Baka István szenvedéstől szédűlt arca jelenik meg előttem azóta mindenhol, amióta eltemettük belőle Szekszárdon azt, ami az ember volt. Nem a versei, nem a mondatai, nem a hangja kísért, hanem az a beomlott arc, amely az övé volt valamikor, de egyszerre csak a miénk lett.
     Stendhal a római Caracalla-thermák romjára mondja - valahol az 1928-as naplójában -, hogy olyan kevés a forma abban az épületben, hogy egyebe sincs, mint a valósága.
     A halott Baka István arcára látok azokban a fényképekben is, amelyek Ilia Mihály hatvanadik születésnapján készültek Tápén, egy kocsmában, s ahol Baka - talán utoljára - megfeledkezett a hasfalára kivezetett bélszájról, a felragtapaszozott nylonzacskóról; mindenki (majdnem mindenki) jelen volt ott, akit kényes ízlése megtűrt maga (és mások) mellett. Még voltak verstervei, szégyenkezve büszkélkedett azzal, hogy nemi vágya megmaradt, miközben öngyilkosságra készülődött; nem akart betegség, Isten, szenvedés, azaz nem maga által meghalni.
     Baka mégsem önkezével vetett véget az életének. Hitte, hogy amiben van, még nem a vég, s különösen, nem az ő vége.
     Az arca sem vált viaszosssá, csak valami kékesszürke szín regnált rajta és a szakálla, hiába nyírták le az exitus után, tovább növekedett. Visszanőtte a szokásos tépett, szétálló fazonját; a sok ősz szőrszál nem állt össze barátom állán keretté - pedig ő mindig ilyesmit várt volt el attól.
     Jobb szemüregében, közel a lehunyt, vékony szemhéj halánték felé kifutó sarka alatt vízcsepp ült: nem is vízcsepp, hanem lencsényi jégmorzsa, amely lassacskán vízzé olvadt, ahogy a tömeg miatt melegedni kezdett a ravatalozó, s olvadni Baka lehűtött teste.
     Aztán az elkövetkező másfél órában sorra megjelentek a Baka-motívumok, a tigrisliliom, az egy szál rózsás lányok, a setét bíborlevelű meggyfa, a búcsúzkodók, az adysta gesztusok, a félszeg mellékalakok: akár egy isztriai kripta haláltáncot ábrázoló freskóján.
     Baka mindig szerette a részleteket, talán nem is tűre a teljeset, az egészet. Gondolom, ezért vágyott vissza a saját múltjába is. Hiába volt Juhász Gyula óta a legszegedibb költő, mégis szekszárdinak tudta magát, prózái helyszíne rendre a szülőváros, versmotívumai legtöbbje ha nem Leningrádból, akkor Szekszárdról való. Szegedi halott se akart lenni, holott végül kibékült lakhelyével - neki a hely kellett, ahol biztonsággal ellehet a jövő időben is.
     Amit a helyről, a vidékről, a részletekről tudhat a kortársi költészet: azt legpontosabban Baka Istvántól tudhatja. Ezért volt programos, ezért állt ki a fergeteges irodalmi élet szélére, ezért mondott ki inkább egy boszorkánnyá lett cseresznyefát, teremtett-másolt magáról egy képzeletbeli költőt, ezért tudta a Tiszát bámulni. Az ő lényege a helyi jelenlétben van, mondta, abban, amelyet áttekinthet, érthet és tényszerűen gyűlölhet.

Zoé, azaz Szilágyi Zoltán Éva, akinek mostanság zárt be a kamarakiállítása a veszprémi Kisgalériában, semmi mással nem foglalkozik, mint a helyben létezés lehetőségeivel. Agresszív és narratív csendéleteket rajzolgat nap mint nap mindenféle ócska holmikra, s persze, hogy silány ceruzával, filccel, művészettörténészektől kapott olajjal: az ő punkos világához ezek is, akárcsak az intenzív mellékalakozás és a harsogó részletek, kellékek.
     Pedig, fel kell fedezni, Zoé egész képvilága Veszprémre reflektál. Veszprém jelei másznak át grafikusunk lapjaira, aztán ott festői jelenetekbe rendezik magukat, patkányokkal, véres fogsorú kutyákkal, tetovált, maszturbáló fiúkkal, szétrombolt, meztelen nőkkel, házfalakkal és önkormányzatilag megszüntetett és talán újraalapítható Művészetek Házával.
     Szilágyi Zoltán Éva előbb kitalálta azt, hogy ő művész, majd pedig, hogy milyen művész s végül ezt meg is csinálta. Ezzel pedig máris a nyolcvanas évek végi - kilencvenes évek eleji, a művész- és művészetkonstruáló, határozottan nemzetközi porondban gondolkodó alkotók közé állt be.
     Csak éppen helyszínt talált önmegvalósulásításához, éppen olyan nagyságú terepet, amelyet még be lehet lakni, rá lehet látni a benne élők életére, s mi több, reflektálni is szabad? kell? rá, hiszen az ilyetén életek sajátja, hogy állandóan kiköveteli: jónak, arányosnak és tisztességesnek neveztessék. Sejthető, miféle választ adna Zoé, ha a válaszolgatásra ideje lenne, ő azonban, mint a laza, mellékesen rajzoló, részletekkel bajlódó, zilált társai mással foglalkozik: élni akar.
