Tisztelt Pritzker Úr! Tisztelt Vezérigazgató Asszony! Kedves Vendégek! Írókollégák, Barátaim! Ismét látom és érzem, mennyire igaz az a Bibliából származó, de közhellyé silányított s főleg be nem tartott mondás, miszerint: jobb adni, mint kapni. Itt bizony egy hosszabb lélektani és erkölcsi kifejtésnek kellene következnie... De ettől most megkímélem magunkat. Csak annyit mondok: ez a megtisztelő díj az elmúlt évek díjai, elismerései után is váratlanul ért. Egyik kedves barátom - a hír hallatán - kajánkodva jegyezte meg: általában sok díjon keresztül vezet az út a Svéd Királyi Akadémia nagyterméig. (Mindenesetre már akadémiai díszteremben vagyunk, és az ír költő, Seamus Heaney, a friss Nobel-díjas, csak tíz esztendővel idősebb nálam... Szóval, ha lenne becsvágyam... De inkább megkockáztatok egy "komolyabb" próféciát: az elkövetkező tíz évben lesz magyar irodalmi Nobel-díjas.) És persze tökéletesen egyetértek Nemes Nagy Ágnes vélekedésével is: "A magyar nyelv elszigetelt, a magyar nyelv világirodalmi halál! De: a magyar nyelv költészetre kiemelkedően alkalmas."
     A köszönet legyen rövid, mert a végén még megköszönöm magamnak is, hogy most itt állhatok.
     Mindenekelőtt köszönöm Robert A. Pritzker úrnak, a Getz-díj San Francisco-i alapítójának azt a nemes és igen nagyvonalú szándékot, mellyel e díjat - a legjobb sugalmazásra hallgatva - létrehozta. E szándékban és tettben egyenesen megható a magyar irodalom és kortárs alkotói iránti tisztelet, amely az egész magyarság becsülését jelenti. Jelenti azt is, hogy ismeri a magyar irodalom különleges szerepét történelmünkben, s jól ismeri a mai írókat (és irodalmat) egzisztenciálisan is veszélyeztető helyzetet.
     Köszönöm a Magyar Írószövetség zsűrijének, hogy a díjjal megtisztelt, s külön is az elmúlt évek azon Getz-díjasainak, jeles írótársaimnak támogató szavazatát, akik érdemesnek tartottak arra, hogy - ötödikként - nyomukba lépjek. Itt hajtom meg fejemet a kitünő író, az első Getz-díjas, Mándy Iván emléke előtt. Sajnálom nagyon, hogy ma nem lehet már körünkben, mert Ő is, mint egyik legkedveseb barátja, Kormos István tette volt tizennyolc éve, ama vértanús napon, október 6-án távozott e földi létből. De tudom: mosolyogva figyelik e népes gyülekezetet.
     Köszönet a rendezésért, hogy itt az MTA Dísztermében s ebben a körben találkozhattunk.
     Köszönet azoknak az írótársaimnak, akik eljöttek s megtiszteltek jelenlétükkel. Őszintén remélem, a jövő évi díjazott közülük kerülhet ki.
 

* Nagy Gáspár beszéde elhangzott a Getz-díj átadási ünnepségén 1995. október 11-én.