(de-strukciós elő-érzetek) Az egzisztencialitás alapmotívumainak felszínre hozása különös kontextualizáció keretében jelentkezik századunkban. "Az ember lényegi hazátlansága szempontjából - a léttörténeti gondolkodás számára abban mutatkozik meg az ember jövendő küldetéses sorsa, hogy rálel a létigazságra, és a rálelés kedvéért vállalja az utat." Nem véletelen, hogy Heidegger gondolatttöredéke indítja Villányi László legújabb könyvének (Az alma íze) értelmezését. Ha következetesen végiggondoljuk a "lényegi hazátlanság" korspecifikus tartalmiságát, és a léttörténeti gondolkodás jelentésadó mozzanatainak mozgását az ember jövőhorizontjának összefüggésrendszerében, akkor az út lehetséges metaforáinak leágazásai között rátalálhatunk a poézis meghatározottságaira. Mivel a "rálelés igazsága" nem egy statikus program köré szervezhető, eképpen a dinamikus formák magától értetődő de-strukcióival kell számolnunk. S éppen ez a mozzanat, ami megmutatkozik a könyv szövegeiben: annak elő-érzete, fokozatos kibomlása lesz egyre inkább szembetűnő, hogy sokkal fontosabb a poéta számára helyzete koordinátáinak ismételt és változó bemutatása, mintsem a tartalmi össszetevők, gondolati, világlátási- és érzékelési koncentrátumok kibontása.
     Vettem egy svájci órát, s felmondtam állásomat. Az óra persze
        mechanikus volt, élvezettel hallgattam ketyegését.

     A saját idő megteremtésének jelképes és gesztusértéke a jelenvalólét hétköznapiságának de-strukciójaként is értelmezhető. Mint ahogy az eredendő időbeliség felé való fordulásunk is csak a "fecsegés" kiiktatásával, egy másfajta kommunikatív odafordulás kimunkálásával kezdődhet. Ezt jelzi a szöveg későbbi alakulása, a történések keretfeltételeinek rögzítése ("Kiírtam a menetrendet. Naponta tizenhétszer ültem / vonatra a pályaudvaron, szálltam le a város szélén."), majd az átlagos hétköznapiságtól való távolodás, a "másik" világába való belepillantás ("Látni akartam ablakát"). Ehhez a dimenzionáltsághoz kötődnek a lét egészére történő reflexiók eredőjeként megjelenő illúziók, amelyek a halálba-futó véges lét kikerülhetetlenségét demonstrálják: "halasztom a halaszthatatlant, / s áltatom magam, hogy élek." (Élek)
     S hogy mennyire tág aurát képeznek a de-strukciós elő-érzetek, azt jelzik az álom-lét és ébren-lét valóságának, felcserélhetőségének dilemmái (Álmában), és a sajátos számvetés, amely végérvényesen minősít:
 

Botticelli a Vénusz születését festette. Michelangelo a haldokló rabszolgát faragta. Arany János tanított. Nagyanyám, Stopper Ottilia, megszülte tizenkilencedik gyermekét. Kormos István szerelembe esett. Én meg számolgatom, mennyi mindennek voltam veszítője.

     Ezzel azt is érzékeltetik Villányi versszövegei, hogy ezek a lecsupaszítások, nem a világtól való teljes elfordulás jegyében értelmezhetőek, hanem annak a bizonyos életvilágnak a lenyomataiként, amely érintkezik és kapcsolatban áll a többiek világával, azonban megkerülhetetlen személyessége mindenkor nyilvánvaló. Kapcsolódhatunk a másik ember múltbéli jelenvalólétéhez, de ezt csak a mű-alkotás közvetítésével tehetjük, a költészet és alkotás eredetére csak kivételes pillanatok figyelembe vételével reflektálhatunk. S ez igaz, ha a személyes vagy közösségi lét atavisztikus eredőjét kutatjuk, mint ahogy magától értetődő, mikor Caravaggio, Rimbaud, Csáth, József Attila, Ady, Hölderlin vagy Dosztojevszkij világához közelítünk. Így az életvilágok de-strukciós elő-érzetei a költészet fogalmát is sajátosan átminősítik Villányi Lászlónál. Mivel nem a kinyilatkoztatás, az ideák érzékiesítése vagy a mimetikus funkciók előtérbe tolása hozza mozgásba a sorokat, hanem a tiszta tudatállapotok élményszerűségének leírásai:
 

Belül elindultam a holnap eltti
napon s már emlék a ma előtti ma
fordulnék vissza a ma utáni mában.

