A galériában nagy volt a tülekedés; azonnal megbántam, hogy a megnyitóra jöttünk, nem pár héttel később, megfogadtam, visszatérek ide, tetszett a templomszerű, dúsan díszített hely, izgattak Blake festményei, de a párálló tömeg és a gőzfürdőhöz hasonlatos hőség elviselhetetlennek tűnt. Egyetlen előnye volt: Csipkebokor megfogta a kezem, nehogy elveszítsük egymást és a kisebb közegellenállás miatt hozzámsimult, közben egykedvűen keresett valakit a forgatagban. S amikor megtalálta, magával húzott a galéria egyik oldalhajója felé, ahol egy magas, feltűnően vékony, gladiólusz-szőke, napbarnított fiatalember éppen interjút adott.
     Max festő volt, műgyűjtő és apja után galéria-tulajdonos. Stílus és elegancia áradt belőle, a mondatai is ezt igazolták; német magabiztosság, franciás kultúrfölény, hozzá a helyhez illő ködös, albioni tekintet. Nagy hatást tett rám, amikor kiderült, az otthonában (egy szecessziós, századeleji ház) páratlanul gazdag Jugendstíl-kollekciója van, de a galériába kizárólag nem-német festők képeit engedi be. Tudta, miért.
     "Örömem végtelen. Gyönyör a nevem." Ismerte ezt a két sort, sokat tudott Blake dolgairól, provokatív kérdéseimre rendre jól válaszolt. Hamar  "bemértük" egymást, Csipkebokor láthatólag élvezte a pengeváltásokat, mivel azonban Maxot sokan várták, megegyeztünk, hogy nála folytatjuk.
     A tömeg miatt lehetetlen lett volna végigjárni Blake összes festményét, még kevésbé a kisméretű, költeményeihez készített metszeteket, ezért úgy határoztunk, csak egyet nézünk meg. A legközelebbit választottuk, tetszett a címe: A paráznaság köre. Már ezért az egyért megérte fél lábon végigállni az egy órát. Soha még nő nem került hozzám olyan közel, hála az "elátkozott költ"-nek, mint akkor, ott, Csipkebokor. Abban nem volt vita köztünk, hogy Blake és a tragikum édestestvérek. Ahogy a végtelen víz partján álló férfi, Paolo, földön fekvő kedvesére, Francescára tekint, egyszerre volt szent fájdalom és sátáni ítélet, a túlélés szomorúsága és a pokolra jutó vétkesnek kijáró részvétlenség. A férfi fölött az égi fény burkában összefonódó szerelmespár konturjai; a lány teste, vagy tán teteme, fölött az ég felé törő, majd tölcséresen a tengerbe vesző túlvilági hurrikán örvénylő fonatában mezítelen, ektoplazmaszerű, kavargó női szellemtestek.
     Csipkebokor is ott volt köztük. Láttam őt, felismertem a mozdulatait. Amikor felemelte a szoknyáját, és a szoknya alatt nem volt semmi, csak egy követelőző kis vörös állat, különbejáratú sivatagi rókája. Amikor a taxi hátsó ülésén fölémhajolt, és a zavar vagy a bizonytalanság legkisebb jele nélkül, miként a vezér beveszi az ellenséges várat, bevette a váramat, elfoglalt, kézre kerített, cellába zárt, alaposan megkínzott, kiszívta erőmet és megsemmisített.
     A felajzott képzelet mindent szimbolikus formává "magasztosít". Kevés költnőnek hiszek úgy, mint William Blake-nek. Talán, mert ellentétes a lelki alkatunk. Otthon elővettem a Blake-összest, hamar rátaláltam a kulcsmondatra a Pokol közmondásai közt: "Igazságot nem lehet mondani úgy, hogy megértsék és mégse higyjék el."