Annyira megtetszett a környék, hogy egészen egyszerűen ittragadtam, ahogy mondani szokás.
     Már második hete nem akaródzott továbbállnom, igaz nem is sürgetett senki és semmi, saját belátásom és szándékom szerint cselekedhettem. Az időbeosztás, mint foglalatosság (vagy tényező) nem létezett számomra. Nem volt rá szükségem, nem kényszerültem arra, hogy korlátozzam a szabadságomat különböző külső körülmények hatására. A külső körülményeket jókor jött véletlenek meteorraja porig rombolta, vagy tán rámosolyogtam a szerencsére, s az szórakozottan viszonozta ezt a mosolyt; nem tudom, de nem is igazán firtatom, hogy mi történt. Megelégszem azzal, hogy pillanatnyilag csak léteznem kell, ráadásul úgy, ahogy az kedvemre való.
     Ennek köszönhetően nem kapkodtam. Megtetszett a kis település, hegyoldalnak támaszkodó házaival, a kanyargó kis utcák, az ablakok párkányára tett virágládák kék lobélia zuhataga, a sok gyümölcsfa, a csend. Megnyugtatóan hatottak rám a környező hegyek az ősz első nyomaival a lombokon és a panzió is kedvemre valónak látszott, ahol szobát vettem ki magamnak. (Moles A giccs című munkájában részletesen ír hasonló konstellációkról.)
     Lényegében semmi különöset nem tettem; reggel elindultam valamelyik hegyi ösvényen, s barangoltam az erdőben délig. Akkor hazatértem ebédelni a panzióba, majd sziesztáztam egy órányit, s azt követően ismét az erdei csatangolás következett sötétedésig.
     Nem igazán ragaszkodtam ahhoz, hogy az ösvényeken haladjak, azt követően, hogy gombákra lettem figyelmes jobb és balfelől egyaránt. Letérítettek az ösvényről, be a cserjésbe a fák alá. Eleinte csak a zsebeimbe raktam néhány különleges példányt, aztán később papírdobozt és szatyrokat is vittem magammal. Nem bírtam ellenállni a terítéknek. Egyre mélyebben hatoltam be a bozótosok közrefogta tisztásokra, hogy aztán újabb cserjéken küzdve át magamat, újabb tisztásokra, és a tisztásokon újabb gombatelepekre leljek.
     Régi kedvtelésem a gombaszedés, akár szenvedélynek is mondhatnám, ha rendszeresebben művelném. Szóval tudok ezt-azt a gombászat természetéről. Ennek következtében, alig hagytam el az ösvényt, hogy a különféle fülőkék és pereszkék után vessem magamat, automatikusan fütyörészni kezdtem. Úgymond, ösztönösen, hisz annyira belémrögzült az évek során, hogy így kell tennem az erdőben - különösen ősszel -, tőlem függetlenül ment a dolog. Egy tapasztalt erdőjáró barátom oktatott ki annak idején, hogy az úgynevezett vadászbalesetet így lehet elkerülni. Azaz; így a legnagyobb a valószínűsége annak, hogy nem éri az embert meglepetés.
     - Ha nem fütyörészel, könnyen megeshet, a zörgésed alapján valamilyen vadnak - disznónak, szarvasnak - vélnek és puff. Nem kell, hogy kivehető legyen a formád, elég az is, honnan jön a zaj, mert egy jó (s persze szerencsés) vadász, ha odapörköl, akár a főnyereményt is megütheti. Vakon is begyűjthet egy világbajnok trófeát, mert ugye arra álmában sem gondol egy vérbeli vadász, hogy te vagy ott a bokrok között, mert a vérbeli vadász csak trófeákat lát, vadakban gondolkodik. Ám ha fütyülsz, akkor kizárod annak lehetőségét, hogy belekeverjen az ábrándjaiba.
     Tehát fütyültem, csörtettem és gyűjtöttem a gombát, miközben azon igyekeztem, hogy a világmindenség valamennyi filozófiai rendszerével - lehetőleg egyidőben - kapcsolatot létesíthessek. Volt rá időm.
     A szobámban újságpapírokat teregettem le, azon szárítottam a mindennapi adagot, hogy aztán szakszerűen csomagolva táskámat töltsem velük.
     A panzió földszintjén lévő kis étteremben szoktam reggelizni. Az étterem egyben sörözőként szolgált, jártak ide mások is. No nem annyian, mint ezen a mai reggelen, amikor tíz-tizenkét vadászöltönyt viselő, nyilván vadászni induló ember ült körül két összetolt asztalt. Halkan sutyorogtak, valami fontos dologról lehetett szó, mert hamarjában csendességre intették azt, aki megfeledkezve magáról, a megengedettnél hangosabban kezdett el hablatyolni.
     - Megbeszélik a stratégiát - gondoltam magamban, amikor szokásos utamra indulva elhaladtam mellettük, némileg megmosolyogva gyerekesnek tartott viselkedésüket.
     - Mindenesetre ma jobb lesz, ha intenzíven és megállás nélkül hódolok a fütyülés művészetének, ha netán letérek az útról - folytattam tovább a magánbeszélgetést, pedig jobban tettem volna, ha helyette inkább egy kevéskét belehallgatok a sutyorgásukba. Mert valóban egy stratégiai megbeszélés mellett mentem el szó nélkül, amely megbeszélés arról szólt, hogy a környéken garázdálkodik napok óta minden vadászok álmának netovábbja, a titokzatos és álcázásban minden mást felülmúló, szinte már mitologikus lény, a fütyülő vaddisznó. Épp abban egyeztek meg vadölőék, amikor elmentem mellettük, hogy lesben állnak azon a helyen, ahol a fütyülő vaddisznó várhatóan aznap előbukkan, s adott jelre egyszerre lőnek majd a hang irányába, függetlenül attól, látják-e a fütyülő vaddisznót vagy sem. Így nagyobb az esélyük, mintha egyénileg próbálkoznának, a zsákmány pedig közös lesz. Száz évenként talán egyszer akad puskavégre egy ilyen vad! Ha a terv beválik, mindegyikőjük elbüszkélkedhet majd azzal, fütyülő vaddisznót ejtett el. Fütyülő vaddisznót! A vadásztársadalmat a sárga irigység rágás nélkül eszi meg.
     Hát bizony, ezt talán nem ártott volna hallanom, de ilyenkor már persze késő.
     Itt mászkálok most a cserjésben, zörgetem az ágakat, szatyromban nagy halom lila pereszke, és részleteket fütyülök a zeneirodalom különböző remekeiből. Jó hangosan.