Zöld ország II. Valamikor, ha jól emlékszem, 1986-ban - tehát kilenc, tíz éve immár - röpke naplóírásba kezdtem. Írom, ameddig 100 flekk nem lesz, határoztam el magamban, és írtam, talán úgy egy-két flekket minden nap, ameddig a 100 flekk végére nem értem. Írtam akkor is, ha a színházi bemutatóról és az azt követő borozgatásról csak hajnaltájban érkeztem haza, írógépemhez ültem akkor is.
     Valami leszorítottságban és valamiféle várakozásban éltünk akkor, nem is gondoltam a napló publikálására. Magamnak írtam.
     Egy szerkesztő hírét vette, "megorrintotta", ahogy jó szerkesztőhöz illik, és közlésre elkérte. Beleegyezésem nélkül itt-ott megrövidítette, de azért - s akkor - én nem tettem panaszt, így kezdte közölni. Minden részlet után aprócska zavart éreztem, magában a szerkesztőségben is, hisz minden közlés után, mikor azért, mikor ezért, rájuk szóltak. A rövidítéseknek már én magam is részese lettem, egyszer én telefonáltam, és kértem három-négy mondat elhagyását, személyemet kellett védenem. "Minden hiába", a közlésnek vége szakadt, a naplót betiltották. Ki volt az? - kérdeztem tőlük? Ki volt az, az én környezetemből vagy máshonnan, akitől a tiltás származik? - kérdeztem. S mi volt az ok? De kérdéseimre választ nem kaptam. Csak nem volt tovább.
     Azt hiszem, e viharban a szerkesztővel még korábbi barátságunk is meglazult. Azért távolodtunk el egymástól, mert röstellte, hogy nem tudott végig kitartani írásom mellett? Vagy azért, mert azt várta, hogy én röstelljem magam? Gondolván, micsoda író az olyan, akit csak írása negyedik-ötödik folytatásánál tiltanak be, s nem azonnal... Vagy semmi egyéb, s talán ez a legvalószínűbb, csak annyi, hogy az embereket a munkájuk egy időben egymáshoz közel sodorja, máskor meg nem. Egyszer kézközelben, egyszer kézfogás-közelben, másszor telefonközelben sem. Lehet, hogy nem több, csak ennyi.
     Most megint, szerkesztői biztatásra, írógéphez ülök s készülök az eljövendő száz flekkre, naplóm folytatására. Ezt már nem fogják betiltani, mert már nem olyan időket élünk. Ezt már inkább majd a közöny és az érdektelenség fogja körüllengeni, mert olyan időket élünk. Amikor már az sem hír, ha a postás harapta meg a kutyát. Én különben is, már megutáltam az úgynevezett híreket. Nekem az a hír, ha leesik a hó; ha kimegyek a lakásból, s hógolyóvá gyúrni támad még kedvem, s ha a friss hóban, ha a még szűz hóban apró nyomokra lelek. Egyik itt, nézd, a feketerigóé, a másik meg egy óvodába tipegő gyereké.
     Előttünk hatalmas szemétgyűjtő konténer áll. Mindig van benne kidobva ételmaradék, száraz kenyér, néha megfeketedett, megromlott banán. Emberek jönnek, közöttük gyerekek, beleállnak a szemetes konténerbe, s amit találnak, azonnal eszik. Dicső évszázadunk dicső végén.
     Ennek a naplónak már nem lesz a címe Zöld ország II. Mert ez már más, más kor és más írói lelkiállapot. Ennek a naplónak legyen az a címe, pár napja, ahogy járom az utcát, tűnődöm rajta és ízlelgetem a szavakat, legyen az a címe: tér és táj. Majd később azt is megírom, miért. Most legyen elég annyi: Pintér Lajos Tér és táj. Ez apró nyelvi játék, ez apró rímjáték kedvéért.
