Ezüst gömbök, virágok szirma-kelyhe,
még arc nélkül az angyal és a sátán,
csak csápok-indák, porban hemzsegők,
eldöntetlen arany sugárban ázók,
sokasodva folyton ölelkezők.

Se csönd, se szó, se világos-sötét,
víz, cserje, fövenypart, kanyargó lábnyom,
iszalagok, lila kakukkfüvek,
kövek a porban, a föld szemgolyói:
jáspis, ametiszt, kéklő türkizek.

Se év, se égtáj, tavasz-nyár sehol,
virág fakad, a fán gyümölcs terem,
arc, pázsit, lomb, sugallat egyívású,
hal, orvmadár, pillangó, báva szűz,
mind jelenvaló, mégis névtelen.

Szárnyak surlódnak fenn a levegőhöz,
a táncos-léptü mezsgye tovafut,
sehol a végítélet éjszakája,
csak szempár-örvény, sugárzó szavak,
testek újulása-átváltozása.

Mind ott vagyunk örök pezsgésbe forrva
az édenkert izzó lehelletében,
s nem tudható, mi terve van velünk
a Teremtőnek, ahogy rejtezik
parázs percek tükör-tekintetében.

Csupa elomló sejtelem,
csupa ezüst kulissza:
a Fudzsijáma ködbe vész,
az alkonyat fölisssza.

Párába hull a bérctető,
semmibe fut a lábnyom.
Kering egy idegen madár,
nem tudja, hova szálljon.

Erdők lidérce, felrikolt,
de nincsen, aki hallja.
Az árnyuk-vesztő fák között
halálsikoly a hangja.

Elrejtezik a bérc, a fő.
Vacog a báva kő is.
Ködbe hullnak a távozók,
ködbe az érkezők is.

Sehol a táj. Se part, se lomb.
Se lankás völgy, se mezsgye.
Nem látható ló és lovas
és görbült vándor, egy se.

A Fudzsijáma ködbe vész,
nincs se széle, se hossza.
Csupa elomló sejtelem,
csupa ezüst kulissza.

Torz emberkék álomba fagyva.
Most kőnek lenni volna jó
e velünk múló éjszakán, míg
Naconxypánban hull a hó.

Bár egyremegy, hullik? eláll?
Rejtett arcunk befele mélyül.
Azzá leszünk, akik vagyunk:
lárvák az emlék idejéből.

Kőkertek, csengős vaskapuk.
Sikátor álomi sötétje.
Dérütötten itt kullogott
Pipiske bátyó, Csempe néne.

Utcalámpa. Tört sugarát
vetíti egy rózsabokorra.
Az otthontalan vaksötétet
türelmesen bearanyozza.

Bolyongnak álomkergetők.
Egy utcalány. Egy hullarészeg.
Az édenkertet elfeledték,
nem sejtik, útjuk hova téved.

Foszló fantom, ki erre jár,
nincs világos körvonala.
Jánosbogár, sziporka-fény
a szerzetes, a bandita.

A történet nélkülük is
beteljesül, folyik tovább.
Rövidülnek a nappalok.
Üszkösebbek az éjszakák