítja pellengérre, teszi nevetségessé korunk összezavarodott értékviszonyait, kisszerűségét, eszménynélküliségét:
 

Ostoba jósok, nem pusztulhat még a világ el.
Nagy feladat vár rád, baljós emberiség:
alkoss krumplinyomót, okosabbat a régi típusnál,
aztán nem bánom, jöjj, te beteljesülés.
 
                                                   (Nagy feladat)

E kis tömör epigramma hatásának titka talán főként abban rejlik, ahogy a költő az első két sor Vörösmartyra emlékeztető pátoszával felfokozza az olvasó várakozását, aki kiváncsian várja, mi is lesz az emberiség nagy feladata, s azután nyomban le is hűti ezt a várakozást, a réginél okosabb krumplinyomó megalkotására való felszólítással. Az utolsó sor azután gúnyos fintorként ható álpatetikus óhajtásával, ahogy mondani szokták, "még rátesz egy lapáttal" az első két sor pátoszára, mintegy fonákjára fordítva a harmadik sor felszólítását.
     Egy másik jellemző vonása Péntek Imre költészetének a nyelvi lecsupaszítottság, kopárság, a látványos költői képek, metaforák alkalmazása helyett a vers élőbeszédszerű megformálása, melynek révén áttételek nélkül, a szokásosnál fokozottabb közvetlenséggel szólítja meg olvasóját, s ugyanakkor ez a nyelvi redukáltság teszi lehetővé, hogy a költő a vers intellektuális tartalmaira koncentrálhassa figyelmét. A modern 20. századi európai lírában nem szokatlan versépítési-alakítási módszer ez, gondoljunk csupán a francia Éluard, vagy a kiváló lengyel költő, Zbigniew Herbert költészetének szűkszavú, csak a vers gondolati vázára összpontosító, a költői képet, metaforát szinte teljesen kiiktató alkotásmódjára, mely Nagy Lászlót is megkísértette lengyel pályatársa fordítása közben, noha az ő költészetének fő erőssége az erőteljes költői képeket, szuggesztív erejű metaforákat burjánoztató szövegformálás. Nagy László nemcsak elismerte az övétől lényegében eltérő alkotói módszer létjogosultságát, hanem szimpatizált azzal, sőt, utolsó pályaszakaszában maga is kísérletezett hasonló, szikárabb versépítkezéssel.
     Ez az élőbeszéd benyomását keltő nyelvi redukáltság, a vers gondolati töltésére összpontosító szövegalakítás Péntek költészetének egyik állandó karakterisztikus jellemzője (de nem az egyetlen, mint alább látni fogjuk). Hosszan sorolhatnánk az ennek jegyében megvalósított költeményeket a kötetből, itt most az Önérzet című darabot emelném ki szemléletes példájaként a fenti stílustörekvés költői produktumainak. Itt sem érdektelen megfigyelni, hogy a vers utolsó sora, váratlan csattanójával, miként fordítja fonákjára a szöveg költői üzenetét, fokozhatatlan erővel juttatva célba a költő szarkasztikus erejű öniróniáját, mely valójában a léleknyomorító társadalmi közérzetre utal vissza, mintegy annak következménye:
 

Engem nem protezsáltak sem itt, sem ott,
nem írtak érdekemben ajánlott levelet,
nem szóltak át telefonon senkinek,
nyájas íróasztalok nem társalogtak miattam,
jeles személyiség sem jött hozzám hivatlan,
a fönti rokonok sem intézték dolgomat,
nem nyílt nekem soha sem mellék-, sem pótrovat;
joggal tölthet el a csökönyös büszkeség:
saját erőmből váltam senkivé.

A vers aforizmatikus tömörségű utolsó sorát vajon hányan mormolhattuk magunkban szinte szállóigeként, rezignált, de csökönyös büszkeséggel, akik hasonlóan közelről, a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg a közelmúlt szocialistának nevezett társadalmának az értékes törekvéseket perifériára szorító, az emberi személyiséget tehetetlenségre kárhoztató, szűkös viszonylatait.
S noha fentebb egyik fő karaktervonásaként említettük Péntek költészetével kapcsolatban a gondolatiságra, a vers intellektuális hatóerejére összpontosító versformáló törekvést, ez persze nem jelenti azt, hogy a képalkotás, a metaforikus szóösszetételek konstruálása idegen lenne a költőtől. Csupa kép, hangzás, csupa költői lelemény összegződése pl. a rendkívül ökonomikusan, szűkszavú tömörséggel felépített Sejtelem című költemény, mely Pénteknek a klasszikus magyar lírai hagyományokon való iskolázottságát is plasztikus szemléletességgel bizonyítja:
 

Tápászkodik az erdő: néma állat,
görcsösen összefogóznak az ágak;
lábolna messze, mint hűtlen szökevény,
s lefogja izmait a zúzos televény.
Mennyi erő feszül! A mozdulatlan
gyötrelem tömbje eresre pattan.
Hangrobbanás a lágy kékségbe vágja öklét,
fájdalmában leroskad a pusztuló öröklét.  