     Ülök a koránjött télben, november elején. Vasárnap reggel először, ahogy ablakomon kinézek: hófúvás, kavargó hóesés. Hát ez honnan, hát ez hogyan, november első napjaiban honnan e csikorgó hideg is? Hétfőre azután semmi sem változik. Reggel, ahogy a szerkesztőségbe ballagok, a fák ágait nézem. A vastagabb ágakon érintetlenül megül a hó. Saccolom: két tenyérnyi. Hirtelen ránk szakadt őszi, húsz centi hó. Anyámat hívom telefonon először. Egyedül él, lábai rosszak, öregen épp a lakásban csoszog csak, s bottal állataihoz a kertkapuig. Ő is azzal kezdi: méteres havat kavart már a szél az udvarába. Ki ne menj, mondom neki figyelmeztetőn. Ki ne menj, mert rossz lábaddal elcsúszol. Nem megyek ki - mondja. Mert már bejöttem, már végeztem a kinti munkákkal. Jó kedvvel mondja. Érzi a kérdésben, de persze elsősorban a rá adott válaszban a játékot, a humort. Játékot?
     Ha egyszer ott, ilyenkor elesne, fölállni magában nem bírna. S talán az sem lenne, aki fölsegítené...
     Egy régi sürgetésre írógéphez ülök. Könyv jelent meg, gyönyörű képes album Bács-Kiskun megyéről, s ahhoz kér a város lapja, a megyéé ismertetést.
     Persze, elvállalom, megírom. Biztatásul is, mert tudom, mi munka, mi áldozat egy könyv. Szerzőé, fotósé, tipográfusé, milyen elszánás és sziszifuszi vállalkozás. S persze a pénz... a minden könyv mögül hiányzó hetedik krajcár. Vagy a minden könyvhöz hiányzó mind a hét krajcár.
     Amit a könyvről írtam, ide naplómba is bemásolom. Kis vallomás ez, kis szerelmes vallomás. Pedig én nem szeretem ezeket a kis szerelmes vallomásokat, úgy általában. A világunk: fél rész otthonosság, fél rész idegenség. Amelyik írás nem ezt tükrözi, azt általában nem szeretem. Se a nagy "otthonosokat", se a nagy "idegeneket". Az otthonosok sokszor provincialisták, vagy nem azok, művelt, széles látókörű emberek, csak fenéknyalók, a hatalom udvari bolondjai. Az idegenek, az elidegenedettek pedig sokszor vakok: vakok arra, amit látni lehetne. Vakok az ünnepre is.
     Itt valami megint készül, ez a cím, hogy Vak ünnep. Babits verséből magamnak már régen kiemeltem ezt a metaforikus szerkezetet, majd szerepe lehet. Naptáramba vannak ezek, vers és verscím ötletek és egyebek szép sorban fölírva.
     Na nézzük ezt a kis könyvismertetést, de ne gondoljuk többnek, mint ami.

Nem tudhatom (hiszen a nagy verseknek sajátosságuk, hogy közkinccsé, köznyelvi szókinccsé lesznek, tehát a verset most én is sajátos, saját tőnődésként mondom), nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent. Mit jelent egy idegennek, mondjuk egy idegennek, aki Kecskemét nulla-kilométerkövénél nézegeti, hogy milyen messzire is van innen a világ más pontja. Milyen távolságra? Kilométerben? Mentalitásban? Nem tudhatom, nekem szülőhazám e tájék.
     Most például büszkeség tölt el a róla megjelent könyv láttán, olvastán. Büszkeség, ha számba veszem természeti értékeit, épületeit, jeles embereit, művészeti értékeit... Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország. Kis ország-rész. S mily érdekes, fájdalmasan érdekes, hogy "lángoktól ölelt" most is, a teremtő 1995. évében.
     Megjelent egy könyv megyénkről, könyvészeti megjelenésében is remeklés, könyv-szépséglisták, sikerlisták élére is kerülhetne, ha nem lennének oly manipuláltak e listák, ha nem lennének oly relatívak e sikerek. Persze e könyv különösebb dicsőségre nem is áhítozik, ha ott van polcunkon, ez neki elég. Ha ott van szívünkben, ez neki elég.