     Újabban minden művész hatni akar, s mindenek előtt ott ahol lélegzik és tevékenykedik, s persze rögtön. Nem a sikerre és elismerésre vágynak, hanem arra, hogy a munkájuknak legyen valami (vissza)igazolás. Az alkotások ezért emblematikusak és szájbarágók.
     Visszataláltak a művészek s a művészek köré szerveződött esztéták a kisvárosokba? Ott még létezhet kommunikáció és létezik marginalitás is? És kísérletezhetnek-e: magukkal?
     Persze e (félig) új (művészeti) állapot, az eddigiekhez képest szokatlan, a művészekre visszasugárzó ellentmondásokat is felvet. Az ide- tartozók természetszerűleg tagadják a művészeti közélet hagyományait, kerülik a sztárcsináló, pénzes világot, sőt gyakran a galériákat és múzeumokat is (ezzel mintegy lehetőséget sem adnak maguknak, hogy majd, egyszer kilábaljanak pl. a nyomorból), másrészt pedig olyan kép- szervezéssel, látványvilággal foglalkoznak, amelyek nemzeti kultúrák fölöttiek, s a lokálist - legszívesebben - mellékesnek hagynák.
     Zoé világa sem ad erre a kortársművészeti ellentmondásra határozott feleletet, mert alkatának, életmódjának és képvilágának inkább a személyes, a magán felel meg; hacsak éppen azzal nem, hogy ő tudatosan veszprémi, azaz helyben élő és helyet festő lett. Veszprémiségében arra talált igazolást, hogy az egy fontosabb a többnél.

Nyilvánvalóan a művészettörténetben az másod- vagy sokadlagos jelentőségű, hogy a műben ott van-e a hely szelleme, vagy bármi, ami a hely sajátja. Manapság egyre több mű, tevékenység arra szólít fel bennünket, s ez a felszólító mód nem egyszer a műszervezés egyik eszköze, hogy benne keressük és találjuk meg a hely (lakóhely, kert, folyópart, nulla kilóméterkő és környéke, indiánrezervátum, Szeged stb.) referenciáját. Az sem esetleges, nézzük csak legújabban Temesi Ferenc Kortársban megjelent regényrészletét, amikor a műbe a referenciára való reflektálás is beépül.
     A hely megadja a formát mindannak, ami - így-úgy - a részese. A legújabb irodalmi törekvésekben a helyválasztás éppen ezért esztétikai kérdés is.
     A szerző és szövege közötti egyre nagyobb távolság, (akárcsak a közelség vagy az azonosság) természetszerűen képes művet konstruálni. A távolság azonban fokozottan igényli a reflexiókat, s ezek az előfeltevéseket és hatásos szempontokat is jobban nyilvánossá teszik és működtetik a létrehozandó műben. Érthető, ha a tiszta műfajok eltűnnek.
     A hetvenes évek végén hasonló folyamatok tanúi lehettünk: ez a jelenség beletorkollt (már ami a szépirodalom művelőinek munkásságát illeti) a hosszúversekbe (pl. Zalán, Tolnai, Tandori) és a könyvművekbe (Esterházy, Parti Nagy, Oravecz), s a legkézenfekvőbb megnyilvánulási területe, az intermedialitás az avantgárdon belül rekedt.
     A műnemek és a műfajok összemosása, egymásba vetítése műszervezési kérdéseket is felvet; megemeli azt a szakmai szintet, amelynek ismerete, tudása és felhasználása nélkül senki nem merészkedik művésszé lenni. És ez jó. Mert ezen a területen sem művészetesztétikák, sem pedig rendszerezett befogadói elvárások nincsenek, itt várhatók a legmerészebb produkciók, legsajátosabb művek, efelé sodródtak a posztmodern alkotók is.
     A sok lehetséges közül csak egy változat a vizuális költészeti. Amilyent például - jelenleg - a párizsi Magyar Műhely szervezésében, Keszthely után (és Vác előtt) Zalaegerszegen mutattak be. És szomorúan bizonyítható jelenség: ami van (vagy amit éppen a Magyar Műhely szerkesztői preferálnak) az közelebb esik a priméren látványhoz kötődő műfajokhoz, s nem annyira költészet, amennyiben éppen a szerkesztő-teoretikusok munkái előlegezték volt a korábbi évtizedekben. Az esztéticizmus kísért, a szépbe való önfeledt belebámulás, a kiegyensúlyozottban való mindenek fölötti hit. Ha a műben egyedül áll az esztétikus (de legyen az pl. a gazdaságos stb.) - mint referencia; rémes!
     Művészetszociológiai, kultúragazdasági oldal: miközben a hely szerepe megnövekedett, megkezdődött a hely fölszámolódása is. Minden társadalmi, művészeti, élet- és műszerveződési folyamatnak ellentmondva a művészeti élet gazdasági háttere, mecenatúrája centralizálódik. És ez megoldhatatlan ellentmondásokat teremt, s csöppet sem kétséges, mi lesz a hatása a helyben gondolkodókra- élőkre-alkotókra.