Vannak irodalmi életünknek kísérő jelenségei - maga Fodor András utal erre bevezetőjében -, amelyek egy idő után másodrangúvá válnak az életművek árnyékában. A felfedezők, bemutatók, ajánlók legfeljebb lábjegyzetnyi helyet kapnak, s ez így van rendjén. E felismerés alázata nélkül nem is lett senki halhatatlan révkalauz. A sikertelenségnek megvan az az előnye, hogy az eltévelyedett, a félrebicsaklott ízlésűek sem válnak világ csúfjává.
     Talán ezért sem tolonganak fenti irodalmi életünkben azok, akik naponta tesznek új próbákat az eltévelyedés, a túlbecsült értéket védő félreismerés szküllái és karübdiszei között.
     Fodor András ugyan - kellő ízlés és a választás szabadságának birtokában - aligha moralizált az előbbiek szerint, kíméletlenül válogatott könyve mégis eszünkbe juttat minden ilyen istenkísértést.

Ámul-e még egy ilyen válogatáson a világ?
     Csodálkozunk-e mi, elkésett második nemzedék, hogy előttünk járva valaki 1955-ben bátorságot vett, s kora elébe állt kijelenteni: Egry József nem társadalomtól elvonatkoztatott, nem néptől idegen, nem álomszerűen irreális. És Takács Gyula költő sem teljesen elvont, csak tündérien lebegő se ég, se föld... Hat éve kiadásra váró közös balatoni könyvük szószólója a természeti idillt merészelte a társadalmi felelősség szintjéig emelni, gyanúsan nagy művészek dícséretét ekképpen vállalni.
     Ámulsz-e, világ? Legfeljebb elmosolyodsz, hiszen annyi itt mostanság a felmutatott múltbéli merészség és a még feljebb tolakvó jelenkori zagyvaság, hogy nincs idő mérlegre tenni, a mérleg nyelvének játékát kivárni, a mosolyt ámulatra váltani. Korszerűtlen ülepedést ne várjon itt senki könnyelműen!
     De csodálkozni mégis kell!
     Valaki (már az sem fontos, hogy mikor) az okos szomorítás költője, költői példája mellett voksolt mélyen elemző, udvariatlan fölénnyel, pontossággal. A kritikus vele (Csorba Győző költővel) haragszik a felületes ítélet ellen, bizonyítva a tehetség elmorzsolhatatlan, de öntudatos szigorúságát.
     S minden központi akarat ellenére is!
     Hogyan is ámulhatna ezen a mai világ?
     Pedig nem kis nyűg a saját életmű mellett mindezt elvállalni.  
Rehabilitálni a mestereket...
     A világ pedig mosolyog: régen volt, messziről jött hírek ezek.

S ámultok-e még ti, még későbbi (zömmel mai) nemzedékek, mikor a makacs tévedhetetlenség, a villanó felismerés pályaindító rögeszméjével szembesültök? Mikor már nem sanda méricskélők, de kötelező divatok idénymunkásaival szemben kell szót emelni a Bertók László-i nagy lélek mellett, vagy számon kérni Csanády János tehetségén a formakultúra fegyelmét, az átfogó gondolati konstrukciót? Az indulás, a nekifutás szelét kifogni a vitorlákból sokan tudjuk. A szél felhajtó erejét erősíteni, későbbi nagy szárnyalásokat a kezdet verdeső ígéreteiben meglátni: ez az az ámulat, amiért a költők házába-hazájába Fodor András belépett.
     És innen már nemzedékek, irányzatok és indulatok feletti mindaz, amit ő jelent, amitől jelensége és kívánsága is az elmúlt évtizedek magyar poétikájának.

*

Nincs is szüksége ámulatunkra. Két-három írás után már olvasói hűségem sem a régi. Ez a könyv nem regény, nem is logikusan felépülő esszéfolyam. Inkább olyan gyűjtemény, amiben térül-fordul, elsiklik, megütődik, visszanéz, bosszankodik az ember. Az időrend sem logikai alap, csupán a rend kedve. Itt a kíváncsiság vezeti lapozó ujjainkat, röpködő tekintetünket.
     Mennyi ismerős név, mennyi azóta kiforrott, befutott, sikeres életmű! Mennyi tévedhetetlenség...
     És mégsem. Mert fellapozunk egy zavarbaejtően ismeretlen nevet. S mellé másodikat, sokadikat, még ismeretlenebbet, még homályba veszőbbet. Most már új kérdés háborog bennünk: kik, s miért érdemelték ki ugyanazt a pártoló szót, tapintatosan noszogató, mindig bizalmat sugalló gesztust? Mennyi ismeretlen vagy ellobbant, mennyi folytatás nélkül maradt, kihűlt szándék! Mennyi tévedés!
     De még mindig valami más! Antológiák. Nagyot robbanó szóforgácsok emitt, semmit sem mondó szógörgetegek amott a kötetcímekben. Ezt is föl lehet vállalni? Érdemes ennyi rajzást bevezetni, mindig jut eléjük érvényes prológus anélkül, hogy belekopnának a szavak, értéküket vesztenék az indulatok?
     Nem maradtak-e közben versek, esszék félbe, vagy meg sem születtek, mert másokat fölvezető írások vajúdtak, amikre szerkesztőségekben vártak, meg közönségtalálkozók előtt, ki tudja, hol... Mennyi biztos partot mostak el a verstengerek érdes hullámai, hogyan lüktethettek mások hullámverései a halántékban, amikor azok az ágaskodó fodrozódások csorbák, élesen töröttek voltak?
     A révkalauz átkos mesterséget örökölt, vállalt. Minél több az utasa, annál nagyobb körülötte is, fülében is a hangzavar. Annál kevesebben hallják, értik, figyelik őt magát. A számolatlan partra érkezés okán talán maga is ritkábban téved, bizonyosabban indít útnak. Hogy aztán mehessen mindenki tülekedve, sietősen, hamar felejtve. A lámpától, amely megvilágította s meg is világosította talán, mindenképpen eltávolodik. Befut vagy eltűnik, zajos sikerre vagy kudarcra talál, s talán haraggal a lelkében gondol arra a lámpásra, talán nosztalgiával.

Mindezen pedig már nem is tudom, miért kellene ámulni, világot ámultatni.
     Ez egy képeskönyv. Kép-regény. Lapozható képalbum. Ez egy révkalauz folytonos csengetése a folytonosan partra szállók rajzásai előtt. Teszi a dolgát: segít elsőt (elsőket) lépni a kikötés imbolygása közben. Segít figyelni valamire.
     A fotók közben fakulnak, a tablók elgyűrődnek,  összeszakadoznak. Néha megalázóan elhomályosulnak.
     Csak a révkalauz emlékszik egyre pontosabban. Mindig tisztábban látja, hogy elsodródott, hogy odacsapódott, hogy félretévedt, hogy fennakadt... Erősítik az emlékezetes élmények, s a jótékony rögeszme, hogy hajózni kell!