     Most röpke utazásra indulok én is a megyében. Nem szállok, mert ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. Megyek a megyében. Például Kecskeméten. Egyszer megkérdezte tőlem valaki: írnék-e arról, melyik nekem a legszebb épület Kecskeméten. Akkor nem válaszoltam, most megteszem. Nekem a legszebb épület a Naívok Múzeuma... A Naívok Múzeumában, ha megállok és onnan, annak meszelt fehér falán át a tizennégyemeletes "felhőkarcolóra" látok. Nekem ez a legszebb, ez a találkozási pont, ez az érintkezési pont, ez a kontraszt. Vagy viszont, ha a felhőkarcolóról a meszelt fehér falra látok, s a mögötte rejtekező múzeumra.
     És nekem persze "legszebb" maga a nyelv is, mely toronyházak helyett ilyen kifejezést teremt: felhőkarcoló. Itt élünk benne és karcoljuk a felhőket. Bár csak az építkezés is tudna ilyen lenni, mint a nyelv, egyszerre konkrét és metaforikus. Bárcsak az életünk is...
     És menjünk tovább Bajára. Nekem Baja elsőként a főtér. Annak csodálatos tágassága. Levegőssége. Mikor először ott jártam, áhítattal álltam meg e téren. Persze, Ranódy László is, nagy filmrendezőnk. Hiszen filmjeit helyszínt találni rendre idehozta. Sajnos a Dunát, öntéseit, ártereit még nem ismerem. Pedig én, tiszai ember, biztosan sok érdekeset és összevetni valót találnék. Én az ártereknek is szerelmese. Valaki azt mondotta, az ártereknek Holt-tengeri gazdagságuk van. Jegyezzétek meg. Egyelőre csak egy térkép a birtokomban: a Duna folyam Baja környékén.
     És menjünk tovább Kiskunhalasra. Nekem Kiskunhalas egy vasútállomáshoz gyalogoló gyönyörű nyárfasor. S persze, a csipke. Vert csipke? Mindenesetre én az Agyonvert csipke című kötet szerzőjével-költőjével voltam emlékezetes találkozáson Halason. Épp előbb jött meg a csipkemúzeumból, ahol a kézimunkák, mint versei: apró játékok és nagyobb szerkezetek.
     És menjünk tovább Hajós környékére. Nekem Hajós: vendégszeretet. Egy pohár hajósi Cabernet bor hűvös pincében. S egy lángoló, lobogó festő a művésztelepen. Persze, Tóth Menyhért. Talán ott találkoztam vele először. Mert egy "megye" nemcsak város, nemcsak táj, nemcsak épület, hanem ember is. Ember, aki lakja. Ember, aki látja. S például egy festő, aki láttatja is. Megtanít bennünket is színei szerint látni.
     És menjünk tovább Kalocsára. Nekem Kalocsa egy kis utcaforduló, az érseki palota, könyvtár, kert fényére rávetülő kis árnyék. Egy kis utcaforduló a temető felé. Kollégánkat ott temettük.
     És menjünk tovább Kiskunfélegyházára. Nekem Kiskunfélegyháza a piac. Ráírva nagy betűkkel: Béke-téri piac. Ott árult egyszer nagyanyám, ott árult körtét. Ültünk apró piaci székeken. És élt, és élet volt, és zsivaj volt és hiszen a piac neve is mondja: béke volt. Nem tudhatom, hogy másnak e város mit jelent.
     Nekem Hetényegyháza például egy fa. A Móricz-tölgyfa. Móricz ott egykor kis földet vásárolt, s a vásárlás már oda, gondolom, a tulajdon oda. A földhöz tartozó erdőség is. De a legszebb tölgyfákat megőrizte az emlékezet. Móricz tölgyfái. Megmaradtak. Pár éve emléktáblával jelöltük meg őket. Azóta nem jártam arra, ugyan megvannak-e még a fák? Megvan-e még az apró emlékhely?