(természetes vonzalmak) Az előzőekben jelzett életvilág-leírások jellegzetes tematizációs horizontot alkotnak Villányinál a személyes lét mindennapiságától a múlt és jelen társasvilágán át a világ-rend logikájának feltárásáig.
 

Tavasszal rendszerint ezen az utcán megyek a városba. Olyankor már a téren futnak a lányok. A sarkon állt - amíg bombatalálat nem érte - apámék háza. Körülbelül a helyére építették a középiskola tornatermét, s az öltözőket. A járdáról hallani, ahogy a lányok testére zúdúl a víz.
                                          (Dugonics utca) 
 

     Látszólag ellentmondásos költői pozíciót tükröznek a Győr városáról, utcáiról, embereiről készült szubjektív verstöredékek, amelyek első megközelítésben egy sajátos élménylíra dokumentumai is lehetnének, s így az előzőekben jelzett de-strukciós törekvéseket negligálnák. Azonban nem így fest a dolog, mert ezek beleilleszkednek azokba az életvilág alappozíciókba, amelyekről az előzőekben szóltam. Kitöltik azt az üres helyet, a költői tudatállapot-leírásokat, amelyek az egzisztencialitás sarkpontjai lehetnek. Így értelmezhetővé válik az éppígyléthez kötődő hiány, amely már nem a saját idő közvetlen metszéspontjában van jelen, s nem az azonos tér relációjához kötődik, hanem az emlékezésben, a létezés legmegragadóbb mozzanatának metamorfozisában:
 

Szeretem nélkülem élt életedet:
lépteidet az idegen városban,
almád ízét, éjszakád színét;

     A hiány jelenvalólétéhez kapcsolódnak a világ rendjét, titkát megkísértő kérdésfeltevések. Amelyeknek egyként lehetnek hordozói örömöt váró és adó postáskisasszonyok, vagy boldog emberek, akiknek az újságos előre integet és extatikus kivetülést előidéző kivételes jelenségek, mint Keresztes Szent János halálában rózsaillatot árasztó teste. A megfejthetetlen világrend jelenségei elsődleges jelentéstartalommal ruházódnak fel Villányi költészetében. A természet és személyes lét változatlan és múlékony elemei egymást érintik, s ez a különleges találkozás leírhatóvá tétele megváltoztathatja nézőpontunkat. Egy másik történet fényében újraértelmezhetjük sajátunkét is:

Az öregember fel-alá jár a töltésen. Furcsán begörbíti egyik
   kezét, eltartja testétől. (Negyven éve itt karolt belé valaki.)
Lemegy a folyóhoz. Ámulva néz, mintha hozna valamit a
   sodrás. (Tavasszal szürke, nyáron piros, összel lila ruhában
   közeledett.)
Télen leveszi sapkáját, maga elé emeli, férehajtott fejjel
   igazgatja, s az hóba hull ujjai közül. (Szerette kölcsönadni
   sapkáját, mert Ő fagyban sem hordott.)

     A tragikus emlékezés változatlanságát csak a természet folyamatainak mozgásai tagolják. Nem a hétköznapi időbeliség monotóniájában élő ember pillanatnyi emlékidézéséről van szó, hanem a tragikus lét megélésének kényszeréről. Arról a szükségszerűen bejárandó útról, amelynek stációi során egyre mélyül a fájdalom, s már saját természetévé válik a sorsát megélő embernek:

Mind a négy évszakban belegázol a folyóba. Leül. Mosolyog.
   Kinyújtja egyik majd másik kezét. Megfordul. Feltérdel. A víz
   fölött tartja lábait. (Együtt fürödtek. Hagyta beszappanozni
   testét.)
   A parton különös mozdulatokat tesz karjával, összegörnyed,
   mindkét lábával lép egyet. (Mikor nála volt, így bújt 
   köntösébe. Nem lehetett szétnyitni, mert elromlott a cipzár.)

