Elfogyott volna már a vérdíj?
Vagy csak lanyhul a titkos szponzorok figyelme?
Talán hirtelen kasszát csináltak?
S hova tűntek a nagy nyári
médai-lapukon sütkérező csigák, gyíkok?
Megfulladtak talán ezüstlő nyálvonalukban?
Már nincs egyetlen mérgezett nyílvessző sem,
amivel azonnal ölni lehetne?
Vagy legalább beröpíteni a nyitott ablakon
jó szokás szerint az "élve vagy halva!" üzenetét?
És a lassan ölő mérgek?
Meg a ragályként dühöngő karantén-effektusok?

Ki lehetett bírni mindent.
Ki lehetett!

Talán még az elszánt védelem-óhajtó papagájok
rikácsolását, óvó-veszejtő szárnyak suhogását is?

Bizony, ki lehet bírni azt is.
Figyelemmel és fegyelemmel.
Mert az élet legvadabb bozótosából
ilyenkor láng csap föl, és mindig kitalálnak a
                         versek,
ki a tisztásra vagy nyugalmas kertbe,
és sétálnak mindig fölfelé,
a halálos vágták után, halálos fáradtságban
a szívrengéses nappalok után,
sétálnak fölfelé a rozsdás avarban,
hogy újra lássák a megunhatatlan folyót,
és a folyóban fuldokló hídat,
a háború itthagyott taigetoszi roncsát,
és lássák csak Balassi üszök-porondját,
ahonnan a szél mindig fölsegíti a kínt magasra,
a tornyokig, kupoláig;
s már zeng is a legszebb lejtésű mondat,
úsztatja magát az estéli folyó
kivilágított kottasorán.