     Nekem a megye: a megye művészeti műhelyei. Például Kerámia Stúdió, a Tűzzománcműhely, a Forrás, a színház. Mert ezek egyikében dolgozom. Ezek jó híréért dolgozom.
     Ősz van. Már más árulja a körtét a Béke-téri piacon. De nagymamám körtefái még teremnek. Arra járok, leveszem a fáról a legszebb, legsárgább, dérverte körtét. Ezek a fák még állnak, de a fejsze éle sok helyütt már a fák gyökerére vettetett. Kié a jövő? - kérdezem. E vibráló körséta végén is ezt kérdezem. Kié a jövő? Azé, aki ülteti a fát? Vagy azé, aki kivágja? Nem tudhatom.

Délután a lapszerkesztő telefonál, ahol dicséri, azt nem idézem. Csak amit sajnálkozva és félve mond: hosszú. Ez pedig nem szalámi, nem sajt, nem lehet rövidebbre vágni, mondom neki.
     Micsoda ócska sajt(ó)viszonyok!
     Szerencsére nem érek rá tovább töprengeni ezen. Barátaimra, irodalmi estre kell koncentráljak. Úgymond: kortárs grafika - kortárs költészet est. Feszengünk a gyönyörű, szecessziós Cifrapalota falai között. Előbb grafikai kiállítás nyílik, "versillusztrációk" kiállítása. Magam is büszkén, mert egyik versem, a Törött tükör mesteri illusztrátorra talált. A versben megy egy terhes asszony a tájban. Az általam szeretett istenhegyi tájban. Én mögötte, s valahogy így írom -?... vigyázok, meg ne ijesszem, vigyázok, meg ne riasszam. A hozzá készült festmény, talán technikai képi bravúr is. A festett kép, ha annak nézem, egy völgyes-dombos táj. A festett kép, ha annak nézem: fekvő, meztelen asszony.
     Ülünk az esten költők, nyolcan. Tolnai Ottó, Vári Fábián Laci, Géczi, Zalán, Buda, Dobozi, Nagy Gazsi, én. Gazsival egymás mellett a sor jobb szélén. Gazsi számolta össze, hogy nyolcan. Verse előtt, felszólalásában mondja is, hogy "nyolcak", eddig csak a festészetben voltak, mostantól - ím - a költészetben is.
     Elfáradtam, nem írom e fejezetet tovább. Ez estről majd írok, legközelebb, hosszabban is. Főképp ez estet követő beszélgetés történeteiből.
     Most csak annyit, az estet követően Vári Fábián Lacival, a kárpátalji költővel ülök egy asztalnál. Mondom neki: Laci, hogyan védted Te az NDK-ban szovjet katonaként a magyar hazát?
     Hiszen így történt, magyar költőként, szovjet állampolgárként és katonaként az NDK-ban szolgált évekkel ezelőtt. Az utóbb közölt, Forrásban megjelent versem épp erről szól - mondja. Az utóbb közölt? Én azt hiszem, őnála minden "erről szól". A volt katonának egy katonatörténet ugrik be, szórakoztat bennünket.
     Csapajev egyszer a harcok közepette nőre talál. Teszi neki a szépet, és szobára is tudja invitálni. Harcok, háborúk, lehet, hogy csak egy szalmazsákra, vagy istállóba, állatok közé a szalmára.
     Eddig minden rendben is lenne. De nem akar jönni a szerelmi gerjedelem. S akkor pisztolyáért nyúl, hirtelen pisztolyt ránt, szerelme nagy ijedtsége közepette magára fogja. Ott is az épp legnemesebb szervére, s így kiált: "A forradalom nevében, fölállni!"
     Morzsák egy vidám költői este asztaláról. Szilánkok egy asztal alá hullt, széttört pohárról.