     S ami olyannyira pillanatszer-vé és mégis távlatokat nyitóvá teszi a költeményt, az az emlékezés dimenzionáltságának érzékeltetése. Ahol a tragikus lét megváltozhatatlan történései, a múltból jelenbe tartó emlékfoszlányok éppúgy helyet kapnak, mint az együttlét sajátosan emberi és esend- mozzanatai.

(utó-érzetek) Nemcsak az életvilág de-strukciók és az ebből eredő tematizáltságok sajátos vonásai felől is közelíthetünk Villányi költészetéhez. Mert a jelen és múlt poézisének egybehangolásán túl, ami a tér-idő koordináták felrajzolását hozza mozgásba, az emlékek jövőbenisége is különös hangsúlyt kap. A jelenből a jövőre emlékező utó-érzet, mintegy számol az összes lehetséges variánssal. Így a jelen megmutatkozhat múltként és jövőként egyaránt:

Kisétáltam valakivel az állomásra. De hiába ült a vonaton, más
  utazott el, valójában másnak integettem. (Akkor nem lett volna
  bátorságom elgondolni, hányféle peron lesz még tanúm.)

Nyaraim úgy teltek, hogy nem ért váratlanul, ha megérkezett
  egy hóval borított szerelvény. Vagy fordítva: decemberben egy
  lótusz illatú. (Mintha ismerhettem és átírhattam volna a
  menetrendet.)

     S Villányi a váratlanból kinövő poétikai hatást - mint azt érzékeltették az előző sorok is - többnyire nem a fantasztikus, szenzációs történések versbe emelésével demonstrálja. Sokkal inkább a természetes odafordulás, az apró megfigyelések jelentőségteljességének kibontása avatja méltán poétikaivá a mindannapokban talán fel sem tűnő jelenségeket.
     Ezeknek az utó-érzeteknek, emlékátminősítéseknek fontos szerepük van a költői világalakítás folyamatában:

Hosszú seb gyógyul számon. Nélkülem élnek törvényei.
  Beszáguldja a konyhát, ütődik, magába roskad egy darázs.
  Mint homlokomból ő, legalább annyit akarok érinteni a
  délelőttből.

     A Borotválkozás után című vers talán a legtisztább formában mutatja az utó-érzések sajátos természetét. A mindennapi rutincselekvés szokványos baleste és a költői metaforika lehetséges egybekapcsolása, a hallgatás reflexív létmódja, egyedi kiindulópontként szolgál a különböző életvilágok leírásához. Az utó-érzések felszabadító mámora, mintegy előlegezi a szabadság beteljesíthető lehetőségét:

Kitárom az ablakot. Mintha magamat szabadítanám, s repülnék
  könnyedén a folyó felé. Pók szövi hálóját a parton. Nem téved
  a fák felől, nincs egyetlen elvétett mozdulata.

     A virtuális szabadság jövőidejüsége a vers középpontját alkotja, amely előtt a jelenből kimunkálható esélyek vannak, s amely után a múlt valósága következik, mintegy beteljesítve a jelenből startolni kívánó szabadság képzetét:

Harminc év el-tt gázolok, ujjaim közt kibuggyan az
   iszap. Kagyló nyílik, sodródom különös lebegéssel.
   Számban az alma íze: fölrobbant csillagok üzenete.
   Imer valaki.

     Így az utó-érzések nemcsak a jövőreirányultság narratíváit testesítik meg, de mindenkor beleszövik a történetbe az utólagos értelemadás és identitáskeresés motívumait. S így az emlékezés minősége is más alakban jelentkezik.
     Érzet-emlékeink valóságossá válnak. Még akkor is, ha az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik. Az alma íze a megismé- telhetetlen varázs s mégis bizonyosság, s a csillagok is, amelyeknek már csak fényét látjuk, irányíthatnak bennünket, biztos támpontként szolgálhatnak: még negyvenen túl is.