A lendületes dinamika szinte szétfeszíti a vers sorait, melyeket a pontosan kimunkált rímek szoros pántjai, a jambikus sorok ritmikájának feszes, kimért zeneisége tartanak össze bonthatatlan szervességgel. A képek plaszticitása, világos körvonalai József Attilát, a versforma rímelésben, ritmusformálásban megmutatkozó eleganciája Kosztolányit idézi, még olyan ösztönös vagy tudatos visszautalással is, mint pl. az öklét-öröklét rímpár újólagos alkalmazása esetében, mely a Nyugat nagy klasszikusának költői védjegyeként rögzült emlékezetünkben.
     Péntek ironikus-groteszk szemléletmódja a továbbiakban olyan remek darabokban nyilvánul meg ismételhetetlen eredetiséggel, mint az Internacionális eset, bizonyságaként annak, hogy a nyelvi humor, játékosság, mely itt az idegenszerűségek mozaiktechnikával összerakott leképezésében jut érvényre, a költő nyelvteremtő fantáziájának egyik fő jellegzetessége:

     Franz, a lakatos elvette feleség Piroska, im Pusztamagyaród. Piroska schőn, nagyon.
     Lakik négy év Deutschland, Mühlgraben, Franz dolgozik hatalmas gyár. Piroska otthon bérelt lakás ringat gyerek. Ott ez csoda. Gyerek. Három utca jár kukucs.

     Másutt, avantgárd stílusjegyeket mutató költeményeiben a nyelvi humor forrása a hasonló hangzású, vagy nagyjából azonos alakú szavak eltérő vagy hasonló jelentésárnyalatainak áttűnésszerű egymásrafényképezése: "kamerá(d)ja kitekint, "Előbb gyűlöltem / az idős főrekesztőt - vagy az idegen szókapcsolat játékos eltorzítása a magyar fordításban: "le petit mort" (kis hal áll a mozdonytemetőben) E nyelvi játékosság lehetőségeinek leleményes kiaknázása révén, melyre talán Weörestől, Kálnokytól is nyerhetett inspirációt a költő, lényegesen kitágul a költemény információs anyagának köre, jelentéstartománya többsíkúvá, rétegezettebbé válik. [rontolmány, kert(elések)]
     Rímeinek sziporkázó tüzijátékával, groteszk ötleteivel adja korunk jellegzetes hétköznapi viszonylatainak, társadalmi fonákságainak szatíráját a formájában is, világszemléletében is Weöres Le journaljával rokonítható neodad költemény, '86 I.:
 

notórius motorszivattyú
kiondolálja kicsi kontyát
"üzemelnek" a vízikonyhák
előúszik a dilihattyú
.....................................
gurulnak az aranytojások
szana-széjjel toronyiránt
sok a Tiborc kevés a Bánk
ez már lassan meráni átok
......................................
pártában áll a derék Spárt(j)a
rá se hederít Taigetoszra
elkelne most egy jó mítoszka
akár fejünk alatt a párna
........................................
recsegve rágnak a molyok
szétmállik itt a tiszta (k)elme
szövedék szála szív(ós) -szerelme
fazonja hiába jól szabott

A kötet utolsó, Hagyaték című ciklusának mívesen-pontos, fegyelmezett szonettjei hasonlóképp illúziótlan fanyarsággal, metsző gúnnyal tárják elénk a rendszerváltozás nyomán kaotikussá, kiszámíthatatlanná vált társadalmi-közéleti állapotok lehangoló látleleteit, a hagyományos erkölcsi értékek viszonylagossá válását, melyek a kétely, a tétovaság és a bizonytalanság szülte nyomasztó közérzetet mélyítik el napjaink emberében. (Tájkép, vértelen csata után; Átvonulás; Félrearc!; Duellum)
     Noha ez utolsó ciklus címe lezártságot, befejezettséget sejtet, s maga a könyv Péntek Imre eddigi költői életútjának az egyes költeményeket szerves rendbe illesztő foglalata, s egyfajta számvetés is eképpen: bizonyosra vehető, hogy a költőnek lesz még mondanivalója "szép új világ"-unkról, s a lehangoló kortendenciákat mind reményvesztettebben megszenvedő kortársai életérzéséről, közérzetéről. Józan illúziótlanságára, éles figyelő tekintetére, kemény költői tartására e gerinchajlítgató világban mindinkább szükségünk lesz: pályatársainak, olvasóinak egyaránt.